Egyiptomi lélekfogalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az ókori egyiptomiak lélekfölfogása igen összetett. Eszerint az élő ember testből és három szellemi erőből áll, ez utóbbiak a , és az ah.

[szerkesztés]

D28

A (kꜣ) középponti fogalom, ez különbözteti meg az élőlényeket az élettelenektől. Ez az istenek teremtő ereje és lelke. A az emberben lakozó erő, amely életben tartja őt, az ősöktől származik és az utódokban folytatódik.[1] A hieroglif jele a két könyökben feltartott kar, amely az ember belső energiájának, életerejének szimbóluma.[2]

A határozza meg a jellemet és a személyiséget, és túléli az embert. Azt mondják az elhunytról, hogy "ká"-jához megy, azaz újra egyesül vele a túlvilágon.[1]

A -nak a túlvilágon is fontos szerepe van, mivel halhatatlan, és a földi élet befejezése után biztosítja az egyén számára az örök fennmaradáshoz szükséges életerőt, ugyanakkor ehhez szüksége van táplálékra, a sírba rendszeresen elhelyezett étel- és italáldozatokra.

A , mint második én (alter ego), tovább él a holtak szobraiban és képeiben.[1]

[szerkesztés]

G53
G29

A , amelyet többnyire madár alakkal, emberfejjel ábrázolnak, szellemi lélek, a "saját lélek" ősoka.[1] Léleknek fordítják, de nem felel meg teljesen annak a lélekfogalomnak, amelyet ma használunk.

Az istenek, a királyok, sőt minden ember egyszeriségének és egyediségének meghatározója. Amikor az ember meghal, átmenetileg elhagyja a holttestet, majd újra visszatér bele.[1]

A Koporsószövegek és a Halottak Könyve alapján sokan úgy értelmezték, hogy -val a hétköznapi emberek nem rendelkeztek a haláluk előtt, de Az Életunt beszélgetése lelkével című költemény – amelyben egy öngyilkosságra készülő ember beszélget saját lelkével – ellentmond ennek.

A Piramisszövegek szerint minden halandó halála után egyesül Ozirisszel, majd miután egyesült vele, felmegy az égbe, és ott a napisten -vel együtt egyetemes bá-vá válik.

Ah[szerkesztés]

ah
G25

A többnyire madárként ábrázolt ah (akh) a harmadik fontos lélekfogalom. Leginkább bóbitás íbiszként ábrázolták. A Piramisszövegekben bukkan először fel a fogalom. Az ah és az emberi test azonos, ah viszont az éghez, a test pedig a földi létbe tartozik. Az ember e legszellemibb része csak a halála után bontakozik ki igazán. Annyira szorosan kapcsolódik a túlvilághoz, hogy az ah magát az elhunytat is jelöli.[1]

Galéria[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Szimbólumtár: Pál József, Újvári Edit: Szimbólumtár, Balassi Kiadó, 2001
  • Vallástörténeti olvasókönyv: Nanovfszky György: Vallástörténeti olvasókönyv, 2008