Szellem (vallás)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A szellem többjelentésű szó.

Az ember szellemének és lelkének fogalma vagy ellentétben áll egymással, vagy a kettő gyakran átfedésben van egymással és ontológiai prioritással bír a test fölött. Bizonyos vallásokban és filozófiai irányzatokban a fizikai test halálát túléli és egy másik dimenzióban él tovább.

Mint természetfeletti fogalom, olyan entitás, amely a fizikai világon túl létezik, és amit a test érzékszervein keresztül nem érzékelünk. Az ide vonatkozó irodalom alapján ilyen szellemi lények lehetnek azok, akik soha nem születtek meg az emberi világban és azok, akik valaha megszülettek a Földön, majd haláluk után lelkük kilépett a testükből és anyagtalan lényként él tovább.[1]

Napjainkban az ún. szellemvilág és az emberek kapcsolatát legjobban a spiritizmus, a mágia és az okkultizmus hangsúlyozza. [2] A spiritizmus fő jellegzetessége a szellemekkel való kapcsolattartás a médiumokon keresztül. A szellemidézés gyakran kapcsolódik még össze a afrikai vallásokkal és az afroamerikai vallásokkal, mint a vudu, candomblé, umbanda, továbbá egyes New Age csoportokkal is.

Etimológia[szerkesztés]

A magyar szellem szó az ősmagyar szellet szóból származik, amely eredetileg lélek értelmű volt. A nyelvújitó Kazinczy Ferenc hozta létre a szél (szellő), és a régi szellet származékainak tövéből.[3]

Egyes nyugati nyelvek szellem szava a latin spiritus szóból származik. Ennek jelentése: fuvallat, lélegzet. A spiritus szó a spiro igéből származik, amely jelentése: lélegezni, fújni stb.

A lélek és a szellem közötti különbség már az ábrahámi vallásokban kifejlődött:

az arab nafs (نفس) szemben áll a rūħ (روح) szóval;
héberben a nesama (נְשָׁמָה‬) vagy nefes (נֶ֫פֶשׁ‬) a rúach-al (רוּחַ‬).

Biblia[szerkesztés]

A Bibliában és a keresztény teológiában a szellem jelentései[4]:

  • minden élet alapja a Földön és a világmindenségben egyaránt,[5] az az erő, amely megnyilvánult Isten működésében,
  • a Szentlélek (Szent Szellem)
  • az egyéni emberi lélek,
  • a természetfeletti lények: a ( és bukott) angyalok szellemisége,
  • az emberi tettek alapja.[6]

Az Ószövetségben a szellem megjelölésére előszeretettel használt héber szó a rúah (רוּחַ), amely elsősorban életadó lélegzetet, leheletet jelent.[7] Az az életerő, amellyel Isten életet ad a Földnek és benne az élőlényeknek.

Az ókori héberek, éppúgy, mint a többi sémi nép, eredetileg démonokat, fa-, kő- és forrásszellemeket, égi isteneket és istennőket tiszteltek, és a prófétáknak szüntelen harcolniok kellett ezek ellen a régi időkben meggyökeresedett kultuszformák ellen. [8]

Szellemlények[szerkesztés]

Isten olyan értelemmel és akarattal megajándékozott személyes szellemlényeket teremtett, akik testetlenek, és ezért általában láthatatlanok, de meghatározott alkalmakkor és célból látható testet ölthetnek magukra. Ezeket a lényeket, akik szolgáló szellemekként Isten akaratát hajtják végre, angyaloknak (a görög angelosz = követ, hírnök) nevezik. Attól a pillanattól kezdve, amelyben Isten (az anyagi világot megelőzve) megteremtette őket, a természetes boldogság birtokába kerültek, ami főleg Isten tökéletes megismeréséből állt. Annak érdekében, hogy a túlvilági üdvösségnek is részesei lehessenek, Isten vizsgálatnak vetette alá őket, és akiket alkalmasnak talált, azokat megjutalmazta megszentelő kegyelmével, amelynek révén abban a túlvilági boldogságban részesülnek, hogy Istent szüntelenül láthatják.[9] Az angyalok az egyes nézetek szerint kilenc karra oszlanak. Ezek legalsó csoportja (hierarchia) az angyalok, arkangyalok és erények (virtutes), ők hajtják végre közvetlenül Isten parancsait a teremtmények körében. [8]

Démonok[szerkesztés]

A perzsa dualizmus hatására a babiloni fogság utáni zsidóság a Sátánról való elképzeléseket úgy alakította ki, hogy az Újszövetségben mint a világ fejedelme és mint minden gonoszság értelmi szerzője jelenik meg. A számos bukott angyal, vagyis Sátán al-ördögei segítségével mindenütt szerencsétlenséget idéz elő, a gonosz szellemek beteggé vagy megszállottá teszik az embereket; az evangéliumok több helyén olvasható, hogy Krisztus kiűzi a démonokat.[10]

Sátán Isten elé járuló kísértő angyalként jelenik meg (Jób könyve), továbbá mint az Isten szolgálatára kész szellem, a Bölcsesség könyvében[11] majd az Istennel szemben álló hatalomként és minden rossz értelmi szerzőjeként tűnik fel, és ezt a szerepet tölti be az Újszövetségben is. [8]

A démonokról (ördögök) szóló és a katolicizmus által ma is védelmezett tanítás a protestáns ortodoxiának is szerves alkotórésze. Egyes újprotestánsok azt tanítják, hogy az angyalok bukása a teremtés befejezése után, de még az első ember bűnbeesése előtt, vagyis „a világ második hetében” következett be. Noha az ördögök hatalma nagyobb, mint az embereké, mégis korlátozza őket Isten hatalma olyképpen, hogy az engedélye nélkül semmit sem tehetnek. Az ördögöknek nincsen szabad akaratuk, csupán arra képesek, hogy a különböző gonosztettek között válasszanak. [8]

Újszövetség[szerkesztés]

Az Újszövetségben a görög pneuma (πνεῦμα) szó ugyanazt jelenti, mint az ószövetségi rúah. Szellemnek vagy léleknek fordítják, de szintén leheletet, az élet leheletét jelenti.

Az ember egyfelől test, másfelől élő szellem vagy lélek.[12][13] A hellenista jellegű hármas tagolással – szellem, lélek, test – találkozunk az 1Thessz. 5,23-ban (trichotomizmus):

A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket (pneuma), lelketeket (pszühé) és testeteket (szóma) feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig.

Pál apostol hangsúlyozza, hogy Isten is szellem (pneuma),[14] és szembeállítja a szellemet a testtel. A magyar bibliafordítások sok esetben “lélek” szót használnak ott, ahol az eredeti szöveg “szellemet” használ. Így például az eredeti szövegben Jézus a kereszten nem a “lelkét”, hanem a “szellemét” (pneuma) ajánlja Isten kezébe.[15] István is megkövezésekor nem azt kérte Istentől, hogy “vedd magadhoz az én lelkemet”, hanem: “az én szellememet”[16]

Lélek (szellem)[szerkesztés]

A lélek (psziché) a szellem (pneuma) és a test (szóma) kapcsolatát valósítja meg. E kapocs a halállal feloldódik, a test elmúlásával a psziché is elmúlik, de sok nézet alapján a szellem megmarad. Az a hit, hogy az ember a mulandó testében egy halhatatlan szellemet vagy lelket tartalmaz, a kereszténységben messzemenőkig meghonosodott. Ez a nézet azonban az ókori görög filozófiából származik, és nincs bibliai alapja.[17] Az Ó- és Újtestamentum a feltámadást hirdeti, és nem a szellem vagy lélek halhatatlan minőségén alapszik, hanem Isten újrateremtő tettén. Az életet Isten adja, és ő veszi vissza. Egyedül csak Isten halhatatlan,[18] minden más lény csak rajta keresztül él.

Hogy megkülönböztessük a pneuma-t a psziché-től, célszerű külön szót alkalmazni mert a Biblia is külön szót használ.

Katolicizmus[szerkesztés]

Szt. Ágoston azonosította a szellemet a lélekkel, még akkor is, ha a szellem tevékenységét a gondolkodás legemelkedettebb tevékenységei közé sorolta, a lélekhez pedig a testi életelvhez tartozó tevékenységeket kapcsolta. [19]

A Magyar Katolikus lexikon szerint a szellem: élő személy, akinek értelme, emlékezete, fantáziája és akarata van, de teste nincsen. 'A teremtetlen szellem Isten, aki három személyben mint Atya, Fiú és Szentlélek (Szentháromság) éli a maga végtelenül boldog életét. A teremtett szellemek a szent angyalok és a bukott angyalok (kárhozott ördögök). A szent szellemek alkotják a teremtett létezők hierarchiájának felső rétegét. Az ember lelke szellemi természetű.

A különböző kultúrkörökben[szerkesztés]

A szellemek (természetfeletti lények) megnevezései a különböző kultúrkörökben:

Animizmus[szerkesztés]

Az animizmus tárgyai elsősorban szellemlények: szellemek, lelkek, tündérek és démonok. Alapvető jellegzetessége, hogy különböző dolgokat, élőket és életteleneket is, lélekkel, szellemmel rendelkezőnek gondol, megelevenít. Legtisztább formájában a samanisztikus vallásokban és a sintoizmusban találhatjuk meg.

Sámánizmus[szerkesztés]

A sámánizmusban a sámán gyakran közvetítőként funkcionál az evilág és a túlvilág között; a szellemek vagy az istenek, valamint az emberek között. A sámánokat azok veszik igénybe, akik a szellemi világ segítségét szeretnék kérni.

Lámaizmus[szerkesztés]

A himalájai buddhizmusban az ún. haragos istenségek mellett léteznek egyéb szellemvilágok is, amelyek közül háromféle védelmező szellemet különböztetnek meg. Szanszkrit elnevezéseik: dharmapálák (dharma védelmezők), lokapálák (világi védelmezők) és ksetrapálák (mező védelmezők). Ezek a hatalmas erővel bíró lények, amelyek felesküdtek, hogy védelmezik Buddha tanításait és az embereket. A vadzsrajána buddhizmus szempontjából egyes dharmapálák a korábbi buddhák tevékenységeinek a kivetülései. Némelyeket buddhának tekintenek, másokat a bodhiszattva ösvényen alacsonyabb elérési szintet elért lényeknek tartanak.

A Nyolc dharmapála (szanszkrit: dharma, 'vallás' – pála, 'védő'; tibeti: དྲག་གཤེད Drag-gShed) a buddhizmus védelmezői, s mindegyikük bodhiszattva. Természetfeletti lények, s feladatuk, hogy „kegyetlen háborút űzzenek a buddhizmus ellenségei és démonai ellen”.[23] A nyolc dharmapála: Jama, a Halál istene; Mahákála, a Nagy fekete; Jamántaka, a Halál legyőzője; Kubéra vagy Vaisravana, a Jólét istene; Hajagríva, a Lófejű; Palden Lhamo, az istennő; Csangpa vagy ‘Fehér Brahmá’; Begce, a Háború istene. A lokapálák világi istenségek, helyi szellemek, energiák és egyéb lények, amelyek védelmezik a tanokat és a dharma gyakorlóit. A mező védelmezők egy konkrét helyre vigyáznak, mint például egy épület vagy egy völgy. Ez utóbbi két csoport tagjai jóval alacsonyabb spirituális szintet értek el a dharmapáláknál.[24]

Amerikai őslakók[szerkesztés]

Az amerikai őslakók egykori vallásában az animista felfogás úgy tartotta, hogy minden természeti valóság szent és minden tárgynak van egy belső szelleme, aminek az erejét szent szertartások révén lehet megérezni, és ezt az erőt a törzs javára is fel lehet használni.[25] Fontos szerepe volt az egyéni védőszellemeknek, amelyek állatalakban jelentek meg és kultuszuk kapcsolatban állt a totemizmussal.[26] A szellemekkel és holtakkal való összeköttetést a papok tartották fent, akik egy személyben voltak varázslók és orvosok is. [27] Vallásuk egyébként a manituk (természetfeletti erők, szellemek) tisztelete volt, amely az égitestek imádásába ment át. [27]

Az életet nagy utazásnak tekintették, ami azzal kezdődött, hogy a lélek levált a Nagy Szellemről (wd), hogy beléphessen egy testbe, amely az Anya Földön él. A halál pedig az a pillanat volt, amikor még egyszer és immár örökre a lélek összeolvadt a Nagy Istennel. [25]

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai, 1910
  • Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár, 2006
  • Kránitz Mihály, Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára, 2001

További információk[szerkesztés]