Szellem (vallás)

A szellem a vallástudomány, a teológia, a filozófia, az antropológia és a néprajz többjelentésű fogalma. Vallási összefüggésben jelölhet az ember testi érzékelésén kívülinek tartott személyes létezőt, életadó leheletet vagy erőt, az ember értelmes és akarati princípiumát, egy elhunyt tovább élő lelkét, illetve valamely helyhez, természeti jelenséghez, közösséghez vagy rítushoz kapcsolódó nem emberi ágenst. A magyar szó jelentésköre részben átfedi a lélek, a kísértet, az angyal, a démon, az istenség és az elvont „szellemiség” fogalmát, de egyikükkel sem azonos minden használatában.

A „szellem” nem valamennyi vallás saját, egységes ontológiai kategóriája. Amit egy európai nyelvű leírás szellemnek fordít, az az adott hagyományban lehet istenség, teremtett személy, ős, helyhez kötött hatalom, megszemélyesített tulajdonság, életlehelet, tudatállapot vagy rituális kapcsolat. Az összehasonlító vallástudomány ezért a kifejezést elemző gyűjtőfogalomként használhatja, de megkülönbözteti a kutató kategóriáját a vizsgált közösség saját fogalmaitól.

A keresztény hagyományban a szó több, egymással nem felcserélhető valóságra vonatkozik: Isten teremtetlen szellemiségére, a Szentlélek isteni személyére, az angyalok és démonok teremtett szellemi természetére, valamint az emberi lélek szellemi jellegére. Isten ebben a felfogásban nem a szellemlények legmagasabb rendű példánya, hanem minden teremtett létező oka és fenntartója.

Etimológia és magyar szóhasználat

A magyar szellem szó 1808-tól adatolt nyelvújítási alkotás. A szellő alapján, a szóvégben névszóképzőnek érzett -em elemmel és többek között a jellem analógiájára jött létre; megalkotásának egyik indoka a régiesnek vagy kellemetlen hangzásúnak érzett szellet helyettesítése volt. Korai jelentései között az „elme, értelem”, a gondolkodásmód, a test nélküli lény vagy kísértet, a fuvallat és valamely mű vagy korszak belső tartalma szerepelt. A szóhoz már a 19. század első felében olyan származékok kapcsolódtak, mint a szellemes, szellemiség és szellemtelen.

A lélek ezzel szemben finnugor eredetű magyar szó, amely már a Halotti beszéd és könyörgés szövegében előfordul. Korai és későbbi jelentései között megtalálható az élet és személyiség anyagtalan hordozója, a test nélküli lény, az öntudat, a lélegzet, az érzelmi–akarati belső világ és valamely dolog éltető lényege. A magyar lélek és szellem ezért nem feleltethető meg következetesen két idegen nyelvű szónak. A magyar vallási nyelv Szentlélek-ről, lelkiismeret-ről és lelki életről, ugyanakkor szellemi lények-ről, szellemi képességekről és szellemtörténetről beszél.

A latin spiritus a spirare („lélegezni, fújni”) igével, az ógörög πνεῦμα (pneuma) pedig a πνέω („fúj, lélegzik”) igével függ össze. A bibliai héber רוּחַ (rúah) jelentéskörébe szél, lehelet, életerő, belső beállítottság és Isten Lelke egyaránt tartozhat. E szavak részben átfedő jelentésmezeje nem jelenti azt, hogy valamennyi nyelvben azonos fogalomtörténeti fejlődés ment végbe.

A köznyelv gyakran az értelmi, alkotó vagy kulturális vonatkozásokat kapcsolja a „szellemhez” — például szellemi munka, korszellem, szellemesség —, az érzelmi és személyes bensőt pedig inkább a „lélekhez”. Ez stilisztikai tendencia, nem általános filozófiai vagy teológiai szabály. A modern szekuláris „szellemiség” jelenthet egy mű, közösség vagy korszak eszmei irányultságát, míg a „spiritualitás” vallási keret nélküli önismereti, terápiás vagy életvezetési gyakorlatokra is vonatkozhat.

Szentlélek és „Szent Szellem”

A magyar katolikus, ortodox, evangélikus és református nyelvhasználat hagyományosan Szentlélek vagy Szent Lélek néven jelöli a Szentháromság harmadik személyét. Egyes evangéliumi, pünkösdi és karizmatikus közösségek a Szent Szellem alakot részesítik előnyben, különösen olyan fordítási rendszerekben, amelyek a görög pneuma szót rendszerint „szellem”, a pszükhé szót pedig „lélek” alakban adják vissza. Más bibliafordítások a szövegkörnyezet szerint ugyanazt a héber vagy görög szót több magyar megfelelővel fordítják.

A két elnevezés különbsége elsősorban nyelvtörténeti, fordítási és stiláris kérdés; önmagában nem határozza meg, hogy egy közösség mit tanít a Szentháromságról. Trinitárius közösségek mindkét alakot használhatják, miközben nem trinitárius irányzatok szóhasználata is lehet azonos valamely történeti egyházéval. A magyar vita sajátossága részben abból ered, hogy az angol spirit, a latin spiritus vagy a görög pneuma egyetlen megszokott megfelelőjét a magyarban két, eltérő történetű szó között kell megválasztani.

Fogalmi elhatárolások

A vallási szellemfogalmak összehasonlításában az alábbi típusok különíthetők el. A felosztás elemző segédeszköz, nem valamennyi vallás által elfogadott közös tanrendszer.

Fogalomtípus	Általános leírás	Példák	Megkülönböztetés
Teremtetlen isteni valóság	A monoteista teológiákban az isteni lét testetlenségére és transzcendenciájára utaló beszéd.	Isten „szellem” volta a kereszténységben; Isten Lelke a bibliai hagyományban.	Isten nem teremtett szellemlény és nem egy létrend legfelső tagja, hanem minden létező teremtője és fenntartója.
Isteni személy, jelenlét vagy működés	Egy istenség személyes jelenléte, hatása vagy sajátos megnyilvánulása.	A keresztény Szentlélek; egyes hagyományok isteni energiáról vagy hatásról szóló fogalmai.	A személy, az erő, a tulajdonság és a megszemélyesítés vallásonként eltérően kapcsolódik egymáshoz.
Nem emberi, személyes természetfeletti lény	Emberi eredet nélküli, értelemmel vagy akarattal felruházott létező; testisége vagy anyagtalansága hagyományonként eltérően értelmezett.	Angyalok, démonok, dzsinnek, egyes védő- és helyi lények.	A keresztény angyalok és démonok nem meghalt emberek lelkei; az iszlám dzsinn fogalma pedig nem azonos az angyallal.
Az ember életét vagy személyét jelölő princípium	Az élet, a személyes azonosság, az értelem, az akarat vagy az Istenre nyitottság leírására használt fogalom.	Nefes, rúah, nesámá, pszükhé, pneuma, nafs, rūḥ, lélek.	A kifejezések az egész személyt, az életet, a leheletet vagy erkölcsi beállítottságot is jelenthetik; nem szükségszerűen önálló „alkotórészek”.
Elhunyt személy, ős vagy halotti lélek	A meghalt ember továbbélésének, rituális jelenlétének vagy leszármazottaival fennálló kapcsolatának alakja.	Ős, etemmu, manes, spiritiszta személyiség.	Nem azonos minden esetben a kísértettel, az istenséggel vagy a nem emberi helyszellemmel.
Kísértet vagy jelenés	A halottnak tulajdonított érzékelhető megjelenés vagy helyhez kötött jelenlét.	Kísértet, poltergeist, hazajáró halott.	A jelenésről szóló elbeszélés nem azonos a lélek filozófiai vagy dogmatikai meghatározásával.
Helyhez vagy természeti jelenséghez kapcsolódó ágens	Tájhoz, vízhez, fához, házhoz, állathoz vagy közösségi térhez kötött létező vagy szakrális jelenlét.	Kami, genius, landvættir, házi és erdei lények.	A „szellem”, „isten”, „erő” és „személy” fordítások csak részben fedhetik a helyi fogalmat.
Személytelen szakrális hatás vagy erő	Nem feltétlenül személyként értelmezett hatékonyság, tekintély vagy életenergia.	Kozmikus pneuma egyes filozófiai rendszerekben; bizonyos helyi erőfogalmak.	A polinéz mana általános „személytelen energiaként” való leírása a régebbi antropológia vitatott általánosítása, ezért csak helyi összefüggésben használható.

Ronald Hutton egyik összehasonlító tipológiája az istenségeket és természetfeletti ellenfeleiket, a halottak szellemeit, valamint a természeti és társas helyszellemeket külön csoportba rendezi. Más kutatók nem lénytípusokból, hanem a szellemekkel fennálló kapcsolatból — rokonság, védelem, megszállottság, jóslás vagy területi kötődés — indulnak ki.

Szellem és lélek

A lélek filozófiai értelemben gyakran valamely élő test életelve, illetve az ember személyes, értelmes és akarati benső elve. A szellem tágabb vagy más szempontú fogalom lehet: jelölhet minden nem anyagi értelmes létezőt, az ember értelmi és szabad működését vagy a személy Istenre való nyitottságát. A skolasztikus filozófiában az angyal szellem, de nem lélek, mert nem egy test életelve; az emberi lélek viszont szellemi, és a testtel egyetlen emberi természetet alkot.

Szellem és kísértet

A kísértet rendszerint egy meghalt ember visszatérő vagy érzékelhetőnek tartott alakja. A „szellem” ennél jóval tágabb: angyalt, démont, őst, természeti lényt, isteni Lelket vagy emberi szellemet is jelenthet. A két szó a spiritiszta és populáris nyelvben gyakran felcserélődik, a teológiai és néprajzi leírás azonban elkülöníti őket.

Szellem és istenség

A „szellemlény” és az „istenség” nem azonos kategóriák. Politeista rendszerekben a határ istenek, kisebb isteni lények, ősök és helyi hatalmak között átjárható lehet. A klasszikus monoteizmusban Isten és minden teremtmény között nem pusztán fokozati, hanem teremtő–teremtményi különbség áll fenn.

A Biblia szellemfogalmai

A Biblia nem filozófiai szótárként használja a „lélek” és „szellem” megfelelőit. Ugyanaz a szó több jelentésben, ugyanaz a valóság pedig több szóval jelenhet meg. Az egyes szöveghelyekből ezért nem alakítható ki pusztán szótári megfeleltetéssel egységes, minden könyvre változatlan antropológiai rendszer.

Héber Biblia

A héber nefes (נֶפֶשׁ) eredeti jelentésköre a torokhoz, lélegzéshez, vágyhoz és élethez kapcsolódik. Jelentheti az egész élő személyt, önmagát, életét, szükségletét, sőt bizonyos szöveghelyeken a holttestet is. A Ter 2,7 szerint az ember nem egy külön „nefeszt” kap, hanem az isteni életlehelet révén „élő lénnyé” válik; ugyanez a szókapcsolat állatokra is vonatkozhat.

A rúah (רוּחַ) jelenthet szelet, leheletet, életerőt, kedélyt, indulatot, erkölcsi beállítottságot, emberi szellemet vagy Isten Lelkét. A nesámá (נְשָׁמָה) különösen a lélegzet és az élet jelölője. A szavak nem állandó anatómiai részeket neveznek meg: a bibliai szerzők gyakran az egész embert valamely működése vagy kapcsolata felől írják le.

Isten Lelke a teremtő és életadó működés, a prófétai küldetés, a bölcsesség, a vezetés és a megújítás összefüggésében szerepel. Az 1Sám 16,14 Saulra törő „rossz lelke” vagy „ártó szelleme” értelmezésében irodalmi, teológiai és pszichológiai megközelítések léteznek; a rész nem alapoz meg egyszerűen egy későbbi démonológiai rendszert.

A Héber Biblia különböző korú és műfajú könyvei eltérő részletességgel beszélnek a halálról, a seolról, a holtak állapotáról és a feltámadás reményéről. A korai szövegek gyakran az élet földi teljességére összpontosítanak, míg a későbbi könyvek között megjelenik az egyéni feltámadás és az igazak Istenhez tartozó jövőjének kifejezettebb reménye.

Ókori izraelita vallás és a halottakhoz kapcsolódó gyakorlatok

A bibliai törvények tiltják a halottidézést és a jóslás több formáját (MTörv 18,10–12), az endori halottidéző története pedig azt mutatja, hogy ilyen gyakorlatokat Izrael környezetében és társadalmában ismertek (1Sám 28). A történet elsődleges teológiai témája Saul engedetlensége és ítélete, nem a nekromancia módszerének jóváhagyása.

A régészet, a családi vallásosságra utaló leletek, a teráfim említései és az „isteni tanácsról” szóló költői szövegek összetett képet adnak az ókori izraelita vallásról. A kutatás megkülönbözteti a bibliai szerzők normatív monoteista tanúságát, az egyes korszakok tényleges vallásgyakorlatát és a környező közel-keleti kultúrákkal fennálló kapcsolatokat.

Második templom kori és hellenisztikus zsidó gondolkodás

A második templom korának irodalma közvetítő szerepet játszik a Héber Biblia és az Újszövetség szellemfogalmai között. Az apokaliptikus könyvek részletesebb angyal- és démonvilágot, a holtak feltámadását és kozmikus ítéletet ábrázolnak; a Dániel könyve, a Hénoch-hagyomány, a Makkabeusok második könyve és a Bölcsesség könyve azonban nem azonos rendszert képviselnek.

A hellenisztikus zsidó szerzők a bibliai örökséget görög filozófiai szókészlettel fejezték ki. Alexandriai Philón a lélek, értelem, isteni Logosz és erény nyelvét platonikus és sztoikus fogalmakkal kapcsolta össze, miközben zsidó írásmagyarázóként gondolkodott. A keresztény antropológia ezért nem írható le sem a „tiszta héber szemlélet”, sem az egyszerű „görög import” sémájával.

Újszövetség

Az újszövetségi görög pneuma jelenthet szelet vagy leheletet, emberi szellemet, belső beállítottságot, angyali vagy démoni lényt, valamint a szövegkörnyezettől függően a Szentlelket. A névelő jelenléte vagy hiánya önmagában nem dönti el a jelentést; a jelzők, az igei kapcsolat és a tágabb összefüggés együtt meghatározó. A pszükhé jelenthet életet, személyt, önmagát, érzelmi–akarati életet, illetve egyes szakaszok értelmezésében a halál után fennmaradó személyes lelket.

A Jn 4,24 „Isten lélek” kijelentése közvetlenül a „Lélekben és igazságban” történő istentiszteletről szól. A történeti keresztény teológia e verset Isten testetlenségének és nem helyhez kötött imádásának tanúságaként is értelmezte. E dogmatikai alkalmazás megkülönböztetendő a vers közvetlen jánosi retorikai összefüggésétől.

Az Újszövetség egyszerre hangsúlyozza az ember egészének üdvösségét, a személy halál utáni Krisztushoz tartozását és a test feltámadását. A feltámadás és a lélek halál utáni fennmaradása a katolikus, ortodox és a történeti protestáns főáram értelmezésében nem egymást kizáró tanítások: a köztes állapot átmeneti, az ember végső beteljesedése pedig a feltámadott testi–lelki egység.

Az 1Tessz 5,23 és a Zsid 4,12

Az 1Tessz 5,23 „szellem, lélek és test” felsorolását egyes keresztény irányzatok ontológiai trichotómiaként értelmezik. Számos egzegéta szerint azonban a halmozás az ember teljességét fejezi ki, és nem három önálló szubsztancia meghatározása. A formula hellenisztikus vagy sztoikus nyelvi környezetet is tükrözhet anélkül, hogy Pál átvenné annak materialista lélektanát.

A Zsid 4,12 a lélek és szellem, ízület és velő, gondolat és szándék szétválasztásáról beszél. A párhuzamos kettős kifejezések a teljes ember legrejtettebb mélységének áthatását hangsúlyozzák; a szakasz nem szükségszerűen ontológiai térképet ad. Gene R. Smillie a képet gyógyító–feltáró metszésként értelmezi, míg más kommentárok az ítélet és számonkérés hangsúlyát emelik ki.

Filozófiai előzmények és fogalmi rendszerezések

Görög filozófia

A görög pszükhé eredetileg az élet és az élő személy jelölője volt. Homérosz költeményeiben a halott árnyszerű továbbélése még nem azonos a későbbi filozófiai halhatatlan lélekkel. Platón több művében a lelket a testtől megkülönböztethető és halhatatlan valóságnak tekintette; bizonyos szövegeiben a test a lélek akadályaként vagy fogságaként jelenik meg. A platóni hagyomány azonban belsőleg sokrétű, és nem minden későbbi test–lélek megkülönböztetés vezethető vissza a „test mint börtön” formulára.

Arisztotelész a lelket az életképes természetes test első megvalósultságaként és formájaként határozta meg. A növényi, érzéki és értelmi működések nem három külön lélek, hanem az életelv képességei. Az értelem halhatatlanságáról szóló rövid és nehezen értelmezhető szövegei később görög, arab, zsidó és keresztény viták kiindulópontjává váltak.

A sztoicizmus pneumája finom, tüzes-leheletszerű anyagi princípium volt, amely a kozmoszt és az élőlényeket áthatja. Ez lényegesen eltér a későbbi keresztény „testetlen szellem” fogalmától, noha a sztoikus nyelv hatott a hellenisztikus vallási és filozófiai szövegekre.

Zsidó és iszlám filozófiai hagyományok

A középkori zsidó és iszlám filozófia a görög lélektant saját kinyilatkoztatási és teológiai keretében dolgozta át. Avicenna az emberi értelmes lelket nem testi, önmagában fennálló princípiumnak tekintette; híres „lebegő ember” gondolatkísérlete az öntudat testérzékeléstől való fogalmi megkülönböztetését vizsgálta.

Averroës Arisztotelész-kommentárjai az anyagi és cselekvő értelem egységéről folyó latin vitákra is nagy hatást gyakoroltak. Az európai „latin averroizmus” állításait nem lehet egyszerűen Averroës valamennyi nézetével azonosítani. Maimonidész Isten testetlenségét és egységét hangsúlyozta; negatív teológiája szerint az isteni lényegre vonatkozó pozitív teremtményi állítások félrevezetők lehetnek. Lélektana arisztotelészi fogalmakat alkalmazott a zsidó törvény és erkölcs értelmezésében.

Patrisztika és skolasztika

A keresztény szerzők a bibliai teremtéshitet, a megtestesülést és a feltámadást görög filozófiai szókészlettel fejezték ki, de nem fogadták el változatlanul a test leértékelését. A test a teremtés jó alkotása, Krisztus valóságos megtestesülése pedig a testi emberi természet üdvrendi jelentőségét erősíti. A gnosztikus és manicheus dualizmusokkal szemben az egyházatyák hangsúlyozták a Teremtő jóságát és az ember egységét.

Az ókeresztény szerzők nem használtak minden részletben egységes terminológiát a lélek eredetére, testhez való viszonyára és köztes állapotára. A nyugati és keleti teológia azonban egyaránt elutasította, hogy az ember két egymástól független lelket hordozna. Az 1Tessz 5,23 retorikai hármasságát ezért a történeti főáram nem tekinti két külön nem testi emberi szubsztancia bizonyítékának.

Aquinói Szent Tamás arisztotelészi nyelven tanította, hogy az értelmes lélek a test szubsztanciális formája: nem a testbe zárt teljes ember, hanem az a szellemi életelv, amely által az anyagi test élő emberi test. A lélek szubsztanciálisan fennállhat a halál után, de természeténél fogva a testtel alkot teljes emberi személyt; a különvált állapot ezért átmeneti és a feltámadásra irányul.

A kereszténységben

A történeti kereszténység közös alaptételei

A történeti kereszténység fő hagyományai megkülönböztetik a teremtetlen Istent és a teremtett szellemi létezőket. Istent a világ teremtőjének vallják; a Szentlelket nem teremtett erőnek, hanem isteni személynek; az angyalokat és démonokat nem emberi eredetű lényeknek; az embert pedig testi és lelki egységnek. A végső keresztény remény tárgya nem a test végleges elhagyása, hanem a holtak feltámadása és az egész személy megújulása.

A felekezetek eltérően fogalmazzák meg a lélek természetét, a kegyelem és szabadság kapcsolatát, a halál és feltámadás közötti állapotot, valamint a szellemi tapasztalatok megkülönböztetését. A katolikus skolasztikus terminológia ezért nem alkalmazható automatikusan valamennyi keresztény közösség semleges közös nyelveként.

Isten mint szellem és a Szentlélek

A kereszténységben Isten szellemisége testetlenséget, egyszerűséget, minden helyi és anyagi korláttól való függetlenséget fejez ki, de nem teszi Istent egy nembe sorolható „szellemi példánnyá”. A Szentlélek a Szentháromság harmadik személye, nem személytelen vallási energia. A nikaia–konstantinápolyi hitvallás „Úrnak és éltetőnek” nevezi, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádnak és dicsőítenek.

A Szentlélek istenségéről szóló 4. századi vita a pneumatomakhoszokkal vagy makedoniánusokkal szemben éleződött ki. Az I. konstantinápolyi zsinat 381-ben megerősítette a Lélek teljes isteni méltóságát, bár a későbbi dogmatikai terminológia fokozatosan pontosult.

A nyugati filioque formula szerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól” származik; a keleti hitvallási hagyomány az eredeti görög szövegnek megfelelően az Atyától való származást vallja, és gyakran az „Atyától a Fiú által” formulával beszél. A vita nyelvi, teológiai és egyházjogi kérdéseket kapcsolt össze, és a keleti–nyugati szakadás egyik, de nem egyetlen tényezője lett. A modern ökumenikus párbeszéd hangsúlyozza, hogy a latin és görög formulák nem szükségszerűen ugyanazt a fogalmi kérdést válaszolják meg.

A főáramú keresztény teológia megkülönbözteti a Szentlélek kegyelmi jelenlétét és ihletését a személy szabadságát elnyomó démoni megszállottságtól. A „Lélekkel való betöltekezés” az ember válaszát, hitét és együttműködését is magában foglaló kegyelmi kapcsolat. A vallásantropológia ugyanakkor egyes karizmatikus vagy transzszerű keresztény jelenségeket a médiumitás és megszállottság összehasonlító fogalmaival is elemezhet, anélkül hogy ezzel elfogadná valamely teológiai értelmezés igazságát.

Angyalok és démonok

A keresztény tanítás szerint az angyalok teremtett, személyes szellemi lények, a démonok pedig olyan angyalok, akik szabad döntéssel elfordultak Istentől. Nem meghalt emberek lelkei, és az ember halála után nem válik angyallá. A démonok sem önálló gonosz istenségek: a keresztény tanítás elutasítja a jó és rossz két örök, egyenrangú alapelvének dualizmusát.

A késő antik, pszeudo-dionüszioszi hagyomány kilenc angyali kart és három hierarchiát különböztetett meg. E rendszer nagy hatást gyakorolt a keresztény teológiára, liturgiára és művészetre, de a karok pontos száma, sorrendje és a bukott angyalok eredeti helye nem minden részletében dogmatikai tanítás.

A bukás időpontjáról, közvetlen indítékáról és a démoni rendek belső viszonyairól több patrisztikus és skolasztikus vélemény alakult ki. A közös tanítás a teremtett jóságot, a szabad elfordulást és Isten hatalmának elsőbbségét állítja; az olyan részletek, mint Lucifer eredeti kara vagy az angyalok próbatételének konkrét tárgya, teológiai spekulációk.

Az emberi lélek és a feltámadás

A keresztény antropológia az embert nem testbe zárt léleknek és nem pusztán anyagi szervezetnek tekinti, hanem testi–lelki egységnek. A lélek szellemi jellege az értelem, a szabadság, a személyes azonosság és Istenre való nyitottság nyelvén fejeződik ki. A test nem felcserélhető külső burok, hanem az ember személyes létezésének része.

A katolikus, ortodox és a történeti protestáns főáram a lélek halál utáni fennmaradását és a test feltámadását együtt vallja. A kettő nem azonos: a halálban bekövetkező különállás átmeneti és az ember természetes teljességéhez képest hiányos, a feltámadás pedig a személy végső testi–lelki beteljesedése. A keresztény halhatatlanságtan ezért nem merül ki a „halhatatlan lélek” filozófiai tételében.

Katolikus tanítás

A katolikus teológia szerint az emberi lélek a test szubsztanciális formája, szellemi és halhatatlan, minden emberben egyedi, és közvetlenül Isten teremti. A lélek nem létezik a test előtt, és nem vándorol egyik testből a másikba. A halál után fennmarad, de a teljes ember végső reménye a test feltámadása.

Az 1979-es Recentiores episcoporum Synodi levél a „lélek” szóval jelöli azt a halál után fennmaradó szellemi elemet, amelyben az emberi „én” folytonossága megmarad. A dokumentum ugyanakkor óv a túlvilág önkényes képi leírásától. A Nemzetközi Teológiai Bizottság későbbi összefoglalása a test feltámadásának elsőbbségét és a köztes állapot valóságát egyaránt fenntartja.

A katolikus lelkiségtan a „lelkek megkülönböztetésének” nevezi annak vizsgálatát, hogy egy belső indítás, látomás vagy rendkívüli tapasztalat összhangban áll-e a hittel, az értelemmel, az erkölcsi jóval és a tartós lelki gyümölcsökkel. A pszichológiai vagy orvosi vizsgálat figyelembevétele nem a természetfölötti eleve tagadása, hanem a megkülönböztetés része lehet. A nagy exorcizmus szabályozott szentelmény; nem alkalmazható általános magyarázatként minden pszichés vagy testi tünetre.

A halottidézést, jóslást és nekromanciát a Katolikus Egyház a hit elsőbbségével és az emberi szabadság tiszteletével összeegyeztethetetlennek tartja.

Ortodox megközelítések

Az ortodox kereszténység az ember test és lélek egységét, a lélek halál utáni fennmaradását és az általános feltámadást vallja. Aszketikus nyelvében a nusz az ember Istenre irányuló belső látóképességét jelöli, amely nem egyszerűen azonos a diszkurzív értelemmel. A szív megtisztulása, az imádság és az isteni kegyelemmel való együttműködés a theózis, magyarul átistenülés útjához tartozik.

Palamasz Szent Gergely teológiájában Isten megközelíthetetlen lényege és közölhető, teremtetlen energiái között különbség áll fenn. A megkülönböztetés azt kívánja kifejezni, hogy az ember valóban részesedhet Isten életében anélkül, hogy az isteni lényeg részévé vagy Istennel természet szerint azonossá válna.

Protestáns megközelítések

A lutheránus, református és anglikán hitvallási hagyományok általában megkülönböztetik a testet és lelket, vallják a feltámadást és elfogadják a személy halál utáni fennmaradását. A reformáció bírálta a bibliai alap nélkülinek tartott skolasztikus részletspekulációkat, de a történeti protestantizmus főárama nem azonosította az embert kizárólag halandó testével.

A protestáns teológián belül eltérő hangsúlyt kap, hogy a lélek halhatatlansága „természetes” tulajdonságként vagy Isten fenntartó és feltámasztó ajándékaként fogalmazandó-e meg. Számos teológus a feltámadás elsőbbségét hangsúlyozza, miközben elfogadja a halál és feltámadás közötti személyes létet.

Az evangéliumi és pünkösdi közösségekben a „szellem” szó gyakran kiemeli az ember Istenre fogékony oldalát, a Szentlélek ajándékait és a lelki harc nyelvét. A szóhasználat önmagában nem bizonyít ontológiai trichotómiát, és nem minden karizmatikus közösség alkalmaz azonos emberképet.

Mortalizmus és feltételes halhatatlanság

A mortalizmus olyan nézetek gyűjtőfogalma, amelyek szerint a halál és feltámadás között az ember tudatos élete megszűnik vagy „alszik”. A feltételes halhatatlanság ezzel szemben elsősorban azt állítja, hogy az örök élet nem minden ember elidegeníthetetlen természetes tulajdonsága, hanem Isten ajándéka. A két tétel gyakran együtt jelenik meg, de nem azonos: a lélekalvás nem szükségképpen jár az elvetettek végső megsemmisülésének tanával, és a feltételes halhatatlanság sem minden formájában feltételez tudattalan köztes állapotot.

E nézetek ma többek között a Hetednapi Adventista Egyház, a krisztadelfiánusok és Jehova tanúi tanításában jelennek meg. Az adott közösségek önmeghatározásához elsődleges felekezeti források használhatók, történeti és összehasonlító értékelésükhöz azonban független teológiai szakirodalom is szükséges.

A zsidó vallásban

A zsidó vallás Isten egységét, testetlenségét és összehasonlíthatatlanságát vallja. Maimonidész szerint Isten lényegét nem írják le megfelelően a teremtményekre alkalmazott pozitív tulajdonságok; a tagadó állítások — például hogy Isten nem test — kevésbé vezetik félre a gondolkodást.

A bibliai nefes, rúah és nesámá a rabbinikus, középkori filozófiai és kabbalisztikus irodalomban új rendszerezéseket kapott. A közismert kabbalisztikus felosztás a nefes, rúah és nesámá szintjeit különbözteti meg, míg későbbi rendszerek a hájá és jehidá fokozataival ötös sémát alkotnak. Ezek nem egységes rabbinikus dogmák, és nem vetíthetők vissza változatlan rendszerként a Héber Biblia minden könyvére.

A dibbuk a késő középkori és kora újkori zsidó folklórban olyan elhunyt lélek, amely élő személyhez kapcsolódik vagy benne nyilvánul meg. Jelenségét kabbalisztikus bűn-, vezeklés- és lélekvándorlás-tanokkal magyarázták, de nem a zsidó „szellem” általános fogalma.

A zsidó angelológia, démonológia és a halottak állapotáról szóló tanítás korszakonként és irányzatonként változott. A késő ókori és középkori hagyományok gazdag név- és elbeszélésanyaga nem azonos súlyú a Tórával vagy a rabbinikus joggal.

Az iszlámban

Az iszlám szóhasználatában az arab روح (rūḥ) és نفس (nafs) jelentése részben átfedi egymást. A nafs jelenthet személyt, önmagát, lelket, vágyakozó ént vagy erkölcsi alanyt. A rūḥ utalhat életadó isteni leheletre, kinyilatkoztatásra, az Istentől származó titokzatos parancsra, illetve a „Szent Lélek” kifejezésben több klasszikus magyarázat szerint Gábrielre. A Korán 17,85 a rūḥ teljes ismeretét Istenhez tartozó titokként kezeli.

A klasszikus iszlám teológia nem nevezi Allahot a teremtett szellemlényekkel azonos értelemben „szellemnek”. Allah teremtetlen és semmihez sem hasonlítható; az angyalok, a dzsinnek és az emberek különböző teremtett rendek. A dzsinneket a Korán „füsttelen tűzből” teremtett, erkölcsi döntésre képes lényekként írja le; lehetnek hívők vagy hitetlenek, ezért nem azonosak minden esetben démonokkal vagy halott lelkekkel.

A filozófiai iszlámban Avicenna és követői a nafs értelmes, önmagában fennálló jellegét részletesen elemezték. A szúfizmus etikai nyelvében a nafs különböző állapotai az ösztönös–önző éntől a megnyugodott lélekig vezető lelki fegyelmet fejezhetik ki; a rendszerezések szerzőnként változnak. A rūḥ gyakran az isteni eredetre és Isten felé irányuló életre utal, de nem azonos a Szentlélek keresztény személyfogalmával.

A halál utáni köztes állapotot gyakran a barzakh fogalmával írják le. A lélek természetéről, a sírbeli létről és a feltámadásig tartó állapotról a teológiai iskolák részleteiben eltérően vélekednek. A népi dzsinn-, szent- és helyi szellemhitek történeti kapcsolatban állnak a normatív iszlám tanítással, de nem azonosíthatók annak egészével.

Iráni és ókori közel-keleti hagyományok

Zoroasztrizmus

A zoroasztriánus szövegek különböző történeti rétegei nem alkotnak változatlan, egyetlen szellemtani rendszert. A Gáthákban Ahura Mazdá a bölcs Úr; a spenta mainju és az angra mainju az építő, illetve romboló szellemiség vagy választás nyelvéhez kapcsolódik. A fiatalabb Aveszta és a középperzsa irodalom e kettősséget részletesebb kozmológiai rendszerbe foglalta.

Az Amesa Szpenták egyszerre jelenhetnek meg Ahura Mazdá tulajdonságaiként és személyes isteni lényekként. A fravasi jelentéskörébe védő, ősi és az egyéni földi létezést megelőző spirituális aspektusok tartoznak. A daévák az indoiráni örökségben eredetileg isteni lények megnevezései voltak, a zoroasztriánus hagyományban azonban elutasított, megtévesztő hatalmakká váltak. E jelentésváltozás mutatja, hogy a „démon” fordítás történeti magyarázatot igényel.

A zoroasztrianizmus és a zsidó–keresztény apokaliptika történeti kapcsolatát régóta kutatják, de a perzsa hatás mértékéről nincs egyszerű konszenzus. A kulturális érintkezést, a bibliai hagyomány belső fejlődését és a második templom kori irodalmat együttesen kell vizsgálni.

Mezopotámia

Az ókori mezopotámiai vallásokban az istenek, védőlények, démonok és halotti árnyak nem alkottak egyetlen „szellemosztályt”. Az akkád etemmu az elhunyt tovább élő árnyára utalt, amelynek megfelelő temetésre és halotti ellátásra volt szüksége. Az utukku különböző jóindulatú vagy ártó lényeket jelölhetett; a sédu és a lamasszu gyakran védő szerepű hatalmak voltak. Az apkallu bölcs, részben ember–állat alakú ősi lényként jelenhetett meg. Lamastu és Pazuzu alakja a betegség, veszély és elhárító rítusok összefüggéséhez tartozott.

E fogalmakat a bibliai angyalok vagy démonok közvetlen megfelelőiként kezelni leegyszerűsítő. A kulturális érintkezések mellett a bibliai monoteizmus sajátos teremtésteológiai és erkölcsi keretbe helyezte a láthatatlan lényeket.

Dél- és kelet-ázsiai vallások

Hindu hagyományok

A hinduizmus különböző iskoláiban az átman az egyéni önvaló, tudatos princípium vagy legmélyebb én fogalma. A védánta irányzatai eltérően magyarázzák az átman és Brahman viszonyát: az advaita végső azonosságot, más iskolák tartós különbséget vagy függő kapcsolatot tanítanak. Az átman ezért nem egyszerűen a nyugati kísértet vagy szellemlény megfelelője.

A hindu kozmológiák dévákat, aszurákat, gandharvákat, jaksákat, nágákat, bhútákat és prétákat ismernek. E lények között istenek, természeti vagy helyi hatalmak, félisteni csoportok és nyugtalan halottak egyaránt vannak. A halott ősök, a pitṛk tiszteletéhez kapcsolódó śrāddha rítusok a családi kötelességet és a halott megfelelő túlvilági helyzetét fejezik ki.

Buddhizmus és tibeti hagyományok

Modern kereskedelmi épület mellett felállított szellemház Bangkokban. A gyakorlat a thai buddhizmus és a helyi helyszellemhitek együttélését szemlélteti.

A buddhizmus egyik alapvető tanítása az anátman, vagyis a változatlan, önmagában fennálló én vagy lélek hiánya. Ez nem jelenti azt, hogy a buddhista kozmológiák ne beszélnének dévákról, aszurákról, prétákról, jaksákról, nága-lényekről és védelmezőkről. E lények maguk is a feltételektől függő lét és az újjászületés körforgásának részei, nem örök szubsztanciák.

A dharmapálák a buddhista tan védelmezői. A tibeti hagyományok megkülönböztethetnek megvilágosodott védelmező-megnyilvánulásokat és a buddhizmus szolgálatára esküt tett világi hatalmakat. A nyolc nagy védelmező hagyományos felsorolásában többek között Jama, Mahákála, Jamántaka, Vaisravana, Hajagríva, Palden Lhamo, Fehér Brahmá és Begce szerepel; a listák és besorolások iskolánként változhatnak. Haragos ábrázolásuk nem feltétlenül erkölcsi gonoszságot, hanem a tudatlanságot és akadályokat legyőző erőt fejez ki.

A délkelet-ázsiai buddhista társadalmakban a buddhista tanítás gyakran együtt él helyi ős-, föld- és védőszellem-kultuszokkal. A szellemházak Thaiföldön és másutt a területhez kapcsolódó lények kiengesztelésére vagy tiszteletére szolgálhatnak; e gyakorlat a buddhizmus és helyi vallások történeti együttélésének része.

A bön Tibet önálló vallási hagyománya, amelynek intézményes Yungdrung Bön formája kánonnal, szerzetességgel, rítusokkal és filozófiai tanításokkal rendelkezik. Nem azonos egyszerűen a buddhizmust megelőző „sámánizmussal” vagy mágiával. A bön, a tibeti helyi vallásosság és a tibeti buddhizmus között hosszú kölcsönhatás áll fenn; istenek, hegyi és területi védelmezők, halotti rítusok és meditációs rendszerek részben közös kulturális nyelvet használnak.

Kínai hagyományok

A kínai vallási és filozófiai nyelvben a 神 (sen) jelenthet istenséget, szellemi hatalmat, elevenítő jelenlétet vagy az ember tudati–szellemi működését; a 鬼 (kuj) többnyire halotti vagy kísértő lényt. A hun és po lelkek kettőssége korszakonként és szöveghagyományonként eltérően jelent meg; nem alkotott mindenütt egységes, változatlan kínai lélektant.

Az őstisztelet nem feltétlenül a halottak istenként való imádását jelenti. A családi rítusok a leszármazási folytonosságot, a hálát, a társadalmi kötelességet és a halottak megfelelő helyzetének fenntartását fejezik ki. Taoista rituális szakemberek és médiumok egyes hagyományokban istenek, ősök vagy helyi hatalmak üzeneteit közvetítik.

Sintoizmus

A sintó központi fogalma a kami. A szó fordítható istennek, istenségnek vagy szellemnek, de egyik magyar kifejezés sem fedi teljesen. Kami lehet mitikus istenség, császári vagy családi ős, hegy, folyó, szikla, rendkívüli személy, természeti erő vagy valamely jelenség tiszteletet és félelmet keltő jelenléte. A fogalom rítusokban, szentélyekben és helyi kapcsolatokban válik érthetővé; nem egyszerűen azt jelenti, hogy minden tárgyban külön lélek lakik.

A szent fákhoz kapcsolódó kodama-hagyomány és más helyi lények azt példázzák, hogy a természeti hely nem pusztán fizikai tárgyként, hanem kapcsolatot és rituális tiszteletet igénylő jelenlétként is felfogható. A sintoista tisztulási rítusok célja a kami, a közösség és a hely közötti rendezett kapcsolat fenntartása.

Animizmus, helyszellemek és sámánizmus

Az animizmus fogalmának története

Az animizmus szót Edward Burnett Tylor tette központi vallástudományi fogalommá a 19. században. Tylor a vallás minimális meghatározását „szellemi lényekbe vetett hitként” adta meg, és az animizmust a vallási fejlődés legkorábbi fokának tekintette. A későbbi antropológia ezt az evolucionista rangsort és a „primitív” vallásosságról alkotott képet erősen bírálta.

A kortárs kutatás az animizmust gyakran olyan viszonyrendszerként vizsgálja, amelyben emberek, állatok, növények, tájak és más létezők társadalmi vagy erkölcsi partnerekként jelenhetnek meg. A kérdés nem pusztán az, hogy „van-e lelkük” a tárgyaknak, hanem hogy ki tekinthető megszólítható személynek, milyen kötelezettségek állnak fenn vele szemben, és hogyan alakul a kapcsolat rítusokban.

Hely- és természetszellemek

A helyszellem gyűjtőfogalma olyan létezőkre vagy jelenlétekre vonatkozik, amelyek egy tájhoz, forráshoz, fához, barlanghoz, házhoz vagy településhez kapcsolódnak. Elkülöníthető a házi szellem, a természeti jelenség megszemélyesítése, a terület őrzője, az adott helyen meghalt személy visszatérő lelke és a táj szakrális minősége. Ezek a kategóriák egyes hagyományokban összeolvadhatnak.

A római genius loci, a skandináv landvættir, a japán kami és több afrikai területi hatalom nem egyszerű szinonimák. Közös bennük a hely és a nem emberi cselekvőképesség összekapcsolása, de személyességük, eredetük és kultuszuk eltérő. A „hely szelleme” kifejezést a modern építészet és kultúraelmélet metaforikusan is használja egy tér történeti–érzelmi karakterére.

Halottak, ősök és visszatérő lelkek

Az ős rituális jelenléte nem azonos a kísértettel. Az ősök több hagyományban a családi rend, erkölcsi tekintély és leszármazási folytonosság részei, és meghatározott ünnepeken vagy házi rítusokban kapnak tiszteletet. A kísértet ezzel szemben gyakran rendezetlen halálhoz, elmaradt temetéshez, igazságtalansághoz vagy helyhez kötött nyugtalansághoz kapcsolódik.

A keresztény szentek közössége, a kínai ősrituálé, a mezopotámiai etemmu, a spiritiszta kommunikáló halott és az újjászületésre váró buddhista vagy hindu lény eltérő vallási rendszerekhez tartozik. Az összehasonlítás során külön kell választani a személyes folytonosságot, a köztes állapotot, a reinkarnációt, a rituális emlékezetet és az érzékelhető jelenés elbeszélését.

Sámánizmus

A magyar és európai nyelvek sámán szava az orosz közvetítésével egy tunguz–mandzsu, rendszerint evenki eredetűnek tekintett szóból terjedt el. Szűkebb értelemben észak-ázsiai rituális szakemberekre, tágabb értelemben olyan szerepekre használják, amelyekben egy személy transz, látomás, ének, dob, szimbolikus utazás vagy segítőlények révén közvetít az emberi közösség és a nem emberi világ között.

A „sámánizmus” kutatói gyűjtőfogalom; világméretű alkalmazása vitatott. Nem minden transzszakértő sámán, nem minden médium végez lélekutazást, és nem minden megszállottsági rítus tartozik a sámánizmushoz. A koreai mudang, a japán itako és az okinavai yuta példája azt mutatja, hogy a médium, gyógyító, jós és sámán kategóriái részben fedhetik egymást, de helyi intézményi és vallási szerepük eltér.

A modern neosámánizmus nyugati önismereti és alternatív vallási mozgalmakban átdolgozott technikákat használ. Megkülönböztetendő azoktól az őslakos hagyományoktól, amelyekből egyes motívumait átvette.

Szellemi megszállottság és médiumitás

A szellemi megszállottság olyan vallási értelmezés, amely szerint egy személy beszédét, mozgását, tudatállapotát vagy testi működését átmenetileg egy másik ágens befolyásolja. Lehet nem kívánt és ártalmas, de több vallásban keresett, rituálisan szabályozott állapot is. A médiumitás ezzel rokon, de tágabb fogalom: a közvetítő nem minden esetben veszíti el tudatát vagy személyes irányítását.

A vallásantropológia nem tekinti valamennyi transzállapotot egyetlen jelenségnek. A rítus, a résztvevők elvárásai, a zene, a testtechnika, a társadalmi szerepek és az adott közösség szellemtana magának az élménynek a formáját is alakíthatja.

Afrikai és afrikai diaszpóravallások

Az „afrikai vallás” nem egységes rendszer. A kontinens hagyományai teremtő istenekről, ősökről, kisebb istenségekről, föld- és vízi hatalmakról, gyógyító erőkről és személyes sorslényekről eltérő módon beszélnek. Sok közösségben az ősök nem egyszerűen kísértetek, hanem a rokonsági és erkölcsi rend rituálisan megszólítható tagjai.

A nyugat-afrikai joruba vallásban az orisák isteni hatalmak vagy személyek, nem pusztán halott szellemek. A karibi és amerikai diaszpórában a szantería és a candomblé az orisákat saját történeti, nyelvi és keresztény környezetében tiszteli. A haiti vudu lwa alakjai családi, helyi és nemzeti történetek hordozói; rituális megszállásuk során a közösség úgy értelmezi, hogy a lwa „meglovagolja” a résztvevőt.

Az afro-brazil umbanda afrikai eredetű szellemi alakokat, őslakos és helyi személyiségeket, katolikus szentkultuszt és a kardecista spiritizmus fogalmait kapcsolja össze. A candomblé orisái, a vodu lwa-i, az umbanda médiumi szellemei és a spiritizmus elhunyt személyiségei ezért nem egyetlen kategória változatai.

A rituális megszállottság e hagyományokban lehet gyógyítás, hivatás, jóslás, ünnep és közösségi identitás része. A keresztény démoni megszállottság fogalmának automatikus alkalmazása félrevezető volna.

Észak-amerikai őslakos hagyományok

Észak-Amerika őslakos népeinek vallásai rendkívül sokfélék, és nem írhatók le egyetlen „Nagy Szellem”-hittel. A „Great Spirit” európai fordítása különböző helyi fogalmakat vont össze, és misszionáriusi, gyarmati, valamint pánindián használatban új jelentéseket kapott.

Az algonkin nyelvek manitu-fogalmai személyek, állatok, tárgyak és események rendkívüli erejére vagy jelenlétére utalhatnak; a lakota wakan a szentség, titokzatosság és hatalom jelentésköréhez tartozik. Ezek nem feltétlenül egyetlen legfőbb isten tulajdonnevei. A látomáskeresés és a személyes védőkapcsolatok bizonyos népeknél fontosak, másoknál eltérő intézmények és rítusok állnak a középpontban.

Az állatalakú segítő, a klánhoz kapcsolódó ős, a táj szent jelenléte és a „totem” nem cserélhető fel automatikusan. A „törzsi vallás” általánosító nyelve helyett a kutatás lehetőség szerint az adott nép saját nevét és fogalmait használja.

Európai vallások és néphit

Görög és római vallás

Az ógörög daimón nem eredetileg erkölcsileg gonosz démont jelentett, hanem isteni vagy köztes hatalmat, sorsot vagy személyes kísérőt. A római genius az egyén, család, hely vagy közösség termékeny és védő erejéhez kapcsolódott. A lares a ház, útkereszteződés vagy terület oltalmazói, a manes a halottak tiszteletre méltó közössége, a lemures és larvae pedig nyugtalan vagy veszélyes halottak lehettek.

A kereszténység terjedésével a daimón szó egyre inkább az Istennel szemben álló szellemi lények megnevezése lett. Ez nem egyszerű szócsere volt: a keresztény teremtéstan a pogány isteneket és köztes hatalmakat új teológiai keretben értelmezte.

Germán–skandináv és kelta hagyományok

A skandináv források álfar alakjai, a földhöz kapcsolódó landvættir, a házi lények és a halotti visszatérők nem alkotnak egységes „elf”- vagy szellemosztályt. A középkori irodalmi források, későbbi néphit és modern folklór képei részben eltérnek egymástól. A népesség „elfhitéről” közölt modern százalékos felmérések módszertanilag bizonytalanok, ezért nem alkalmasak a vallási rendszer leírására.

A kelta nyelvű területek tündérhagyományai szintén ősök, tájhoz kötött lények, másvilági népek és keresztény folklór alakjait egyesíthetik. A modern fantasy „elfje” nem azonos a történeti vallási és néprajzi fogalmakkal.

Magyar néphit és folklór

A magyar néphitben a „szellem” viszonylag késői, általánosító szó. A hagyományos elnevezések — lidérc, kísértet, hazajáró halott, tündér, ördög, garabonciás, szépasszony vagy házi lény — sajátos alakokat és történettípusokat jelölnek. Ezeket nem lehet egyetlen változatlan „ősmagyar szellemvilág” maradványainak tekinteni.

A hazajáró halott gyakran rendezetlen temetéshez, erőszakos halálhoz, teljesítetlen kötelességhez vagy a családdal fennmaradó kapcsolathoz kötődött. A lidérc több, egymástól különböző alakot foglalhatott magában: éjszakai nyomó lényt, tüzes fényt, gazdáját gazdagító házi lényt és szeretőként megjelenő természetfeletti alakot. Az „ördögszerető” és a lúd- vagy lóláb motívuma e néphit egyik típusa, nem azonos a keresztény Sátán teológiai fogalmával.

A keresztény temetési rítusok, a halottakért mondott imák, a népi apotropaikus gyakorlatok és a helyi elbeszélések kölcsönösen alakították a magyar halott- és szellemhitet. A néprajzi leírás nem dönti el a történetek természetfölötti igazságát, hanem a motívumokat és társadalmi funkciókat vizsgálja.

Spiritizmus és spiritualizmus

Angolszász spiritualizmus

A modern spiritualizmus az 1840-es évek végétől bontakozott ki az Egyesült Államokban. A Fox nővérek hydesville-i kopogásjelenségei, a szeánszok, asztalmozgások, automatikus írás és transzmédiumitás széles nyilvánosságot kaptak. A mozgalom követői szerint a halottak személyisége fennmarad és médiumokon keresztül kommunikálhat az élőkkel; egyes irányzatok egyházakba és etikai közösségekbe szerveződtek.

A mozgalom történetét kezdettől kísérték csalási ügyek, leleplezések és tudományos vizsgálatok, de résztvevőit nem lehet pusztán hiszékenységgel magyarázni. A spiritualizmus kapcsolatban állt gyászfeldolgozással, női vallási szerepekkel, reformmozgalmakkal és a 19. századi tudomány határterületeivel.

Kardecista spiritizmus

Allan Kardec francia spiritizmusa a médiumi közléseket reinkarnációs és erkölcsi fejlődéselmélettel rendszerezte. A szellemeket különböző erkölcsi fejlettségű elhunyt személyeknek tekintette, akik egymást követő földi életek során tökéletesednek. A kardecizmus különösen Brazíliában vált intézményes vallási és társadalmi mozgalommá, ahol kapcsolatba került gyógyító, afro-brazil és katolikus hagyományokkal.

A magyar „spiritizmus” szó az angolszász spiritualizmust és a kardecista irányzatot gyakran együtt jelöli, noha történetük és tanaik nem azonosak. A spiritiszta „szellem” rendszerint elhunyt ember tudatosan fennmaradó személyisége, nem keresztény értelemben vett angyal vagy természeti helyszellem.

Mágia, nekromancia és szellemidézés

A nekromancia a halottaktól származó tudás vagy segítség megszerzésére irányuló jósló gyakorlat. Az evokáció valamely lény rituális megidézése, a divináció pedig a rejtett vagy jövőbeli tudás megszerzésének tágabb kategóriája. A médiumitás, rituális megszállottság, segítőszellemmel való kapcsolat és spiritiszta szeánsz részben átfedhet, de történetileg és vallásilag nem azonos.

A kora újkori európai boszorkányperek familiáris szelleme démonológiai és jogi vallomásokban szereplő segítőlény volt. A modern mágikus és újpogány használatban a familiáris jelenthet szimbolikus, meditációs vagy rituális segítőt; a populáris kultúra gyakran egyszerűen boszorkány háziállatává alakítja.

A zsidó és keresztény Szentírás több halottidéző és jósló gyakorlatot tilt. A katolikus, ortodox és számos protestáns közösség ezért elutasítja a szellemidézést, bár a tiltás teológiai indoklása és lelkipásztori kezelése eltérhet. Az afrikai, ázsiai vagy őslakos rítusokat nem célszerű automatikusan a modern nyugati „okkultizmus” kategóriájába sorolni.

Okkultizmus, új vallási mozgalmak és modern spiritualitás

Beltane ünnepére készített modern wicca oltár Walesben. A növényi és évszakos jelképek értelmezése közösségenként eltérő.

A nyugati okkultizmus és ezoterika különféle rendszerei elementálokról, mesterekről, asztrális lényekről, angyali hierarchiákról és „szellemi vezetőkről” beszélnek. A 19. századi teozófia hindu, buddhista, spiritiszta és nyugati ezoterikus elemeket kapcsolt össze. Az antropozófia test, lélek és szellem többrétegű fejlődéséről tanít saját kozmológiai és reinkarnációs rendszerében.

A New Age gyűjtőfogalmába sorolt irányzatok gyakran szellemi vezetőket, angyali üzeneteket, csatornázást, energiákat és előző életeket említenek, de nem alkotnak egységes hitrendszert. A „spirituális” szó a modern köznyelvben intézményes vallástól független belső fejlődést, terápiás önismeretet vagy életvezetési gyakorlatot is jelenthet, személyes szellemlényekbe vetett hit nélkül.

A Wicca és más modern pogány vallások istennőkről, istenekről, ősökről és természeti hatalmakról beszélhetnek. Egyes közösségek tündéreket, dévákat, helyszellemeket vagy védőlényeket is említenek, de nincs minden modern pogány irányzatra kötelező taxonómia. A régebbi ezoterikus kézikönyvek kategóriáit nem lehet automatikusan az újpogányság egészére általánosítani.

A Katolikus Egyház a New Age-et nem egyetlen szervezetként, hanem egymással lazán összefüggő kulturális és vallási jelenségek köréként értékeli. A 2003-as vatikáni dokumentumot a Kultúra Pápai Tanácsa és a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa közösen adta ki; megkülönbözteti a valós spirituális keresést és azokat a tanokat, amelyeket a keresztény isten-, Krisztus- és emberképpel összeegyeztethetetlennek tart.

Vallástudományi, pszichológiai és kulturális értelmezések

A vallástudomány a szellemekről szóló állításokat rendszerint nem dogmatikai igazságként és nem eleve tévedésként kezeli, hanem azt vizsgálja, hogyan épülnek be a nyelvbe, rítusba, társadalmi rendbe és személyes tapasztalatba. Az émikus megközelítés az adott közösség saját fogalmait igyekszik megérteni; az étikus megközelítés összehasonlító elemző kategóriákat használ.

A fordítás és összehasonlítás fő nehézségei:

1. a kami, orisa, daimón, rúah, dzsinn és kísértet nem ugyanazon lénytípus különböző nyelvű neve;
2. a személyesség foka változó, a névvel és akarattal rendelkező lénytől a kapcsolatként értett jelenlétig;
3. a testetlenség nem egyetemes, mert több hagyomány finom vagy változó testet tulajdonít a nem emberi lényeknek;
4. a jó–rossz kettősség elégtelen, mivel sok szellemalak kapcsolattól és rituális rendtől függően segítő vagy veszélyes.

A 19. századi valláselméletek gyakran fejlődési sorba állították az animizmust, politeizmust és monoteizmust. A kortárs kutatás kerüli azt a kronológiai rangsort, amely a korábbi vagy nem nyugati vallásokat automatikusan gyermeki, irracionális vagy alacsonyabb szintű formának tekinti. Ugyanígy kerülendő a fordított romantizálás, amely minden őslakos szellemhitet egységesen ökologikus és konfliktusmentes világnézetté alakít.

Pszichológiai és mentálhigiénés összefüggések

A szellemélményekhez sorolt jelenségek között lehet gyászhoz kapcsolódó jelenlétérzés, álom, alvási paralízis, transz, automatizmus, disszociatív állapot, hallási vagy látási élmény, csoportos rituális elragadtatás és tudatos szerepjáték. A kultúra nem csupán egy már kész élmény utólagos értelmezését, hanem annak várható formáját, testi kifejezését és társadalmi következményeit is alakíthatja.

A klinikai rendszerek különbséget tesznek a kulturálisan elfogadott vallási transz és az olyan önkéntelen, szenvedést vagy működésromlást okozó állapotok között, amelyek diagnosztikai vizsgálatot igényelhetnek. Egy pszichológiai leírás nem dönti el a vallási metafizika igazságát, de segíthet elkülöníteni az élmény formáját, a veszélyeztetettséget és a hozzá kapcsolt magyarázatot.

A transzperszonális pszichológia és a valláspszichológia egyes irányzatai a rendkívüli spirituális élményeket egzisztenciális és kulturális adatként vizsgálják, nem kizárólag kórjelenségként. E megközelítések tudományos státusza és módszertana vitatott, ezért nem helyettesítik a klinikai diagnosztikát.

Történeti forrásokat nem lehet változtatás nélkül modern diagnózisokká alakítani. Egy bibliai démonűzés, középkori látomás vagy sámáni elhívástörténet nem tartalmaz elegendő klinikai adatot biztos retrospektív kórisme felállításához.

Művészet és populáris kultúra

Gustave Doré: Jákob tusakodása az angyallal. A Teremtés könyve titokzatos férfiként és Istennel való találkozásként beszél az eseményről; Ozeás könyve angyallal való küzdelemként idézi fel.

A művészeti ábrázolás nem feltétlenül szó szerinti ontológiai állítás. A Szentlelket galamb, tűz vagy fény, az angyalokat emberalak és szárny, a kísértetet áttetsző test vagy fehér lepel, a természeti lényt növényi és állati jegyek jelölhetik. Ezek történetileg kialakult ikonográfiai konvenciók.

A filmek és regények gyakran keverik a keresztény démonológiát, a folklór kísértethitét, a spiritizmust és a pszichológiai motívumokat. Az elhunyt emberből lett angyal vagy a démonként visszatérő gonosz halott gyakori populáris motívum, de nem tükrözi a klasszikus zsidó, keresztény vagy iszlám angyaltant.

Összehasonlító összegzés

A „szellem” szóval fordított fogalmak közös vonása rendszerint a közvetlen hétköznapi érzékelésen túli cselekvőképesség, az élet és halál határának értelmezése, valamint az ember és a nem emberi világ közötti kapcsolat. E hasonlóságok mellett alapvető különbség áll fenn teremtetlen Isten és teremtmény, istenség és ős, angyal és halott ember, személy és erő, lélek és kísértet, illetve rituális jelenlét és filozófiai princípium között.

A fogalom enciklopédikus használata ezért kettős feladatot kíván: ismertetnie kell a hagyományok saját állításait, ugyanakkor jeleznie kell, hogy a magyar „szellem” összehasonlító fordítás, amely nem hoz létre önmagában közös vallási ontológiát.

Források

Nyelvészet és bibliai fogalomtörténet

• Új magyar etimológiai szótár, „szellem” és „lélek” szócikk, Nyelvtudományi Kutatóközpont.
• Koehler, Ludwig – Baumgartner, Walter – Stamm, Johann Jakob: The Hebrew and Aramaic Lexicon of the Old Testament, Brill, Leiden, 1994–2000.
• Liddell, Henry George – Scott, Robert – Jones, Henry Stuart: A Greek–English Lexicon, 9. kiadás, Clarendon Press, Oxford, 1996.
• Levison, John R.: The Spirit in First-Century Judaism, Brill, Leiden–Boston, 2002.
• Wolff, Hans Walter: Anthropology of the Old Testament, Fortress Press, Philadelphia, 1974.

Keresztény teológia és antropológia

• A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 2002, 328–395., 683–747., 988–1019. és 2115–2117. pont.
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Szent István Társulat, Budapest, 2004.
• Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978.
• Meyendorff, John: Byzantine Theology, 2. kiadás, Fordham University Press, New York, 1983.
• Nadbrzeżny, Antoni: „O duszy wczoraj i dziś. Panorama wybranych poglądów filozoficznych i teologicznych”, Verbum Vitae, 40/3 (2022), 581–612.
• Orvos Levente: A lélek halhatatlanságának kérdése Aquinói Szt. Tamás teológiájában, 2007.
• Pasterczyk, Piotr: „Τὸ πνεῦμα καὶ ἡ ψυχὴ καὶ τὸ σῶμα (1 Tes 5,23)”, Verbum Vitae, 39/3 (2021), 831–848.
• Salmond, Stewart D. F.: The Christian Doctrine of Immortality, 5. kiadás, T. & T. Clark, Edinburgh, 1907.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, I–II., Szent István-Társulat, Budapest, 1937.
• Smillie, Gene R.: „Ὁ λόγος τοῦ θεοῦ in Hebrews 4:12–13”, Novum Testamentum, 46/4 (2004), 338–359.
• Ware, Kallistos: The Orthodox Way, St Vladimir’s Seminary Press, Crestwood, 1995.

Vallástörténet és antropológia

• Bird-David, Nurit: „Animism Revisited: Personhood, Environment, and Relational Epistemology”, Current Anthropology, 40/S1 (1999), S67–S91.
• Black, Jeremy – Green, Anthony: Gods, Demons and Symbols of Ancient Mesopotamia, British Museum Press, London, 1992.
• Boyce, Mary: Zoroastrians: Their Religious Beliefs and Practices, Routledge, London–New York, 2001.
• Buswell, Robert E. Jr. – Lopez, Donald S. Jr.: The Princeton Dictionary of Buddhism, Princeton University Press, Princeton, 2014.
• Collins, John J.: The Apocalyptic Imagination, 3. kiadás, Eerdmans, Grand Rapids, 2016.
• Fernández Olmos, Margarite – Paravisini-Gebert, Lizabeth: Creole Religions of the Caribbean, 2. kiadás, New York University Press, New York, 2011.
• Flood, Gavin: An Introduction to Hinduism, Cambridge University Press, Cambridge, 1996.
• Hardacre, Helen: Shinto: A History, Oxford University Press, New York, 2017.
• Harvey, Graham: Animism: Respecting the Living World, Hurst, London, 2005.
• Hoppál Mihály: Sámánok Eurázsiában, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005.
• Kværne, Per: The Bon Religion of Tibet, Serindia Publications, London, 1995.
• Lewis, I. M.: Ecstatic Religion, 3. kiadás, Routledge, London–New York, 2003.
• Lindow, John: Norse Mythology, Oxford University Press, Oxford, 2001.
• Pócs Éva (szerk.): Test, lélek, szellemek és természetfeletti kommunikáció, Balassi Kiadó, Budapest, 2015.
• Pócs Éva: Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán, L’Harmattan, Budapest, 2002.

Modern mozgalmak és pszichológia

• American Psychiatric Association: Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 5. kiadás, szövegrevízió, Washington, 2022.
• Cardeña, Etzel – Lynn, Steven Jay – Krippner, Stanley (szerk.): Varieties of Anomalous Experience, 2. kiadás, American Psychological Association, Washington, 2014.
• Oppenheim, Janet: The Other World: Spiritualism and Psychical Research in England, 1850–1914, Cambridge University Press, Cambridge, 1985.
• Sharp, Lynn L.: Secular Spirituality, Lexington Books, Lanham, 2006.
• York, Michael: Historical Dictionary of New Age Movements, 2. kiadás, Rowman & Littlefield, Lanham, 2016.

További információk

• Jan N. Bremmer: The Early Greek Concept of the Soul, Princeton University Press, Princeton, 1983.
• Herbert A. Davidson: Moses Maimonides: The Man and His Works, Oxford University Press, Oxford, 2005.
• Jon McGinnis: Avicenna, Oxford University Press, Oxford, 2010.
• John Lagerwey – Marc Kalinowski (szerk.): Early Chinese Religion, I–II., Brill, Leiden, 2009.
• Mariko Namba Walter – Eva Jane Neumann Fridman (szerk.): Shamanism: An Encyclopedia of World Beliefs, Practices, and Culture, ABC-CLIO, Santa Barbara, 2004.

Kapcsolódó szócikkek

• Halálközeli élmény
• Parapszichológia
• Asztaltáncoltatás
• Pszükhopomposz
• Exorcizmus
• Megszállottság (vallás)
• Lélekvándorlás
• Túlvilág
• Természetfeletti