Okkultizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
John Dee „szent asztala”

Az okkultizmus (a ’titkos, rejtett’ jelentésű latin occultus szóból) a 19. században keletkezett megjelölés arra a világszemléletre, amely rejtett hatóerőktől szerzett titkos tudásra hivatkozik.[1] Eredetileg az ezoterikus tudás titkos és rejtett hagyományait jelölte, ma a természetfeletti erőkkel és a szellemvilággal kapcsolatos ismeretek összefoglaló elnevezése, amely magában foglalja az ezoterikus nézetek, kultuszok és varázsló-jósló praktikák teljességét.

Az okkultista ismeretek azon az elgondoláson alapulnak, hogy a világ osztatlan és oszthatatlan egység, amelyben minden dolog kapcsolatban áll egymással, de eme célszerű és szükségszerű kapcsolatok természete nem írható le az érzékszervekkel tapasztalt fizikai világ tér- és időbeli kategóriáival. Ezek szerint a kézzelfogható világon túli dimenziók megismerése egy magasabb rendű tudáshoz vezet el, s a beavatottak számára egy tökéletesebb, teljesebb létállapotot nyit meg, akik ezáltal képesek a titkos természetfeletti erőket mozgásba hozni és céljaiknak megfelelően irányítani. Több, a mágiával rokon praktika sorolható ide, egyebek mellett a rossztól való védelem, a szerencsét hozó segítség vagy a természetfeletti hatalmakkal való kommunikáció, illetve ezek irányítása.

Míg a parapszichológia tudományos komolysággal kutat ismeretlen jelenségeket, az okkultizmus esetében olyan – a valóság egészére irányuló – spekulatív elméletekről van szó, amelyek valamiféle kozmikus folyamatot véve értelmezik az egyes emberek életét (a reinkarnáció-tanokra nyúlva vissza), és ahhoz akarják segíteni őt, hogy megtalálja önmagát. [1]

A főbb okkult mozgalmak és hitrendszerek közé tartozik a spiritizmus, a teozófia, az antropozófia, a szcientológia. Számos okkult elem köszön vissza a modern ezoterikában.

A teozófia az okkult jelenségeket és a titokzatos dolgok ismeretét természeten kívüli erőktől származtatja. E titokzatos erők és tanítások birtokába isteni megvilágosítás révén juthat az ember meghatározott gyakorlatok végzése után. Hasonló tanokat hirdet az antropozófia is. A modern gnosztikusok a meditációtól várják a mélyebb ismeretet.[2]

A spiritualisták azt tartják, hogy csak szellemi valóság van, az anyag csak látszat és az is rossz. Aki megveti az anyagot, azon úrrá válnak a szellem törvényei, amelyek merőben másak a fizika törvényeinél. A szellemvilág törvénye alatt állók sokkal többre képesek, mint az átlagemberek, akik kénytelenek a látszólagos anyag megkötöttségét elviselni. [2]

Az okkultizmus jelenségeit, aszerint, hogy a fizika vagy a pszichológia törvényeit látszanak megkerülni, fizikai vagy pszichikai jelenségeknek nevezik. Okkult fizikai jelenség az asztaltáncoltatás, a materializáció, a telekinézis, okkult pszichikai jelenség a szellemválaszok. Okkultistának az tartja magát, aki állítása szerint ismeri a titokzatos erőket, azokat képes felhasználni, tisztánlátó, ismeri a múltat és a jövőt, ért például a jósláshoz (asztrológia, tarot, tenyérjóslás stb.) vagy az energiagyógyászathoz, sőt akaratával képes meggyógyítani vagy megrontani embereket, vagyis járatos az okkult tudományokban. [2]

Történelem[szerkesztés]

A nyugati gondolkodás hagyományosan pejoratív értelemben kezeli az okkultizmus fogalmát, noha gyökerei az ókori műveltségbe nyúlnak vissza. Egyiptomot és Mezopotámiát a mágia és az okkultizmus bölcsői közé sorolhatjuk. Görögországban okkultizmus megnyilatkozási formáit az elsősorban Püthagoraszhoz kötődő preszokratikus iskolához és a platóni hagyományokhoz köthetjük, de rokoníthatóak az okkultizmussal a különféle misztériumvallások, a hellenisztikus mágia és alkímia, valamint a zsidó kabbala is.

A zsidó vallás már a Krisztus előtt sok évszázaddal korábban keletkezett mózesi könyvekben tiltotta az okkultizmus különböző formáit: Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át; aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra vagy boszorkányságra adja magát; aki bűbájosságot űz, szellemet vagy lelket kérdez; aki halottat idéz. Mindezt ugyanis utálja az Úr, s az effajta vétkekért törli el azokat a nemzeteket utadból. [3]

Bizonyos értelemben minden vallás kidolgozta saját nézetét a természetfeletti erőkről. A kereszténység a természetfeletti eseményeket Istennek, a szenteknek és Jézusnak tulajdonította. A sátán fogalma hasznosnak tűnt a kereszténység számára. Ha ugyanis létezik egy nagy hatalmú gonosz erő, lehetővé válik mindazon szellemi megnyilvánulás negatív megítélése, amelyekkel a kereszténység nem értett egyet azon bizonyíthatatlan alapállásból kiindulva: nem a jótól, hanem a gonosztól erednek. Ezért sátán sugallta többek közt a pogány jóslatokat is.[4]

A kereszténység kezdetén is vannak nyomai a "pogányságban" mágiának, a halottidézésnek és a vele összekötött bűbájosságnak. Erre mutat szent Pálnak a galatabeliekhez intézett tanítása, hogy a varázslás, a bálványozás és bűbájolás azon vétkek közé tartoznak, melyek Isten országából kizárnak s azért óvja ezektől a keresztényeket.[5]

A korai kereszténység nem mindegyik papja ismerte el, hogy valamennyi nem keresztény pszichikai erő ördögi. Szent Ágoston az álmokat pszichikai üzenetek hasznos közvetítőinek tartotta. Szerinte némely ember gondolatolvasási vagy pszichikai utazási képességgel rendelkezik, és ezek nem szükségszerűen gonoszak. Azt mondta: Az égi ómenek "nem a természettel ellentétesek, hanem azzal, amit nem tudunk a természetről". [4]

A természetfölötti képességeket birtokló római filozófusok talán legtiszteletreméltóbbja a 3. századi Plótinosz volt. Egyik tanítványa öngyilkosságon törte a fejét. Plótinosz, bár közelében sem volt, megérezte a szándékát, és még éppen idejében érkezve megakadályozta a fiút tettének elkövetésében. Azt állította, hogy az ilyenfajta képességek természetesek, és csak az emberben rejlő erőket kell igénybe vennie.[4]

A középkorban a katolikus egyház a boszorkányságot és a mágiát a pogányság továbbélésének, illetve az ördög befolyásának tartotta és üldözte. Számtalanszor ítélték el boszorkányként a természetfölötti jelenségek előidézőit, de legalább annyiszor szentként is ünnepelték őket.

A humanizmus és a reneszánsz idején újabb virágkorát élte a miszticizmus és az okkultizmus. A közép- és újkori neoplatonisták az ókori görög filozófiát a zsidó misztikával és a keresztény tanokkal ötvözve alkották meg okkultista tanaikat (C. Agrippa, Paracelsus, John Dee, Eliphas Lévi).

Cornelius Agrippa 1530-ban kiadott művében megkísérelte a természetfölöttiről vagy a mágiáról addig ismert tudásanyag rendszerezését, fontolóra véve annak kapcsolatát a valláshoz. Arra a következtetésre jutott, hogy az anyag világát egy szellemi világ tartja egyensúlyban. A szellem betölt minden élőt és élettelent; különösen érzékeny emberek képesek láthatóvá tenni. Ezért szereznek például tudomást távolban lejátszódó eseményekről is. [4]

Ebben az időben élt Nostradamus is, minden idők egyik leghíresebb látnoka. Valamilyen okból jóslatait négysoros versekbe foglalta, roppant ködös és nehezen érthető formában. Nostradamus nem hagyott hátra beszámolót jövendöléseiről. Csupán kortársa, John Dee jegyzett fel néhány részletet. Dee szerint a világ tele van szellemekkel, és számtalan módon felvehető velük a kapcsolat: tükör, inga, kristálygömb segítségével, álmok vagy virrasztás alatti látomások útján. [4]

Dee szerint néhány ember születésétől fogva birtokolja a természetfölöttinek nevezett képességet, amely "nem azonos a mágusok varázslatával, mert különleges és tudományos értékű." A római katolikus egyház a boszorkánysággal tartotta egyenértékűnek. Még Dee életében máglyára küldött egy dominikánus barátot, Giordano Brunot, aki hangot adott annak a felfogásának, hogy a mágia természetes jelenség, amellyel mindenkinek rendelkeznie kell. [4]

Az újkorban – részben Roger Bacon, Giordano Bruno és Emanuel Swedenborg filozófiai alapvetéseiből kiindulva – olyan okkultista irányzatok jelentek meg, mint a rózsakeresztes mozgalom, a szabadkőművesség, Saint Germain gróf teozófiai rendszere vagy Alessandro Cagliostro miszticizmusa.

Neves modern kori képviselője volt Helena Blavatsky, aki az 1877-ben kiadott Leleplezett Ízisz című munkájában az okkultizmus és a metafizika rejtelmeibe kalauzolta az olvasóit. A mű nagy hatást gyakorolt többek közt Rudolf Steinerre is. Blavatsky, Annie Besant és Sinnett (wd) hosszabb időn át Indiában éltek és onnan "táplálták" a Nyugatot írásaikkal.

A 19. században közepe óta megszámlálhatatlan okkultista irányzat és iskola látott napvilágot és egyes új vallási mozgalmak eszmerendszerére szintén hatott az okkultizmus, összefüggésben a keleti tanok nyugati térhódításával, majd a 20. század második felében megjelenő New Age mozgalommal. Ezek irányzatok mindegyike megegyezik abban, hogy az okkult jelenségeket bizonyítottaknak tartja és természeten kívüli vagy természetfeletti eredetre vezeti vissza azokat. Eltérnek azonban az okkult irányzatok a jelenségek természetfeletti eredetének közelebbi meghatározásában. [2]

Forrás[szerkesztés]

  • Magyar nagylexikon XIV. kötet, 68–69. oldal
  • Vallástörténeti kislexikon: Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon. Budapest: Kossuth. 1975. ISBN 963 09 2218 5  
  • Természetfölötti jelenségek atlasza: Derek és Julia Parker: Természetfölötti jelenségek atlasza, 1991

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]