Ugrás a tartalomhoz

Boszorkányság

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A bolgár rilai kolostor egyik falfestménye, amely ördögökkel összefüggésben ábrázolja a boszorkányokat

A boszorkányság többjelentésű vallástörténeti, néprajzi és antropológiai fogalom. Történeti értelemben olyan hiedelmek, vádak és gyakorlatok összességét jelöli, amelyek szerint egyes személyek természetfeletti vagy mágikus eszközökkel képesek másoknak ártani, illetve a közösség által megmagyarázhatatlannak tartott bajokat — például betegséget, halált, terméketlenséget, állatpusztulást vagy természeti csapást — előidézni. Ebbe a hiedelemkörbe tartozhatott a gyógyítás, a jóslás, a rontáselhárítás és a rejtett erőkkel való kapcsolatteremtés képessége is, ami gyakran ambivalens megítélést kölcsönzött az érintett személyeknek.[1][2][3]

Az európai késő középkorban és kora újkorban a boszorkányság fogalma összekapcsolódott az ártó mágia, latinul maleficium, az ördögi paktum, az eretnekség, a démoni segítségül hívás és a boszorkányszombat tanult démonológiai képzeteivel. A „boszorkányság” azonban nem egyetlen, minden korban és kultúrában azonos jelenséget jelöl. A kifejezés vonatkozhat népi hiedelmekre, ártó mágiára, gyógyító és jósló gyakorlatokra, démonológiai vádkategóriákra, kora újkori büntetőperekre, valamint modern vallási önazonosságokra is.

A 20. századtól a szót egyes újpogány vallási mozgalmak, különösen a Wicca követői pozitív vallási önmegjelölésként is használják. Ez a modern vallási boszorkányság azonban nem azonos a kora újkori boszorkányperekben üldözött, többnyire vádként megjelenő boszorkánysággal.[4][5]

A boszorkányság kutatása több tudományterületet érint. A történettudomány a boszorkánypereket és az üldözések jogi-társadalmi hátterét vizsgálja; a néprajz és az antropológia a hiedelmek, vádképzetek, rontásmagyarázatok és gyógyító gyakorlatok közösségi szerepét elemzi; a vallástudomány pedig a mágia, a démonológia és a modern újpogány vallási mozgalmak összefüggéseivel foglalkozik.[6][7][8]

Fogalomtörténet és terminológia

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A boszorkányság történeti fogalma több nyelvi és kulturális hagyományból tevődik össze. A latin forrásokban gyakori kifejezések a striga, malefica, saga, venefica, sortilega és lamia. Ezek nem teljesen azonos jelentésű szavak: jelölhetnek ártó mágiával vádolt személyt, méregkeverőt, jósnőt, éjszakai démonikus nőalakot vagy olyan személyt, akiről azt hitték, hogy természetfeletti módon képes másoknak ártani.[3][9]

A maleficium az európai boszorkányüldözések egyik kulcsfogalma volt. Eredetileg ártó cselekedetet vagy kárt okozó mágiát jelentett. A késő középkorban és kora újkorban ez a fogalom egyre gyakrabban kapcsolódott össze azzal a tanult démonológiai elképzeléssel, hogy a boszorkány nem csupán varázslatot használ, hanem az ördöggel vagy démonokkal kötött szövetség révén cselekszik. Ez a változás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a boszorkányságot egyes jogi és teológiai környezetekben eretnekséggel rokon, rendkívül súlyos bűnként kezeljék.[2][9]

A „tanult démonológia” a teológusok, jogászok, inkvizítorok, prédikátorok és egyetemi képzettségű szerzők által kidolgozott, rendszerezett démon- és boszorkánytant jelenti. Ez részben a népi hiedelmekre épült, de azokat jogi, teológiai és skolasztikus fogalmakba rendezte. A népi boszorkányhit ezzel szemben gyakran kevésbé rendszerezett, helyi konfliktusokhoz, gyógyításhoz, rontáshoz, termékenységhez, időjáráshoz vagy állatbetegségekhez kapcsolódó hiedelemvilág volt.[2][6]

A magyar „boszorkány” szó eredete bizonytalan; a történeti etimológiai szakirodalom több lehetséges származtatást is tárgyal. A magyar jogi és egyházi forrásokban sokáig latin terminológia szerepelt; a striga és a malefica típusú kifejezések pedig nem minden esetben ugyanazt jelentették. A középkori és kora újkori magyar forrásokban a boszorkány, bába, javasasszony, tudós ember, látó, gyógyító és rontó személy kategóriái részben érintkezhettek, de nem voltak azonosak.[10][6][11]

A modern nyelvekben a „witchcraft” vagy „boszorkányság” szintén többértelmű. Jelölhet vádkategóriát, történeti hiedelmet, ártó mágiát, népi gyógyító- vagy jóslógyakorlatot, modern okkult önazonosságot vagy újpogány vallási mozgalmat. Ezért az enciklopédikus tárgyalásban külön kell választani a történeti boszorkányvádat, a boszorkányüldözést, a népi mágiát és a modern Wiccát.[5][4]

A szakirodalomban ezért célszerű megkülönböztetni a boszorkányhitet, vagyis a természetfeletti ártalomról és mágikus képességekről szóló hiedelmeket; a boszorkányvádat, vagyis egy konkrét személy meggyanúsítását; a boszorkányüldözést, vagyis a vádak jogi vagy közösségi megtorlását; valamint a modern vallási boszorkányságot, amelyben a „boszorkány” pozitív önazonosságként jelenik meg.

Boszorkányhit a néprajzban és antropológiában

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A boszorkányhit sok társadalomban a szerencsétlenségek, betegségek, terméketlenség, terméskiesés, állatpusztulás, halálesetek vagy családi konfliktusok magyarázatára szolgált. A közösség tagjai gyakran akkor fordultak boszorkányvádhoz, amikor a bajnak nem volt nyilvánvaló oka, vagy amikor a társadalmi feszültség, irigység, öröklési vita, szomszédsági konfliktus vagy nemi szerepekkel kapcsolatos félelem egy konkrét személyre irányult.[12][6]

Az antropológiai szakirodalomban gyakran különbséget tesznek a boszorkányság és a varázslás között. E. E. Evans-Pritchard klasszikus azande-kutatásában a boszorkányság inkább veleszületett vagy belső ártó képességként, a varázslás pedig tanult technikák, szerek és rítusok alkalmazásaként jelent meg. Ez a megkülönböztetés nem alkalmazható minden kultúrára változtatás nélkül, de segít megérteni, hogy a „boszorkányság” nem mindenhol ugyanazt jelenti.[13][14]

Az antropológiai kutatás szerint a boszorkányvád nem csupán természetfeletti magyarázatként, hanem társadalmi kommunikációs és konfliktuskezelő mechanizmusként is működhetett. A vádak gyakran azt fejezték ki, hogy a közösség valamely tagját veszélyesnek, irigynek, határsértőnek, szociálisan kiszámíthatatlannak vagy a közösségi normákat megsértőnek tartotta. A boszorkányhit így egyszerre kapcsolódott a természetfeletti világról alkotott elképzelésekhez és a mindennapi társadalmi viszonyokhoz.[15][16]

Az európai történeti anyagban különösen fontos a „rontás” fogalma. A rontás alatt olyan károkozást értettek, amelyet mágikus vagy természetfeletti eszközökkel tulajdonítottak valakinek: például betegség, terméketlenség, tehenek tejének elapadása, gyermekhalál, időjárási kár, impotencia vagy szerelmi akadály előidézését. A boszorkányvád sokszor nem a tanult démonológia bonyolult tételeiből indult ki, hanem a mindennapi élet sérelmeiből és gyanúiból.[12][6]

A modern orvostudomány és természettudomány nem démoni vagy mágikus okokra vezeti vissza azokat a jelenségeket — betegségeket, járványokat, terméketlenséget, időjárási károkat, terméskiesést vagy pszichés tapasztalatokat —, amelyeket különböző korokban és kultúrákban boszorkányi ártalomként értelmeztek. A történeti és antropológiai kutatás célja nem e hiedelmek igazolása, hanem annak vizsgálata, hogyan működtek társadalmi magyarázatként, vádkategóriaként és közösségi konfliktusok nyelvezeteként.[1][5]

Európai történeti háttér

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Antik és kora keresztény előzmények

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mágia, jóslás, rontás és démoni erőkbe vetett hit az ókori mediterrán világban is jelen volt. A görög és római források ismertek varázslókat, jósokat, méregkeverőket, szerelmi varázslatokat, ártó mágiát és halottidézést. A későbbi európai boszorkánykép több antik motívumot is örökölt, például az éjszakai női démonok, gyermekrabló vagy vérszívó lények, méregkeverő nők és holdhoz kapcsolódó mágikus alakok képzeteit.[17][5]

A kereszténység kezdettől elutasította a mágiát, jóslást, varázslást és démonidézést, mivel ezeket bálványimádással, babonával vagy démoni megtévesztéssel hozta kapcsolatba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a középkori egyházi hagyomány kezdettől a kora újkori boszorkányüldözés démonológiai rendszerét vallotta volna. A korai és középkori egyházi álláspont több kérdésben kifejezetten szkeptikus volt bizonyos boszorkányhiedelmek valóságával szemben.[9][3]

A Canon episcopi és a korábbi szkeptikusabb hagyomány

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori kánonjogi hagyomány egyik fontos szövege a Canon episcopi, amely Regino prümi apát gyűjteményéből vált ismertté, majd később Gratianus Decretumába is bekerült. A szöveg azokról az asszonyokról beszél, akik azt hitték vagy állították, hogy éjszaka pogány istennőkkel vagy démoni alakokkal lovagolnak. A Canon episcopi szerint ezek a tapasztalatok nem valóságos testi utazások, hanem ördögi megtévesztések, álmok vagy illúziók.[18][9]

Ez a hagyomány nem tagadta a démoni kísértés vagy a babona veszélyét, de a boszorkányrepülés és az éjszakai gyülekezés hiedelmét inkább megtévesztésként, nem pedig valóságos boszorkányszombatként kezelte. A későbbi kora újkori démonológia egyik fontos fordulata éppen az volt, hogy több teológus és jogász már nem csupán illúzióként, hanem valós, testileg és társadalmilag ható boszorkányi cselekményként értelmezte az ilyen képzeteket.[2][5]

A késő középkori démonológiai fordulat

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 13–15. században a mágia, démonidézés, eretnekség és ártó cselekmények közötti kapcsolat egyre erősebben jelent meg a tanult teológiai és jogi gondolkodásban. Nem egyetlen pápai rendelet vagy inkvizítori döntés hozta létre a boszorkányüldözéseket, hanem fokozatos változás történt: a démoni paktum, az eretnekgyűlés, az ártó mágia, a szentséggyalázás és az ördöggel való szövetség motívumai egyre inkább összekapcsolódtak.[9][3]

XXII. János pápa idején a démonidéző mágia és az eretnekség jogi-teológiai összekapcsolása erősödött. Különösen fontos volt az 1326-ban kiadott Super illius specula, amely a démonidéző mágikus gyakorlatokat az eretnekséggel összefüggésben kezelte, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos mágikus ügyek az inkvizíció hatáskörébe kerülhessenek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a későbbi nagy boszorkányüldözések egyszerűen ebből következtek volna. A kora újkori üldözések kialakulása jogi, társadalmi, politikai, felekezeti és helyi tényezők összetett együttállásának eredménye volt.[1][9]

A boszorkányszombat képzete fokozatosan alakult ki a késő középkorban. Több hagyomány kapcsolódott össze: éjszakai női szellemkíséretek hiedelmei, eretnekgyűlésekre vonatkozó vádak, az ördögi paktum teológiája, valamint régi vádsémák, például a gyermekgyilkosság, orgia vagy kannibalizmus vádjai. A kínvallatással rögzített vallomásokat a modern kutatás nem tényként, hanem társadalmi, jogi, kényszerítési és narratív forrásként kezeli.[19][2][3]

Kora újkori boszorkányüldözések

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
VI. Jakab skót, később I. Jakab angol király 1597-ben megjelent Daemonologie című műve a kora újkori brit boszorkányhit fontos forrása

Az európai boszorkányüldözések legintenzívebb időszaka nem a középkor, hanem a kora újkor volt. A modern kutatás a nagy üldözési hullámokat nagyjából 1400 és 1780 közé helyezi, de a perek és kivégzések többsége a 16. század második felére és a 17. század első felére, különösen 1570 és 1630 közé koncentrálódott.[1][20]

A halálos áldozatok számára vonatkozó régi, milliós becsléseket a modern történetírás elutasítja. A leggyakrabban idézett mai becslések szerint Európában és az európai gyarmati világban mintegy 100 000 formális boszorkányperből körülbelül 40 000–60 000 kivégzés következhetett. A pontos számok régiónként eltérőek, és a források hiányosságai miatt nem állapíthatók meg teljes bizonyossággal.[1][20]

A boszorkányvádak áldozatainak többsége Európa nagy részén nő volt; a szakirodalomban gyakran 75–80 százalék körüli arányt említenek. Ez összefüggött a kora újkori társadalmi nemi szerepekkel, a női test, szexualitás, anyaság, bábaság és gyógyító tudás ambivalens megítélésével, valamint a nőellenes démonológiai toposzokkal. Ugyanakkor a nem önmagában nem magyarázza a vádak mintázatát: egyes északi és balti térségekben, például Izlandon, Finnországban és Észtországban, férfiak is nagy arányban kerültek boszorkányvád alá. A vádlók és tanúk között is mindkét nem képviseltette magát, ami arra utal, hogy a boszorkányvád nem kizárólag nemek közötti konfliktusként értelmezhető.[21][1][12]

A boszorkányüldözések nem kizárólag katolikus vagy protestáns jelenségek voltak. Katolikus és protestáns területeken egyaránt előfordultak súlyos üldözési hullámok, miközben más katolikus vagy protestáns régiókban viszonylag kevés ügy volt. A legsúlyosabb üldözések több német egyházi fejedelemségben, svájci és francia területeken, Skóciában, valamint egyes közép-európai régiókban zajlottak. A mediterrán katolikus területeken, különösen a spanyol és portugál inkvizíció ellenőrzése alatt álló vidékeken, a központi felülvizsgálat gyakran visszafogta a boszorkányügyek eszkalációját.[1][22][23]

A perek jelentős része világi bíróságok előtt zajlott. A helyi bíróságok, városi tanácsok, fejedelmi törvényszékek, vármegyei hatóságok és földesúri joghatóságok sok esetben nagyobb szerepet játszottak, mint az egyházi inkvizíció. Ez nem jelenti az egyházi és teológiai tényezők jelentéktelenségét, de a boszorkányüldözések történetét nem lehet egyszerűen az „egyház” vagy az „inkvizíció” egyetlen programjára visszavezetni.[1][12]

A reformáció és a konfesszionalizáció szintén hatott a boszorkányüldözések környezetére. A felekezeti versengés, a vallási fegyelem erősödése, a helyi közösségek erkölcsi ellenőrzése és a világi hatóságok megnövekedett szabályozó szerepe több régióban hozzájárult a perek intenzitásához. A felekezeti tényező azonban nem önmagában magyarázza a jelenséget: a jogi eljárásrend, a kínvallatás alkalmazása, a helyi társadalmi feszültségek és a politikai viszonyok legalább ilyen fontosak voltak.[20][1]

A kínvallatás különösen fontos szerepet játszott a nagy üldözési hullámokban. A kontinentális eljárási rendszerekben a kínvallatás alkalmazása egyes esetekben nemcsak vallomást kényszerített ki, hanem újabb vádlottak megnevezését is. Így egyetlen ügyből láncszerűen újabb perek keletkezhettek. A kínvallatás alatt tett vallomások megbízhatatlanságára már kora újkori kritikusok is felhívták a figyelmet.[24][1]

A Malleus maleficarum 1486/1487-ben jelent meg. A mű a kora újkori démonológiai irodalom egyik legismertebb és gyakran újranyomott szövege lett, de nem volt hivatalos egyházi törvénykönyv, és hatása régiónként eltért. A Malleus jelentősége abban állt, hogy a boszorkányságot démoni paktumon, eretnekségen, a kor nőellenes toposzaira építő démonológián és rendkívül szigorú eljárásjogi logikán alapuló bűnként mutatta be.[25][26]

A nyomtatott kultúra elterjedése hozzájárult a démonológiai ismeretek gyorsabb terjedéséhez. A 15. század végétől a nyomtatott traktátusok, prédikációk, jogi kézikönyvek és pamfletek egységesíthették a boszorkányokról szóló tanult elképzeléseket, de a helyi hiedelmek továbbra is jelentősen befolyásolták a vádak konkrét tartalmát.[2][3]

A kora újkori üldözések legismertebb angol-amerikai esete az 1692–1693-as salemi boszorkányper volt. A salemi per jogi keretei és a vádak társadalmi dinamikája is jelentősen eltért a kontinentális európai üldözések fő hullámától, a modern köztudatban mégis a boszorkányperek egyik legismertebb példájává vált.[1]

A boszorkányperek kritikája és visszaszorulása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A boszorkányüldözésekkel szembeni kritika már a kora újkorban megjelent. Johann Weyer orvos 1563-ban megjelent De praestigiis daemonum című művében a démoni megtévesztés, a melankólia és az emberi tévedés szerepét hangsúlyozta. Reginald Scot 1584-ben The Discoverie of Witchcraft című művében az angol boszorkányhiedelmek és vádeljárások ellen érvelt. A spanyol inkvizícióban Alonso de Salazar Frías vizsgálatai után a Suprema 1614-es instrukciói szigorúbb bizonyítási követelményeket írtak elő.[27][28][22]

A 17. században Friedrich Spee jezsuita a kínvallatással kikényszerített vallomások megbízhatatlanságát és a boszorkányperek láncreakciószerű terjedését bírálta. A 17–18. században Christian Thomasius és más jogi gondolkodók a bizonyítási szabályok szigorítását, a kínvallatás korlátozását és a boszorkányperek megszüntetését sürgették. A boszorkányperek visszaszorulásában a központi államhatalom erősödése, a bizonyítási szabályok átalakulása, a kínvallatás korlátozása, a bírói szkepszis és a természeti jelenségek új magyarázatai egyaránt szerepet játszottak.[24][29][1]

Magyarországi boszorkányhit és boszorkányperek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarországi boszorkányhit és boszorkányperek története sajátos helyi mintázatokat mutat. A magyar forrásokban a boszorkányhit összekapcsolódott a népi gyógyítás, rontás, bábaság, látás, jóslás, állatgyógyítás, tejrontás, termékenység, időjárás-varázslás és szomszédsági konfliktusok világával. A tanult démonológia hatása jelen volt, de a perek sokszor helyi konfliktusokból és mindennapi gyanúkból indultak ki.[6][11]

A középkori magyar jogban különösen ismert Könyves Kálmán törvényeinek gyakran idézett mondata: De strigis vero quae non sunt, nulla amplius quaestio fiat, vagyis a strigákról, „akik nincsenek”, többé ne legyen vizsgálat. A mondat nem a mágia vagy mindenféle varázslás teljes tagadását jelentette, hanem egy sajátos boszorkánytípus, az éjszakai démonikus nőalak, vagyis striga létezésével kapcsolatos korabeli kételyt tükrözte. Más mágikus vagy ártó cselekmények továbbra is büntethetők lehettek.[7][6]

A kora újkori magyarországi boszorkányperek kutatásának fontos forráskiadványai Komáromy Andor és Schram Ferenc gyűjteményei. Komáromy régebbi adattára alapján a Magyar Katolikus Lexikon 1565 és 1756 között 554 eljárást említ, amelyek közül 151 kimenetele ismeretlen, 169 pedig máglyahalállal végződött. Ezek az adatok fontos történeti kiindulópontot jelentenek, de nem tekinthetők végleges modern statisztikának, mert a későbbi kutatás tágabb forrásanyaggal és adatbázisokkal dolgozik.[30][31][32]

A modern magyar kutatás ennél nagyobb adatanyaggal számol. Kristóf Ildikó az Encyclopedia of Witchcraft magyarországi szócikkében a rendelkezésre álló adatbázis alapján 1213 és 1800 között 3269 boszorkánysággal vádolt személyt említ. Ezek közül 1468 esetben ismert az ítélet, és ezen belül 498 halálbüntetés szerepel. A két forrás eltérő egységekkel dolgozik — perek, vádlottak, illetve ismert ítéletek számával —, ezért nem közvetlenül összevethetők, de együttesen jelzik a magyarországi boszorkányüldözés jelentőségét.[33]

A magyarországi boszorkányüldözés egyik legismertebb eseménye az 1728–1729-es szegedi nagy boszorkányper volt. Az 1728. július 23-i kivégzésnél a szakirodalomban és az ismeretterjesztő összefoglalókban 12 vagy 13 kivégzett szerepel; a perhullám egészében ennél több halálos áldozattal számolnak. A kivégzettek között nők és férfiak egyaránt voltak, ami jól mutatja, hogy a magyarországi boszorkányvádak nem kizárólag nőket érintettek.[31][11]

A Habsburg Monarchiában a 18. század közepétől a központi államhatalom fokozatosan korlátozta a boszorkánypereket. Mária Terézia több rendelkezéssel igyekezett megakadályozni, hogy helyi bíróságok önállóan hajtsanak végre boszorkányság miatt halálos ítéleteket. A folyamat a felvilágosult abszolutizmus büntetőjogi reformjaival, a központi felülvizsgálat erősödésével és a kínvallatás visszaszorításával függött össze.[11][1]

Boszorkányhiedelmek főbb motívumai

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A boszorkányhiedelmek és boszorkányvádak motívumai kultúránként és korszakonként eltértek. A történeti forrásokban gyakran előforduló elemek közé tartozik az ártó mágia, a rontás, a tej- vagy termésrontás, az állatok megbetegítése, a terméketlenség előidézése, a gyermekek veszélyeztetése, az időjárás befolyásolása, a démoni segítség, a repülés, a seprű, az ördögi paktum, a familiáris, a varázskenőcs, a bábuk és a boszorkányszombat.[5][2]

Ezek az elemek sokszor vádként, hiedelemként, ikonográfiai toposzként vagy perbeli vallomásként jelentek meg. A kínvallatás, a tanúk befolyásolása, a démonológiai kérdéssorok és a helyi hiedelmek együtt alakíthatták a vallomások tartalmát.[1][19]

Rontás és ártó mágia

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rontás a boszorkányvádak egyik legáltalánosabb formája volt. A közösség tagjai rontásnak tulajdoníthatták a hirtelen betegséget, gyermekhalált, állatok pusztulását, tej elapadását, terméskiesést, szerelmi vagy házassági problémát, impotenciát vagy más, nehezen magyarázható bajt. A rontásvád sokszor konkrét társadalmi helyzethez kötődött: korábbi veszekedéshez, elutasított kéréshez, szomszédsági konfliktushoz, öröklési vitához vagy gazdasági versengéshez.[12][6]

Gyógyítás, bábaság és javasemberek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyógyító asszonyok, bábák, javasemberek és tudós pásztorok nem azonosak a boszorkányokkal. A „tudós pásztor” magyar néprajzi szakkifejezés: olyan pásztort jelölhetett, akinek állatgyógyítási, rontáselhárítási, időjóslási vagy más különleges tudást tulajdonítottak. A népi társadalomban sokan fordultak gyógyítókhoz, bábákhoz, látókhoz és javasemberekhez gyógyítás, állatgyógyítás, jóslás vagy rontáselhárítás céljából.[6][11]

A gyógyító tudás ambivalens megítélésű lehetett: aki gyógyítani tudott, arról könnyen feltételezhették, hogy ártani is képes. Ezért egyes gyógyítók vagy bábák boszorkányvádak célpontjává válhattak, de ebből nem következik, hogy a népi gyógyítás általában boszorkányság lett volna.[6][14]

A népi gyógyászat és a mágikus hiedelmek határterületén mozgó növénynevek — például „ördögtej”, „kígyónyelv”, „farkasfű” és más hasonló elnevezések — a folklórban gyakran szimbolikus vagy metaforikus jelentéssel bírtak. Az ilyen listákat a modern kutatás nem gyógyszerészeti receptúraként, hanem a hiedelmi nyelvhasználat, a népi taxonómia és a mágikus asszociációk részeként értelmezi.[6][11]

Repülés, seprű és varázskenőcs

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Seprűn repülő boszorkányok ábrázolása Martin Le Franc Le Champion des dames című, 15. századi művében

A seprűn vagy más tárgyon való repülés a boszorkányikonográfia legismertebb elemei közé tartozik. A történeti forrásokban azonban a repülés sokszor látomásként, álomként, kényszervallomásban szereplő motívumként vagy démonológiai toposzként jelenik meg. A varázskenőcsökről szóló elbeszélésekben időnként növényi eredetű, pszichoaktív anyagok lehetőségét is felvetették, de az egyes esetekben óvatos forráskritikára van szükség.[5][2]

A boszorkánykenőcsökről szóló történetek nem kezelhetők egyszerű gyógyszerészeti receptként. A peranyagok és démonológiai művek sokszor vádelbeszéléseket rögzítettek. Ezekben a valós gyógynövényismeret, a mérgezéstől való félelem, a hallucinációk, az álomélmények és a tanult démonológiai képzelet elemei keveredtek.[6][5]

Familiárisok és állatalakok

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A familiáris, vagyis a boszorkány segítő szelleme különösen az angol és skót boszorkányhiedelmekben vált fontossá. Gyakran macska, kutya, varangy, nyúl vagy más állat alakjában képzelték el. A familiáris a vádelbeszélésekben közvetítőként, kémként vagy ártó cselekmények végrehajtójaként szerepelhetett.[1][5]

Más régiókban az állatalakba változás, farkasemberek, macskák, baglyok, varjak vagy kígyók motívuma kapott nagyobb szerepet. A néprajzi kutatás ezeket nem tényszerű beszámolóként, hanem a hiedelemrendszer és a vádképzetek részeként vizsgálja.[6]

Bábuk, tűk és tárgyak

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bábuk, tűk, csomózott fonalak, varázskönyvek, tükrök, edények és más tárgyak a boszorkányvádakban és mágikus folklórban gyakran szerepelnek. A bábuk az utánzó mágia elképzeléséhez kapcsolódnak: a tárgy a kiszemelt személyt jelképezi, és a vele végzett cselekményt a hiedelem szerint az ábrázolt személyen is érvényesíteni lehet. A csomózott fonal a termékenység, impotencia vagy kötés-oldás mágikus elképzeléseivel függhetett össze.[3][6]

A történeti forrásokban ezek a tárgyak vádként, hiedelemként, mágikus kézikönyvek elemeként vagy ikonográfiai motívumként jelennek meg. Jelentésük és feltételezett funkciójuk régiónként, perenként és műfajonként eltérhetett.[2][5]

Katolikus teológiai megítélés és tágabb keresztény kontextus

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fenti motívumok történeti és néprajzi tárgyalása után érdemes röviden kitérni arra is, hogyan ítéli meg a katolikus — és tágabban több keresztény — teológiai hagyomány a mágikus és okkult gyakorlatokat.

A katolikus teológiai hagyomány — és tágabban a keresztény egyházak jelentős része — elutasítja a jóslást, a démonidézést, a spiritizmust és az olyan mágikus gyakorlatokat, amelyek rejtett vagy okkult erők befolyásolására törekednek. A Katolikus Egyház Katekizmusa a jóslás különböző formáit, a halottidézést, az asztrológiát, a médiumokhoz fordulást, valamint a mágia és varázslás gyakorlatait a vallás erényével ellentétesnek tartja, különösen ha azok mások fölötti hatalom megszerzésére vagy ártásra irányulnak.[34]

Ez a mai erkölcsteológiai megítélés azonban nem azonos a történeti boszorkányvádak és boszorkányperek történettudományi vizsgálatával. A történettudomány azt kutatja, hogyan keletkeztek és működtek ezek a vádak konkrét társadalmi, jogi és vallási környezetekben; a teológiai értékelés pedig azt vizsgálja, hogy egy vallási hagyomány saját normái szerint miként ítéli meg a mágikus, okkult vagy démonidéző gyakorlatokat.

A Szentszék 2003-as, a New Age-ről szóló dokumentuma a New Age-spiritualitást több ponton a keresztény hittől eltérőnek tartja, de ezt lelkipásztori és vallásteológiai megkülönböztetésként, nem pedig a kora újkori boszorkányperek logikáját felelevenítve tárgyalja.[35]

A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozata szerint a Katolikus Egyház nem utasít el semmit abból, ami más vallásokban igaz és szent. Ez a vallásközi tisztelet azonban nem jelenti minden vallási, mágikus vagy okkult gyakorlat teológiai elfogadását.[36]

Boszorkányság a mai világban

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 20–21. században a boszorkányság nem tűnt el, de jelentése földrajzi és kulturális környezettől függően jelentősen eltér. Egyes társadalmakban továbbra is vádkategória: betegségek, halálesetek, gazdasági kudarcok vagy családi konfliktusok természetfeletti magyarázataként jelenik meg. Más környezetben modern vallási vagy spirituális önazonosságként használják, különösen a nyugati újpogány mozgalmakban.[5][15]

A mai boszorkányvádak súlyos társadalmi következményekkel járhatnak. Több afrikai, dél-ázsiai, latin-amerikai és óceániai térségben előfordulnak boszorkánysággal kapcsolatos erőszakos cselekmények, kirekesztés, gyermekek, idősek vagy társadalmilag kiszolgáltatott személyek megbélyegzése. A modern antropológiai kutatás ezeket a jelenségeket nem egyszerűen archaikus maradványként, hanem a helyi társadalmi, gazdasági, vallási és politikai viszonyok részeként vizsgálja.[16][15]

A mai boszorkányvádak és a modern vallási boszorkányság két eltérő jelenségcsoportot alkotnak. Az előbbi többnyire vádként és társadalmi konfliktusként működik, az utóbbi pedig vallási, spirituális vagy identitásbeli önmeghatározásként jelenik meg.

Afrika vallási és társadalmi helyzete rendkívül sokféle, ezért nem beszélhetünk egységes „afrikai boszorkányságról”. Szubszaharai Afrikában több társadalomban ma is jelentős szerepe van a boszorkányvádaknak, de ezek jelentése, jogi kezelése és társadalmi következménye országonként, etnikai csoportonként és vallási környezetenként eltér.[15][16]

A boszorkányvádak egyes helyeken családi konfliktusokkal, öröklési vitákkal, gazdasági egyenlőtlenségekkel, politikai hatalommal vagy keresztény és hagyományos vallási értelmezések találkozásával kapcsolódnak össze. A gyógyítók, jósok és rituális szakemberek szerepe szintén sokféle: egyeseket a közösség védelmezőinek, másokat veszélyes rontóknak tartanak.

A „boszorkánydoktor” kifejezés a 19–20. századi európai gyarmati és missziós leírásokból terjedt el, de a kortárs antropológia pontatlannak tartja, mert az afrikai gyógyítók, jósok, rituális specialisták és vallási vezetők számos, egymástól eltérő kategóriáját mossa össze. Helyette általában a pontosabb helyi terminust vagy a „rituális specialista”, „gyógyító” körülírást használják.[15][37]

Zimbabwe 2006-os jogi módosításai a korábbi gyarmati eredetű boszorkányság-tilalomhoz képest átalakították a szabályozást: a boszorkánysághoz társított gyakorlatokat elsősorban akkor tették büntethetővé, ha azokat ártó szándékkal végezték, miközben a puszta szóbeli állítás önmagában már nem volt elegendő bizonyíték.[38] A kérdés jogilag és társadalmilag ma is érzékeny, mert a boszorkányvádak erőszakhoz és kirekesztéshez is vezethetnek.[15][16]

Latin-Amerika és a karibi térség

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Latin-Amerikában és a karibi térségben a boszorkányság, gyógyítás, rontás, szellemtisztelet és vallási szinkretizmus sokféle formája ismert. A spanyol és portugál gyarmati örökség, az afrikai diaszpóra vallásai, az őslakos hagyományok és a katolicizmus különböző módokon kapcsolódtak össze. A „brujería” és rokon kifejezései több térségben egyszerre jelölhetnek ártó mágiát, népi gyógyítást, jóslást vagy vallási rítust.[8][5]

A vudu Haitin kialakult vallási rendszer, amely nyugat-afrikai, karibi és katolikus elemeket is magába olvasztott. A vudu sem a keresztény értelemben vett sátánizmussal, sem a kora újkori európai boszorkányfogalommal nem azonos. Népszerű, leegyszerűsítő nyugati ábrázolásai gyakran elfedik vagy torzítják a vallás tényleges rituális és közösségi tartalmát.[39]

Ázsiában és Óceániában a boszorkánysághoz, rontáshoz, szellemekhez és mágikus ártalomhoz kapcsolódó hiedelmek szintén sokfélék. A délkelet-ázsiai, kínai, indiai, filippínó és óceániai hagyományokban eltérő fogalmak jelölik a gyógyítót, jóst, rontót, sámánt, szellemmediátort vagy ártó mágiával vádolt személyt. Ezeket nem célszerű egyetlen európai eredetű „boszorkány” fogalom alá rendezni anélkül, hogy a helyi terminológiát és vallási kontextust megvizsgálnánk.[5][8]

A Csendes-óceán térségében, különösen Pápua Új-Guinea egyes részein, a boszorkányság vagy ártó mágia vádjai a 21. században is erőszakos cselekményekhez vezethetnek. A kutatás ezeket a jelenségeket a helyi társadalmi konfliktusok, betegségek, halálesetek, modernizáció, vallási változások és állami jogalkalmazás összefüggésében vizsgálja.[40]

Modern vallási boszorkányság és Wicca

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern vallási boszorkányság legismertebb irányzata a Wicca, amely a 20. század közepén, főként Gerald Gardner tevékenysége nyomán vált ismertté Nagy-Britanniában. Gardner 1954-ben jelentette meg Witchcraft Today című könyvét, amelyben azt állította, hogy beavatott egy fennmaradt boszorkányhagyományba. A modern történeti kutatás azonban ezt az állítást nem támasztja alá; a Wicca kialakulását inkább a 19–20. századi okkultizmus, folklórromantika, rituális mágia és vallási innováció összjátékaként értelmezi.[4][41]

A Wicca kialakulásában szerepet játszott a 19–20. századi okkultizmus, a ceremonial magic, a szabadkőműves és hermetikus rítusformák, a folklórgyűjtés, a romantikus pogányságkép, Margaret Murray boszorkánykultusz-elmélete, valamint a 20. századi vallási individualizmus. Murray elméletét a modern történészek nem fogadják el, de jelentős hatást gyakorolt a Wicca önértelmezésére és korai mitológiájára.[4][42]

A Wicca egyes irányzatai duoteista istenképet vallanak, amelyben az Istennő és a Szarvas Isten központi szerepet kap. Más irányzatok politeista, panteista, animista, eklektikus vagy pszichológiai értelmezéseket követnek. A Wicca rítusai gyakran a természet ciklusaihoz, a napfordulókhoz, napéjegyenlőségekhez, holdfázisokhoz és az évkör ünnepeihez kapcsolódnak. A csoportokat gyakran coven, magyarosan koven vagy boszorkánykör néven említik, de a modern boszorkányságban sok magányos gyakorló is van.[4][43]

A modern Wicca nem azonos a sátánizmussal. A legtöbb wicca irányzat nem fogadja el a keresztény Sátán-fogalmat, és saját rítusait természetvallási, újpogány, mágikus vagy spirituális keretben értelmezi. Ezt azonban nem lehet visszavetíteni a történeti boszorkányságra: a kora újkori perek vádlottjai többnyire nem modern értelemben vett wicca-hívők vagy újpogány vallási közösségek tagjai voltak, hanem olyan személyek, akiket a közösség, a bíróság vagy a tanult démonológia boszorkánysággal vádolt.[4][1]

A „hagyományos boszorkányság” kifejezést egyes modern csoportok saját irányzatuk megnevezésére használják, de ez nem bizonyítja, hogy gyakorlatuk közvetlen történeti folytonosságban állna a kora újkori boszorkányperek vádlottjaival. A modern önelnevezések és hagyománykonstrukciók vallástörténeti szempontból fontosak, de forráskritikailag külön kell őket kezelni a történeti boszorkányvádaktól.[4][44]

A modern boszorkányságon belül számos irányzat létezik: gardneriánus Wicca, alexandriánus Wicca, eklektikus Wicca, feminista boszorkányság, rekonstrukcionista pogány irányzatok, hagyományos boszorkányságként önmagukat meghatározó csoportok, valamint egyéni spirituális gyakorlatok. Ezek között nincs egységes, mindenki által elfogadott központi tanítóhivatal vagy szervezet.[4][43]

Modern rítusok és eszközök

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern Wicca és újpogány boszorkányság egyes irányzataiban szerepet kaphat a mágikus kör, az oltár, az athame, a kehely, a pentákulum, a varázspálca, az üst, a gyertya, az évkör ünnepei, az esbatok és az Árnyak könyve. Ezeket az eszközöket nem lehet egyszerűen azonosítani a történeti boszorkányperek vádtárgyaival. Az athame például elsősorban modern wicca és okkult rituális eszközként ismert, nem pedig általános „középkori boszorkányeszközként”.[4][43]

Az Amerikai Boszorkányok Tanácsa 1974-ben megfogalmazott alapelvei a modern amerikai boszorkányság és Wicca egyes köreinek önmeghatározását tükrözik. Ezek nem tekinthetők minden modern boszorkány vagy minden wicca-közösség kötelező hitvallásának, és nem használhatók a történeti boszorkányság általános leírására. Enciklopédikusan ezek az alapelvek a modern vallási boszorkányság történetéhez tartoznak, nem pedig a kora újkori boszorkányhiedelmek bizonyítékai.[4][43]

A boszorkányság kutatásának története

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A boszorkányság értelmezése a 19–20. században jelentősen változott. A felvilágosodás és a 19. századi liberális történetírás gyakran a babona, a tudatlanság és a vallási fanatizmus példájaként mutatta be a boszorkányüldözéseket. Ez a megközelítés fontos szerepet játszott a korábbi üldözések elutasításában, de sokszor leegyszerűsítette az események társadalmi és jogi hátterét.[19][1]

Margaret Murray 20. század eleji boszorkánykultusz-elmélete szerint a boszorkányperek áldozatai egy ősi pogány vallás követői voltak. Ez az elmélet nagy hatást gyakorolt a modern Wicca kialakulására és a népszerű kultúrára, de a történeti kutatás ma már nem fogadja el. A peranyagok és vallomások nem igazolják egy egységes, földalatti európai boszorkányvallás fennmaradását.[4][42]

A modern kutatás a boszorkányüldözéseket összetett történeti jelenségként vizsgálja. Brian Levack a jogi, társadalmi, vallási, politikai és földrajzi tényezők összjátékát hangsúlyozza; Robin Briggs a szomszédsági konfliktusokat és a helyi társadalmi viszonyokat elemzi; Stuart Clark a kora újkori gondolkodás démonológiai és nyelvi szerkezetét vizsgálja; Pócs Éva és Klaniczay Gábor pedig különösen fontosak a közép-európai és magyarországi hiedelmek, peranyagok és vallási-néprajzi összefüggések kutatásában.[1][12][2][6][7]

Carlo Ginzburg Ecstasies című műve a boszorkányszombat képzetének hosszú távú eurázsiai és folklorisztikus előzményeit vizsgálta. Munkája fontos, de vitatott historiográfiai hozzájárulás: nem a Murray-féle egységes boszorkányvallás elméletének egyszerű visszatérése, hanem a hiedelmi motívumok és extatikus hagyományok történeti kapcsolatainak kutatása.[45]

A fogalom megjelenése a kultúrában

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A boszorkány alakja a népmesékben, legendákban, irodalomban, képzőművészetben, filmekben és modern populáris kultúrában is fontos szerepet kapott. A kulturális ábrázolások gyakran eltérnek a történeti forrásoktól: a gonosz vénasszony, a seprűn repülő boszorkány, az erdei varázslónő, a gyermekeket fenyegető démonikus alak, a bölcs gyógyító asszony vagy a modern feminista spirituális hősnő mind különböző korszakok és műfajok képzetei.[5][44]

A 19. és 20. században a boszorkány alakja fokozatosan újraértelmeződött. A romantika, folklórgyűjtés, okkultizmus, feminista vallási mozgalmak és modern populáris kultúra egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a boszorkány ne csak félelmetes vagy démonikus alak legyen, hanem a természethez, női erőhöz, ellenkultúrához vagy spirituális autonómiához kapcsolt szimbólummá is váljon. Ez a modern szimbolikus jelentés azonban történetileg különbözik a kora újkori boszorkányvádtól.[4][5][44]

A populáris kultúrában a boszorkány alakja horror-, komikus, romantikus, feminista vagy spirituális jelentést is kaphat. Ez a sokféleség jól mutatja, hogy a „boszorkány” modern kulturális képe már nem vezethető vissza egyetlen történeti vagy vallási jelentésre.

  1. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 Brian P. Levack: The Witch-Hunt in Early Modern Europe. London – New York: Routledge, 4. kiadás, 2016.
  2. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Stuart Clark: Thinking with Demons: The Idea of Witchcraft in Early Modern Europe. Oxford: Clarendon Press, 1997.
  3. 1 2 3 4 5 6 7 Richard Kieckhefer: European Witch Trials: Their Foundations in Popular and Learned Culture, 1300–1500. Berkeley: University of California Press, 1976.
  4. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 Ronald Hutton: The Triumph of the Moon: A History of Modern Pagan Witchcraft. Oxford: Oxford University Press, 1999; új kiadás: 2019.
  5. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 Ronald Hutton: The Witch: A History of Fear, from Ancient Times to the Present. New Haven – London: Yale University Press, 2017.
  6. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 Pócs Éva: Between the Living and the Dead: A Perspective on Witches and Seers in the Early Modern Age. Budapest: Central European University Press, 1999.
  7. 1 2 3 Gábor Klaniczay: The Uses of Supernatural Power: The Transformation of Popular Religion in Medieval and Early-Modern Europe. Cambridge: Polity Press, 1990.
  8. 1 2 3 Richard M. Golden (szerk.): Encyclopedia of Witchcraft: The Western Tradition. Santa Barbara: ABC-CLIO, 2006.
  9. 1 2 3 4 5 6 Michael D. Bailey: Battling Demons: Witchcraft, Heresy, and Reform in the Late Middle Ages. University Park: Pennsylvania State University Press, 2003.
  10. ↑ Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1967–1976.
  11. 1 2 3 4 5 6 Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában. Budapest: Balassi, 2014.
  12. 1 2 3 4 5 6 Robin Briggs: Witches and Neighbours: The Social and Cultural Context of European Witchcraft. London: HarperCollins, 1996.
  13. ↑ E. E. Evans-Pritchard: Witchcraft, Oracles and Magic among the Azande. Oxford: Clarendon Press, 1937.
  14. 1 2 Owen Davies: Cunning-Folk: Popular Magic in English History. London: Hambledon and London, 2003.
  15. 1 2 3 4 5 6 Peter Geschiere: The Modernity of Witchcraft: Politics and the Occult in Postcolonial Africa. Charlottesville: University of Virginia Press, 1997.
  16. 1 2 3 4 Adam Ashforth: Witchcraft, Violence, and Democracy in South Africa. Chicago: University of Chicago Press, 2005.
  17. ↑ Daniel Ogden: Magic, Witchcraft, and Ghosts in the Greek and Roman Worlds. Oxford: Oxford University Press, 2002.
  18. ↑ Canon episcopi, Gratianus Decretum, C. 26, q. 5, c. 12, Episcopi.
  19. 1 2 3 Norman Cohn: Europe's Inner Demons: The Demonization of Christians in Medieval Christendom. London: Pimlico, 1993.
  20. 1 2 3 Wolfgang Behringer: Witches and Witch-Hunts: A Global History. Cambridge: Polity Press, 2004.
  21. ↑ Lyndal Roper: Witch Craze: Terror and Fantasy in Baroque Germany. New Haven: Yale University Press, 2004.
  22. 1 2 Gustav Henningsen: The Witches’ Advocate: Basque Witchcraft and the Spanish Inquisition, 1609–1614. Reno: University of Nevada Press, 1980.
  23. ↑ Edward Peters: Inquisition. New York: The Free Press, 1988.
  24. 1 2 Friedrich Spee: Cautio Criminalis, seu de processibus contra sagas liber. Rinteln, 1631.
  25. ↑ Christopher S. Mackay (ford., jegyz.): The Hammer of Witches: A Complete Translation of the Malleus Maleficarum. Cambridge: Cambridge University Press, 2009.
  26. ↑ Hans Peter Broedel: The Malleus Maleficarum and the Construction of Witchcraft: Theology and Popular Belief. Manchester: Manchester University Press, 2003.
  27. ↑ Johann Weyer: De praestigiis daemonum. Basel, 1563.
  28. ↑ Reginald Scot: The Discoverie of Witchcraft. London, 1584.
  29. ↑ Christian Thomasius: De crimine magiae. Halle, 1701.
  30. ↑ Komáromy Andor (szerk.): Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1910.
  31. 1 2 Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. 3 köt. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1970–1982.
  32. ↑ Magyar Katolikus Lexikon, „boszorkányper”.
  33. ↑ Kristóf Ildikó: „Hungary”, in Richard M. Golden (szerk.): Encyclopedia of Witchcraft: The Western Tradition. Santa Barbara: ABC-CLIO, 2006.
  34. ↑ Catechism of the Catholic Church, 2. kiadás, Vatican City: Libreria Editrice Vaticana, 1997, 2115–2117.
  35. ↑ Pontifical Council for Culture – Pontifical Council for Interreligious Dialogue: Jesus Christ the Bearer of the Water of Life: A Christian Reflection on the New Age. Vatican, 2003.
  36. ↑ II. vatikáni zsinat: Nostra aetate, 1965.
  37. ↑ Isak Niehaus: Witchcraft, Power and Politics: Exploring the Occult in the South African Lowveld. London: Pluto Press, 2001.
  38. ↑ United States Department of State: International Religious Freedom Report 2007: Zimbabwe, 2007.
  39. ↑ Laënnec Hurbon: Voodoo: Search for the Spirit. New York: Harry N. Abrams, 1995.
  40. ↑ Richard Eves: „Sorcery and Witchcraft in Papua New Guinea: Problems in Definition”, Oceania, 70/3, 2000, 239–255.
  41. ↑ Gerald Gardner: Witchcraft Today. London: Rider, 1954.
  42. 1 2 Margaret Alice Murray: The Witch-Cult in Western Europe. Oxford: Clarendon Press, 1921.
  43. 1 2 3 4 Joanne Pearson: Wicca and the Christian Heritage: Ritual, Sex and Magic. London – New York: Routledge, 2007.
  44. 1 2 3 Diane Purkiss: The Witch in History: Early Modern and Twentieth-Century Representations. London: Routledge, 1996.
  45. ↑ Carlo Ginzburg: Ecstasies: Deciphering the Witches’ Sabbath. New York: Pantheon, 1991.
  • Ashforth, Adam: Witchcraft, Violence, and Democracy in South Africa. Chicago: University of Chicago Press, 2005.
  • Bailey, Michael D.: Battling Demons: Witchcraft, Heresy, and Reform in the Late Middle Ages. University Park: Pennsylvania State University Press, 2003.
  • Behringer, Wolfgang: Witches and Witch-Hunts: A Global History. Cambridge: Polity Press, 2004.
  • Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1967–1976.
  • Briggs, Robin: Witches and Neighbours: The Social and Cultural Context of European Witchcraft. London: HarperCollins, 1996.
  • Broedel, Hans Peter: The Malleus Maleficarum and the Construction of Witchcraft: Theology and Popular Belief. Manchester: Manchester University Press, 2003.
  • Clark, Stuart: Thinking with Demons: The Idea of Witchcraft in Early Modern Europe. Oxford: Clarendon Press, 1997.
  • Cohn, Norman: Europe's Inner Demons: The Demonization of Christians in Medieval Christendom. London: Pimlico, 1993.
  • Davies, Owen: Cunning-Folk: Popular Magic in English History. London: Hambledon and London, 2003.
  • Evans-Pritchard, E. E.: Witchcraft, Oracles and Magic among the Azande. Oxford: Clarendon Press, 1937.
  • Eves, Richard: „Sorcery and Witchcraft in Papua New Guinea: Problems in Definition”, Oceania, 70/3, 2000, 239–255.
  • Geschiere, Peter: The Modernity of Witchcraft: Politics and the Occult in Postcolonial Africa. Charlottesville: University of Virginia Press, 1997.
  • Ginzburg, Carlo: Ecstasies: Deciphering the Witches’ Sabbath. New York: Pantheon, 1991.
  • Golden, Richard M. (szerk.): Encyclopedia of Witchcraft: The Western Tradition. Santa Barbara: ABC-CLIO, 2006.
  • Henningsen, Gustav: The Witches’ Advocate: Basque Witchcraft and the Spanish Inquisition, 1609–1614. Reno: University of Nevada Press, 1980.
  • Hurbon, Laënnec: Voodoo: Search for the Spirit. New York: Harry N. Abrams, 1995.
  • Hutton, Ronald: The Triumph of the Moon: A History of Modern Pagan Witchcraft. Oxford: Oxford University Press, 1999; új kiadás: 2019.
  • Hutton, Ronald: The Witch: A History of Fear, from Ancient Times to the Present. New Haven – London: Yale University Press, 2017.
  • Kieckhefer, Richard: European Witch Trials: Their Foundations in Popular and Learned Culture, 1300–1500. Berkeley: University of California Press, 1976.
  • Klaniczay Gábor: A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok. Budapest: Magvető, 1990.
  • Klaniczay Gábor: The Uses of Supernatural Power: The Transformation of Popular Religion in Medieval and Early-Modern Europe. Cambridge: Polity Press, 1990.
  • Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában. Budapest: Balassi, 2014.
  • Klaniczay Gábor – Pócs Éva (szerk.): Witchcraft and Demonology in Hungary and Transylvania. Cham: Palgrave Macmillan, 2017.
  • Komáromy Andor (szerk.): Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1910.
  • Kristóf Ildikó: „Hungary”, in Richard M. Golden (szerk.): Encyclopedia of Witchcraft: The Western Tradition. Santa Barbara: ABC-CLIO, 2006.
  • Levack, Brian P.: The Witch-Hunt in Early Modern Europe. London – New York: Routledge, 4. kiadás, 2016.
  • Mackay, Christopher S. (ford., jegyz.): The Hammer of Witches: A Complete Translation of the Malleus Maleficarum. Cambridge: Cambridge University Press, 2009.
  • Niehaus, Isak: Witchcraft, Power and Politics: Exploring the Occult in the South African Lowveld. London: Pluto Press, 2001.
  • Ogden, Daniel: Magic, Witchcraft, and Ghosts in the Greek and Roman Worlds. Oxford: Oxford University Press, 2002.
  • Pearson, Joanne: Wicca and the Christian Heritage: Ritual, Sex and Magic. London – New York: Routledge, 2007.
  • Peters, Edward: Inquisition. New York: The Free Press, 1988.
  • Pócs Éva: Between the Living and the Dead: A Perspective on Witches and Seers in the Early Modern Age. Budapest: Central European University Press, 1999.
  • Purkiss, Diane: The Witch in History: Early Modern and Twentieth-Century Representations. London: Routledge, 1996.
  • Roper, Lyndal: Witch Craze: Terror and Fantasy in Baroque Germany. New Haven: Yale University Press, 2004.
  • Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. 3 köt. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1970–1982.

Elsődleges és korabeli források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Canon episcopi, Gratianus Decretum, C. 26, q. 5, c. 12, Episcopi.
  • XXII. János pápa: Super illius specula, 1326.
  • Gardner, Gerald: Witchcraft Today. London: Rider, 1954.
  • Murray, Margaret Alice: The Witch-Cult in Western Europe. Oxford: Clarendon Press, 1921.
  • Scot, Reginald: The Discoverie of Witchcraft. London, 1584.
  • Spee, Friedrich: Cautio Criminalis, seu de processibus contra sagas liber. Rinteln, 1631.
  • Thomasius, Christian: De crimine magiae. Halle, 1701.
  • Weyer, Johann: De praestigiis daemonum. Basel, 1563.

Egyházi dokumentumok és hivatalos jelentések

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Catechism of the Catholic Church, 2. kiadás, Vatican City: Libreria Editrice Vaticana, 1997, 2115–2117.
  • II. vatikáni zsinat: Nostra aetate, 1965.
  • Pontifical Council for Culture – Pontifical Council for Interreligious Dialogue: Jesus Christ the Bearer of the Water of Life: A Christian Reflection on the New Age. Vatican, 2003.
  • United States Department of State: International Religious Freedom Report 2007: Zimbabwe, 2007.
  • Magyar Katolikus Lexikon, „boszorkány”, „boszorkányper”.

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]