Egylényegűség

Az egylényegűség (görögül: ὁμοούσιος, átírással homoousziosz vagy homoúsziosz; latinul: consubstantialis, illetve unius substantiae) a keresztény szentháromságtan és krisztológia egyik kulcsfogalma. A kifejezés azt jelenti, hogy a Fiú nem teremtmény, nem az Atyához csupán hasonló isteni közvetítő, hanem ugyanazon isteni lényegnek, természetnek vagy valóságnak részese, mint az Atya. A 325-ös első nikaiai zsinat a nikaiai hitvallásban ezzel a szóval fejezte ki, hogy Jézus Krisztus „az Atya lényegéből” született, „valóságos Isten a valóságos Istentől”, „született, nem teremtmény”, és „egylényegű az Atyával”.

A fogalom a nikaiai kereszténységben nem azt jelenti, hogy az Atya és a Fiú ugyanaz a személy lenne, és nem is azt, hogy az isteni lényeg testi vagy anyagi módon osztható volna. A klasszikus szentháromságtani megfogalmazás szerint Istenben egy az ouszia (lényeg, természet, istenség), és három a hüposztaszisz vagy személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Fiú tehát „más személy” az Atyához képest, de nem „más lényegű”; a személyek valós különbsége nem bontja meg az egyetlen isteni természet egységét.

A homoousziosz a negyedik századi ariánus vitában vált hivatalos hitvallási terminussá. Arius és követői szerint a Fiú minden teremtménynél magasabb rendű, a világ teremtése előtti isteni közvetítő, de nem örök és nem az Atyával azonos isteni lényegű. A nikaiai zsinat ezzel szemben azt állította, hogy a Fiú nem a teremtményi rendhez tartozik, hanem az Atyától öröktől fogva születik, és ugyanazt az isteni létet birtokolja.

A kifejezés később a Szentlélek istenségének teológiájában és a khalkédóni zsinat krisztológiájában is fontos lett. Khalkédóni 451-ben azt vallotta, hogy Krisztus istensége szerint egylényegű az Atyával, embersége szerint pedig egylényegű velünk; vagyis ugyanaz a Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.

Elnevezés és etimológia

A görög ὁμοούσιος (homoousziosz) szó a ὁμός (homosz, „azonos”, „ugyanaz”) és az οὐσία (ouszia, „lényeg”, „lét”, „valóság”, „szubsztancia”) összetétele. Szó szerinti jelentése: „azonos lényegű”, „ugyanazon lényegből való”, „egylényegű”. Latin megfelelője a consubstantialis („azonos szubsztanciájú”), illetve a korai latin teológiában a unius substantiae („egy szubsztanciájú”, „egy lényegű”) formula.

A magyar „egylényegű” kifejezés a teológiai használatban elsősorban nem egyszerű hasonlóságot, faji azonosságot vagy erkölcsi egységet jelent, hanem az isteni természet azonosságát. A szentháromságtanban az egylényegűség nem három egymás mellett álló isten közös csoporttulajdonsága, hanem az egyetlen isteni lényeg teljes birtoklása az Atya, a Fiú és a Szentlélek részéről.

A szóhoz kapcsolódó legfontosabb rokon vagy ellenfogalmak:

Görög alak	Magyar átírás	Jelentés	Történeti-teológiai szerep
ὁμοούσιος	homoousziosz	egylényegű, azonos lényegű	A nikaiai hitvallás kulcsszava; a Fiú teljes istenségét és az Atyával való lényegi egységét fejezi ki.
ὁμοιούσιος	homoiousziosz	hasonló lényegű	A 4. századi mérsékelt vagy ún. „félariánus” irányzatok egyik formulája; a Fiú és az Atya közti lényegi hasonlóságot vallotta, de kerülte az azonosságot.
ὅμοιος	homoiosz	hasonló	A homoiánus irányzat kedvelt kifejezése: a Fiú „hasonló” az Atyához, de a „lényeg” nyelvezetet kerülni kell.
ἑτεροούσιος	heteroousziosz	más lényegű, eltérő lényegű	A Fiú és az Atya lényegi különbségét kifejező terminus; az ariánus és főként anomoeus gondolkodás logikai irányába mutat.
ἀνόμοιος	anomoiosz	nem hasonló	Az anomoeus vagy újariánus irányzat radikális tétele: a Fiú nem hasonló az Atyához lényeg szerint.

A homoousziosz és homoiousziosz közötti különbség a görögben egyetlen ióta betű, de a teológiai tartalom szempontjából döntő. Az előbbi az isteni lényeg azonosságát, az utóbbi csak hasonlóságát állítja. A magyar irodalmi és köznyelvi emlékezetben ez a különbség gyakran a „szőrszálhasogató” vagy látszólag aprólékos dogmatikai viták példájaként jelenik meg, különösen Madách Imre Az ember tragédiája című művének bizánci jelenete nyomán. A keresztény dogmatikában azonban a kis nyelvi eltérés mögött lényegi különbség áll: nem pusztán hangalakban, hanem tartalomban tér el egymástól az „ugyanaz” és a „hasonló”. Magyar példával élve egyetlen betű is képes teljesen megváltoztatni a jelentést: az „igaz ember” és a „gazember” közötti különbség sem pusztán tipográfiai apróság.

A fogalom teológiai tartalma

Egy lényeg és három személy

A klasszikus szentháromságtani formula szerint Isten egy lényeg és három személy. Ez a megkülönböztetés arra válaszol, hogy Istenben miről állítható az egység, és miről állítható a hármasság. A keresztény dogmatika szerint nem ugyanarról az értelemről mondjuk, hogy egy és három: egy az isteni lényeg, természet vagy istenség; három a személy vagy hüposztaszisz.

Az egylényegűség azt állítja, hogy a Fiú nem valamiféle kisebb istenség, nem félisten, nem teremtményi közvetítő és nem az Atyától különböző isteni fajhoz tartozó létező. Ugyanazt az isteni természetet birtokolja, mint az Atya. A személyes különbség abban áll, hogy az Atya nem születik, a Fiú az Atyától születik, a Szentlélek pedig származik. A személyek nem az isteni lényeghez hozzáadott részek vagy tulajdonságok, hanem az egy isteni lényeg személyes fennállási módjai.

A szentháromságtanban ezért helyes azt mondani, hogy a Fiú „más valaki” mint az Atya, de nem helyes azt mondani, hogy „más valami” mint az Atya. Az előbbi a személyes különbséget, az utóbbi lényegi különbséget jelentene. A nikaiai egylényegűség éppen ezt a második lehetőséget zárja ki.

Nem modalizmus és nem triteizmus

A homoousziosz egyik történeti nehézsége az volt, hogy egyesek modalista vagy szabelliánus értelemben is használhatták: mintha az Atya és a Fiú valójában ugyanaz a személy volna, csak más megjelenési vagy üdvtörténeti módban. A nikaiai és későbbi ortodox használat ezt elutasította. Az egylényegűség nem a személyek azonossága, hanem a természet azonossága.

A másik tévedés a triteizmus, vagyis a háromistenhit. Ha az Atya, a Fiú és a Szentlélek három külön isteni lényeg volna, akkor nem egy Istenről, hanem három istenről kellene beszélni. A nikaiai hit szerint azonban nem három isteni lényeg van, amelyek erkölcsi összhangban működnek, hanem egyetlen isteni lényeg, amelyet a három személy teljesen és osztatlanul birtokol.

Isteni egyszerűség és egylényegűség

A keresztény teológia Isten egyszerűségét is vallja: Isten nem részekből összetett lény. Ezért az egylényegűség nem értelmezhető úgy, mintha az Atya isteni „anyagának” egy része átkerülne a Fiúba, vagy mintha az isteni lényeg megosztódna. Az Atya a Fiút szellemi, örök, testi osztódás nélküli születéssel nemzi. A Fiú az Atyától kapja az egész isteni lényeget, de ez a közlés nem okoz változást, fogyást vagy megosztást az Atyában.

A dogmatikai hagyomány e ponton a születés és a származás analógiáit használja, de mindig tagadja azok testi, időbeli vagy anyagi korlátait. A Fiú születése nem időbeli kezdet, hanem örök eredés; nem teremtményi létrehozás, hanem az isteni élet belső, örök aktusa.

Szentírási háttér és nem szentírási terminológia

A homoousziosz szó nem szerepel a Szentírásban. Ez történetileg igaz, de önmagában nem dönti el a fogalom teológiai jogosultságát. A nikaiai atyák nem azt állították, hogy a szó szerinti terminus bibliai idézet, hanem azt, hogy a fogalom a Szentírás Krisztusról szóló tanítását védi az ariánus értelmezéssel szemben.

A szentháromságtani és krisztológiai vitákban a kérdés gyakran nem az volt, hogy melyik fél tud bibliai szavakat idézni, hanem az, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Az ariánusok számos bibliai kifejezést elfogadhattak saját értelmezésükben: mondhatták, hogy a Fiú „Isten Fia”, „egyszülött”, „elsőszülött”, „az Ige”, sőt bizonyos értelemben „isteninek” is nevezhették. A nikaiai döntés éppen azért nyúlt pontosabb, filozófiai-teológiai terminushoz, hogy kizárja azt az olvasatot, amely szerint a Fiú a teremtmények közé tartozik.

A nikaiai egylényegűség szentírási hátteréhez a hagyomány többek között a következő helyeket kapcsolta:

• Jn 1,1–3: „Kezdetben volt az Ige… és Isten volt az Ige… minden általa lett.”
• Jn 10,30: „Én és az Atya egy vagyunk.”
• Jn 14,9–10: „Aki engem látott, látta az Atyát.”
• Kol 1,15–20: Krisztus mint az Elsőszülött az egész teremtés felett, aki által és akiért minden teremtetett.
• Zsid 1,3: a Fiú az Atya dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása.
• Fil 2,6–11: Krisztus isteni létmódja és önkiüresítése.

A „nem bibliai szó” ellenvetésre a nikaiai teológia válasza az volt, hogy a bibliai hit védelméhez olykor szükséges olyan kifejezéseket használni, amelyek a Szentírás szavaiban nincsenek meg, de annak tartalmát pontosan védik. A későbbi keresztény dogmatika számos ilyen terminust használ: például „Szentháromság”, „személy”, „természet”, „megtestesülés”, „személyes egység”. Ezek nem helyettesítik a Szentírást, hanem értelmező és védelmező szerepet töltenek be.

A kifejezés Nikaia előtti története

Görög filozófiai és köznyelvi háttér

Az ouszia a görög filozófia egyik fontos szava volt. Platónnál és Arisztotelésznél a lét, valóság, lényeg vagy szubsztancia kérdéséhez kapcsolódott, majd a középső platonizmusban és más késő antik irányzatokban is metafizikai terminusként szerepelt. A homoousziosz nem klasszikus bibliai szó, hanem a görög nyelv és filozófiai szókincs olyan eleme, amelyet a keresztény teológia saját céljára használt fel.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fogalom „pogány eredete” miatt eleve keresztényellenes vagy téves volna. A keresztény teológia már az első századoktól kezdve használt görög, latin és más nyelvi fogalmakat a kinyilatkoztatás értelmezésére. A kérdés nem az, hogy egy szó előfordult-e nem keresztény szerzőknél, hanem az, hogy a keresztény hit milyen tartalommal tölti meg. A nikaiai használatban a homoousziosz nem pogány mítoszt, nem gnosztikus emanációtant és nem platonikus metafizikát jelentett, hanem azt, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem valóságos Isten.

Gnosztikus használat

A homoousziosz szó a második századi gnosztikus irodalomban is előfordult, többek között isteni emanációk vagy szellemi létezők egymáshoz való viszonyának leírására. Ez a tény gyakran megjelenik a fogalomtörténeti ismertetésekben, de nem bizonyítja, hogy Nikaia a gnosztikusoktól vette volna át a Fiú istenségének tanát. A szó a késő antik görög nyelvi és metafizikai készlet része volt, amelyet több vallási és filozófiai irányzat is használhatott.

A nikaiai zsinat nem a gnosztikus rendszerek világképét fogadta el. Sőt a nikaiai hitvallás teremtéstanilag és üdvtörténetileg is eltér a gnosztikus gondolkodástól: az egy Isten minden látható és láthatatlan teremtője, a Fiú által lett minden, és a megtestesülés valóságos történeti esemény. A szó korábbi nem keresztény használata tehát legfeljebb nyelvtörténeti adat, nem teológiai függés bizonyítéka.

Alexandriai Kelemen, Órigenész és a korai alexandriai hagyomány

A hagyományos teológiai lexikonok gyakran Alexandriai Kelement és Órigenészt említik a homoousziosz keresztény előtörténetéhez kapcsolódóan. Órigenésznél a Fiú örök születésének gondolata valóban fontos: Isten örök Atya, a Fiú pedig nem időben később jön létre, hanem öröktől fogva az Atyától születik. Az Órigenésznek tulajdonított, Zsid 1,3-hoz kapcsolódó töredékekben megjelenik az a gondolat, hogy a Fiú úgy viszonyul az Atyához, mint a fény ragyogása vagy a dicsőség kisugárzása.

A kutatás ugyanakkor óvatos azzal kapcsolatban, hogy Órigenész maga biztosan a későbbi nikaiai értelemben használta-e a homoousziosz szót a Fiúra. Rufinus latin fordításai és az Órigenész-apológia szöveghagyománya vitatott; több modern kutató szerint a homoousziosz-nyelvezet egy része későbbi értelmező glossza vagy fordítói alakítás lehet. Mindazonáltal Órigenész teológiájában fontos előzmény a Fiú örök születésének és az Atyától való sajátos eredetének hangsúlyozása, még ha terminológiája nem is azonos egyszerűen a későbbi nikaiai dogmatikával.

Tertullianus és a latin hagyomány

A nyugati latin teológiában Tertullianus már a harmadik század elején használta az „egy szubsztancia” nyelvét. Praxeas ellen írt művében az Atya és a Fiú egységét úgy fejezte ki, hogy egy a szubsztanciájuk, miközben két személyről beszélt. Tertullianus híres formulája — egy szubsztancia, több személy — nem azonos minden részletében a későbbi nikaiai és kappadókiai nyelvezettel, de jelentős előzménye annak a nyugati gondolkodásnak, amely az isteni egységet az egy isteni lényeg felől közelítette meg.

A latin substantia és a görög ouszia azonban nem mindig fedte egymást pontosan. A negyedik századi viták egyik oka éppen az volt, hogy a latin és görög terminusok között nem volt azonnali, magától értetődő megfelelés. A nyugati teológusok számára az „egy szubsztancia” könnyebben fejezte ki az isteni egységet, míg több keleti püspök attól tartott, hogy a homoousziosz a személyek különbségét homályosítja el.

A két Dionüsziosz vitája

A harmadik század közepén Alexandriai Dionüsziosz és Dénes pápa között vita bontakozott ki az Atya és a Fiú viszonyának megfogalmazásáról. Alexandriai Dionüsziosz a szabelliánus modalizmus ellen küzdve erősen hangsúlyozta az Atya és a Fiú különbségét, ellenfelei szerint azonban úgy fogalmazott, mintha a Fiú idegen volna az Atya lényegétől. Dénes pápa ezt korrigálta, és az isteni egység megőrzésére figyelmeztetett.

A vita jelentősége abban áll, hogy már Nikaia előtt megjelent a két veszély: az egyik oldalon a Fiú és az Atya személyes különbségének elmosása, a másikon a Fiú istenségének alárendelése vagy lényegi elkülönítése. A nikaiai egylényegűség később e két szélsőség között jelölte ki a klasszikus keresztény álláspontot.

Szamoszatai Pál és az antiókhiai zsinat

A 268 körüli antiókhiai zsinat Szamoszatai Pál tanításával foglalkozott. A források szerint a zsinat elutasította vagy gyanúsnak tartotta a homoousziosz használatát, mert Pál modalista, monarchianus vagy materialista értelemben alkalmazhatta: úgy, mintha az Atya és a Fiú között nem volna valós személyes különbség, vagy mintha egy közös, szinte anyagszerű isteni valóságból részesednének.

Ezt a tényt a 4. században a nikaiai formula ellenfelei gyakran érvként használták: ha Antióchia korábban elutasította a szót, hogyan lehetett Nikaia hivatalos szava? A válasz az, hogy a szó jelentése a vitakörnyezet szerint változhatott. Antióchia Szamoszatai Pál téves értelmezését utasította el, Nikaia pedig Arius ellen használta a kifejezést. A két helyzet nem azonos: ugyanaz a szó más eretnekséggel szemben más funkciót kaphatott. Ezért pontatlan úgy fogalmazni, mintha az antiókhiai atyák az Atya és a Fiú „eltérő lényegűségét” vallották volna. A történeti adat inkább azt mutatja, hogy a kifejezés értelmezése a 3–4. században még nem volt véglegesen rögzített.

A nikaiai zsinat és az egylényegűség hivatalos megfogalmazása

Arius tanítása

Arius alexandriai presbiter tanítása szerint az Atya egyedül eredet nélküli, a Fiú pedig az Atya akarata által a teremtés előtt létrehozott, minden más teremtménynél magasabb rendű létező. Arius nem egyszerűen azt mondta, hogy a Fiú „hasonló” az Atyához; a későbbi homoiousziosz-formula főként Nikaia után lett kompromisszumos álláspont. Arius álláspontjának lényege az volt, hogy a Fiú nem öröktől való ugyanabban az értelemben, mint az Atya, hanem „volt, amikor nem volt”.

Arius szerint a Fiút nem lehet az Atya lényegéből valónak mondani, mert ez szerinte az Atya oszthatóságát, változását vagy testi jellegét feltételezné. Ellenfelei viszont úgy látták, hogy Arius ezzel a Fiút a teremtmények közé sorolja, és megfosztja attól a valódi isteni méltóságtól, amely a keresztény imádságban, keresztségben és üdvösségtanban kezdettől jelen volt.

A nikaiai hitvallás megfogalmazása

Az első nikaiai zsinat 325-ben elítélte Arius tanítását, és a hitvallásba több olyan kifejezést illesztett, amely kizárta az ariánus értelmezést. A Fiút az Atya lényegéből valónak, születettnek és nem teremtménynek, valamint az Atyával egylényegűnek nevezte. A hitvallás végén anatémák ítélték el azokat, akik azt mondják, hogy a Fiú „volt, amikor nem volt”, „nem volt, mielőtt született”, „a nemlétezőkből lett”, vagy más lényegből való.

A homoousziosz zsinati használata nem azt jelentette, hogy Konstantin császár „kitalálta” a Fiú istenségének tanát. Konstantin összehívta a zsinatot, támogatta az egységet, és a források szerint szerepe lehetett a kifejezés elfogadtatásában, valószínűleg Hosius cordobai püspök tanácsára. A dogmatikai tartalom azonban nem pusztán császári rendelet volt: a püspökök a korábbi keresztény hitvallási, liturgikus és teológiai hagyomány alapján kerestek olyan formulát, amelyet Arius nem tudott teremtményi értelemben elfogadni.

Miért volt szükség nem bibliai terminusra?

A zsinati atyák kezdetben idegenkedhettek a nem bibliai terminusoktól, de az ariánus vita rámutatott arra, hogy pusztán bibliai szavak felsorolása nem mindig elégséges. Arius és követői sok hagyományos kifejezést elfogadtak, de saját alárendelő értelmükben magyarázták őket. Ezért a zsinat olyan szót választott, amely világosan kizárta, hogy a Fiú más lényegű teremtmény legyen.

A homoousziosz tehát védelmi funkciót töltött be. Nem új hitet adott hozzá a kereszténységhez, hanem pontosította, hogyan kell érteni a Fiúról szóló korábbi hitet: Krisztus nemcsak üdvtörténeti szerepében megváltó, hanem ontológiai értelemben is valóságos Isten.

A Nikaia utáni viták

Terminológiai zavar: ouszia és hüposztaszisz

A nikaiai zsinat után a vita nem ért véget. Ennek egyik oka a görög terminológia bizonytalansága volt. A 4. század elején az ouszia és a hüposztaszisz sok szerzőnél még szinte szinonimaként működött, mások viszont már különbséget tettek közöttük. A nikaiai hitvallás anathémája is együtt említi a „más hüposztasziszból vagy ousziából” való eredést, ami később értelmezési nehézségeket okozott.

A későbbi teológiai tisztázódás során az ouszia jelentése az isteni lényegre, a hüposztaszisz pedig a személyes fennállásra rögzült. Így vált lehetővé a klasszikus formula: egy ouszia, három hüposztaszisz. Ez nem egyszerű nyelvészeti finomítás volt, hanem a modalizmus és a triteizmus elkerülésének eszköze.

Euszebiosz és a mérsékelt keleti fenntartások

Kaiszareiai Euszebiosz elfogadta a nikaiai hitvallást, de saját egyházának írt levelében magyarázta, hogy az „egylényegű” nem testi eredést, nem az Atya lényegének osztódását és nem szabelliánus személyazonosságot jelent. Ez a levél megmutatja, hogy a zsinati konszenzus nem volt egyszerű mechanikus aláírás: több püspök számára magyarázatra szorult, hogyan lehet a szót ortodox, nem modalista értelemben használni.

A Nikaia utáni ellenállás jelentős része nem mindig Arius pontos tanításának elfogadásából fakadt. Sok keleti püspök a homoousziosz szabelliánus asszociációitól tartott, vagy attól, hogy a szó anyagi, testi, megosztó értelmezést kap. Ezért a 4. századi vitákat nem lehet egyszerűen „nikaiaiak” és „ariánusok” két táborára redukálni.

Homoiousziosz, homoiánusok és anomoeusok

A Nikaia utáni évtizedekben több alternatív formula jelent meg:

• a homoiousziosz szerint a Fiú „hasonló lényegű” az Atyához;
• a homoiosz szerint a Fiú „hasonló” az Atyához, de a lényegre vonatkozó terminológiát kerülni kell;
• az anomoeus vagy újariánus irányzat szerint a Fiú lényeg szerint nem hasonló az Atyához.

A homoiousziánusok egy része közelebb állt a későbbi nikaiai ortodoxiához, mint Ariushoz, mert vallotta a Fiú sajátos isteni méltóságát és az Atyához való mély hasonlóságát. A probléma az volt, hogy a „hasonló lényegű” formula végső soron nyitva hagyta, hogy a Fiú ne ugyanazon isteni lényegben részesedjen, hanem csak ahhoz hasonló legyen.

Constantius, Sirmium, Rimini és Seleucia

II. Constantius uralkodása alatt a nikaiai terminológia politikai nyomás alá került. Pontatlan azonban azt mondani, hogy 355-ben a milánói zsinat egyszerűen „elvetette” a nikaiai hitvallást. A milánói zsinat főként Atanáz elítélésével és száműzésével függött össze. A homoousziosz tudatos háttérbe szorítása inkább a sirmiumi formulákhoz, különösen a 357-es második sirmiumi formulához, valamint a 359-es rimini és seleuciai zsinatokhoz kapcsolódik.

A császárok viszonyát sem lehet egyetlen mondattal úgy összefoglalni, hogy 335 és 378 között „többnyire ariánusok” lettek volna. Constantius és Valens valóban támogattak nikaiaellenes vagy homoiánus irányzatokat, de Constans, Jovianus és I. Valentinianus más egyházpolitikai irányt követtek. A 4. századi császári politika változó volt, és gyakran az egyházi egység, a birodalmi stabilitás és a teológiai pártok közötti egyensúlykeresés határozta meg.

Atanáz szerepe

Atanáz a nikaiai hit egyik legfontosabb védelmezője lett, bár a zsinat idején még csak fiatal diakónus volt, nem a tanácskozás fő püspöki vezetője. Későbbi írásaiban egyre világosabban mutatta be, hogy a Fiú egylényegűsége nem elszigetelt metafizikai állítás, hanem az üdvösség feltétele: ha a Fiú nem valóságos Isten, akkor az ember nem részesülhet valóban Isten életében.

Atanáz érvelésében az isteni Fiú megtestesülése azért üdvözítő, mert maga Isten jön el az emberhez. A teremtmény nem tudja isteníteni a teremtményt; csak az, aki természet szerint Isten, képes az embert kegyelemből Isten életébe emelni. Ez a gondolat lett a nikaiai teológia egyik legerősebb szótériológiai alapja.

A kappadókiai atyák és a fogalmi tisztázás

A nikaiai hit teljes fogalmi tisztázásához jelentősen hozzájárultak a kappadókiai atyák: Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely. Ők dolgozták ki nagy hatással azt a nyelvet, amelyben az egy isteni lényeg és három személy megkülönböztetése világosabban kifejezhető lett. A formula szerint Isten egy ouszia és három hüposztaszisz.

Ez a megkülönböztetés lehetővé tette, hogy a nikaiai egylényegűség ne tűnjön modalizmusnak, miközben a személyek különbsége sem csúszott át háromistenhitbe. Nüsszai Gergely külön műben érvelt amellett, hogy nem három Istenről kell beszélni; Nazianzoszi Gergely pedig klasszikus formában fejezte ki, hogy az isteni egység és hármasság együtt szemlélendő.

A Szentlélek egylényegűsége

A 325-ös nikaiai hitvallás a Szentlélekről csak röviden szólt: „és a Szentlélekben”. A negyedik század közepén és második felében azonban a Szentlélek istensége is viták tárgyává lett. A pneumatomachusok vagy makedoniánusok a Szentlélek teljes istenségét tagadták vagy homályosították el. Atanáz Serapionhoz írt levelei, Nagy Szent Vazul A Szentlélekről című műve és a kappadókiai atyák írásai fontos szerepet játszottak a Szentlélek teológiájának tisztázásában.

A 381-es első konstantinápolyi zsinat hitvallása nem a homoousziosz szóval mondta ki a Szentlélek istenségét, hanem liturgikus és bibliai nyelven: a Szentlélek Úr és éltető, az Atyától származik, az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együtt dicsőítendő. A tan tartalma mégis a Szentlélek teljes istenségének és az Atyával és Fiúval való isteni egységének megerősítése volt.

A Szentlélek egylényegűsége tehát a nikaiai szentháromságtan logikus kiterjesztése: ha az üdvösségben a Szentlélek isteni életet közöl, megszentel, isteni módon lakozik a hívőkben és az Atyával és a Fiúval együtt imádat tárgya, akkor nem lehet teremtmény. A klasszikus keresztény hit ezért a Szentlelket is ugyanazon egy isteni lényeg részesének vallja.

Krisztológiai alkalmazás: Khalkédón és a kettős egylényegűség

Az egylényegűség fogalma nemcsak a Szentháromság tanában, hanem a krisztológiában is alapvetővé vált. A khalkédóni zsinat 451-ben azt vallotta, hogy Jézus Krisztus ugyanaz a Fiú, aki istensége szerint egylényegű az Atyával, embersége szerint pedig egylényegű velünk. Ez a kettős egylényegűség a megtestesülés teljes valóságát védi.

A „velünk egylényegű” kifejezés azt jelenti, hogy Krisztus nem látszatember, nem mennyei vagy finomabb anyagból való testet öltött lény, hanem valóságos emberi természetet vett fel: értelmes lelket és valódi emberi testet. Ez a formula a doketizmus, az apollinarizmus és az eutükhianizmus ellen is irányult. A khalkédóni meghatározás szerint Krisztus egy személyben két természetben létezik: valóságos Isten és valóságos ember, az istenségben az Atyával, az emberségben velünk egylényegű.

A szentháromságtani és krisztológiai egylényegűség között ezért különbséget kell tenni. A Szentháromságban az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetlen, numerikusan azonos isteni lényeg birtokosai. Krisztus emberségének velünk való egylényegűsége viszont azt jelenti, hogy ugyanazt az emberi természetet birtokolja, mint mi, nem pedig azt, hogy numerikusan ugyanaz az emberi lényeg volna minden emberben.

A fogalom magyar nyelvi és kulturális utóélete

A homoousziosz és homoiousziosz különbsége a magyar műveltségben részben Madách Imre Az ember tragédiája című műve miatt vált ismertté. A bizánci színben a dogmatikai vita a kulturális emlékezetben gyakran úgy jelenik meg, mint egyetlen betűn való civakodás. Ez a köznyelvi értelmezés a teológiai viták külső szemlélője számára érthető: a két görög szó valóban csak egy ióta betűben különbözik.

A dogmatörténeti valóság azonban ennél lényegesebb. Az „azonos lényegű” és a „hasonló lényegű” nem ugyanazt mondja. Ha a Fiú csak hasonló lényegű az Atyához, akkor megmarad a lehetőség, hogy nem ugyanazon isteni létben részesedik, hanem ahhoz csak közel álló, magasabb rendű teremtmény. Ha viszont egylényegű az Atyával, akkor nem teremtmény, hanem valóságos Isten. A vita tehát nem puszta betűharc, hanem annak eldöntése, hogy Krisztus a keresztény hitben teremtett közvetítő vagy maga az örök isteni Fiú.

A Madách-féle kulturális emlékezet ezért jól mutatja, hogyan válhat egy szakkifejezés a köznyelvben a látszólag aprólékos viták jelképeként ismertté. Fontos megkülönböztetni a szó irodalmi utóéletét a történeti dogmatikai tartalomtól.

Gyakori félreértések

„Nikaiában találták ki az egylényegűség fogalmát”

A szó és a hozzá kapcsolódó gondolat nem teljesen 325-ben jelent meg. A homoousziosz korábban is létezett a görög nyelvben, előfordult gnosztikus és más késő antik kontextusokban, a keresztény hagyományban pedig a latin unius substantiae és az alexandriai teológia egyes előzményei már Nikaia előtt is az Atya és a Fiú szoros lényegi kapcsolatát fejezték ki. Nikaia újdonsága nem a szó puszta feltalálása volt, hanem az, hogy a zsinat hivatalos, egyetemes igényű hitvallási terminussá tette az ariánus vita eldöntésére.

„Konstantin találta ki vagy erőltette rá az egyházra a dogmát”

Konstantin politikai és intézményi szerepe jelentős volt: összehívta a zsinatot, egységet sürgetett, és támogatta a zsinati döntések végrehajtását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő alkotta volna meg a Fiú istenségének tanát. Krisztus isteni méltóságának hite jóval korábbi keresztény forrásokban, liturgiában és teológiában is jelen volt. A császár inkább a zsinati folyamat politikai keretét és külső támogatását adta; a teológiai döntést a püspökök vitája és az egyházi hagyomány alapján fogalmazták meg.

A „császár felszólítására” típusú megfogalmazás ezért félrevezető lehet. Pontosabb azt mondani, hogy Konstantin sürgette az egységes döntést, és a homoousziosz terminus elfogadásában is lehetett közvetítő vagy támogató szerepe, de a dogmatikai állítás nem egyszerű császári parancs volt.

„A pogányságból vagy gnoszticizmusból vették át a tant”

A homoousziosz szó nem kizárólag keresztény eredetű nyelvi elem. Ez azonban nem bizonyítja, hogy a nikaiai tan pogány vagy gnosztikus volna. A keresztény teológia sok olyan szót használ, amely a hétköznapi görög vagy latin nyelvből, illetve filozófiai vitákból származik. A döntő kérdés a tartalom: Nikaia a szót nem emanációtanra, nem több isteni lényre és nem anyagi szubsztanciára alkalmazta, hanem Krisztus teljes istenségének és teremtmény voltának tagadására.

Egy fogalom nem azért igaz vagy hamis, mert előfordult-e korábban nem keresztény környezetben, hanem azért, mert megfelel-e annak a valóságnak, amelyet jelölni kíván. A keresztény teológia ebben az értelemben nem egyszerűen hellenizálta a hitet, hanem a rendelkezésére álló nyelvi és filozófiai eszközöket a bibliai hit szolgálatába állította.

„Az ouszia pogány szó, ezért bűnös vagy keresztényietlen”

Az ouszia valóban görög filozófiai szó is volt, de a keresztény használatban nem pogány vallási tartalmat jelentett. A Biblia könyvei maguk is hétköznapi és kulturális nyelveken íródtak: héberül, arámul és görögül. A teológiai kérdés nem az, hogy egy szó profán vagy filozófiai környezetben is előfordult-e, hanem az, hogy pontosan és helyesen fejezi-e ki a hit tartalmát.

A negyedik századi egyház azért használta az ouszia nyelvét, mert az ariánus vita már nemcsak a bibliai szavak idézéséről, hanem azok jelentéséről szólt. Ha a Fiút „Isten Fiának” nevezik, de közben teremtménynek tartják, akkor a bibliai cím mögött más tartalom áll. Az ouszia terminus ennek a tartalmi különbségnek a tisztázására szolgált.

„A homoousziosz kifejezés nincs a Bibliában, tehát téves”

A keresztény hagyomány szerint egy dogmatikai terminus akkor lehet jogos, ha a Szentírás tartalmát hűen fejezi ki, még akkor is, ha a szó maga nem szerepel a bibliai szövegben. Maga a „Szentháromság” szó sem bibliai kifejezés, mégis a keresztény főáram szerint a bibliai kinyilatkoztatás összefoglalása. Hasonlóképpen a homoousziosz nem a Szentírás pótléka, hanem annak védelmi és értelmező fogalma.

Az ellenkező álláspont következetesen alkalmazva sok más teológiai és hitvallási szót is kizárna. A nikaiai zsinat történeti tapasztalata éppen az volt, hogy a bibliai szavak puszta ismétlése nem mindig akadályozza meg a tartalmilag eltérő értelmezést.

„A vita csak egy ióta betűről szólt”

Külsőleg a homoousziosz és homoiousziosz valóban csak egy iótában különbözik. Tartalmilag azonban az egyik a Fiú teljes istenségét, a másik legfeljebb az Atyához való hasonlóságát fejezi ki. A különbség dogmatikai jelentősége ezért nem a betű alakjában, hanem a mögötte álló állításban van: a Fiú ugyanazt az isteni létet birtokolja-e, mint az Atya, vagy csak ahhoz hasonló természetű.

„A homoousziosz szükségképpen szabelliánus”

A szó valóban hordozott szabelliánus gyanút, különösen Szamoszatai Pál használata miatt. A nikaiai és későbbi ortodox teológia azonban elutasította azt az értelmezést, hogy az Atya és a Fiú ugyanaz a személy volna. A kappadókiai atyák fogalmi tisztázása — egy lényeg, három hüposztaszisz — éppen azt tette lehetővé, hogy az egylényegűséget ne modalista, hanem szentháromságtani értelemben értsék.

„A Szentlélek istenségét csak 381-ben találták ki”

A 381-es konstantinápolyi zsinat valóban döntő szerepet játszott a Szentlélek istenségének hitvallási megfogalmazásában, de nem a semmiből alkotta meg azt. A Szentlélek isteni működése, imádati és üdvösségtani szerepe korábban is jelen volt a keresztény hitben. A 4. századi vita ennek pontosabb fogalmi és liturgikus megfogalmazását kényszerítette ki.

„A Dan Brown-féle narratíva történeti alapú”

A modern populáris kultúrában, különösen összeesküvés-elméleti vagy regényes feldolgozásokban gyakran jelenik meg az a kép, hogy Nikaia politikai manipulációval új istenséget adott Jézusnak, és a korai kereszténységet Konstantin hatalmi érdekei szerint átírta. Ez a kép nem felel meg a forrásoknak. A zsinat valóban császári keretben zajlott, de egy már régóta jelenlévő keresztény teológiai problémára válaszolt: miként lehet egyszerre vallani az egy Istent és Krisztus teljes isteni méltóságát.

Későbbi antitrinitárius irányzatok

A reformáció korában több antitrinitárius irányzat jelent meg, amelyek elutasították vagy újraértelmezték a nikaiai egylényegűséget. A radikális reformáció egyes köreiben, majd a szocinianizmusban és az unitarizmusban Krisztust nem az Atyával egylényegű örök Fiúként, hanem különböző módokon értelmezett küldöttként, tanítóként, isteni felhatalmazottként vagy erkölcsi példaként fogták fel.

A későbbi nem trinitárius csoportok között említhetők a krisztadelfiánusok, Jehova tanúi és az utolsó napi szentek is, de ezek nézetei nem azonosak egymással. Jehova Tanúi például Krisztust az első teremtménynek és Mihály arkangyallal azonosított lénynek tartják; az utolsó napi szentek teológiája pedig sajátos, a klasszikus nikaiai szentháromságtantól eltérő istenképet vall. Pontosabb ezért nem egyetlen egységes „antitrinitárius” kategóriába olvasztani őket, hanem jelezni, hogy különböző okokból és eltérő módon vetik el a nikaiai egylényegűséget.

Jelentőség

Az egylényegűség fogalma a keresztény dogmatörténetben azért vált alapvetővé, mert egyszerre védte a keresztény monoteizmust és Krisztus teljes isteni méltóságát. Ha a Fiú nem egylényegű az Atyával, akkor vagy alárendelt isteni lényként, vagy teremtményi közvetítőként kellene értelmezni; ha viszont az Atya és a Fiú személyes különbsége tűnne el, akkor modalizmushoz jutnánk. A nikaiai formula e két szélsőség között fogalmazta meg a klasszikus keresztény hitet.

A fogalom dogmatörténeti jelentősége túlmutat a 4. századi vitán. Az egylényegűség segítségével vált kifejezhetővé, hogy a megváltásban maga Isten cselekszik Krisztusban, és hogy a Szentlélekben maga Isten élteti és szenteli meg az egyházat. A khalkédóni krisztológiában pedig ugyanez a kifejezés biztosította, hogy Krisztus embersége ne látszat vagy különleges mennyei anyag legyen, hanem a miénkkel azonos valódi emberi természet.

Lásd még

• Arianizmus
• Első nikaiai zsinat
• Nikaia–konstantinápolyi hitvallás
• Szentháromság
• Krisztológia
• Szubordinacionizmus
• Szabellianizmus
• Khalkédóni zsinat
• Alexandriai Szent Atanáz
• Kappadókiai atyák

Források

Ókori források

• Athanasius of Alexandria: De Decretis Nicaenae Synodi. 4 = Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series, Hozzáférés: 2026. május 1.  
• Athanasius of Alexandria: De Synodis. 4 = Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series, Hozzáférés: 2026. május 1.  
• Basil of Caesarea: De Spiritu Sancto. 8 = Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series, Hozzáférés: 2026. május 1.  
• Eusebius of Caesarea: Letter to his Church concerning the Council of Nicaea. 14 = Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series, Hozzáférés: 2026. május 1.  
• Gregory of Nazianzus: Theological Orations. 7 = Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series, Hozzáférés: 2026. május 1.  
• Pamphilus of Caesarea: Apology for Origen. 120 Scheck, Thomas P. ford. Washington, D.C: Catholic University of America Press. 2010. = The Fathers of the Church, ISBN 978-0-8132-0120-7  
• Tertullian: Adversus Praxean. 3 = Ante-Nicene Fathers, Hozzáférés: 2026. május 1.  
• The Seven Ecumenical Councils. 14 = Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series, Hozzáférés: 2026. május 1.  

Modern szakirodalom

• Anatolios, Khaled: Athanasius: The Coherence of His Thought. London: Routledge. 2004. ISBN 0-415-35664-4  
• Anatolios, Khaled: Retrieving Nicaea: The Development and Meaning of Trinitarian Doctrine. Grand Rapids: Baker Academic. 2011. ISBN 978-0-8010-3132-8  
• Ayres, Lewis: Nicaea and its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford: Oxford University Press. 2004. ISBN 978-0-19-875505-0  
• Bridge, James: Homoousion. New York: Robert Appleton Company. 1910. Hozzáférés: 2026. május 1.  
• Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat. 1978. ISBN 963-360-091-X  
• Hanson, R. P. C: The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy 318–381. Edinburgh: T&T Clark. 1988. ISBN 0-567-09485-5  
• Kelly, J. N. D: Early Christian Creeds. 3. kiadás. London: Longman. 1972. ISBN 0-582-49219-X  
• Kelly, J. N. D: Early Christian Doctrines. 5. kiadás. London: Adam & Charles Black. 1977. ISBN 071361756X  
• Pelikan, Jaroslav: The Christian Tradition: A History of the Development of Doctrine, Volume 1: The Emergence of the Catholic Tradition (100–600). Chicago: University of Chicago Press. 1971. ISBN 0-226-65371-4  
• Prestige, G. L: God in Patristic Thought. 2. kiadás. London: SPCK. 1952.  
• Schütz Antal: Dogmatika: A katolikus hitigazságok rendszere. Budapest: Szent István-Társulat. 1937.  
• Tanner, Norman P: Decrees of the Ecumenical Councils. Washington, D.C: Georgetown University Press. 1990. ISBN 0-87840-490-2  
• Williams, Rowan: Arius: Heresy and Tradition. 2. kiadás. Grand Rapids: Eerdmans. 2001. ISBN 0-8028-4969-5  
• Consubstantiality. 2. kiadás. Detroit: Thomson/Gale. 2003.  
• Homoousios. 2. kiadás. Detroit: Thomson/Gale. 2003.