Hagyományhű katolikusság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Hagyományhű vagy tradicionalista katolikusoknak azokat a híveket nevezzük, akik a II. vatikáni zsinat előtt uralkodó lelkiségi, liturgikus és kánonjogi (diszciplináris) fölfogáshoz és szemlélethez különböző fokban ragaszkodnak. Egyes csoportjaik a II. vatikáni zsinat tanítását részben vagy egészben elvetik.

A hagyományhű csoportok áttekintése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közös mindegyik hagyományhű katolikus csoportban, hogy a római liturgiájú szentmisét az 1969-1970-es liturgikus változtatások (lásd VI.Pál-féle szentmise) előtti liturgiaváltozat szerint (lásd Szent V. Piusz-féle szentmise) és latin nyelven ünneplik. A legtöbbjük a Boldog XXIII. János által jóváhagyott 1962-es Misszálét követi a szentmise ünneplésében, míg mások az 1955-ös, XII. Piusz pápa által jóváhagyott változtatásokat (nagyheti szertartás) sem fogadják el.

A hagyományhű csoportosulások egyike sem fedi le az abszolút többségét (50% + 1) a tradicionalistáknak, mégis a legtöbbjük kapcsolatban van hasonló lelkiségű papi testvérületekkel. Sok hagyományhű csoportosulás teljes egységben van Péter székével, a pápával, az egyházi vezetéssel; azaz kánonjogilag (diszciplinárisan) szabályosan működnek. Közéjük tartozik a Szent Péter Papi Testvérület (FSSP), a Krisztus Király és Főpap Intézmény (ICRSP), és a Vianney Szent János személyi apostoli adminisztratúra.

Más társaságok Rómához való viszonya vita tárgya, többségük teljesen törvényesnek ismeri el a hatalmon levő pápát. A diszciplinárisan törvénytelen, de a hittételek szempontjából (doktrinálisan) érvényes püspökszentelés miatt a katolikus egyháztól elszakadt Szent X. Piusz Papi Testvérület (FSSPX) a legismertebb közülük.

A Szentszékkel tényleges szakadásban álló formációkat két csoportra oszthatjuk. Egy részük szerint a Szentszék megüresedett ("sedes vacanta"), és az 1960-as évek óta uralkodó egyházfők hamis katolikusok (eretnekek) és érvénytelen pápák. Csoportja válogatja, kit tartanak az utolsó törvényes pápának: a skála változik XII. Piusztól (1939-1958) I. János Pálig (1978). Egy speciális águk az ún. "siriisták", akik szerint Boldog XXIII. János törvénytelen pápa volt, és valójában Giuseppe Siri bíbornokot (1906-1989) választották meg 1958-ban s később 1978-ban is, de szabadkőműves nyomás miatt nem ő került hatalomra. Ennek igazolására a Szentszék által korábban sem hitelesített magánkinyilatkoztatásokra hivatkoznak, melyben elhangzik, hogy jön egy vészterhes kor, mikor a pápa vörösben (bíborosok öltözékének a színe) lesz, és ellenpápát ültetnek az Egyház nyakára, aki fölforgatja azt. Az ezt vallókat összefoglaló néven "sedevacantistáknak" hívják, mivel szerintük üres a pápai trón, és ennek folyományaként interregnum és káosz uralkodik az Egyházban és a világban. Több kis létszámú társaságuk létezik: Szent V. Piusz Papi Testvérület (FSSPV), Szűz Mária Szeplőtelen Szívének Kongregációja, és az Orthodox Római Katholikus Mozgalom. A Szentszékkel szakadásban álló hagyományhű katolikusok másik csoportját az ún. "konklávisták" alkotják. Ők megválasztották a saját, általuk igaznak vélt pápájukat, míg a Vatikánban székelő pápát (Ferenc) illegitimnek, eretnek ellenpápának tartják. Közéjük tartozik az Igazi katolikus egyház és a Palmáriai katolikus egyház.

Hozzátehetjük, hogy jó néhány hagyományhű katolikus kis helyi csoportokhoz kapcsolódik, melyek nem tagjai nagyobb egységeknek. Ezek vezetői általában a püspökükkel a kapcsolatot megszakító lelkipásztor-papok, illetve a szerzetesi közösségükből kivált szerzetes-papok.

A hagyományhűek és a konzervatívok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyes csoportok nem tradicionalista katolikusokhoz való viszonya egyenesen aránylik a Vatikánhoz fűződő státuszuk, ill. a neki való engedelmességük fokával. A római Szentszékkel teljes egységben lévő csoportok általában jó viszonyt ápolnak az ún. konzervatív katolikusokkal. A konzervatív katolikusság hiszi és vallja az Egyház hitét sértetlenül, de kritikájában nem olyan éles a II. Vaticanummal szemben, mint a tradicionalisták, és nem a "mindent vissza" álláspontját képviseli. A határ sok esetben elmosódik a kettő között. A korábbi pápa (XVI. Benedek) irányvonala ebbe a csoportba sorolható.

A hagyományhűek és a liberálisok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ún. liberális katolikussággal szemben egységfrontot képviselnek a tradicionalisták a konzervatívokkal. Szerintük ők csak de iure katolikusok, de a valóságban, életvitelükben, hitelveikben eretnekek. A liberális katolikusokra egy emócionálisan felfokozott gúnyjelzőt is kitaláltak (kávéházi katolikusok), ezzel mintegy ellenpontozva a rájuk aggatott fundamentalizmus érzelmileg túlfűtött bélyegét. Véleményük szerint a kávéháziak nyugodtan tagadják meg az Egyház egyes hittételeit (akár Krisztus történetiségéről, akár az abortuszról, nők pappá szentelésének lehetőségéről legyen szó), mert ehhez szabad akaratuk van, de akkor hagyják el a katolikus jelzőt, ne bomlasszák az Egyházat belülről. Arra a liberális érvre, hogy ha nem lenne az Egyház ennyire "vaskalapos", akkor több hívő lenne, azt az ellenvéleményt hozzák föl a tradicionalisták, hogy erre volt egy kísérlet (protestantizmus) s ettől nem lett több a hívő ember, ráadásul az a hit és Egyház már nem katolikus lenne. A tradicionalisták és a konzervatívok véleménye szerint az Egyház "egyedisége", vonzereje a mai individualista világban hosszú távon pont az, hogy kitartson következetesen a hitbéli és erkölcsi elvei mellett, s ne simuljon múló divatokhoz.

A katolikus egyházhoz való viszony[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A katolikus egyházhoz tartozik a „hagyományhű katolikusok” azon ága, amely a II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója alapján megalkotott új miserenddel, valamint a többi zsinati dokumentum értelmezésével kapcsolatban támaszt kételyeket.
  • A katolikus egyház nem vállal ezzel szemben közösséget többé a „tradicionalista katolicizmus” másik ágával, amely ennél továbbmenve, elveti a zsinat egyháztani újítását is, s a zsinati dokumentumok kapcsán alapvetően elutasító álláspontot képvisel.

Bár hivatalos szinten a hagyományhű katolikusok különböző csoportjai közötti viszony sokszor viharos – azon belül is elsősorban a vatikáni Szentszéket törvényesnek elismerő és azt el nem ismerő (sedevacantisták és konklávisták) ágazat viszonya kölcsönösen elutasító –, az egyes hívek között kapcsolat általában jónak mondható. Nagyobb az összetartás egy sedevacantista és egy nem-sedevacantista között, mint például egy liberális katolikus és egy – a pápával egységben lévő – hagyományhű között.

A hagyományhűek viszonya a II. vatikáni zsinathoz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1.) A hagyományhűek kisebb csoportjai (sedevancantisták és konklávisták) teljes mértékben elvetik a II. vatikáni zsinatot, s mint "rablózsinatot" tartja számon.

2.) A Szentszékkel teljes egységben lévő csoportosulások szerint a II. Vaticanum nem doktrinális zsinat, hanem pasztorális volt. Ennek megfelelően nem vonatkozik reá a tévedhetetlenség (latin: infallibilitas). Ezt megerősíti az azt megnyitó és lezáró okmány is.

Krisztus ugyanis Péter, illetve az általa vezetett apostolkollégiumnak és utódjának (római pápa és a vele egységben lévő püspökök testülete) csak dogma (tételes hitigazság) vagy hitvallás kihirdetésének esetére ígérte meg a Szentlélek tévedhetetlen vezetését, azaz azt, hogy rajtuk keresztül ezen esetben maga Isten szól. Ez akkor áll fenn, ha: 1.) hit és erkölcs kérdésében, 2.) visszavonhatatlanul (irreformabilis), 3.) az egész Egyház számára, 4.) ünnepélyesen gyakorolva a Krisztustól kapott tanítói hatalmat ("ex cathedra") hirdettetik ki egy hitigazság, vagy hitvallás.
Mivel a pápa és a véle egységben lévő püspöki testület csak a kinyilatkoztatás őrei, és nem urai, ezért lényegileg új valóságot nem hirdethetnek ki, csak megerősíthetik a tiszta tanítást, ha azt támadás éri. Ezt védi a kontradikció elve is, azaz egy dogma soha el nem évülhet, és ha "dogmaként" véle teljesen ellentétes tant hirdetnének ki, az utóbbi válik érvénytelenné. Csak külső dogmafejlődés lehetséges, organikus módon, anélkül, hogy meghasonulna a tanítás önmagával. Minden egyéb pasztorális, természettudományos, politikai stb. állásfoglalás soha sem lehet tévedésmentes, mivel időhöz kötött és változó valóságokhoz kötődik.
Mivel a II. vatikáni zsinat nem hirdetett ki tévedhetetlen tanítást, így dokumentumait az elmúlt 2000 év hagyományának a fényében kell értelmezni, orthodox (igazhitű) módon, avagy elvetni.

A tradicionalista katolikusok számára kétértelmű II. vatikáni zsinati gondolatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hagyományhűek legfőbb problémája a II. vatikáni zsinattal, hogy szószerint idézve Szász Pétert: abba „betüremkedett a francia forradalom (1789) által értelmezett "szabadság (mint vallásszabadság) – egyenlőség (mint kollegalitás) – testvériség (mint ökumenizmus) "jelszava".

  • A vallásszabadság téves értelmezése. A tradicionalisták vallják, hogy egyetlen embert sem szabad kényszeríteni hitének megváltoztatására, vagy meggyőződése miatt korlátozni (kivéve ha a közjót sérti) annak gyakorlásában. Ám a lelkiismeretet nevelni kell, mert a lelkiismeret önmagában nem az igazság forrása, hanem a szubjektivizmusé. Minden ember köteles az igazság keresésére és a jó megcselekvésére. Egy nem-katolikus ember is üdvözülhet a tradicionalisták szerint is, de nem a tévedése miatt, hanem egyedül Krisztus megváltó áldozata folytán. Krisztus figyelembe veszi korlátait az igazság megismerésében. A tradicionalisták szerint a Vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozat (Dignitatis humanae) alkalmat ad arra, hogy azt úgy értelmezzék, mindegy ki mit hisz, minden vallás ugyanolyan értékű, és minden vallás és hit ugyanúgy üdvözít. A tradicionalisták különbséget tesznek a nem-keresztény ember és a nem-keresztény meggyőződés között, míg a modernisták nem.
  • Az „Isten népe” fogalom és a kollegalitás téves értelmezése. A hagyományhűek szerint a hierarchia és a pápai primátus tanának aláásására alkalmas az Egyházról szóló zsinati alkotmány (Lumen Gentium) kétértelműsége. Igaz ugyan, hogy minden megkeresztelt részesedik a királyi – általános – papságból, de a fölkent – szolgálati – papság nem az ő demokratikus választásukból ered, hanem Krisztus külön meghívásából ("Nem ti választottatok engem, hanem én titeket!"), föntről adatik. A püspöki kollegalitás modernista értelmezése a pápai primátus elvetésébe torkollik a hagyományhűek szerint. Ezzel a – korábban dogmákban elítélt – protestáns tanítást akarták – szerintük – becsempészni a modernisták.
  • Az ökumenizmus téves értelmezése. Az Ökumenizmusról szóló zsinati határozat (Unitatis Redintegratio) a hagyományhűek véleménye szerint ugyancsak kétértelműen fogalmaz. Az igaz, hogy minden kereszténynek egységben kell lennie, de a katolikus tanítás szerint a különböző felekezetek a Krisztus által Péterre alapított egyetlen és egységes katolikus egyházból váltak ki, így oda kell visszatérniük. A különböző felekezetek nem az igazság "egy-egy részét" képviselik. Ettől függetlenül még lehetnek üdvözült és jóra való keresztények közöttük. A tradicionalisták itt is különbséget tesznek a más felekezetű ember és a más felekezet tanítása között.
  • A szentmise profanizálása és protestantizálása. A Szent Liturgiáról szóló zsinati alkotmány (Sacrosanctum Consilium) és a reá hivatkozva létrehozott Novus Ordo Missae a szentmise áldozati jellegét, az átlényegülés és a valóságos jelenlét tanát nem fejezi ki kellőképpen, sőt el is homályosítja, mivel az új miserítus – a hagyományhűek szerint – protestáns emléklakomává fokozza le a szentmisét. Ez kifejeződik például a népnyelvű szövegek pontatlan, profán és néhol szándékosan torz fordításában (például 'sokakért kiontatik' – 'mindenkiért kiontatik')[1] ; az 1500 éves római kánon szinte teljes eltünésében, új, teológiailag homályos kánonok megjelenésében. A Szentszékkel egységben lévő hagyományhűek mégis vallják, ha megvalósul a szentség létrejöttéhez szükséges forma (alak: Krisztus szavainak kimondása: "ez az én testem" + "ez az én véremnek kelyhe"), materia (anyag: búzalisztből készült kenyér + pár csepp vízzel vegyített szőlőbor), intentio (szándék: a miséző szándéka az, hogy Krisztus és az Ő Egyházának szándéka valósuljon meg) hármassága, akkor az új miserend szerint is megjelenítődik a szentmiseáldozat érvényesen.
  • Az állami autonómia kétes értelmezése. Az Egyház és a mai világ viszonyát tárgyaló zsinati alkotmány (Gaudium et Spes) szól az evilági valóságok (állam, tudomány, művészetek stb.) önállóságáról, az Egyháztól, mint intézménytől való függetlenségéről. Az állam és az e világi valóságok valóban függetlenek az Egyháztól, de nem függetlenek Istentől, illetőleg a saját természetük rendjétől (természetjog), ami ugyancsak Istentől ered, és a teremtett valóságukban leledzik. Az evilági valóságoknak is van erkölcsi határa, nem önmaguk határozzák meg saját határaikat, s hogy mit tehetnek meg.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Templomosok (a Magyar Templomos Lovagrend a Szentszékkel egységben lévő, tradicionalista csoportosulás)
  • Summorum pontificum - XVI. Benedek pápa motu propriója az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció 2006-os határozata alapján a Magyar Katolikus Püspöki Kar úgy döntött, hogy 2009. pünkösdjétől újból kötelezően a "sokakért kiontatik" formulát kell használni a szentmiséken.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]