Kánaáni-föníciai vallások
Kánaán tágabb értelemben Egyiptom ÉK-i határától az észak-szíriai partokig terjedt, beleértve a mai Libanon területét is, tehát az Egyiptomot Mezopotámiával összekötő egész térséget jelentette. Szűkebb értelemben a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti hegyes-dombos vidék helyi sémi, amorita nyelvű neve Kánaán, névadói, a kánaniták telepedtek le a térségben.[1] Soha nem volt egységes a terület, sem vallási, sem etnikai értelemben.
A korai bronzkorban (kb. Kr. e. 3300 - Kr. e. 2000) alakultak ki városai és fejlett gazdasága. Őslakói hamar mezopotámiai, hettita majd egyiptomi befolyás alá kerültek, de vallásosságuk annyira karakteres volt, hogy hosszú ideig a politikai behódolás ellenére sem adták fel. A bibliai leírásokból jól tudjuk, hogy a Kánaánban élő népek vallása olyan földművesvallás volt, amely gyökeresen különbözött a bevándorló izraelitákétól. A kánaáni mítoszok mindenekelőtt az esőre és szárazságra vonatkozó utasításokat tartalmaznak, amelyeket valamilyen isten vagy hős életével és halálával, jólétével hoznak kapcsolatba.[2]
Az adatok hiányos volta miatt a kánaáni térség vallási életről csak hozzávetőleges képünk van.
Fönícia[szerkesztés]
Fönícia őslakóiról semmi közelebbit nem tudunk, jóllehet a különféle helyeken végzett ásatások adataiból megállapítható, hogy itt már a Kr. e. 7.-6. évezredben is voltak települések. A Kr. e. 3. évezred közepéig a nép jórészt síkságokon élt, várfalat nem ismert, nem félt a külső ellenségtől. Ekkor a helyzet azonban megváltozott. Kr. e. 2500 körül ismeretlen helyről sémi elemek szivárogtak erre a vidékre. A tengerparton megtelepedett sémi törzsek elől, amelyeket több egyiptomi feljegyzés gyűjtőnéven föníciaiaknak (fanachu), a Héber Biblia pedig kananeusoknak nevez, az őslakók a hegyekbe húzódtak, idővel pedig teljesen felszívódtak.[3]
A föníciaiak vallási képzetei sok közös vonást mutatnak a többi sémi nép nézeteivel. Főistenségük volt Baál, amelynek neve nőnemű alakban is előfordul: Baalat. Néha Baal samîn-nak (Az egek Baálja) nevezik. Ez az istenség, amelynek tisztelete később az izraelitáknál is elterjedt, úgyhogy a próféták küzdelme gyakran a kultusza ellene irányult. Tíruszban Baalt Melkart (a város királya) név alatt tisztelték. A napisten mellett állt a hold és a termékenység istennője: Astarté (héb. Astáret, aram. Attar), amely a bástyák védőasszonya is volt, amiért fején bástyaalakú koronával is szokták ábrázolni. Egy másik fő istenség volt Esmun (innen az Esmun-ezer név), akit az egészség és gyógyítás istenének tekintették. A görög Artemisszel azonosítják a régi írók Tanit istennőt. Ezen istenekről különféle mítoszok maradtak reánk, amelyeket különösen a biblosz-i Philo (K. u. 100 körül) egy munkájából ismerjük, amelyet ez egy ősrégi föníciai írónak, Szanchunjathônnak tulajdonít. Ugyanebből a munkából ismerjük a föníciaiak mítoszát a világ eredetéről. Nagy szerepet játszott náluk és a velük közös vallással és nyelvvel bíró karthágóiaknál Moloch kultusza, amely emberáldozatokkal járt (némely isteneiket kabírok-nak, „hatalmasoknak” nevezték), valamint a tavasz istenének, Adónisz-nak (babil. eredetű neve: Tammuz) a tisztelete. A föníciai istenek tisztelete mindenféle erkölcstelen tettel volt összekötve.[4]
Ugarit[szerkesztés]
A tengerparton fekvő Ugarit egy ókori városkirályság volt, amelynek legkorábbi településrétege a Kr. e. 7. évezredre datálható. Az egykori város mellett a Kr. e. 2. évezredből tártak fel egy hatalmas temetőt. A sírkamrákkal összefüggésben álló épületek, oltárok, nagy mennyiségű edények alapján a régészek arra következtettek, hogy ott Ciprus szigetéről és az Égei-tenger szigetvilágáról érkezők temetkeztek. A halottak mellé ételt és italt helyeztek, sőt bizonyos jelek arra utalnak, hogy halottaikat vallásos tiszteletben részesítették.[3]
Az ugariti, sőt hosszú ideig az egész kánaáni panteon élén Él állt, mint főisten. Ő volt az istenek és az emberek atyja, ezzel összefüggésben az Ég és a Föld teremtője.
- Az ugariti főisten nevével a Bibliában is találkozunk; mégpedig legtöbbször többes számú alakjában: Élim vagy Elohim . A biblia másik istenneve, a Jahve (YHWH) sokak szerint szintén megtalálható egy töredékben Yw (Yav) formában.[3]
Él felesége Asera, a szerencse, a szerelem és a termékenység istennője. Ugyancsak fontos szerepet töltött be a hierarchia felső régiójába tartozó főisten, Baál – korábban nap- és viharisten – aki összetűzésbe került a mindenség urával és letaszította trónjáról. Baál tulajdonképpen nem más, mint „úr”, ha pedig helységnév is járult hozzá, akkor az istenség mindenkori megjelenési formáját jelölte. Ily módon találkozhatunk Baál-Szidón, Baál-Gebal stb. istennel. Felesége Anát, a termőföld úrnője; Mót pedig a halál és az alvilág felett uralkodott.[2] Mót a szövegekben gyakran mint istenek fia szerepel. Ő atyjának, Él-nek a kedvence. A szövegekben gyakran szerepel még Sapas , a napistennő és Istár a hajnalcsillag hímnemű istene.[3]
Kultusz[szerkesztés]
Az áldozatokat az isteneknek adott élelemnek tekintették. Az áldozati rendszer a bibliai ótestamentumihoz hasonlónak tűnik: magába foglalta az engesztelő áldozatot, a „béke”- vagy „egyesülési” adományt és a bűnbánati áldozatot.[5]
Az ugariti szövegek ismeretében nyilvánvaló, hogy az ugariti és a bibliai zsidó vallás között igen szoros a kapcsolat. A két vallás szembeszökő hasonlóságai részben a közös ósémi hagyományokból magyarázható.[3]
A papok, khnm, ugyanazt a nevet viselték, mint a héberben (kóhén). A papok mellett papnőket (khnt) és felszentelt személyeket (qadésím) is említenek az iratok. (A Bibliában ez a fogalom a szent prostítuciót írja le, viszont az ugariti szövegek semmi ilyesmire nem utalnak.) Végül említenek jósló papokat vagy prófétákat.[5] A templomokban oltárok voltak, és az épületet istenképmások és isteni jelképek díszítették. A véres áldozatokon kívül a rítusban táncok is szerepeltek, valamint számos orgiasztikus cselekvés, amelyek később haragra gerjesztették a prófétákat.[5]
Egyetlen ima szövegét sem ismerjük. Tudjuk, hogy az életet isteni adományként tekintették, ám nem ismerjük az ember teremtésére vonatkozó mítoszt.[5]
Szír vallás[szerkesztés]
- Azoknak az északnyugati sémi ószíreknek a vallása, akik a Föníciától Eufráteszig terjedő keleti és északi területeken laktak.
Az ószírek főként természet- és termékenységisteneket tiszteltek, köztük az ismert termékenységistent, Adóniszt, aki a meghaló és feltámadó istenek közé tartozik. Astarté (Atar) a szerencse, szerelem és termékenység-istennő, fő kultuszhelye a későbbi Hierapoliszban (Észak-Szíria) található. Körmeneteket tartottak tiszteletére és vízáldozatokat mutattak be a templomában. A damaszkuszi főisten Hadad. A bőség és termékenység uraként előidézhet aszályt és romlást is. Hadad rokona Baál természetisten és a termőföld ura. Később időjárásisten lett belőle, bömbölő bika alakjában, majd végül ég- és napisten.[6]
A nyári aszály idejét (amikor a növényzet elsorvad) „Baál halála”-ként siratták, az újra beköszöntő esőzéseket pedig „Baál újraszületése”-ként ünnepelték. Baál kultuszára orgiasztikus vonások voltak jellemzők. Baál nő társa Baálat istennő. Egy további szír termékenységisten Esmun , aki „képes feltámadni a halálból”, és – mivel gyógyította a betegeket – gyógyítóistenként is tisztelték.[6]
Palesztina[szerkesztés]
Az izraeliták által elfoglalt kánaáni régió (lásd: a zsidó honfoglalás) népei nem alkottak egységes etnikumot, hanem számos, egymással rokon népcsoport és törzs kötelékét. Kultúrájukhoz tartozott a sokistenhit, a démonhit, a kövek és fák tisztelete; források, állatok, mezei istenségek, a különböző istenek kultusza. Isteneik közül Baál volt a legfőbb[7] Ő vált a zsidó vallás istenének fő riválisává, a kultusza ellen lépett fel Illés[8] és Ézsaiás próféta.
Jelentős istenségek voltak még: Astarté,[9] Aséra és Anát nevű istennők, továbbá Samast, a napistent és Baál atyját, Él-t is tisztelték. Minden városnak megvolt a maga védelmezője. A nekik bemutatott imádattal időnként együtt járt a templomi prostituáltak szolgálata.[10]
A vallási szertartásaik szinte az orgiasztikus megnyilvánulásokig fajultak.[11] Esetenként az isteneknek bemutatott gyermekáldozattól sem riadtak vissza.[12]
A zsidó szakrális táncok szokása ugyancsak ezekre a szertartásokra vezethető vissza. Amikor a fiatal Dávid ugrált és táncolt a frigyláda előtt[13] feleségének, Mikhálnak az ellenszenve feltehetőleg részben az idegen kultusz ellen is szólt.
Mivel a kánaánita istenek a jó termést és a termékenységet is szimbolizálták, vonzónak tűntek az izraelitáknak is. Az Ótestamentum leírása szerint a kánaánita kultuszok hatottak a betelepülő izraeliták életére. Ezekkel a helyi, pogány szokásokkal a zsidó papság állandó harcban állt.
Az izraeliták átvették az őslakosság aratási és szüreti ünnepeit is.[14]
Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon, 1983
- Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
- Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1928, Háttér Kiadó
- Kovács Nemere: Egyetemes vallástörténet, 2001-02
- Tonhaizer Tibor: Egyetemes vallástörténet, 2015
- Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története, 1994
- Nanovfszky György: Vallástörténeti olvasókönyv, 2008
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ K. N.: Egyetemes vallástörténet
- ↑ a b Tonhaizer Tibor: Egyetemes vallástörténet
- ↑ a b c d e Gecse Gusztáv: Vallástörténet
- ↑ Pallas http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/036/pc003610.html#2
- ↑ a b c d Vallási hiedelmek és eszmék története
- ↑ a b Hunyadi László: Az emberiség vallásai
- ↑ Bír. 2:12, 13; Bír 6:25–32; 1Kir 16:30–32
- ↑ 1 Kir 18.. [2017. június 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. október 11.)
- ↑ Bír 2:13; 10:6; 1Sám 7:3, 4
- ↑ Archivált másolat. [2017. október 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. október 11.)
- ↑ 1. Kir. 18,28
- ↑ Merrill F. Unger: Archaeology and the Old Testament. 1964,
- ↑ 2. Sám. 6,16
- ↑ Bír. 9,27
Megjegyzés[szerkesztés]