Szokásjog

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikke a nemzetközi szokást egyértelműen a jogforrások között sorolja fel. A doktrína két konstitutív elem fennállásához köti a szokásjogot: az egybevágó, tartós gyakorlat (objektív elem) és az ahhoz kapcsolódó meggyőződés (egy szubjektív elem) arról, hogy a gyakorlat folytatása egyszersmind a jogi kötelezettség teljesítését is jelenti.

Az egybevágó, tartós gyakorlat időbeli és térbeli kohéziót jelent. Ilyen például a hadviselés során a polgári lakosság kímélése.

Az elmúlt századokban a szokásjog idődimenziójának hagyományos felfogását, azaz az emberi emlékezet óta fennálló voltot rövidítették: a kritériumot teljesítettnek vették abban az esetben, ha a gyakorlat több mint 99 év óta fennállónak volt tekinthető. A XX. században azonban a tudományos és technikai fejlődés felgyorsulása arra vezetett, hogy a tengerjogban és a világűrjogban egy bő évtized alatt annyira egyértelművé vált a gyakorlat, hogy e rövid időtartamok nem jelentették akadályát a szokásjogi minősítésnek.

A szokásjog az emberiség örökségének tekinthető, egymástól távoli jogrendszerek, államok, birodalmak meglehetősen hasonló joggyakorlatot tudtak kifejleszteni. Ennek felismerése alapozta meg a szokásjognak azt a felfogását, hogy az egyetemes jellegű. A „civilizált nemzetek” fogalmát meglehetős önkényességgel megalkotva nem sokat törődtek azzal, ha valamelyik távoli államban esetleg nem lehetett bizonyítani a kérdéses gyakorlatot.

Fontos hogy, elkülönítsük egymástól a szokásjogot (consuetudo) és a nemzetközi udvariasságot (comitas gentium).