I. Károly magyar király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
I. Károly
Károly Róbert alakja a Képes krónika miniatúráján
Károly Róbert alakja a Képes krónika miniatúráján

Ragadványneve Károly Róbert
Magyarország királya
Uralkodási ideje
1308. november 17. 1342. július 16.
(33 év, 6 hónap, 30 nap)
KoronázásaEsztergom
1301 tavasza
Buda
1309. június 15.
Székesfehérvár
1310. augusztus 27.
Elődje Ottó
Utódja I. Lajos
Életrajzi adatok
Uralkodóház Anjou-ház
Született 1288
Nápoly
Elhunyt 1342. július 16. (54 évesen)
Visegrád
NyughelyeNagyboldogasszony-bazilika, Székesfehérvár
Édesapja Anjou Martell Károly
Édesanyja Habsburg Klemencia
Házastársa Halicsi Mária
Beuteni Mária
Luxemburgi Beatrix
Łokietek Erzsébet
Gyermekei többek között:
Katalin świdnicai hercegné
I. Lajos magyar király
András nápolyi király
István herceg
Kálmán győri püspök
Vallás római katolikus
I. Károly címere
I. Károly címere
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Károly témájú médiaállományokat.
I. Károly ábrázolása a Thuróczi-krónikában

I. Károly, a köznyelvben Károly Róbert (születési nevén Caroberto, magyarosan régebben Róbert Károly; Nápoly, 1288 – Visegrád, 1342. július 16.), Anjou-házi magyar király 1308-tól haláláig. Bár már 1301-től koronás, de csak az „Anjou-párt” részéről elismert uralkodó. Nagyanyja Árpád-házi Mária nápolyi királyné volt. Érvényesen – harmadszorra megkoronázva – 1310 és 1342 között uralkodott. A történelemtudomány 1308-at, az őt érvényesen királlyá választó országgyűlés évét tekinti uralkodása kezdetének. Ő volt az Anjou-ház magyar ágának alapítója, Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke, V. István magyar király dédunokája. A Képes krónika szerint születésekor „elsőbben otthon Carobertónak, vagyis Károly Róbertnak neveztek, Magyarországon pedig elhagyván Róbertot, a magyarok Károlynak hívták.[1][2]

Nyugati és északi politikájával igyekezett olyan szövetségi rendszert kialakítani, ami ellensúlyozza a Német-római Császárság nagyhatalmi helyzetét, valamint gazdaságilag is kedvezőbb helyzetbe hozza Magyarországot. A honor rendszer kiépítésével a regálé – királyi jogon szerzett – jövedelmekre alapozva pénzügyi reformokat hajtott végre, amivel jelentősen megnövelte a kincstár bevételeit. Uralkodásának második felében jelentős gótikus építkezések folytak, ekkor épült például a visegrádi királyi palota, a soproni ferences kolostor káptalanterme, átépült a diósgyőri vár, valamint gótikus szárnyakkal bővült a székesfehérvári koronázó bazilika is.[3]

Energikus politikájának köszönhetően tehát Károly Róbert 1342-es halálakor erős országot hagyhatott fiára, Lajosra.

Harc a trónért[szerkesztés]

Károly Róbert V. István Árpád-házi magyar király dédunokája volt. V. István 1270-ben egyik lányát, Máriát II. Anjou Károlyhoz – később nápolyi király – adta feleségül. Árpád-házi Mária, majd elsőszülött fia, Martell Károly már IV. László halálakor, 1290-ben bejelentette igényét a magyar trónra, ugyanis Árpád-házi utószülött Istvánt IV. Béla nem ismerte el testvérének. Utószülött István fiának, András hercegnek IV. László halála után mégis elég nagy tábora volt ahhoz, hogy az Árpád-ház utolsó fiúági leszármazottjaként királlyá koronázzák. Amikor Martell Károly 1295-ben meghalt, a nápolyi Anjouk trónigénye fiára, Carobertóra szállt, és a nápolyi királyi pár 1298-tól készült a trón megszerzésére.

Érkezése, első koronázása[szerkesztés]

Károly Róbert hajója akkor — 1300 augusztusában kötött ki — Spalatóban, amikor még III. András ült a trónon. Károly Róbert mellett a délvidéki tartományok urai álltak – a Šubićok, a Babonić család, a Frangepán család és Csák Ugrin – valamint a főpapok közül Bicskei Gergely választott esztergomi érsek, Mihály zágrábi püspök, János leendő nyitrai püspök és a nemesek kisebb csoportja állt. Külföldi támogatói VIII. Bonifác pápa, a Nápolyi Királyság hűbérura és a Habsburg-hercegek voltak.

Károlyt nagyapja, II. Károly nápolyi király meglehetősen sovány ellátmánnyal indított útjára: az Adrián mindössze két gályával és egy szállítóhajóval keltek át; a teljes kíséretnek összesen 150 lovat vittek. A gyermek herceg kíséretében persze volt néhány olasz és francia nemes, közülük azonban csupán egyetlen család, a Druget família játszott szerepet. Ennek a jelentéktelen nápolyi családnak a tagjai Magyarországon, immár Drugeth néven tüneményes karriert futottak be: 1323 és 1342 között hármukból is nádor lett.

III. András életében az ifjú trónkövetelő valóban nem tudta érdemben befolyásolni a magyar politikát. Petrus de Bonzano szerint a király „értesült ugyan Károly király unokájának érkezéséről, de nem törődött vele”. Jelentősen erősítette András pozícióit, hogy egyértelműen mellé állt Csák Máté, a Kőszegi családot pedig egy ügyes házassággal kötötte magához — egy Turcho nevű rokona feleségül vette Kőszegi Henrik leányát.[4]

Amikor III. András 1301 januárjában váratlanul meghalt, támogatói gyorsan Esztergomba vitték Károlyt, és ott Bicskei Gergely még május 13-a előtt megkoronázta egy alkalmi koronával. A pápa 1301. május 13-án kelt bullájával Károly Róbert támogatására Magyarországra küldte Boccasini Miklóst (Niccolò Boccasinit, a későbbi XI. Benedek pápát).[5][6]

Ebben az időszakban azonban az erős kezű VIII. Bonifác pápa pápa támogatása még inkább hátrányára volt Károlynak — a Képes Krónika szerint az ország szabadjai féltek, hogy az egyház adta királyt elfogadva elveszítik szabadságukat (Kristó, p. 15.). A többségben lévő ellenpárt az alkalmi koronára hivatkozva a koronázást nem fogadta el érvényesnek (a közjogi akadállyal maga Károly is tisztában volt, ezért később még kétszer megkoronázták, és csak a harmadik lett végre érvényes). Ők a koronát gyakorlatilag (ha formálisan nem is) II. Vencelnek, Cseh- és Lengyelország királyának, IV. Béla dédunokájának ajánlották fel. Vencelhez több nagyúr, illetve egyházi méltóság ment delegációba. Hogy ténylegesen kik is, azt a források ellentmondásosan közlik:

Hasonképpen ellentmondásos a tárgyalások leírása. Az egyik változatban II. Vencel elhárította a felkérést és maga helyett azonos nevű 12 éves fiát – III. András leánya, Erzsébet jegyesét – ajánlotta. A másik változat (Kristó, p. 16.) szerint a magyar urak eleve az ifjabb Vencelt kérték fel Magyarország királyának, mert úgy vélték, hogy a gyermek uralkodó kevéssé lesz képes elhatározásaikat keresztezni. Annyi biztos, hogy a megegyezés értelmében az ifjabb Vencel lett a királyjelölt. Behívásának előkészítésére Kőszegi Iván 1301 augusztusában megtámadta Esztergomot, ahonnan Károly Róbertnek és Bicskei Gergelynek menekülnie kellett. 1301. augusztus 27-én, Fehérvárott a Szent Koronával, tíz püspök és hívei jelenlétében János kalocsai érsek királlyá koronázta Vencelt — tehát a főurak nagy többségének akarata ellenére ez a koronázás se volt érvényes, mert a magyar szokásjog szerint a királyt az esztergomi érseknek kellett felkennie.

Első udvara Temesvárott[szerkesztés]

A Délvidékre visszatérve Károly a tartományurak hatalmi körzeteitől távol eső és egyúttal jól védhető Temesvárott rendezte be udvarát. Kora általános szokásától eltérően és érett diplomáciai érzékkel udvartartásának tagjait az egy Drugeth Fülöp kivételével nem a magával hozott francia és olasz nemesek közül válogatta, hanem a fontosabb tisztségekre magyar urakat nevezett ki. Természetes szövetségesei voltak azok a királyi területekhez közel birtokos nemes családok, amelyek nem tagozódtak be a tartományurak famíliáiba, és ezért különösen megszenvedték azok hatalmaskodásait. Különösen sokan voltak ilyenek Szlavóniában, a Duna–Tisza-közén és a Maros mentén.[7] Fontosabb képviselőik:

  • Egységesen álltak Károly mellé a kunok.

A Felvidékről is több nemes érkezett udvarába, a környékbeliekéhez hasonló okokból. Közülük megemlítendők:

A felsorolt (és fel nem sorolt) nemesek familiárisaikkal együtt már számottevő katonai erőt képviseltek, ez azonban még messze nem volt elegendő ahhoz, hogy a siker reményében megtámadhassa vele a nagyobb tartományurakat. Ezért szövetségeseket keresett magának, hogy a főhatalom visszaállításának első lépéseit azok segedelmével tegye meg.

Károly, Vencel és Ottó versengése[szerkesztés]

A pápa az illetéktelen koronázás miatt hivatalvesztés terhe mellett a Szentszék elé idézte János kalocsai érseket, ő azonban még az idézés kézhez vétele előtt elhunyt.[8] Ez érzékenyen érintette a Vencel-pártot, mert a helyére kinevezett István Károly Róbert elkötelezett híve volt (Kristó, p. 16.). Ezután a pápa 1302. június 10-én megbízta Boccasinit, hogy a két Vencelt és Károly Róbertet idézze a Szentszék elé. Boccasini 1302 közepén tért vissza Rómába – magyarországi tevékenysége megerősítette az Anjou-pártot[8][9] (bár a Képes Krónika azt állítja, hogy nem ért el semmit, és dolga végezetlen tért haza — Kristó, p. 16.). Az országból távozni készülő Boccasini Miklós egyházi tilalom (interdictum) alá helyezte a Vencel-párti budaiakat. Válaszul a budaiak Petermann bíró és Tót Márton esküdt kezdeményezésére Lajos pap vezetésével megszegték a tilalmat, kiszolgáltatták a szentségeket és kiközösítették a pápát, valamint a Károly pártján levő magyar érsekeket és püspököket.[5][9]

Ez év szeptemberében Károly Róbert kisebb hadával felvonult Vencel székvárosa, Buda alá, de nem engedték be a városba. Bosszúból feldúlta a város körüli szőlőket, majd Kőszegi Iván fellépésére visszavonult. A kudarc után Károly a Délvidékre vonult vissza (1303-ban még Salamonharasztján állított ki oklevelet), Boccasini pedig egyházi átokkal sújtotta Budát. A budaiak dacoltak az átokkal:

  • klerikusokat és álpapokat bíztak meg a szentségek kiszolgáltatásával;
  • kiközösítették Magyarország érsekeit és Károlyhoz húzó püspökeit.

VIII. Bonifác pápa 1303. május 31-i bullájában Károlyt nyilvánította királynak, Vencelt eltiltotta a cím használatától és a vele járó jogok gyakorlásától, egyúttal felkérte Albert német királyt és Rudolf osztrák herceget, hogy Károly Róbert oldalán avatkozzanak be a konfliktusba. Ennek hatására Miklós boszniai püspök (1301–1303)[10] elpártolt Venceltől, és Károly hívéül szegődött.[11]

II. Vencel, Cseh- és Lengyelország királya fia érdekében és a Habsburgok ellen IV. Fülöp francia királlyal lépett szövetségre. A francia királyt 1303. április 13-án kiátkozó pápát IV. Fülöp emberei Anagni városában szeptember 7-én megtámadták, és megölték a pápa kíséretének több tagját, köztük a Károlyt megkoronázó Bicskei Gergely esztergomi érseket is. A pápa fél évvel később, október 11-én halt bele a támadás során szerzett bántalmaiba. Utóda XI. Benedek néven bizalmasa, Boccasini került, és ő Mihály zágrábi püspököt, Károly elkötelezett hívét nevezte ki esztergomi érsekké[5][8][9] — ő azonban egy év múlva meghalt.

1304-ben Károly Róbert Oroszországba ment, hogy eljegyezze Lev halicsi fejedelem lányát.[5] Az év közepén II. Vencel sereggel jött Magyarországra. Elfoglalta Esztergomot, ahonnan elűzte az érseket. Ezután bevonult Budára, de be kellett látnia, hogy de nem tud elég szövetségest fia mellé állítani. Ezért augusztus elején fiával és a koronázási jelvényekkel visszatért Csehországba. Esztergom várát hűséges híveire, a Kőszegiekre bízta (Kristó, p. 17.).

1304. augusztus 24-én Pozsonyban a királyuknak Károlyt elismerő magyar egyházi és világi méltóságok:

kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek a cseh trónra ácsingózó III. Rudolf osztrák herceggel III. Vencel cseh király ellen.[13]. Csák Máté is nyíltan szembefordult a csehekkel. Megállapodott Rudolffal, hogy támogatja őt, ha hadat indít Csehországba. Vazallusa, Nagy (avagy Szép) Aba elzárta a Vencelek útját a Nyitra megyei Szenicénél, és hogy tovább tudjanak haladni, meg kellett ostromolniuk a várat.

Az egyezségnek megfelelően még az ősszel három sereg tört be II. Vencel országába:

  • Rudolfé
  • Károlyé és
  • Csák Máté híveié.[5][8][9]

I. Albert német király ösztökélésére bekapcsolódott Ottó bajor herceg is. A támadók fő célja Kutná Hora-i ezüstbányák elfoglalása volt. Az akció nem járt sikerrel, aminek hatására Albert és Ottó szövetsége felbomlott. Ottó átállt Vencel oldalára, ő pedig tanácsadójává és csapatainak fővezérévé tette.

A kudarcos csehországi hadjáratot követő két évből csaknem két évig semmit nem tudunk. Az első információ, hogy 1306 tavaszán Egerben keltezett egy oklevelet; ebből gyanítható, hogy ebben a számára kedvezőtlen időszak legalább egy részében újra Aba Amadé láthatta vendégül váraiban.

II. Vencel 1305-ben meghalt, és a Cseh- és Lengyelország királyává koronázott III. Vencel békekötésre kényszerült. 1305. október 9-én Brünnben Ottó bajor herceg javára lemondott a magyar trónról, átadta neki a koronát és a koronázási jelvényeket. Ottó magyarországi trónigényének fő támogatói a Kőszegiek és a bajor rokoni kapcsolatokkal rendelkező Ákosok voltak, átpártoltak hozzá a Borsák (Borsa Kopasz és testvére, Borsa Lóránd), továbbá Rátót Domonkos és a később nagy szerephez jutó Debreceni Dózsa is, és ezzel nagy többség alakult ki mögötte Károly ellenében. Ráadásul a német anyanyelvű királyt szívesen látták volna a trónon az erdélyi szászok is. A szórványos ellenállás jeleként Tamás, az új esztergomi érsek 1305. augusztus 2-án kiközösítette az egyházból az Ottót támogató Kőszegi Ivánt és Henriket, Rudolf pedig az utakat zárta el tervezett útvonalán. A kalandos úton (amin elveszítette, majd megtalálta a koronát) Magyarországra jött Ottót hívei Fehérvárra vitték, ahol a Szent Koronával 1305. december 6-án a veszprémi és a csanádi püspök koronázta királlyá.[5][9] Jogilag ez a koronázás is azért volt érvénytelen, mint ahogy a Vencelé — az új királyt az esztergomi érseknek kellett felkennie.

1305-ben fiatalon elhunyt Mária, Károly első felesége (egyes történészek vitatják, hogy élt-e egyáltalán) II. Károly nápolyi király unokájának támogatására újabb kölcsönt vett fel a firenzei bankároktól, és fogadta Nápolyban a délvidéki magyar főurak követeit.[5]

1306-ban Károly feleségül vette Beuteni Máriát, Kázmér beuteni (Bytom) és tescheni (Cieszyn) herceg leányát.[8] Tavasszal visszafoglalta Esztergomot és elfoglalt több felvidéki várat. A Délvidéken Csák Ugrin átadta neki Pozsega erős és stratégiailag igen fontos várát. A horvát urak továbbra is őt támogatták, de a gyakorlatban keveset tehettek érte. A nyár elején Károly hadat vezetett az ellen lázadó BalassákBalassa Demeter és Dancs — ellen, akiktől elvette több várukat:

A katonai vereség hatására a Balassák átálltak Károly Róbert oldalára, és a továbbiakban mindvégig kitartottak mellette (Kristó, p. 21.).

1307 tavaszán Ottó Erdélybe utazott — egyrészt hogy biztosítsa jóindulatáról az őt támogató szászokat, másrészt hogy maga felé hajlítsa az ingadozó Kán Lászlót. Először a besztercei szászokat kereste fel, majd Kán Lászlóhoz indult, hogy együttműködő szándéka komolyságának jeleként feleségül kérje annak lányát. Az erdélyi vajda azonban elfogta Ottót. Elkobozta tőle a koronázó jelvényeket, magát az elenkirályt pedig Szegeden átadta Csák Ugrinnak. Néhány hónap fogság után Ottónak vissza kellett térnie Bajorországba, a koronázó jelvények pedig a vajdánál maradtak. Ettől fogva 1307 után Károly Róbertnak vele már nem kellett számolnia, bár formálisan haláláig (1312-ig) viselte a magyar királyi címet.[5][8][9]

Ottó balsikerű útjával párhuzamosan 1307 májusára Károly tartományi zsinatot hívott össze Udvardra. A zsinaton az Anjou-párti egyházfők mindenkit arra intettek, hogy térjenek Károly hűségére, ismerjék el őt Magyarország királyának, biztosítsák neki a királyi jogokat és teljesítsék a szolgálatokat (Kristó, p. 21.). A Vencel fogságából kiszabadult Werner fia László budai bíró Csák nembeli János támogatásával visszafoglalta és Károly Róbert hűségére térítette Budát. Ellenfeleit: a Vencelhez hű bírót, az esküdteket és az ilyen polgárokat megfutamította, megölte, illetve megkínozta; birtokaikat elkobozta. Megbüntette a pápát kiközösítő „hitszegő” papokat is. Maga Károly Róbert az év második felében felvidéki hadjáratra indult, és bevette Szepes várát, amit még Vencel hívei szálltak meg.

1307. augusztus 8-án V. Kelemen pápa legátust küldött Magyarországra — Gentilis bíborost. Augusztus 10-én a pápa Rómába idézte Ottót, amiért Károly Róbert jogait háborította és a csanádi püspököt, amiért Ottót megkoronázni merészelte.[8]

Október 10-én Károly Róbertet a hívei által összehívott rákosi országgyűlés királlyá választotta. Több történész (például Hóman Bálint, Hóman, p. 58.) ettől a naptól tekinti Károlyt legitim magyar királynak. A nagyurak közül jelen volt többek között:

A megjelentek elfogadták Károlyt és utódait Magyarország királyának. Nem voltak jelen a leghatalmasabb tartományurak: Csák Máté, Kán László és a Kőszegiek, és több jelenlévő érdeke sem a királyi hatalom erősítése volt.[5] Mindezek ellenére a gyűlés kimondta, hogy a király iránt hűtleneket a két érseknek és a püspököknek ki kell közösíteniük, és hogy az ilyen hűtelenek vagyona a királyra száll.

A kiskirályok[szerkesztés]

Kiskirályok területei a 14. század elején

Az 1300-as évek elején három tartományúr, illetve család volt, akinek/amelynek már sikerült gyakorlatilag önálló és a „hivatalos” Magyar Királysággal dacolni képes államszervezetet kiépítenie: (Hóman, p. 58.)

A többi, hasonló önállóságra vágyó tartományúr:

fentieknél kisebb területet uralt és saját közigazgatásuk, amit a felsorolt három nagyúrnál jóval később kezdtek kiépíteni, azokénál kezdetlegesebb szinten állt, famíliájuk kevésbé volt strukturált. A familiaritás rendjének embrionális állapota miatt minden, így eluralt tartomány közös jellemzője volt a személyközpontú szervezet. Ennek megfelelően a nagy hatalmú tartományúr halála után az általa uralt kiskirályság széthullott vagy legalábbis erősen meggyengült, mert egyikben sem volt az örökösödésnek egyértelműen szabályozott és a fontosabb érdekeltek által elfogadott rendje.

I. Károly eleinte közülük keresett magának szövetségeseket, hogy erre alapozva ellensúlyozhassa, illetve később letörhesse a „három nagy” hatalmát.

Legelső támogatóinak egyike Aba Amadé volt; Károly olyankor, amikor kimozdult temesvári udvarából, többnyire az ő váraiban vendégeskedett (Kristó, p. 20.). 1307-ben szövetséget kötött a többi tiszavidéki oligarchával:

Ezek a szövetségesek lehetővé tették, hogy ellensúlyozza Kán László hatalmát, de a Kőszegiekkel, illetve Csák Mátéval nem mérkőzhettek (Hóman, p. 58.). A Kőszegi családot két, gyorsan egymás után következő esemény gyöngítette meg:

Gentilis legátus tevékenysége[szerkesztés]

Gentilis bíboros 1308 tavaszán érkezett Dalmáciába, és az év közepén ment tovább az ország középrészére. Közben folyamatosan próbálta rávenni a tartományurakat Károly Róbert támogatására. Tervének központi eleme azonban az volt, hogy megállapodik a „három nagy” egyikével, és annak támogatásával töri meg a másik kettő hatalmát. Kulcsfigurának e célra Csák Mátét választotta, mivel:

További komoly megfontolások is szóltak csaák Máté mellett:

  • elődei szilárdan és hűségesen álltak ki Magyarország mindenkori királyai mellett;
  • maga Máté kezdetben Károly Róbertet támogatta (Kristó p. 52.).

Egyezsége Csák Mátéval[szerkesztés]

Károly szövetségesei próbálták meggyőzni Gentilist arról, hogy Csák Mátéval nem érdemes egyezkedni, mert állhatatlan, erőszakos és egyáltalán nem szótartó ember (Kristó, p. 64.). Se Gentilis, se a Csák Mátéval rivális bárók nem ismerték fel, hogy a tartományúr magatartása egyáltalán nem következetlen, hanem jól felismert érdeket szolgál: minden akciójával azt próbálta megakadályozni, hogy az ország élére olyan, sokak által támogatott király kerüljön, aki sikerrel veheti fel vele a harcot.

Gentilis és Csák Máté az akkor még Kékesnek hívott Pilisszentlászlón, az azóta elpusztult pálos kolostorban[14] egyezett meg 1308. november 10-én. Máté felesküdött Károlyra, cserébe ő lett a tárnokmester. A tekintélyes, jól jövedelmező tisztség és a már birtokába került királyi birtokok nagy részének megtartása fejében megígérte, hogy a további, idegen kézre került egyházi és királyi birtokokat akár fegyveres erővel is visszafoglalja, majd azokat az egyháznak, illetve a királynak visszaszolgáltatja (Hóman).

Második koronázás[szerkesztés]

1308. november 27-én Gentilis Budán országos gyűlést tartott, ahol a Kőszegiek közül többen maguk is megjelentek, Kán László és Csák Máté pedig követet küldött. Úgy tűnt, kialakult a bárók egységfrontja Károly mögött. 1309. június 4-én Kőszegi Henrik egész családja nevében hűségesküt tett a királyra Gentilis előtt. 1309. június 15-én immár másodszor is megkoronázták Károlyt — bár ezúttal is az esztergomi érsek, de nem Székesfehérvárott, hanem Budán, a Nagyboldogasszony-templomban és továbbra sem a Szent Koronával, hanem egy Gentilis által készíttetettel. A Szent Korona ugyanis még mindig Kán Lászlónál volt, aki a koronázásra még csak követet se küldött. Jogilag tehát ez a koronázás is érvénytelen volt,[5] a többség mégis e naptól tekinti Károlyt az ország törvényes királyának. Ezután Gentilis Pozsonyba ment, és hosszabb ideig ott is maradt, még Károly harmadik koronázására se ment el.[15]

Csák Máté látszólag a szerződés értelmében tüstént nekilátott a szomszédai kezére került királyi javak elfoglalásának, az így megszerzett birtokokat azonban nemhogy visszaadta volna a királynak, de magának tartotta meg. Az egyházi javakat még látszólag, formálisan se készült visszaszolgáltatni. Amikor a király és a bíboros a szerződés be nem tartása miatt megintette, nyíltan szembefordult velük (Hóman).

Harmadik koronázás[szerkesztés]

Gentilis Kán Lászlóval is próbált egyezkedni, de sikertelenül, ezért 1309 karácsonyán kiközösítette az erdélyi vajdát. Kán László végül 1310. április 8-án, Szegeden elfogadta Károlyt törvényes urának úgy, hogy a Tamás esztergomi érsek kezében tartott keresztre esküdött. A vajda által visszaadott Szent Koronával Fehérvárott 1310. augusztus 27-én az esztergomi érsek harmadszorra, immár minden szempontból érvényesen is Magyarország királyává koronázta Károly Róbertet.[5]

1310 táján a királyválasztásban mértékadó nemesek már pontosan látták, hogy Károly és a tartományurak között kell választaniuk, és reális esély a király mellé állni. Széles egységfront alakult ki. Sok későbbi nagy család ekkor alapozta meg hatalmát azzal, hogy a király pártjára állt, akár rokonai ellenében is. Így tett például:

Ugyancsak az Anjou-korban emelkedtek fel:

A tartományurak erőszakos visszaélései, különadói és a szabad költözködés gátlása miatt a jobbágyok és a városok is a királyi hatalom megerősödését kívánták.[5]

Csák Máté a székesfehérvári koronázáson nem jelent meg — sőt, dúlta a a király és familiárisainak birtokait. Esztergom kifosztása után 1311. június 25-én csapatai egészen Budáig nyomultak abban a reményben, hogy el tudja fogni az ott tartózkodó királyt és családját, Károly azonban még időben visszaköltöztette udvarát Temesvárra. Károly 1311. július 6-án leváltotta Csák Mátét a tárnokmester tisztségéből Gentilis pedig kiközösítette. A legátus ezután (szeptember körül) végleg elhagyta az országot.

Összefogás Csák Máté ellen[szerkesztés]

Károly Debreceni Dózsa vezetésével csapatokat küldött Máté ellen, de ezek nem vállalták a nyílt összecsapást a számbeli fölényben lévő és jobb fegyverzetű ellennel.

Csák Mátét a kettős ítélet mélyen felháborította, és immár nyíltan szembefordult a királlyal. Ennek megfelelően magát princepsnek, azaz uralkodó hercegnek kezdte címeztetni, és formális hadjáratot vezetett fő ellenfelei:

  • a király,
  • az esztergomi érsek és
  • a nyitrai püspök

ellen.

Károly ennek hatására a Csákok régi riválisaival, a meggyengült Kőszegi családdal próbálta szorosabbra fűzni a kapcsolatot. Ezért:

emellett

Ezzel elérte, hogy 1311 derekára Csák Máté és Kán László kivételével minden tartományúr a király mögé sorakozzon fel. Ezzel a széles összefogással kívánta a Felvidéket megtámadni.

A hatalom megszilárdítása[szerkesztés]

I. Károly magyar király

A Csákok elleni készülődést meg kellett szakítania 1311 első felében, amikor Velencével került konfliktusba. Sokadszor is elfoglalta Zárát, és Subić Mladent tette meg a várgrófnak. Katonákat azonban — éppen a Csákokkal kirobbant ellenségeskedés miatt — nem tudott küldeni neki. Ezért (1313-ban?) kompromisszumot kötött Velencével: Zára grófja velencei lesz, de a magyar király névleges fennhatósága megmarad. Mladen ezután a környező térségben garázdálkodni kezdett.[16]

1311 őszén elindult az első ilyen hadjáratára, 1312 tavaszára pedig összehívta a Csák Máté elleni háborút meghirdetni hivatott országgyűlést, amikor egy más jellegű konfliktus kötötte le erőit.

A rozgonyi csata ábrázolása a Képes krónikában

A formailag a királyt támogató Aba Amadé szerette volna megszerezni Kassát. 1311. szeptember elején a városba érkezett kíséretével, ahol a feszült helyzetben tömegverekedés alakult ki, amelynek során Amadé és kíséretének több tagja is életét vesztette. Ezután Amadé két fiát – Jánost és Demetert – másokkal együtt a kassai börtönbe zárták.[17] A király ekkor a város mellé állt Amadé fiaival szemben, akik október 3-án szerződésben kötelezték magukat, hogy nem háborgatják Kassát, valamint visszaadják az elfoglalt királyi javakat, többek között Abaúj és Zemplén vármegyét. Kiszabadulások után viszont, katonai segítséget remélve tőle, hűbéruruknak fogadták el Csák Mátét, de egyesített seregüket 1312. június 15-én a rozgonyi csatában Károly legyőzte. Az Abák területét azonban csak 1315-re sikerült szilárdan az ellenőrzése alá vonni.[5]

Zólyom, Liptó és Árva vármegye 1315 körül került vissza a királyhoz, amelyek élén eddig a kényszerből a Csák Máté-familiáris Balassa Doncs állt, de ekkor visszatért a királyhoz. Ekkoriban halhatott meg Kán László erdélyi vajda, akinek helyére a már királyhű Pok Miklós került. 1316-ban a király megszerezte Ákos István fiaitól Diósgyőrt, a Kőszegiektől pedig a baranyai Kőszeg várat. 1317-ben az Amadé-fiak újra fellázadtak Ung vármegyében, de a király ottani váraikat is sorban megvívta. Debreceni Dózsa vezetésével a király erői a debreceni csatában legyőzték a Borsákat, szétzúzva ezzel Borsa Kopasz tartományát.[5]

Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de a Felvidék nagyobb része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá. Végül 1323 első felében az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.[5]

1323 után Károly Róbert tárnokmestere, Nekcsei Demeter segítségével fokozatosan nagy léptékű gazdasági reformokat hajtott végre.[5]

1330. április 17-én Záh Felicián sikertelen merényletet kísérelt meg a király ellen, de ez már nem fenyegette a király hatalmát. A véres megtorlás komoly figyelmeztetést jelentett minden lázadó kedvű nagyúr számára.

Károly Róbert új alapokra helyezte és megszilárdította az utolsó Árpádok alatt megrendült királyi hatalmat. Bár a király, a földek harmadával a kezén, továbbra is az ország legnagyobb földbirtokosa volt, hatalma elsősorban nem birtokai méretén nyugodott, hanem a várak túlnyomó többségének birtoklásán. Az Anjou-korban a király mintegy 160-at birtokolt az ország 300 várából, míg például a Lackfiak, a legtöbb várral bíró főúri család, mindössze hetet.

Nagy földadományok helyett a király a szolgálatokat úgynevezett honor-ok (magyarul: tisztség, régi magyar nyelven: becsü) adományozásával jutalmazta. A honor birtokosai a királyi tulajdon kezelőivé, hasznainak szedőivé váltak, de a honort nem örökíthették át, a király azt bármikor elvehette tőlük. Az országbárók nagy honorjai jellemzően a legnagyobb főurak között rotálódtak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10–20 vár birtoklása is járt vele. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították.

Az új arisztokrácia[szerkesztés]

A tartományurak elleni küzdelem sok korábbi kisbirtokos számára nyújtott lehetőséget, hogy a király mellé állva a folyamatosan leváltott régi elit helyett létrehozott új elit részese legyen. Ezek a személyek sem voltak teljesen ismeretlenek, általában a régi nemzetségeknek a 13. század második felében a hatalomból kiszorult csoportjaiból kerültek ki, akiket kiegészítettek a Károly Róbert által külföldről hozott emberek. Az első időszakban inkább a tisztségek gyors váltogatása jellemző, de később, a hatalmi viszonyok megszilárdulásával egyes tisztségeket egyes személyek vagy családok szinte kisajátítottak maguknak.[18]

Az új arisztokrácia gerincét az országos főtisztségviselők - szűkebb értelemben vett bárók -, a főpapok és a királyi, valamint a királynéi udvar tisztségviselői képezték.

Országos főtisztségviselők :

Nádor Országbíró Tárnokmester Kincstartó Erdélyi vajda Szlavón bán Macsói bán Boszniai bán Szörényi bán
Debreceni Dózsa (1322) Hermány nembeli Lampert (1314–24) Nekcsei Demeter (1316–38) Magyar Pál (1340–) Debreceni Dózsa (1318–21) Felsőlendvai Miklós (1323–25) Garai Pál (1320–28) II. Kotromanics István (1314–53) Balog nb. Szécsi Dénes (1335–41)
Drugeth Fülöp (1323–27) Köcski Sándor (1324–28) Szécsényi Tamás (1339–42) Szécsényi Tamás (1321–42) Ákos nembeli Mikcs (1325–43) Alsáni János (1328–34) (1323-tól ozorai és sói bán is)
Druget János (1328–33) Nagymartoni Pál (1328–49) Hahót nb. Alsólendvai Miklós (1343–46) Osl nembeli Miklós (1335–39)
Druget Vilmos (1333–42) Osl nembeli Domonkos (1340–53)

Főpapok:

Esztergomi érsek Kalocsai érsek Veszprémi püspök Győri püspök Pécsi püspök Zágrábi püspök Nyitrai püspök Váci püspök Egri püspök Váradi püspök Csanádi püspök Erdélyi püspök Szerémi püspök Boszniai püspök
Piast Boleszláv (1321–28) Jánki László (1317–37) Henrik (1323–33) Kőszegi Miklós (1308–37) Kórógyi László (1315–46) Kaboli László (1326–43) János (1301–28) Lőric (1317–28) Telegdi Csanád (1322–30) Ivánka (1318–29) Benedek (1307–33) Szécsi András (1320–56) Kői György (1312–34) Péter (1317–36)
Dörögdi Miklós (1328–30) Kaboli László (1337–43) Piast Meskó (1334–44) Kálmán (1337–76) Piast Meskó (1328–37) Rudolf (1329–41) Dörögdi Miklós (1330–63) Báthori András (1329–45) Piacenzai Jakab (1333–43) Gergely (1334–36) Lőrinc (1336–48)
Telegdi Csanád (1330–50) Vasvári Vid (1337–47) Beke Péter (1334–36)

A királyi udvar tisztségviselői:

Lovászmester Asztalnokmester Pohárnokmester Ajtónállómester Királyi kápolnaispán
Fónyi Balázs (1323–26) Szécsi Dénes (1323–42) Druget Miklós (1332–43) Sikorai Miklós (1338–42) Dörögdi Miklós (1322–28)
Lackfi István (1326–43) Telegdi Csanád (1328–30)
Piacenzai Jakab (1330–33)
Péter (1333–42)

A királynéi udvar tisztségviselői:

Udvarbíró Tárnokmester Asztalnokmester Pohárnokmester Lovászmester
Ákos nembeli Mikcs (1322–23) Szécsényi Tamás (1320–22) Szécsényi Kónya (1327–40) Fonói János (1323–24) Hédervári Dezső (1321–30)
Hédervári Dezső (1323–30) Drugeth Fülöp (1322–23) Berzéte Miklós (1327–47) Hahót nembeli Miklós (1333–43)
Garai Pál (1331–36) Ákos nembeli Mikcs (1323–26)
Paksi Olivér (1336–57) Babonics János (1326–33)
Garai Pál (1334–53)

Károly Róbert reformjainak véghezvitelét az általa létrehozott új nagyúri bázisra alapozta. Ez az új arisztokrácia hivatalát, hatalmát és birtokait Károly Róbertnek köszönhette, az ebben az időszakban hatalmi pozícióba kerülő családok jelentős része befolyását még a következő évszázadban is megőrizte.[19]

Külpolitikája[szerkesztés]

Nyugati és északi politikája[szerkesztés]

Károly Róbert és negyedik feleségének, Piast Erzsébet, a lengyel király lányának 1320-as esküvője a Képes krónika ábrázolásában

Károlynak az 1312-es rozgonyi csata után csak 1315-re sikerült az Amadé-fiak tartományuraságának törzsterületét, Abaúj és Sáros vármegyéket szilárdan kézbe vennie. Ezzel azonban kitört abból az elszigeteltségből, ami addig az ország középső területeire szorította, és ezzel megnyílt az út Lengyelország felé is. Még ebben az évben segítséget ígért János cseh királynak, a trencséni tartományúr, Csák Máté elleni harcában. Ez a segítségnyújtás végül elmaradt, de a cseh király így is visszafoglalta a Morva folyó menti Veselí várát Mátétól.[5] Lokietek Ulászlónak 1314-re sikerült egyesítenie Lengyelországot – Pomeránia, Mazóvia és Szilézia kivételével –, és 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Sziléziáért a cseh királlyal kellett vetélkednie, aki a lengyel királyi címet is felvette, ezzel is kifejezze egész Lengyelország iránti igényét, míg Pomerániáért a Német Lovagrenddel kellett háborút folytatnia. Így a németek és a csehek ellen a Magyar Királysághoz, és így Károly Róberthez igyekezett közeledni, akihez 1320-ban feleségül adta lányát, Piast Erzsébetet, aki ezzel Károly negyedik felesége lett.[5]

Hosszú ideig jó viszonyt ápolt a Habsburg-családból való osztrák hercegekkel, akik az ő királyságát támogatták Ottóéval és Vencelével szemben. Ő viszonzásul támogatta az osztrákok német királyi ambícióit. 1322-ben beleszólt a német belviszályokba, segítséget küldött a „Szép” ragadványnévvel illetett III. Frigyes osztrák hercegnek IV. Lajos német király ellen, de a mühldorfi csatában vereséget szenvedett. A Habsburgokkal való viszony azért romlott meg később, mert az osztrákok ígéretük ellenére nem adták vissza a megszállva tartott Pozsonyt és Muraközt, és támogatták a Kőszegieket, a nyugati határszél tartományurait, akik 1326-ban a délvidéki Babonićokkal együtt ismét fellázadtak ellene.[5] Károly Róbert ekkor kezdett az osztrák hercegek helyett Luxemburgi János cseh királyhoz közeledni, ami 1327-ben Nagyszombatnál személyes találkozójukhoz vezetett, ahol közös pénzrendszerről is megállapodtak. A találkozó után János rögtön Sziléziába ment, hogy onnan Ulászló fővárosa, Krakkó ellen vonuljon. Károly Róbert fenyegető hangú üzenetére János elállt a támadástól, de szövetséget kötött a Német Lovagrenddel. 1328-ban Károly és János közös hadjáratot indított az osztrák hercegek ellen, akik még abban az évben megkötött békeszerződésben megígérték Pozsony és a Muraköz visszaszolgáltatását, de csak Pozsonyt adták vissza. 1329 és 1332 között Ulászló súlyos harcokat vívott a Lovagrenddel, amiben Károly Róberttől jelentős katonai segítséget kapott. Ekkor János cseh király is megtámadta Ulászlót, mire Károly kibékült az osztrák hercegekkel, és 1331 őszén nagy erőkkel, állítólag 50 ezer katonával felvonult a cseh határra, mire a cseh király kénytelen volt visszavonulni országába, és 1332-ben békét kötött Károly Róberttel, aki ekkor visszakapta a Csák Máté egykori csehországi híve, Cseh István által megszállva tartott Holics és Berencs határvárakat. Károly Róbert ettől kezdve arra törekedett, hogy kibékítse egymással a cseh és a lengyel királyt, amire utóbbi 1333-as halálát követően fia és utóda, Nagy Kázmér idején, 1335-ben a visegrádi királytalálkozó keretein belül került sor. Kázmér azért is hajlott a megegyezésre, mert minden erejével belső problémái megoldására akart koncentrálni, János pedig azért is, mert 1335 tavaszán a karantán-tiroli örökség miatt fegyveres konfliktusba keveredett nemcsak II. Albert osztrák herceggel, hanem a német-római császár, IV. Lajossal is.[5]

Az 1336-os év elején János király betört Osztrák Hercegségbe, és így májusban Károly és Kázmér is felvonultak az osztrákok ellen. A Kőszegiek és a Babonićok ekkorra már az osztrák herceg hűbéresei voltak. 1337 nyarán Károly újra behatolt Ausztriába, csapatai dúltak, fosztogattak, majd visszafoglalták a Muraközt és megadásra kényszerítették a lázadó nagyurakat. A Kőszegiek határ menti várait elcserélte az ország belsejében fekvőkre, ezzel fellázítva őket maga ellen. Az osztrák hercegekkel 1337. szeptember 11-én Pozsonyban megkötött béke visszaadta a Muraközt a magyar királynak. 1338-ban a magyar-cseh szövetséget megújították. 1339. júliusában Visegrádon Károly és Kázmér magyar-lengyel örökösödési szerződést kötött, amely kimondta, hogy Kázmér gyermektelen halála esetén Károly egyik fia lesz a lengyel király, Károly pedig továbbra is támogatja Kázmért a Német Lovagrend ellen. Az egyezmény következményeként 1370-ben létrejött a magyar-lengyel perszonálunió, Károly fiáé, a későbbi Nagy Lajosé lett a lengyel trón is.[5]

Balkáni háborúi[szerkesztés]

Az 1282-ben a szerb trónról lemondott Dragutin István 1284-ben IV. László magyar királytól a macsói bánság kormányzását kapta meg a sói és ozorai bánságokkal együtt. Károly Róbert uralma kezdetén ő is, valamint Kotromanić István bosnyák bán és Subić Mladen tengermelléki bán is Károlyt támogatták riválisai ellen. 1316-ban meghalt István, és a bánságban fia, Dragutin László követte, akit Károly Róbert és a pápa is a szerb trónra akart ültetni II. Uroš István helyett, és ebben támogatta őket Kotromanić István, Subić Mladen, valamint a magyar király nagybátyja, Tarantói Fülöp is.[20]

Az ellentét alapvető oka az volt, hogy míg Dragutin István katolizált, addig Uroš István (Milutin) az ortodox hitet követte, ezért Károly Róbert és Uroš István viszonya kezdettől ellenséges volt.[21] Eleinte Uroš István volt a sikeresebb: elfoglalta Nándorfehérvárt és a macsói bánságot és foglyul ejtette Dragutin Lászlót. A Kőszegiek leverése után Károly Róbert személyesen vezetett hadjáratot: visszafoglalta Nándorfehérvárt és a macsói bánságot, de nem sikerült a szerb trónra ültetnie jelöltjét, aki csak II. Dragutin István halála (1321) után szabadult ki.[20]

1324-ben újra próbálkozott Dragutin László hatalomra juttatásával III. István Uroš szerb király ellen is, de ekkor is sikertelenül, annak ellenére, hogy Kotromanić István bosnyák bán is támogatta. A vereség után, Bosznia erősítése érdekében a bosnyák bánra bízta az ozorai és sói bánságot.[5]

1316 óta a kun származású Basarab volt Havasalföld fejedelme, mint a magyar király hűbérese. Viszonyuk 1324-ig felhőtlen volt, amikor Basarab elhatározta, hogy felszámolja a hűbéri függést, és szövetséget kötött a tirnovói bolgár cárral. 1326-ban támogatta a szörényi bánságba betörő tatár és kun sereget. Befogadta a bukott erdélyi vajda, Kán László fiait, s megengedte nekik, hogy Havasalföldről be-betörjenek Erdélybe.

1330-ban Károly Róbert hadjáratot indított Havasalföld ellen, mert Basarab elfoglalta a szörényi bánságot. A magyarok kihasználták, hogy ugyanennek az évnek a nyarán a hódítani akaró vajda a bolgár cárral és a bizánci császárral szövetségben súlyos vereséget szenvedett a szerb királytól. Károly szeptemberben visszafoglalta Szörényvárt és a szörényi bánságot, majd októberben meghódította a vajda székhelyét is, Argyasudvarhelyt. Miután az ellenállással napokon át nem találkozó királyi sereg előrehatolt a hegyek, ill. havasok között - s eközben mind a katonák, mind pedig a lovak egyre súlyosabb hiányt szenvedtek a táplálékban fegyverszünetben állapodtak meg Basarab havasalföldi vajdával, aki engedelmességet fogadott a királynak, és megígérte, hogy haderejével együtt biztonságos visszatérést enged számára. Azonban november 9-én, hazafelé tartva, egy szűk hegyszorosban a vajda csapatai (a Bozorad népéhez tartozó vlach harcosok[22]) megtámadták (Posadai csata), és a sereg felét megölték, Károly király a Dénes fia Dezsővel kicserélt páncéljában, maga is alig szabadult meg. Ez volt Károly Róbert legsúlyosabb katonai veresége.[5]

1331-ben az új szerb király, Dusán István, a középkori szerb hatalom megalapozója, szövetséget kötött a magyar király ellen a havasalföldi vajdával és a bolgár cárral. Rendszeressé váltak a határ menti összecsapások, és 1339-ben a szerb király elfoglalta a macsói és a kucsói bánságot. Ezeket csak Nagy Lajos tudta visszafoglalni.[5]

Nápolyi és dalmáciai politikája[szerkesztés]

Horvátországban és Dalmáciában a három nagy tartományuraság, a Šubićoké, a Babonićoké és a Frangepánoké, évtizedekig Károly Róbert fő támogatói voltak, azonban ők is útjában álltak a királyi hatalom erősítésének.[5]

Zárát még II. András elzálogosította Velencének, 1311-ben Velence ellen fordult, és Šubić Mladent választotta grófjának. A Magyarországon lekötött Károly Róbert nem tudott segítséget küldeni, így olyan kompromisszum született, hogy Zára grófja velencei lesz, de a magyar király névleges fennhatósága megmarad. Hogy Mladen maradhasson a gróf, Velence polgárjogot adott neki. Mladen azonban ezután garázdálkodni kezdett.[20]

1322-ben két dalmát város, Sebenico és Trau szövetséget kötött az őket sújtó Šubić Mladen bán és testvérei ellen. Mladen eredménytelenül ostromolta meg őket, mire hűbéresei, akik addig félelemből álltak mögötte, elpártoltak tőle. Csatlakoztak hozzájuk a Babonićok, valamint Kotromanić István bosnyák bán, és együtt legyőzték a Šubićok seregét. A trauiak és sebenicóiak velencei gályákkal és zsoldosokkal felégették a Šubićok két fontos központját. Mladen előbb testvérét küldte Károly Róberthez, majd személyesen járult elébe Horvátországban, hogy a segítségét kérje, a király azonban elfogatta, és fogolyként Magyarországra vitte. 1323 augusztusában Károly Róbert Gutkeled nembeli Miklóst nevezte ki horvát–dalmát bánná. A dél felé vonuló bánt Babonić János és fia fel akarta tartóztatni, de az új bán legyőzte őket. Közben a Velence és Károly között ügyesen lavírozó Frangepánok kitértek az összecsapás elől. Az 1320-as évek közepétől a dalmát városok egymás után hódoltak be Velencének, és Károly Róbert semmit sem tett visszaszerzésük érdekében.[5]

Šubić Mladen családját Károly a Babonićoktól elcserélt unnavölgyi Zrin várával kárpótolta, ahonnan kiindulva a későbbi leszármazók Zrínyi család néven még jelentős szerepet játszottak a magyar történelemben.[20]

Sánta Károly nápolyi király elsőszülött fia – Martell Károly calabriai herceg – egyetlen fiaként igényt tartott a nápolyi trónra, és ezért címei között szerepeltette a salernói herceg titulust. 1328-ban meghalt nagybátyjának, Bölcs Róbert nápolyi királynak a fia, a trón hivatalos örököse, Károly calabriai herceg. 1329-ben megkezdődtek a tárgyalások a magyar és a nápolyi király között a trón öröklése ügyében. Károly király második fiának, Andrásnak akarta biztosítani a trónt. A pápa – a Nápolyi Királyság hűbérura – közvetítésével tartott megbeszélések eredményre vezettek, és 1333 nyarán Károly király a hatéves Andrással együtt Nápolyba hajózott. Andrást eljegyezték Róbert király hétéves unokájával, Johannával, megkapta a calabriai hercegi címet, és a nápolyi trón hivatalos örököse lett. A megállapodást a pápa jóváhagyta, Károly 1334 elejére visszaérkezett Magyarországra.[5]

Hadszervezete[szerkesztés]

Róbert Károly címere a címerpajzsot zárt csöbör-sisak fedi arany koronával és oromdíszében három strucctoll között aranyos patkót tartó struccfejjel.

A tatárjárásig a királyi hadsereg alapvetően a királyi várszervezet királyi katonaságára épült. Egy-egy királyi vármegye hagyományosan 400 katonát adott a seregbe. Ehhez járult a király udvari hadserege. A várbirtokok eladományozása miatt ez a királyi hadszervezet lényegében széthullott a 13. század második felében. Egyre nagyobb súlyt képviseltek a tartományurak hadseregei, a legnagyobbak közülük több ezer katonát is fegyverben tudtak tartani.[5]

Károly Róbert ennek ellensúlyozására kötelezte az országos főméltóságokat és a főpapokat, hogy a honor rendszer részeként saját költségükön fegyveres csapatot állítsanak ki és bocsássanak a rendelkezésére. Minden csapat uruk zászlaja alatt vonult hadba, ezért a zászló olasz neve (bandiera) után bandériumnak, zászlóaljnak neveztek egy csapatot, amelyek hadilétszáma elvileg kétszáz (nemesi) harcos volt, plusz az ennél nagyobb kisegítő személyzet (csatlósok, szolgák, fegyvernökök). A főpapok bandériumait az egyházi nemesek, zömmel a prédialisták alkották. Az esztergomi érsek és az erdélyi vajda két-két bandériumot volt köteles kiállítani. Mindehhez jött a király bandériuma, amelynek békelétszáma ezer fő, hadilétszáma ennek többszöröse volt. A királynénak külön bandériuma volt. A bandériumok alkották a hadsereg legütőképesebb részét, ezek páncélos katonák voltak. Háború alkalmával csatlakoztak hozzájuk a királyi várak hivatásos katonái, a városok harcosai, valamint a csatlakozott népek – kunok, székelyek – könnyűlovasai. Alkalmanként zsoldosok is kiegészítették a királyi sereget, amelynek teljes létszámát legkevesebb 25 ezer főre becsülhetjük.[5]

Károly Róbert korában megerősödött a már korábban is megfigyelhető lovagi kultúra. A személynévanyagban a korábbiakhoz hasonlóan jelen vannak a lovagi kultúrára utaló személynevek, mint Priamus („Perjámos”), Hektor, Achilles („Ehellős”), Alexander („Sándor”), Trisztán („Terestyén”), Roland („Loránd”), Olivér. 1326-ban megalapította a Szent György-lovagrendet, ami nemzetközileg is az első világi lovagrend volt az egyházi alapítású rendek után, de ez a kezdeményezés nem erősödött meg. A király körül jelen volt azonban az udvari lovagság. A nyugati lovagi kultúrát a Károly Róberttel Nápolyból jött emberek, mindenekelőtt a Drugetek terjesztették. A lovagi kultúra erősítése érdekében Károly Róbert idején támogatták Szent László kultuszát, akit ekkor a lovagi eszmény megtestesítőjének tartottak.[5]

Egyházpolitikája[szerkesztés]

Károly Róbert szobra a budapesti Hősök terén

Károly Róbert legfőbb támasza a magyar korona megszerzése érdekében a pápa és az egyház volt, ezért is mutat érdekes kontrasztot későbbi egyházpolitikája, amivel az egyháznagyok befolyását igyekezett csökkenteni, az erős királyi hatalom megteremtése érdekében. Az 1308 és 1311 között Magyarországon tartózkodó Gentilis pápai legátus tevékenysége tette Károly Róbertet elismert királlyá.[5]

1318-ban éleződtek ki először Károly Róbert kapcsolatai az egyházzal, amikor februárban Kalocsán a főpapok szervezkedni kezdtek. A királyt az egyház kiváltságainak megsértésével, egyházi javak elkobzásával vádolták. Minden bizonnyal bizonyos mértékig csalódottak voltak amiatt, hogy a király nem vált a pápától függő, az egyház érdekeit minden tekintetben kiszolgáló személyiséggé. A király arra törekedett, hogy a főkegyúri jogot kihasználva a főpapi stallumokat az őt hűségesen kiszolgáló híveinek és rokonainak juttassa. Így püspök lett Piacenzai Jakab, lengyel feleségének testvérei közül Bolesław érsek, Mieszko pedig püspök. 1337-ben XII. Benedek pápa a király kifejezett kérésére természetes fiát, Kálmánt nevezte ki győri püspökké. Támogatta a kolduló rendeket (domonkos rend, ferences rend), szerzetesei közül többeket érseki vagy püspöki méltósághoz juttatott. Ha kellett, szembeszállt a káptalani választással is. Az 1320-as évek végén az esztergomi káptalan Dörögdi Miklóst választotta meg érsekké, pedig a király az előzetes konzultáción Telegdi Csanád egri püspököt ajánlotta. A király nem ismerte el a választást, hosszas huzavona után a pápa végül Telegdit nevezte ki esztergomi érsekké. Ha kellett, a pápa rezervációs jogával is szembeszállt. Az 1320-as évek elején XXII. János pápa Jakab francia szerzetest nevezte ki zágrábi püspöknek. A király nem ismerte el a kinevezést és nem engedte be az országba Jakabot, aki hosszas kötélhúzás után végül francia püspöki széket kapott, Károly pedig elismerte László titeli prépost zágrábi püspökké választását, aki a királyi udvar orvosa volt.[5]

Az is gyakran megesett, hogy a király a megüresedett püspöki székeket hosszabb ideig nem töltötte be, a hozzájuk tartozó birtok igazgatását pedig világi híveire bízta, amivel sértette a pápa és a káptalan anyagi érdekeit. Előfordult, hogy az elhunyt püspök hagyatékára is rátette a kezét. A birtokvisszaszerző kampánya idején, ha az egyházi birtok eredetét nem tudták meggyőzően igazolni, azt is visszavette a korona a javára. Beiktatásukkor a püspökök és a kanonokok jelentős ajándékot voltak kötelesek adni a királynak. Behajtotta az állami adókat – például portális adó – az egyházi birtokok jobbágyain is, akiknek az állami közmunkákon – például várépítés – is részt kellett venniük. A püspököket is bandérium felállítására kötelezte, az esztergomi érseket kettőre. A pápai tized egyharmadára is igényt tartott.[5]

1338-ban a főpapok egy része bevádolta a királyt XII. Benedek pápánál, hogy az az egyház jogait és kiváltságait vagy már teljesen megsemmisítette, vagy az enyészet szélére juttatta. Az akció eredménytelen volt, a király ezután sem volt hajlandó betölteni az éppen üresedésben levő kalocsai érseki széket. Mindenesetre a főpapok állítása túlzás volt, mert a tartományurak által elvett birtokaikat visszakapták, sőt újabb adományokban is részesültek a király politikája következtében. Az egyház részesedett a vámjövedelmekből, az esztergomi érsek például megkapta a portális adó és az urbura tizedét. Egy-egy megye ispáni tisztét is a püspökök és érsekek kapták meg. A ferences rend, a domonkos rend és a pálos rend ebben az időszakban számos kolostorral gyarapodott. A ferencesek és a domonkosok felvették a harcot az egyre jobban terjedő valdens és bogumil eretnekséggel.[5]

Kancellária és írásbeliség[szerkesztés]

Károly Róbert korában az előző korhoz képest jelentősen megnövekedett a kiadott oklevelek száma. A magyar szakirodalom 1308-tól számítja a tömeges jellegű okleveles gyakorlat korát. Becslés szerint nagyjából 15 ezer oklevél maradt ránk az 1301 és 1342 közötti időszakból. A királyi és királynéi oklevelek mellett ekkor már jelentős számban adtak ki oklevelet a főméltóságok, megyék, városok, hiteleshelyek (például káptalanok). A fontos szerepet játszó kancellária mellett önálló oklevélkiadó hellyé vált a hiteleshelyi feladatokat ellátó királyi kápolnaispánság, amelynek vezetője viselte a titkos kancellári címet is.[5] 1308–1310 körüli az első ismert papíroklevél, amely a drága pergament helyettesítette a szaporodó okiratoknál.[23]

Károly Róbert korából való az 1334-es eredetű, első ismert káptalani szabályzat, a zágrábi káptalan statútuma. Itt készült a Zágrábi krónika, korábbi magyar krónikák alapján a magyar történelem összefoglalása a 14. századig. Budán a Kézai Simonnal korábban megszakadt krónikás hagyományt a budai ferences minoriták folytatták az 1330-as évek végéig. Ezek alapján, valószínűleg Kálti Márk szerkesztésében készült el a Képes krónika,[5] amelyik Záh Felicián merényletének elbeszélését követően, az 1330-as havasalföldi hadjárat, valamint az 1330. november 9-én kezdődött posadai csata leírásával és Károly halálát megemlítő sorokkal hirtelen megszakad, s a mondat közepén a »quatenus« szóval végződik.[24][25][26][27]

Az írásoktatás Károly Róbert idején kolostori, plébániai és káptalani iskolákban folyt. 1308-ban a budai zsinat előírta, hogy a káptalani iskolákban ingyen tanítsák az egyház klerikusait és a szegény tanulókat, a többieknek tandíjat kellett fizetni. Előírta továbbá a nagyobb káptalani iskolákban a jog és a logika oktatását, valamint erősíteni kívánta a – latin – grammatika tanítását. A zágrábi káptalan 1334-es statútuma szerint is a koldulásból élő szegény tanulókat is ingyen kellett tanítani. Itt az iskola két tanárral működött, az egyik a grammatikát, a másik az éneket tanította. Főként a káptalani iskolák képezték azt a világi értelmiségi réteget, amelyet latinul litterátus, magyarul deák néven illettek. Ebben az évszázadban jelentek meg, majd a század második felére számuk nagyon meggyarapodott, ami jelezte, hogy a műveltség már nem egyházi monopólium.[5]

A kor hivatalos kultúrnyelve még a latin volt, csak egyetlen összefüggő nyelvemlék maradt ránk, a Gyulafehérvári Sorok 1310–20 körüli másolata, amely latin szentbeszédek verses összefoglalóinak magyar fordítását tartalmazza. 1330 körül készült el a Magyar Anjou-legendárium, amely képekkel illusztrált tankönyv Károly Róbert gyermekei számára, a szentek életéről. Az 1330-as években készült el a kétkötetes Nekcsei-biblia, Nekcsei Demeter tárnokmester részére.[5]

Gazdasági intézkedései[szerkesztés]

Egy fiktív Károly Róbert-ábrázolás a kétszáz forintos bankjegyen[28][29][30]

Az Árpádok idején a magyar királyok kétféle fő jövedelmi forrással rendelkeztek. A nagyobb részt a királyi földbirtokok jövedelmei tették ki, amelyek a királynak mint földesúrnak jártak. Ezek voltak a domaniális jövedelmek. A kisebb részt azok jövedelmek jelentették, amelyek a királyt felségjogon, mint uralkodót illették meg. Ezek voltak a regálé jövedelmek. Ilyenek voltak a vámok, a bányabér (urbura), a pénzverési, a kényszerpénzbeváltási (kamara haszna lucrum camerae) jövedelmek stb. Károly Róbert igyekezett a megcsappant kincstárat a regálé jövedelmekre alapozva feltölteni. Ebben fő segítsége Nekcsei Demeter volt, aki 1315 és 1338 között, tehát szokatlanul hosszú ideig töltötte be a tárnokmesteri tisztséget, s aki az államháztartás fő irányítója volt. A váltásra az ösztönözte őket, hogy a királyi uradalmak a 14. század elejére erősen megcsappantak, ugyanakkor a felfutó árutermelés és pénzgazdálkodás miatt lehetőség nyílt a pénzbevételek erőteljes fokozására.[5]

A király 1327-től nagy birtok-visszaszerzési akcióba is kezdett, biztosai 15 éven át járták az országot, és visszavettek minden olyan birtokot, amelynek tulajdonjogát haszonélvezői nem tudtak kétséget kizáróan bizonyítani. Ezen kívül a levert tartományurak birtokai is királyi tulajdonba kerültek. Mindezeket azonban a tisztségviselés idejére szóló honorbirtokként továbbadta tisztségviselőinek, azaz bevételeikkel nem tudta a kincstárat közvetlenül gyarapítani, az államháztartás problémáinak megoldása a regálé jövedelmekre maradt. A 14. századra több korábbi regálé is megszűnt vagy jelentéktelenné vált, ilyenek voltak például a nyestadó (marturina), a szabadok dénárja, a székelyek ököradója, a rendkívüli terményadó.[5]

Bányászat és pénzverés[szerkesztés]

Károly Róbert aranyforintja
Károly Róbert II. kettőspecsétjének rajzolata

1320 táján Magyarországon mintegy harmincötféle hazai és külföldi pénzfajta és veretlen ezüst volt forgalomban. A sokféle pénz helyett a báni dénárok mintájára 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár verését. Ez a reform azonban sikertelen volt, mivel a dénár névértéke sokkal nagyobb volt a tényleges ezüsttartalomnál, így inkább a cseh ezüstgarast használták helyette. Ezért 1325-ben, áttérve az aranyvaluta-rendszerre, firenzei mintára aranyforintot kezdtek verni, de önmagában ez sem segített, mert ez sem tudta kiszorítani a cseh ezüstgarast. Végül Károly Róbert 1327-ben Nagyszombatban megegyezett János cseh királlyal, hogy mindkét országban vegyes, arany-ezüst valutarendszert fognak használni. Ennek értelmében 1329-ben Magyarországon is megkezdődött az állandó értékű ezüstgaras verése, a korábbi ezüstdénárokat („apródénár” vagy „kisdénár”) pedig váltópénzként használták, minden más pénz használatát megtiltották. Az aranyforint később körmöci arany néven Közép-Európa egyik legkedveltebb pénze lett. Az ezüstdénárok azonban továbbra is évi kényszerbeváltás alá estek (kamara haszna), ami zavarokat okozott a pénzforgalomban, ezért 1336-ban megszüntették az ezüstdénár kényszerbeváltását. A pénzreform következő lépéseként így a váltópénz értékét is stabilizálták. 1338-ban az ezüst nagyarányú áresése miatt Magyarország visszatért az aranyvalutára, az ezüstgaras és az apródénár megszűnt, és új értékálló ezüstdénárokat vezettek be váltópénzként.[5]

A pénzváltásból eredő haszonról a kincstár nem mondhatott le, ezért a kamara haszna szerepe is megváltozott, és szabályos adóvá alakult. Károly Róbert átalakította a bányabér (urbura) rendszerét. Az Árpádok alatt a kibányászott aranynak csak egytizede, az ezüstnek csak egynyolcada illette a királyt. Károly 1325-ös rendeletével megtiltotta, hogy a nemesércet külföldre szállítsák, az aranyat és ezüstöt az uralkodó által megszabott áron be kellett szolgáltatni (nemesfém-monopólium). Ezen a névérték és a nemesfémtartalom különbsége miatt az ezüst esetében 35%, az arany esetében 40% haszna volt a kamarának. Ha külföldiek pénzhez akartak jutni, más árukkal kellett kereskedniük. 1327 májusában a bányabér egyharmadát megosztotta a földesurakkal, hogy elősegítse az új bányák feltárását. A magyar nemesfémre nagy szüksége volt Európának, mivel Magyarországon bányászták a világ aranytermelésének egyharmadát (mintegy évi 1000 kilogrammot), az ezüstének egynegyedét. A 14. század közepére az aranytermelés elérte az évi 2000–2500, az ezüsttermelés az évi 10 ezer kilogrammot.[5]

A nemesfémek mellett a réz, a vas, az ólom és a só kitermelése is fellendült. A só értékesítése is királyi monopólium volt. Károly Róbert az erdélyi sóbányák támogatása mellett megvetette a máramarosi sóbányászat alapjait is.[5]

Külkereskedelem[szerkesztés]

A külkereskedelem a tartományurakkal folytatott háború idején erősen lehanyatlott. Fellendítése érdekében Károly 1316-ban általános menlevelet adott ki a délről érkező kereskedők számára. A két fő nemzetközi kereskedelmi útvonal közül az egyik ekkor délre, Dalmácián keresztül Itáliába, a másik Bécsen keresztül nyugatra vezetett. Az addigi belső vámok helyett – amelyek elajándékozás révén zömmel magánkézbe jutottak – egy új külkereskedelmi vámra, a harmincadvámra alapozta a vámbevételeket. Ezt a fő kereskedelmi utak mentén a nagyobb városokban szedték. Mértéke kezdetben a kivitt és behozott áruk értékének 1%-a volt. Idővel magába olvasztotta a régi nyolcvanad határvámot is. Bécs árumegállító joga komoly akadálya volt a külkereskedelem fejlődésének, ezért 1335 őszén III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh királlyal Visegrádon királytalálkozót szervezett. Ezen kibékítette a lengyel és a cseh uralkodót, és új kereskedelmi utak létrehozásáról állapodott meg velük Csehország és Lengyelország irányába, hogy kikerüljék a bécsi vámot. A BudaBrünn útvonal főbb állomásai Esztergom, Nagyszombat és Holics voltak. Buda és Brünn teljes árumegállító jogot kaptak. A lengyel-orosz kereskedelem magyarországi központja Kassa lett,[5] Vezettek innen utak Krakkóba, keletre Oroszország, valamint a kun-román-tatár területeken keresztül Genova Fekete-tenger melléki birtokai felé.[31]

Egyéb adók[szerkesztés]

A kieső kamara haszna pótlására minden olyan telek után kapuadót szedtek, amelyiken egy megrakott szénásszekér ki-bejárhatott. 1336-ban ennek összege évi 3 garas volt, 1338-tól az ezüstgaras és az apródénár megszűnése után, az új értékálló ezüstdénárokban pedig, 18 dénár,[5] azaz egyötöd aranyforint.

II. András mintájára hadjáratok előtt rendkívüli hadiadót is szedett, ami portánkénti 1 aranyforint mértékével – tekintettel a 200 ezer portára – igen jelentős összeg volt.[5]

Rendszeres bevétel volt a városok („városi adó” census) és a zsidók („zsidóbér” collecta) évi egy összegben fizetett rendes adója. Tőlük időnként rendkívüli adót is szedtek (subsidium, taxa).[5]

Károly Róbert megadóztatta az egyházi jövedelmeket is. 1332-től csak úgy engedélyezte a pápai tized – nem összetévesztendő az egyházi tizeddel vagy a Péterfillérrel – beszedését, ha annak egyharmadát a király kapja.[5]

Kamararendszer[szerkesztés]

Továbbfejlesztette az Árpádoktól örökölt kamararendszert. A korábbi négy pénzverőkamara mellett még hatot felállított, ezekbe idővel beolvadtak a bányakamarák. A kamararendszer behálózta az egész országot, ezek feladata volt a portális adó behajtása, a pénzverés, a nemesércek beváltása, az urbura beszedése. II. András mintájára a kamarákat bérbe adta. Először nemesekkel próbálkozott, de ez nem vált be, attól kezdve városi polgárok, a kamaraispánok lettek a bérlők, akik a kamarákban saját familiárisaikat alkalmazták. A királlyal szerződést kötöttek az évente a királynak fizetendő összegről, de tevékenységüket részletesen szabályozták a pénzlábak, a súly, a finomság, a pénz alakja és verete, a pénzverés évi mennyisége és ideje meghatározásával.[5]

Károly Róbert arcának rekonstrukciós kísérlete (Skultéty Gyula alkotása, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár)
Károly Róbert arcának rekonstrukciós kísérlete (Skultéty Gyula alkotása, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár)

A kamarák működését a tárnokmester és az esztergomi érsek megbízottai állandóan ellenőrizték. 1338-tól a tárnokmester megnövekedett feladatainak egy részét egy új tisztségviselő, a kincstartó (thesaurarius) vette át.[5]

A városokban működő harmincadhivatalok irányítására létrehozták a harmincadispánságot, amelyet szintén bérlő irányított.[5]

Az adóregálék kezelését Károly Róbert saját embereivel végeztette, azokat nem adta bérbe.[5]

Halála és utódlása[szerkesztés]

Károly Róbert 1342. július 16-án hunyt el Visegrádon. A fehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában temették el. Feltételezett sírját Kralovánszky Alán tárta fel 1969-ben. A XIV. századi valószínűleg királyi sírban talált férfi személy megállapított életkora is megfeleltethető Károly Róbert forrásokból ismert életkorával. Az arcrekonstrukció a csontváz koponyája alapján készült. Károly fiát, Lajost öt nappal később koronázták királlyá Fehérvárott.[5]

Családja[szerkesztés]

Első felesége Halicsi Mária, I. Leó halicsi király lánya volt, akit a forrásokban sokszor összekevertek második feleségével.[32]

Második felesége a házasságkötéskor körülbelül 16 éves Piast Mária, II. Kázmér – a sziléziai Beuten hercege – lánya lett. 1318 közepén[32] második felesége meghalt Temesvárott, ahol ekkor a királyi székhely volt.[5] Ebből a házasságából feltételezhetően egy vagy két lánya született.[32]

Harmadikként 1318 vége felé Károly szövetségesének, János cseh királynak a testvérét, az akkor körülbelül 13 esztendős Luxemburgi Beatrixot vezette oltárhoz, aki azonban egy év múlva, 1319 végén szintén elhunyt[5] gyermekszülésben, újszülött gyermekével együtt.[32]

Károlyt első három házassága trónörökös nélkül hagyta, és ez gyorsan újabb házasságra ösztökélte. Negyedikként 1320. július 6-án Budán[32] feleségül vette a I. Ulászló lengyel király lányát, a házasságkötéskor körülbelül 15 éves Lokietek Erzsébetet, ami később fiuknak, Lajosnak jogalapot teremtett a lengyel trón megszerzésére. Ebből a házasságából több gyermeke született:[5]

Házasságon kívül született gyermeke egy Csepel-szigeti ágyasától:[32]

Származása[szerkesztés]

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Jozsef Podhradczky: Chronicon Budense. 1838. Hozzáférés: 2017. aug. 23.  
  2. Geréb László: Képes krónika. Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2017. augusztus 23.)
  3. "Károly Róbert emlékezete"
  4. Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon I. rész I. Károly és uralkodása (1301–1342)
  5. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj ak al am an ao ap aq ar as at au av aw ax ay az ba bb bc bd Kristó Gyula, Makk Ferenc. Előszó., Károly Róbert emlékezete. Európa Könyvkiadó Budapest 1988. ISBN 963-07-4394-9 
  6. Geréb László. Képes Krónika. Magyar Hírlap és Maecenas Kiadó 
  7. Hóman BálintSzekfű Gyula (szerk.). 2.2., Magyar történet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda (1928)  56–57. old.
  8. a b c d e f g Szilágyi Sándor. 3. kötet., A magyar nemzet története. Atheneum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat; Budapest, 1895 
  9. a b c d e f Bánlaky József. 7. kötet., A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1928–1942 
  10. Antonio Bonfini, Kulcsár Péter: A magyar történelem tizedei. 49. fejezet - Névmutató
  11. Ternovácz Bálint: A boszniai latin püspökség története 1342-ig. in: MICAE MEDIAEVALES V. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európáról. ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2006. p. 215–228
  12. Pozsony város története III., 75–76. old.
  13. Magyar nagylexikon I. (A–Anc). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1993. 10. o. ISBN 963-05-6612-5  
  14. Pilisszentlászló.hu: a környék bemutatása
  15. Pozsony város története III., 76. old.
  16. Garda Dezső: Károly Róbert külpolitikája. Gyaergyói Hírlap 2017. december 8–10., p. 7.
  17. Bertényi Iván. A tartományúri hatalom megtörése, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  18. Bertényi Iván. A nemesség. Egyházi társadalom., Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  19. Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526 ;Osiris Kiadó-Budapest, 1998
  20. a b c d Bertényi Iván. Első Anjou királyunk külpolitikája, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  21. Pór Antal: NAGY LAJOS, 1326–1382 (magyar nyelven). Harmadik könyv. I. Lengyelország állapota. Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2011. július 24.)
  22. Almási Tibor–Kőfalvi Tamás: Anjou–kori Oklevéltár. XIV. 1330. (Budapest–Szeged, 2004.)
  23. Jakó Zsigmond – Radu Manolescu: 'A latin írás története' (magyar nyelven) (pdf). Magyar Elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2011. július 24.): ]
  24. Képes Krónika A MAGYAROK RÉGI ÉS LEGÚJABB TETTEIRŐL, EREDETÜKRŐL ÉS NÖVEKEDÉSÜKRŐL, DIADALAIKRÓL ÉS BÁTORSÁGUKRÓL Fordította:GERÉB LÁSZLÓ
  25. A Bécsi Képes Krónika
  26. Domanovszky, Sándor: A dubniczi krónika : forrástanulmány. Kolligátum. pp. 1-88. (1899)
  27. Csákó Judit: Kancellária és történetírás a 14. századi Magyarországon in Történelmi Szemle 59. évf. 1. sz. (2017.)
  28. Van olyan vélemény, amely szerint valójában Koltai Ferenc, a pénzjegyeken található biztonsági elemeket készítő cég ügyvezető igazgatója látható a képen, mivel Károly Róbertről nem maradt fönn hiteles ábrázolás.
  29. Döbbenet: Károly Róbert helyett egy befolyásos üzletember van a 200 forintoson. [2012. január 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. július 31.)
  30. Üzletember a kétszázason. (Hozzáférés: 2011. július 31.)
  31. Bertényi Iván. Magyarország politikai és gazdasági rendszerének újraszervezése, Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest 1987. ISBN 963-281-776-1 
  32. a b c d e f g h i j k l m Kristó Gyula: Károly Róbert családja. AETAS, XX. évf. 4. sz. (2005) 14–28. o. arch Hozzáférés: 2009. aug. 30.
  33. Címerhatározó A Győri egyházmegye címere
  34. Miroslav Marek: Capet 5 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2005. január 4. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  35. Miroslav Marek: Ivrea 6 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2003. október 22. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  36. Miroslav Marek: Barcelona 2 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2003. február 3. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  37. Miroslav Marek: Savoy 1 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2005. január 29. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  38. Miroslav Marek: Arpad 2 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2004. május 4. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  39. Miroslav Marek: The Laskaris family (angol nyelven). Genealogy.eu, 2002. október 1. (Hozzáférés: 2014. szeptember 6.)
  40. Miroslav Marek: Capet 19 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2004. július 30. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  41. Miroslav Marek: Habsburg 2 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2007. június 15. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)
  42. Miroslav Marek: Habsburg 1 (angol nyelven). Genealogy.eu, 2004. március 5. (Hozzáférés: 2014. szeptember 7.)

Források[szerkesztés]

56–65. old.

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]


Előző uralkodó:
Ottó
Magyarország uralkodója
1308–1342
A Szent Korona
Következő uralkodó:
I. (Nagy) Lajos