Sandomierz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Sandomierz
Városháza
Városháza
Sandomierz címere
Sandomierz címere
Sandomierz zászlaja
Sandomierz zászlaja
Közigazgatás
Ország Lengyelország
VajdaságSzentkereszt
Járás sandomierzi
Irányítószám 27-600
Rendszám TSA
Testvérvárosok
Lista
Népesség
Teljes népesség22 189 fő (2021. márc. 31.)[1]
Népsűrűség770,45 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasságkb. 200 m
Terület28,8 km²
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 50° 41′, k. h. 21° 45′Koordináták: é. sz. 50° 41′, k. h. 21° 45′
Sandomierz weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Sandomierz témájú médiaállományokat.

Sandomierz (kiejtése, IPA: [sanˈdɔmjɛʂ]; németül: Sandomir; latinul: Sandomiria; jiddisül: Tsuzmir; oroszul: Сандомир; csehül: Sandoměř; magyarul: Szandomir vagy Szondamér) lengyel város a Szentkereszt vajdaság sandomierzi járásában, a Visztula partján. A város hét dombon fekszik, innen a Kis Róma becenév. Az ország egyik legrégibb városa, a középkorban részfejedelmi székhely, a történelem viharait átvészelt Óvárosa jelentős idegenforgalmi látnivaló.

Története[szerkesztés]

A Piastok fejedelmi városa[szerkesztés]

A nyugati szláv wislánok települése kiváló fekvésének köszönheti korai felvirágzását: a Visztula és San torkolatánál, az előbbi átkelőhelyénél, kereskedelmi útvonalak metszéspontjában fekszik. Először Gallus Anonymus Gestája említi a 12. század első harmadában, mint Lengyelország egyik legnagyobb városát.

III. (Ferdeszájú) Boleszláv lengyel fejedelem 1138-as végrendeletében fiai között szétosztotta országát, így Sandomierz Kis-Lengyelország keleti részének fejedelmi központja lett. A város ura először II. (Száműzött) Ulászló volt, aki Henrik öccse kiskorúsága idejére Krakkó mellett Sandomierzet is megtartotta magának. Mikor öccsei elűzték Lengyelországból, a város végre Sandomierzi Henrik kezébe kerülhetett, aki idejét leginkább keresztes hadjáratokkal töltötte (Szentföld, Kijev, Poroszország). Stílusosan a pogány poroszok elleni hadjáratban halt meg, fejedelemségét pedig sorban testvérei: IV. (Göndörhajú) Boleszláv és II. (Igazságos) Kázmér kapták.

Kázmér után fia, I. (Fehér) Leszek uralkodott Sandomierzben is. Az ő nevéhez két érdekes történet kapcsolódik: Mikor a pápa felszólította, hogy tegyen eleget ígéretének, és induljon el a Szentföldre keresztes hadjáratra, akkor azt írta neki vissza, hogy nem mehet, mert ott nincs sör. Az indoklás meggyőzte a pápát, így Leszek otthon maradhatott! De halála sem volt átlagos: a Piast-hercegek 1227-es összlengyelországi csúcstalálkozójukon éppen fürödtek, mikor merénylők támadtak rájuk. Leszek meztelenül lóra kapott, de utolérték és hátba lőtték vagy döfték. Sandomierz ezek után a rokonságban sűrűn gazdát cserélt, míg végül Leszek fiáé, V. (Szemérmes) Boleszlávé lett. Őhozzá adta lányát, (Szent) Kingát IV. Béla magyar király. A fejedelem nevéből is látszik, hogy Kinga rábeszélésére Boleszláv is a szűzi házasság (az ún. józsef-házasság) híve lett.

A lengyel állam akkori keleti határa mellett fekvő települést a 13. század folyamán a tatárok többször is feldúlták: 1241-ben, 1259-60-ban (ekkor mészároltak le 49 domonkos szerzetest) és 1287-ben. Boleszláv utóda, unokatestvére: II. (Fekete) Leszek 1280-ban Leó halicsi királlyal, majd 1282-ben az ellene fellázadt lovagokkal szemben védte meg a várost, amelynek fellendülése így csak a 13. század vége felé kezdődhetett meg, miután 1286-ban a fejedelemtől megkapta a magdeburgi városjogot.

A fénykor[szerkesztés]

I. Łokietek Ulászló Fekete Leszek féltestvére és Kujávia fejedelme volt, aki Boldog Jolán (IV. Béla lánya, Szent Kinga és Boldog Konstancia húga, Szent Margit nővére lányát vette feleségül, és 1304-ben magyar segítséggel foglalta vissza területeit az akkoriban egész Lengyelországot uraló II. Venceltől. Sandomierz először 1289-92 között volt az övé, de véglegesen csak 1305-ben szerezte meg, bár a város német polgársága 1311-ben még (sikertelenül) fel is lázadt ellene. 1314-re, majd 200 év szétesettség után sikerrel egyesítette újra Lengyelországot, amit az 1320-as krakkói királykoronázással tetőzött be. A várost a pogány litvánok támadásai után, 1362-ben Ulászló fia, Nagy Kázmér király uralkodása idején várfalakkal vették körül. Nagy Kázmér palotát is építtetett az akkoriban kb. 3000 fős Sandomierzben. Nagy Lajos magyar-lengyel király 1351-ben és 1377-ben is járt a városban.

A 14. században már fontos Visztula menti kereskedő- és iparváros volt. Takácsairól és posztókészítőiről vált híressé, de itt kanonokoskodott és építtetett házat Jan Długosz, a leghíresebb lengyel történetíró is. A lengyel „arany század”, a 16. század folyamán, a visztulai kereskedelem fénykorában Sandomierz kikötőjében egymást érték a fával, gabonával megrakott dereglyék. Az egykor itt gabonát rakodó visztulai kereskedőbárkák Gdańskig is lehajóztak. A kereskedők áruikat az Óváros alatti pincerendszerben tárolták. A főtér közepén álló gótikus városháza is ekkor kapott reneszánsz homlokzatot. A 16. századi Lengyelország a vallásszabadságáról is híres volt: a katolikusok és ortodoxok mellett a különböző protestáns felekezetek is szabadon gyakorolhatták vallásukat (ilyen akkoriban Lengyelországon kívül csak Erdélyben volt!). 1570-ben például éppen Sandomierzben egyeztek meg egymással az evangélikusok, a reformátusok és a huszita Cseh Testvérek, hogy összefognak a vallásszabadság érvényesítéséért, ami 3 év múlva már királyválasztási feltétellé is vált. Az 1602-ben épült kollégium, a legrégibb lengyelországi nemesi gimnázium volt, melyet viszont már az ellenreformáció idején a jezsuiták létesítettek a Szentháromság-tagadó eszmék visszaszorítása érdekében.

A hanyatlás[szerkesztés]

Józef Szermentowski - "Sandomierz látképe a Viszutula felől"
Olaj 1855.
Szent Mihály templom

A svéd háborúkkal és a 18. századi általános hanyatlással azonban lehunyt Sandomierz szerencsecsillaga. A svédek előbb elfoglalták a várost, majd 1656-ban a lengyelek Stefan Czarniecki vezetésével, gerillaharcmodort alkalmazva, többek között itt is legyőzték őket és visszafoglalták Sandomierzt. A svédekkel szövetséges II. Rákóczi György 1657-ben erdélyi hadaival itt kelt át a Visztulán. A nagy északi háború során, 1704-ben ugyancsak itt kötötték meg a svédellenes lengyel nemesek II. (Erős) Ágost király és a vele szövetséges Nagy Péter cár támogatására az ún. sandomierzi konföderációt.

Lengyelország 1795-ös harmadik felosztása során Sandomierz és környéke Nyugat-Galícia néven Ausztria uralma alá került, de annak 1809-es veresége után (a városban is folytak harcok) már Napóleon Varsói Hercegségének határvárosa lett. Az 1815. évi bécsi kongresszust követően a Királyi Lengyelország területeként a cár uralma alá került, de lakossága ekkorra már csak 2640 főt számlált. Az 1830-31-es lengyel szabadságharc bukása után a lengyel csapatok egy része Sandomierz felé menekült, majd a Visztulán átkelve az osztrákoknak adta meg magát.

A 20. század[szerkesztés]

A régi jelentőségét már elvesztett Sandomierz 1918-ban az újjáalakuló Lengyelországhoz került. A harmincas évek végén a várost a létrehozandó Sandomierzi Vajdaság és az ún. Központi Ipari Körzet székhelyévé akarták fejleszteni, de a háború megakadályozta a tervek megvalósulását. Az 1939-ben támadó németek szeptember 9-én már el is foglalták a várost, hogy az az általuk kreált bábállam, a Lengyel Főkormányzóság részeként 5 évig az uralmuk alatt álljon. A város zsidó lakosságát (kb. 2500 főt) Bełżec és Treblinka megsemmisítőtáboraiba hurcolták. 1944 nyarán errefelé zajlott az ún. Lemberg–Sandomierz offenzíva (a Bagratyion hadművelet része), ennek eredményeként a szovjet Vörös Hadsereg (magyar csapatokat is legyőzve) Baranów Sandomierskinél átkelt a Visztulán, kiépített és megtartott egy hídfőállást, majd elfoglalta Sandomierzt. A támadást irányító Vaszilij Szkopenko szovjet alezredesnek úgy megtetszett a műemlékváros, hogy nem engedte tüzérséggel lövetni, s parancsára a szovjet csapatok kézifegyverekkel verték ki a németeket. Amikor Szkopenko alezredes az Odera menti harcokban elesett, kívánsága szerint és hálából a sandomierzi temetőben temették el.

Látnivalók[szerkesztés]

A sandomierzi óváros

Palota az óvárosban
"Długosz háza" - jelenleg egyházi múzeum

Testvérvárosok[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Bács Gyula: Lengyelország (útikönyv). Panoráma, Bp. 1980.

Jegyzetek[szerkesztés]