Nagyváradi római katolikus egyházmegye

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nagyváradi római katolikus egyházmegye
Dieceza Romano-Catolică Oradea Mare
Bistum Großwardein
(Dioecesis Magnovaradinensis Latinorum)
Catedrala Catolica.jpg
Elhelyezkedés
Ország Románia
Területi fennhatóság Bihar megye, Szatmár megye déli része, Szilágy megye egy része
é. sz. 47° 04′ 07″, k. h. 21° 55′ 55″
Statisztikai adatok
Lakosság
Egyházmegyéhez tartozók 108 012
További jellemzők
Egyház katolikus egyház
Székhely Nagyvárad
Székesegyház Nagyváradi római katolikus székesegyház
Vezetése
Püspök Böcskei László
Nagyváradi római katolikus egyházmegye weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Nagyváradi római katolikus egyházmegye témájú médiaállományokat.

A nagyváradi római katolikus egyházmegye (latinul: Dioecesis Magnovaradinensis Latinorum, románul: Dieceza Romano-Catolică de Oradea Mare) a romániai katolikus egyház egyik egyházmegyéje. A bukaresti érseki tartományhoz tartozik.

Történelem[szerkesztés]

Alapítása[szerkesztés]

Szent István alapította 1020 körül Bihar néven. A székhelyét Szent László helyezte Nagyváradra 1077-ben. A 12. századtól a kalocsai érseki tartományhoz tartozott.[1]

A váradi (latin rítusú) egyházmegye újjászervezése[szerkesztés]

A váradi egyházmegye és maga a püspöki székhely, Nagyvárad is török megszállás alatt állt még, mikor a császár Benkovich Ágoston pálos szerzetesnek Nyitraapáti (Vicsápapáti része), 1632Nagyvárad, 1702. október 28.) adományozta a leleszi prépostságot.

Amikor az egyházmegye északi területei 1686-ban a császári csapatok fennhatósága alá kerültek, a török hódoltság teljes felszámolása már csak idő kérdése volt, ezért Benkovich joggal számíthatott arra, hogy hosszú évtizedek után ő lesz az első váradi püspök, aki ténylegesen is irányíthatja az egyházmegyét. Tudatosan készülve az újjáépítés nehéz feladatára, az első adandó alkalommal tevékenyen bekapcsolódott a régió újjáéledő közéletébe. A felszabadított területeken már 1687 őszén újjáalakult Bihar vármegye, melynek főispánja 1688 tavaszán – ősi szokásjog alapján – a váradi püspök lett. 1691 őszén a felszabadító sereg körülzárta Váradot, de a város bevételére csak 1692 nyarán kerül sor. Az ostrom utolsó napjaiban és a város elestekor jelen volt Benkovich is, aki az elsők között léphetett be a csaknem teljesen elpusztult városba.

Az újjászervezést gyakorlatilag a nulláról kellett elkezdenie. Nem csak papjai és templomai nem voltak, de hívei sem. Mint bihari főispánnak és hamarosan mint birtokaiba visszahelyezett váradi püspöknek ugyanazzal az égető gonddal kellett megküzdenie, mint a felszabadított területek összes többi földbirtokosának: az emberhiánnyal. A budai kamara megbízásából Bihar vármegyéről már 1692-ben összeírás készült, mely siralmas képet fest az állapotokról. A vármegyében a legutóbbi, 1552-ben készült összeírás óta 680 település tűnt el. 1692-ben mindössze 112 helységben élt népesség, a legtöbb helyen 3-4 család. Mezősi Károly becslése szerint a vármegye lakossága az 1552-es 285 000 főről 12 500 főre csökkent. Egyházi tulajdonban az 1692-es összeírás szerint mindössze három falu volt.

Egy évvel később azonban az uralkodó Benkovich kérésére elrendelte, hogy az 1552. évi összeírást alapul véve a váradi püspök kapja vissza birtokait. Ekkor több mint száz falu került a püspökség birtokába.

Betelepítések és az unió szorgalmazása[szerkesztés]

Az emberhiány az ország minden táján csak szervezett betelepítésekkel volt orvosolható. A szervezett telepítések egy 1689-ben kiadott császári rendelet alapján kezdődtek. Ez Kollonich Lipót elképzeléseit tükrözi, aki Einrichtungswerkjében kiemelt figyelmet szentelt az ország gazdasági talpra állításának. A telepítések célja egyértelműen gazdasági volt, nem feltételezhető semmilyen népességpolitikai indíték. A telepítési pátens kiadása után a földesurak nagy lendülettel fogtak hozzá a telepítésekhez. Benkovich sem folyamodhatott más eszközhöz. A telepítés azonban nem csak gazdasági, hanem egyben lelkipásztori feladat is volt a főpásztor számára, mivel számottevő szabadon mozgatható néptömeget az ortodox vallású románság körében lehetett találni. Betelepítésük, mely jelentősen megváltoztatta a vármegye nemzetiségi arányait, Benkovich idejében kezdődött el, és a 18. század első évtizedeiben gyorsult fel.

A Benkovich által szervezett telepítésekről kevés adat maradt fenn. Az bizonyos, hogy a szokásos adókedvezményekkel jelentős számú telepest sikerült birtokaira hozatni, hiszen egy 1696-ban készült összeírás már 218 lakott települést számlál. Az is igaz viszont, hogy a lakott helységek számának megduplázódása nem járt együtt a lakosság számának ugyanilyen arányú gyarapodásával.

Bársony István szerint a román telepesek betelepítése az 1700-as évek elejére már hosszú múltra tekinthetett vissza, s ha maga a folyamat – megfelelő konkrét források hiányában – nehezen is ragadható meg, a tények önmagukért beszélnek: az újabb és újabb falvak lakóinak többsége lett román.

Az egyházmegye újjászervezésében tehát Benkovichnak az volt az elsődleges feladata, hogy a megmaradt kevés számú katolikus mellé az unió terjesztésével újabbakat szerezzen. Ehhez gyakorlott munkatársakra volt szüksége, ezért a missziószervezésben járatos szerzetesrendekhez fordult segítségért. 1698-ban a pálosoktól kért papokat. Erről Nádasi László pálos missziófőnök számol be a Propaganda Kongregációnak írt levelében. 1699-ben alapítványt tett a jezsuiták váradi megtelepítésének előmozdítására, 1701-ben pedig ferenceseket hívott püspöki székhelyére.

Ő maga a korábban már többször tanúsított figyelmességgel kezelte a görög katolikus papság ügyeit. Feladatának tekintette a protestánssá lett román falvak katolizálást is, amiben a jezsuiták siettek segítségére, valamint a paphiány miatt ortodoxszá lett magyarok visszatérítését. Nem sejthette, hogy részben az ő munkája eredményeként, melyet az unió mellett elkötelezetten végzett, néhány évtized múlva az egyházmegyéjében élő görög katolikusok a teljes önállósulás útjára léphetnek.

20. század[szerkesztés]

1930-ban egyesítették a szatmári római katolikus egyházmegyével, 1941. június 28-án különválasztották. Az 1930-ban kötött konkordátum alapján a bukaresti érsekségnek rendelték alá; ez alól az 1941–1948-as időszak volt, amikor közvetlenül a Szentszékhez tartozott.[1]

1948. április 9-én ismét egyesítették a szatmári római katolikus egyházmegyével, 1982. október 18-án különválasztották.[1]

A rendszerváltás után[szerkesztés]

Az egyházmegyében szolgálatot teljesítő püspökök[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Romániai katolikus, erdélyi protestáns és izraelita vallási archontológia. Összeállította Jakubinyi György. 3. jav. és bőv. kiadás. Kolozsvár: Verbum. 2010. 90. o. ISBN 9786068059259  

További információk[szerkesztés]