IV. László magyar király

IV. László
IV. László király kun öltözékben a Képes krónika miniatúráján
Ragadványneve	Kun László
Magyarország királya
Uralkodási ideje
1272. augusztus 6. – 1290. július 10. (17 év, 11 hónap, 4 nap)
Koronázása	Székesfehérvár 1272. szeptember 3. előtt
Elődje	V. István
Utódja	III. András
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Árpád-ház
Született	1262. augusztus 5. nem ismert
Elhunyt	1290. július 10. (27 évesen) Körösszeg
Nyughelye	Csanádi-székesegyház, Csanád
Édesapja	V. István
Édesanyja	Kun Erzsébet
Testvére(i)	Boldog Erzsébet Katalin szerb királyné Mária nápolyi királyné Anna bizánci császárné András szlavóniai herceg
Házastársa	Nápolyi Izabella
Vallás	nyugati keresztény
IV. László címere
A Wikimédia Commons tartalmaz IV. László témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

IV. László, ragadványnevén Kun László (ismeretlen helyen, 1262. augusztus 5. – Körösszeg, 1290. július 10.) Árpád-házi magyar és horvát király 1272 és 1290 között. V. István király és Kun Erzsébet elsőszülött fia, az Árpád-ház utolsó egyenesági uralkodója.

Uralkodása a 13. század végi Magyarország egyik legmélyebb válságidőszakára esett. Mindössze tízéves volt, amikor az egyik leghatalmasabb báró túszul ejtette, s röviddel ezt követően, apja halála után megkoronázták. Kiskorúságának éveit a formálódó tartományúri hatalmak, elsősorban a Kőszegi- és a Csák-ligák pusztító belháborúja, valamint a cseh II. Ottokár területszerző hadjáratai határozták meg, miközben a központi királyi hatalom szinte teljesen megsemmisült.

A válságra válaszul az 1277-es rákosi országgyűlés előrehozottan nagykorúsította az ifjú uralkodót. László ezt követően átmenetileg sikeresen stabilizálta a királyi hatalmat: szövetséget kötött Habsburg Rudolf német királlyal, és az 1278-as dürnkruti (morvamezei) csatában a magyar és kun haderőre támaszkodva döntő vereséget mértek a cseh királyra.

A sikeres konszolidációt a pápai udvar drasztikus beavatkozása törte meg. 1279-ben Fülöp pápai legátus olyan törvények kikényszerítésével próbálta a nomád kunokat a keresztény államrendbe betagolni, amelyek végrehajtása felőrölte a király egyetlen megbízható és független katonai bázisát. A politikai csapdába került, egyházi átokkal sújtott László a kudarcok hatására feladta az államkormányzást. Elfordult a magyar elittől, udvarát elhagyva a kunok közé vonult, és teljesen átvette életmódjukat – innen eredeztethető Kun ragadványneve. Az 1285-ös második tatárjárás pusztításai után a végletekig elszigetelt, mindkét tábor, a magyar oligarchák és végül a kunok által is cserbenhagyott uralkodót 1290 nyarán saját kun kísérői gyilkolták meg.

Gyermekkora

László 1262-ben, V. István ifjabb király és Kun Erzsébet hatodik gyermekeként, elsőszülött fiaként jött a világra. A régóta várt fiúörökös születését hatalmas ünneplés fogadta, a trónörökös világra jöttét tudató hírnököket pedig apja és nagyapja, IV. Béla is gazdag földbirtokadományokkal jutalmazta. Gyermekkora azonban a nagyapja és apja közötti kíméletlen hatalmi harcok árnyékában telt, aminek hamar szenvedő alanyává is vált. Amikor 1264-ben a belháború ismét fegyveres konfliktusba torkollott, a kétéves Lászlót és édesanyját IV. Béla hívei Sárospatakon elfogták, és a turóci várba zárták. A fogságból csak az 1265 márciusában megvívott, V. István döntő győzelmét hozó isaszegi csatát követő, 1266. március 23-án a Nyulak szigetén (a mai Margit-szigeten) megkötött béke után szabadult.

László apja, V. István aktív dinasztikus külpolitikát folytatott. Ennek jegyében Lászlót 1269-ben eljegyezte I. Károly szicíliai király (IX. Lajos francia király öccse) leányával, az Anjou-házból származó Izabellával (akit Magyarországon Erzsébetnek neveztek). A menyasszonyt 1270-ben hozták Magyarországra, de a hivatalos házasságkötésre csak évekkel később, legkorábban 1276-ban került sor, amikor a felek elérték az egyházi törvények szerint ehhez szükséges kánoni kort (Erzsébet a 12., László a 14. életévét).

Noha V. István kemény kézzel uralkodott, a IV. Béla korában megerősödött nagybirtokos csoportok hatalmi törekvéseit már nem tudta letörni. Uralmának és László gyermekkorának egy példátlan bárói merénylet vetett véget: 1272 nyarán a királyi udvar Dalmáciába tartott, hogy I. Károllyal találkozzon, amikor június 24-én Bihácson a szlavón bán, Gutkeled nembeli Joakim elrabolta a tízéves trónörököst, és Kapronca várába vitte. A megrendült V. István sereggel indult fia kiszabadítására, de a várat nem tudta bevenni. A kudarc és a belpolitikai botrány felőrölte a király egészségét, aki visszatért Magyarországra, és 1272. augusztus 6-án váratlanul elhunyt. Halálával a központi hatalom összeomlott; ahogy egy 1285-ben kelt oklevél fogalmazott, a kortársak is ezt tekintették annak az időpontnak, amely után kirobbantak „országunkban a zavarok”.

Gyámkormányzás, a feudális anarchia kora (1272—1277)

Hatalomátvétel és koronázás

V. István halála után az özvegy Erzsébet királyné a fia trónutódlásának biztosítása érdekében kényszerű szövetséget kötött László elrablójával, Joakimmal. Ketten együtt siettek Székesfehérvárra, hogy előkészítsék a gyermekkorú uralkodó koronázását.

A hatalomváltást a néhai IV. Béla egykori párthívei, a Monoszló nembeli testvérek (Egyed és Gergely), valamint Aba Finta fegyveres puccsal, az ún. fehérvári palotaforradalommal próbálták megakadályozni. A lázadók célja feltehetően az volt, hogy a tízéves László helyett a felnőtt korú, királyi vérből származó – IV. Béla unokájaként a hatalomra szintén esélyes – Béla macsói herceget juttassák a trónra. Elfogták a gyermek László herceget, a királyné szálláshelye ellen intézett fegyveres rajtaütésüket azonban az udvarhű erők Pok nembeli Miklós vezetésével visszaverték. A kudarcot vallott puccsisták közül Egyed és Gergely II. Ottokár cseh királyhoz menekült, egyúttal átjátszva Pozsony várát a csehek kezére.

Ottokár udvarában ekkor már számos, korábban V. István elől emigrált magyar báró tartózkodott, köztük az egyik legbefolyásosabb, Kőszegi Nagy Henrik. Amikor Ottokár a frissen érkezett Egyedet gazdag birtokadományokkal halmozta el, Nagy Henrik ezt politikai mellőzése jeleként értékelte, szembefordult a cseh királlyal, elhagyta a prágai udvart, és visszatért Magyarországra. Erzsébet özvegy királyné és Joakim – hogy megossza a belső ellenzéket és ellensúlyozza a cseh fenyegetést – szívélyesen fogadta a visszatérő oligarchát.

A belső hatalmi átrendeződés után, 1272. szeptember 3. előtt Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek Székesfehérvárott királlyá koronázta a gyermek Lászlót. Bár a modern történetírás IV. Lászlóként tartja számon, maga az uralkodó a hármas sorszámot használta, ahogy arról hivatalos kettőspecsétjének körirata is tanúskodik (LADISLAI TERCII). Ennek közjogi oka az volt, hogy a III. István ellenében 1162-ben fellépő ellenkirályt, II. Lászlót a 13. században nem ismerték el törvényes uralkodónak. A hatalmát megszilárdító új kormányzat ezután kíméletlenül leszámolt a trónra legveszélyesebb politikai riválissal: 1272 novemberében, amikor az udvar a Nyulak szigetén tartózkodott, Kőszegi Nagy Henrik árulással vádolta meg Béla macsói herceget, majd a kialakuló szóváltás során kardot rántott, és brutálisan összekaszabolta a trónkövetelőt. A meggyilkolt herceg testrészeit édestestvére, az apácaként a szigeten élő Macsói Margit (Szent Margit unokahúga) szedte össze. Bélát a helyi domonkos kolostorban temették el.

A bárói ligák küzdelmei

A főúri csoportok között kíméletlen harc indult az országos és udvari méltóságokért. Mutatja a kor átmeneti jellegét, hogy bár a bárók végső célja a királyi hatalomtól való függetlenedés és a saját tartományúri bázisuk kiépítése volt, a küzdelem mégis a központi tisztségekért (nádor, bán, országbíró) folyt. Ekkor ugyanis még nem volt közömbös, hogy egy-egy oligarcha milyen hivatalos királyi felhatalmazás birtokában hajtja uralma alá a kisebb birtokosokat. A küzdelemben két, az országos politikát meghatározó ligára szakadt a hatalmi elit: az egyiket Kőszegi Nagy Henrik és Gutkeled nembeli Joakim, a másikat a Csák nemzetség trencséni ágát vezető Máté (a későbbi tartományúr, Csák Máté nagybátyja) és testvére, Péter irányította. Mivel mindkét érdekcsoport Nyugat-Magyarországon és Szlavóniában próbálta kiépíteni területi hatalmát, az összeütközés elkerülhetetlenné vált. A tízéves László életkora miatt érdemben nem tudta befolyásolni az események menetét.

Az 1270-es évek közepén a két liga az éppen aktuális katonai erőviszonyoknak megfelelően, sűrűn váltogatta egymást a kormányzatban, miközben az ország lángba borult. A fegyveres anarchia 1274-ben tovább súlyosbodott: a hatalomból kiszorult Kőszegi–Gutkeled-párt foglyul ejtette az ifjú királyt, majd miután a Csákok Lászlót fegyverrel kiszabadították, a Kőszegiek a király öccsét, András herceget állították fel ellenkirályként. A nyílt polgárháború a Fejér vármegyei Föveny (ma Szabadbattyán része) mellett megvívott csatában csúcsosodott ki 1274. szeptember 26. és 29. között. Az ütközetben Csák Péter serege vereséget mért a lázadókra, maga Kőszegi Nagy Henrik is elesett, oligarchikus hatalmát azonban fiai – az úgynevezett Kőszegi-fiókok – örökölték, és folytatták a küzdelmet.

A kíméletlen bosszúhadjáratok során a bárók már az egyházi központokat sem kímélték. Ennek legdrasztikusabb példája volt, amikor 1276 márciusában Csák Péter nádor csapatai megostromolták és porig rombolták Veszprém városát, mivel a püspöki székben legfőbb ellenfele, Kőszegi Péter ült. A pusztításnak áldozatul esett a korabeli Magyarország egyik legjelentősebb felsőoktatási intézménye, a veszprémi káptalani főiskola is. A bárói csoportok pusztító, az országot végletekig kivéreztető váltógazdálkodása egészen az 1277-es rákosi országgyűlésig, a király nagykorúsításáig folytatódott.

Az 1273. évi cseh–magyar háború

A kibontakozó belpolitikai válság azonnal éreztette hatását a külpolitikában is. Miután a kudarcot vallott fehérvári palotaforradalom után cseh földre menekült Monoszló-fivérek átjátszották Pozsony várát II. Ottokárnak, a Magyar és a Cseh Királyság viszonya végletesen megromlott. Az 1273 elején induló kölcsönös határ menti portyákra válaszul Ottokár áprilisban betört a Nyugat-Dunántúlra, és elfoglalta Győrt, valamint Szombathelyt és Kőszeget. A közvetlen külső fenyegetés rövid időre összefogásra kényszerítette a magyar bárókat: a királyi sereg júniusban sikeres ostrommal visszavette Győrt.

Ottokár azonban 1273 júliusának végén személyesen vezetett fősereggel indított ellentámadást, bevette Nyitrát. Bár a magyar és kun csapatok betörtek Ausztriába és Morvaországba, és augusztusban az osztrák határ mentén, a laai csatában összecsaptak a cseh utóvéddel, a túlerőben lévő cseh–osztrák fősereget nem tudták feltartóztatni. Ottokár érdemleges ellenállás nélkül szállta meg a kulcsfontosságú északnyugati határszéli várakat és vármegyéket: elfoglalta Óvárt, Mosont, Győrt, Sopront, Nagyszombatot és Stomfát is.

A konfliktus érdemleges magyar ellentámadás és békekötés nélkül zárult. A katonai kudarc és a súlyos területi veszteségek nem kijózanították, hanem tovább mélyítették a belpolitikai anarchiát: a hadjáratból visszatérő Kőszegi–Gutkeled-liga a kezében lévő fegyveres erőre támaszkodva 1273 őszén kiszorította a Csákokat, és újra magához ragadta az országtanács irányítását.

A hatalom konszolidálása (1277–1278)

A Habsburg-szövetség

I. Rudolf, az első Habsburg a német trónon, IV. László legfőbb politikai és katonai szövetségese (19. századi festmény)

A magyar külpolitikában fordulatot hozott, amikor a német fejedelmek 1273. október 1-jén Frankfurtban a cseh Ottokár ellenében az addig kevéssé ismert Habsburg Rudolfot választották királlyá. Mivel Ottokár nem ismerte el a választást, az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot a cseh király tartományainak visszavételére. Az elkerülhetetlen fegyveres konfliktusban mindkét félnek szüksége volt a belső anarchia ellenére is jelentős katonai erőt képviselő Magyarországra, amely számára ez esélyt kínált az 1273-ban elvesztett nyugati vármegyék visszaszerzésére.

A magyar bárói ligák külpolitikai orientációja megosztott volt: míg a Csákok hajlottak volna Ottokár 1275. október 6-án tett békeajánlatának elfogadására, a nyugat-magyarországi birtokaik révén a cseh terjeszkedésben közvetlenül érintett Kőszegiek és Gutkeled Joakim a Habsburg-szövetség mellett döntöttek. Mivel 1276 őszén épp az utóbbi liga gyakorolt befolyást az országtanácsban, Magyarország nyíltan a német király mellé állt. Amikor Rudolf megindította hadjáratát Ottokár ellen, a magyar sereg Gutkeled Joakim és a tizennégy éves László vezetésével Bécs felé vonult, és egészen Sopronig nyomult előre.

A kétfrontos háborúval szembesülő Ottokár meghátrált, és november 21-én hűséget esküdött Rudolfnak. A békefeltételek értelmében Ottokár kötelezte magát az elfoglalt magyar területek visszaadására is, bár ekkor ténylegesen még csak Sopron és környéke tért vissza magyar uralom alá. A hadjárat legfőbb belpolitikai hozadéka az lett, hogy a Sopronba bevonuló László dicsőséges felszabadítóként tűnhetett fel. A Habsburg-házzal kötendő érvényes, magas szintű szövetségi szerződés véglegesítése ráadásul közjogilag is megkövetelte, hogy a gyámok által irányított uralkodót mielőbb hivatalosan is nagykorúsítsák.

Az 1277. évi rákosi országgyűlés

A korabeli szokásjog alapján az önálló uralkodói jogkörök gyakorlásának feltétele legalább a tizenötödik életév betöltése volt, amit az 1262 augusztusában született László 1277 tavaszán még nem ért el. A feudális anarchia és a központi hatalom bénultsága azonban lépéskényszerbe hozta a politikai életből kiszorított társadalmi csoportokat, elsősorban a katolikus egyházi vezetést és a formálódó köznemességet. A püspöki kar reformpárti szárnyának – Báncsa István kalocsai érsek, Fülöp váci, Lodomér váradi és Timót zágrábi püspök – kezdeményezésére 1277 májusának végére egy széles körű országos gyűlést hívtak össze a Rákos mezejére. A tanácskozás célja az oklevelek tanúsága szerint a „közjó” helyreállítása, valamint „az országot és az egyházakat ért károk és pusztítások” felszámolása volt.

A gyűlés – jogi precedenst teremtve – előrehozottan nagykorúsította a még csak a 15. életévében járó uralkodót, és hivatalosan is a kezébe adta az ország kormányzását. A határozatok értelmében László esküvel kötelezte magát, hogy fegyveres hadfelkelést hirdet az ország „meggyalázói” (a hatalmaskodó oligarchák) ellen, a gyűlés pedig jóváhagyta a Habsburg Rudolffal kötendő katonai szövetséget.

Az 1277-es rákosi gyűlés kimagasló alkotmánytörténeti mérföldkő: a magyar történelemben ekkor fordult elő először, hogy a király, a főpapok és a bárók mellett a megyéket képviselő köznemesség, valamint a kunok vezetői együttesen tanácskoztak, értékelték az ország állapotát, és kötelezték az uralkodót a válságkezelésre. Bár a határozatok a tartományúri rendszert véglegesen nem tudták felszámolni, ez az esemény tekinthető a későbbi rendi országgyűlések első közvetlen előzményének, amely megteremtette a közjogi alapot IV. László átmeneti stabilizációs kísérletéhez.

Belső rendteremtés és morvamezei diadal

A nagykorúsított László azonnal hozzálátott a rákosi határozatok végrehajtásához, és kezdetben jelentős sikereket ért el az oligarchák letörésében. A királyi hadak Aba Finta és Baksa György vezetésével leverték a szepességi lázadókat, Kán Miklós vezetésével pedig megtörték a Geregye testvérek Biharban kiépült tartományúri hatalmát. Ezt követően a király a nyugati határvidék rendezésére fókuszált. 1277. július 12-én követe, Rátót nembeli Roland szlavón bán Bécsben hivatalosan is megkötötte a szövetségi szerződést Habsburg Rudolffal, amelyet László az ősz folyamán, jelentős kun haderő élén felvonulva, Hainburgban november 11-én személyesen is megerősített. Bár a nyugaton hatalmaskodó Kőszegiek központja, Kőszeg várának ostroma ostromgépek hiányában ekkor még kudarcot vallott, a király tekintélye helyreállni látszott: 1278 májusában a Váradon tartott részországgyűlésen László már a keleti vármegyék nemességére támaszkodva ítélkezett a bukott Geregyék felett.

A konszolidációt azonban újabb válság fenyegette a Délvidéken. Amikor 1277 áprilisában Gutkeled Joakim elesett a Babonicsok elleni ütközetben, a Kőszegiek kihasználták a hatalmi űrt: 1278. április 20-án a dubicai szerződésben szövetséget kötöttek Babonics Istvánnal, és felosztották maguk között a Száva menti területeket. Hatalmuk legitimálására a Kőszegiek Velencéből Magyarországra hozták az Árpád-ház utolsó férfitagját, András herceget (a későbbi III. Andrást), akit Szlavónia hercegévé tettek, hogy ellenkirályként léptessék fel Lászlóval szemben. Az uralkodó határozott választ adott: a néhai Joakim fivéreit, a Gutkeled testvéreket emelte magas országos tisztségekbe, ezzel sikeresen éket vert a déli oligarchák közé.

IV. László és I. Rudolf német király találkozása a csatatéren, Than Mór olajfestményéről (1872) készült másolat (Neogrády Antal, 1894)

A döntő belpolitikai áttörést egy külpolitikai siker hozta el, amikor kiéleződött a fegyveres konfliktus Rudolf és Ottokár között. 1278. augusztus 26-án a dürnkruti (morvamezei) csatában Rudolf és László egyesült hadai megsemmisítő vereséget mértek Ottokárra; az ütközetben maga a cseh király is elesett. A győzelemben döntő stratégiai szerep jutott a magyar haderőnek, különösen a gyorsan mozgó kun könnyűlovasságnak. A hatalmas presztízsnyereség és a győztes királyi sereg láttán a Kőszegiek ellenállása összeomlott: kénytelenek voltak hazaküldeni András herceget Velencébe, és 1279 elején kinyilvánították hűségüket a királynak. László a katonai sikert a konszolidáció teljessé tételére használta fel: a megyegyűléseken a királyi biztosok hatékony szigorral léptek fel, felülvizsgálták a kiskorúság idején tett adományokat, és megkezdték a szétzilált királyi birtokok visszavételét. A központi hatalom átmeneti megerősödését jól mutatja, hogy 1279-ben IV. László az egész országra érvényes hadi bírságot vethetett ki mindazokra, akik megtagadták az országos hadba való bevonulást.

Válság és bukás (1279–1290)

Pápai beavatkozás és kun törvények

Fülöp fermói püspök Magyarországra jön, miniatúra a Képes krónikából

III. Miklós pápa 1278. szeptember 22-én teljhatalmú magyarországi legátusává nevezte ki Fülöp fermói püspököt. A kinevezés hivatalos indoka a korábbi polgárháborús állapotok miatt Rómába érkező panaszok sokasága, hivatkozott célja pedig a „király státusának megerősítése” volt. Valójában az egyháziakon túl világi ügyekre is kiterjedő felhatalmazás azt jelezte, hogy a Szentszék elérkezettnek látta az időt a magyarországi belügyekbe való drasztikus beavatkozásra. Mivel a királyi hatalom az 1277-es rákosi gyűlés és az 1278-as morvamezei győzelem révén már saját erejéből úrrá lett a káoszon, és éppen megkezdte a konszolidációt, az udvar aggodalommal fogadta, és igyekezett késleltetni a legátus érkezését.

Bár a későbbi magyar krónikás hagyomány úgy tartotta, hogy a pápai követ azért érkezett az országba, mert László „kun módra, s nem katolikus szokás szerint élt”, a modern történettudomány (elsősorban Szűcs Jenő kutatásai nyomán) rámutatott, hogy a legátus kinevezését megelőző pápai iratokban semmilyen utalás nincs a király pogány szokásaira vagy visszatetszést keltő viselkedésére. A kutatói konszenzus szerint IV. László később elhíresült, királyhoz méltatlan életvitele nem kiváltó oka, hanem éppen következménye volt az eseményeknek.

Fülöp legátus 1279 elején érkezett meg Magyarországra, és figyelmét azonnal és szinte kizárólagosan a „kun probléma” rendezésére fordította, annak ellenére, hogy az elmúlt évek zűrzavarában egyáltalán nem a kunok játszották a központi szerepet. 1279. június 23-án Fülöp részletes követelésrendszert tárt a királyi tanács elé, amelyet a korábbi szakirodalom tévesen az első kun törvénynek nevezett. A dokumentum a pápai főhatalom elvi elismerése mellett a kunok azonnali letelepedésére és megkeresztelkedésére vonatkozó rendeleteket tartalmazott. Ezt a tervezetet némi enyhítéssel az 1279. július 12. és 25. között megtartott tétényi országgyűlés emelte törvényerőre.

Bár a kunok nomád életmódjának felszámolása és szállásterületeiknek a keresztény, feudális államrendbe való betagozása történelmi szükségszerűség volt, ami az előkelőik körében a földbirtokossá válással már meg is indult, az 1270-es évek végén a központi hatalom számára messze nem ez jelentette a legsürgetőbb kihívást. A kérdés erőszakos, kompromisszummentes napirendre tűzése azért bizonyult végzetesnek a királyi konszolidációra nézve, mert a kunok – és a királyi katonai kíséretet adó kun nyőgérek – jelentették azt a független, ütőképes haderőt, amelyre támaszkodva László sikerrel léphetett fel a hatalmaskodó oligarchákkal szemben. A hazai történetírás szerint megalapozott az a gyanú, hogy a kun kérdés pápai felszítását eredetileg a királyi hatalom megerősödésében ellenérdekelt főúri csoportok szorgalmazták Rómánál. A kun törvények kikényszerítésével László politikai csapdába került: ha végrehajtja őket, elveszíti egyetlen megbízható katonai bázisát; ha megtagadja, nyíltan szembefordul a pápasággal. Ez a feloldhatatlan konfliktus vezetett végül a király teljes talajvesztéséhez.

Nyílt szakítás és a hód-tavi csata

Fülöp legátus fellépése hamar nyílt kenyértöréshez vezetett. Amikor az udvar a politikai kockázatok miatt késlekedett a kun törvények végrehajtásával, a pápai követ 1279 októberében egyházi átokkal (kiközösítéssel) sújtotta a királyt, Magyarországot pedig interdiktum (a szentségek kiszolgáltatását és a nyilvános szertartásokat tiltó egyházi büntetés) alá helyezte, sőt, felszólította az országot a László elleni fellépésre. A kikényszerített válság példátlan közjogi káoszt eredményezett: László 1279 végén elfogatta és a kunok kezére adta a legátust, mire válaszul a pápai oldalhoz pártoló Aba Finta erdélyi vajda magát a királyt ejtette fogságba. Bár 1280 tavaszára a felek megegyeztek, és mind a legátus, mind a király visszanyerte szabadságát, a király tekintélye helyrehozhatatlan károkat szenvedett. László rákényszerült a pápai követelések fegyveres érvényesítésére, ami miatt addigi legfőbb támaszai, a kunok fellázadtak, és pusztítani kezdték a Tisza–Körös–Maros vidékét. A királyi sereg végül 1282 tavaszán, a mai Hódmezővásárhely mellett megvívott hód-tavi csatában tudott csak döntő vereséget mérni rájuk. Fülöp legátus 1281-ben ugyan távozott az országból, a közreműködésével kikényszerített pápai akarat végeredményben felőrölte a magyarországi központi hatalom egyetlen független fegyveres bázisát.

Kun László és gyilkosai, miniatúra a Képes krónikából

Katonai erejének elvesztése után a király fokozatosan feladta uralkodói feladatait. Kétségbeesett lépésként korábbi ellenségeivel, a Kőszegiekkel is próbált szövetkezni (1281 nyarán Kőszegi Ivánt tette nádorrá), de a hatalmi vákuumban az ország végül visszazuhant az 1277 előtti feudális anarchiába. A politikai és magánéleti válságba süllyedt László házassága gyermektelen maradt, törvényes feleségét, Anjou Izabellát pedig nem csupán eltaszította magától, hanem 1286 végén rövid időre a Margit-szigeti domonkos apácakolostorba záratta, királynéi javadalmaitól megfosztotta. Megmaradt kíséretével – benne kun ágyasaival, a forrásokból név szerint is ismert Éduával, Köpcseccsel és Mandulával – nomád életmódot folytatva vándorolt a kun szállásterületeken. Az utókor által használt Kun ragadványnév is ebből az időszakból és életmódból eredeztethető: a név nem pusztán édesanyja származására utal, hanem arra a fordulatra, ahogy az uralkodó kudarca után teljesen elfordult a magyar elittől. Azonosult a kunok életmódjával, átvette szokásaikat, öltözködésüket, és udvara helyett velük osztotta meg mindennapjait. Az 1279-ben esztergomi érsekké kinevezett Monoszló Lodomér kíméletlen propagandahadjáratot indított a király ellen; egy levelében azzal vádolta meg, hogy nyilvánosan közösül kedvenc ágyasával, Éduával. Bár László udvarában tevékenykedett a korszak legjelentősebb magyar krónikása, a Gesta Hunnorum et Hungarorum című krónikát is szerző, és történelmi művét magának a királynak ajánló Kézai Simon udvari klerikus, az egyház hivatalos álláspontja szerint az uralkodó teljesen elpogányosodott. Lodomér érsek odáig ment, hogy egy Magyarország elleni keresztes hadjárat megszervezését is felvetette a pápának.

Második tatárjárás és elszigetelődés

A kormányzás belső bomlását súlyosbította, hogy 1285 elején a Talabuga és Nogáj kán vezette Arany Horda megtámadta Magyarországot (második tatárjárás). A mongol hadak Pestig hatoltak, súlyos pusztítást hagyva maguk után az ország keleti és középső részein. Bár Lodomér érsek – és nyomában a későbbi történetírás egy része – úgy vélte, hogy a mongolokat maga a „pogány” László hívta be a magyarok ellen, ezt a modern történettudomány alaptalan rágalomnak tekinti. A támadókat végül a helyi haderők verték ki az országból; a védekezésben és a mongolok tartományi szintű kiszorításában jelentős érdemeket szerzett a királyhoz hű Baksa György (aki 1287 végén a lengyel határvidéken egy újabb betörést is meghiúsított), valamint Aba Amadé is.

A körösszegi merénylet

IV. László politikai és emberi tragédiája 1290 nyarán tetőzött be, amikor utolsó menedékei, a kunok is ellene fordultak. 1290. július 10-én a Körösszeg váránál táborozó királyra sátrában rárontott három kun előkelő – Árbóc, Törtel és Kemence –, és meggyilkolták. A merénylet pontos kiváltó oka mindmáig tisztázatlan, de a történettudomány megalapozottnak tartja a gyanút, hogy a gyilkosság tényleges értelmi szerzője a közeli várúr, a térségben saját tartományúri hatalmát építő Borsa Kopasz volt. Az Árpád-ház utolsó, kétséget kizáróan egyenes ági férfitagjának holttestét a csanádi székesegyházban temették el. Mivel László törvényes utód nélkül halt meg, halála után azonnal megindult a küzdelem a magyar trónért. Bár a hatalmat a Velencéből hazatérő, utólag legitimált III. András még egy évtizedre meg tudta szerezni, a gyermektelen IV. László halálával az Árpád-ház dinasztikus folytonossága lényegében megszakadt.

Emlékezete

IV. László megítélése a magyar történetírásban drasztikusan változott az évszázadok során. A kortárs források – elsősorban Monoszló Lodomér esztergomi érsek kíméletlen propagandája és a pápai legátusok jelentései nyomán – egy züllött, a kereszténységet eláruló, „elpogányosodott” uralkodó képét hagyták az utókorra. Ez a negatív, moralizáló kép évszázadokig meghatározta a király emlékezetét. A 19. századi romantikus történetírás és irodalom már egyfajta tragikus hőst látott benne, aki a Kelet és Nyugat, a pogány hagyományok és a keresztény európai államrend közötti őrlődés áldozata lett.

A modern történettudomány mentesítette a királyt az egyoldalú vádak alól, és cselekedeteit a reálpolitika felől közelítette meg. A jelenlegi konszenzus szerint László nem pusztán excentrikus hajlamai miatt fordult a kunokhoz, hanem kényszerpályán mozgott: a gyermekkora óta dühöngő feudális anarchiában a hatalmaskodó tartományurakkal szemben a kun könnyűlovasság jelentette az egyetlen hatékony, a báróktól független fegyveres erőt. A modern historiográfia IV. Lászlót nem alkalmatlan uralkodóként, hanem a központi hatalom összeomlásának és a tartományúri rendszer megerősödésének tragikus sorsú áldozataként értékeli.

Festészet

• Than Mór: Habsburg Rudolf találkozása Kun Lászlóval (1873)

Színház

• Szörényi Levente–Bródy János: A kiátkozott c. rockoperája IV. László életét dolgozza fel. (1997)

Szépirodalom

• Szentmihályi Szabó Péter: Édua és Kun László (regény, 1986)
• Benkő László: Kun László, a kétszívű, I–II. (I.: Hiénák a trón körül, II.: A végzet ösvénye, regény, 2020)

Galéria

• 
  IV. László kun öltözékben Josef Kriehuber színezett litográfiáján
• 
  Kun László szobra Kiskunlacházán (Domonkos Béla, 2000)
• 
  IV. László (grafika)
• 
  IV. László szobra a Nemzeti Történeti Emlékparkban (Győrfy Sándor, 2001)

Források

• ↑ Szabó K. 1886: Szabó Károly: Kun László 1272–1290. Budapest: Méhner. 1886. = Magyar Történeti Életrajzok, 6.  
• Kristó Gyula: IV. László (In: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, ISBN 963-9278-48-3)
• Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9441-87-2
• Kőfalvi Tamás: Kun László (Rubicon 1998/9-10)
• Szabó Károly: Körösszegapáti története. ISBN 978-963-06-2196-0 Debrecen. Kapitális Kiadó. 2007.
• Szabó Károly: Kun László 1272-1290 Budapest, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1886
• Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, História – MTA Történettudományi Intézete – 1993, ISBN 963-8311-96-7

További információk

• IV. László I. törvénye (Buda, 1279. június 23.) Archiválva 2005. december 10-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok: Hogyan haltak meg a magyar királyok? Budapest: Titokfejtő. 1991. 134–135. o. = Magyarok Titkos Története, ISBN 963-7707-00-x  
• Szántai Lajos: „Szent őseink nyomában maradva…”: Kun László király. Debrecen: Dél-Nyírség-Bihari Tájvédelmi és Kulturális Értékőrző Egyesület. 1998. = Főnix Könyvek, 16.  

Előző uralkodó:
V. István

Magyarország uralkodója
1272 – 1290

Következő uralkodó:
III. (Velencei) András