Főkegyúri jog

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A főkegyúri jog (latinul ius supremi patronatus) a magyar királyok egyik kiváltsága volt.

Tartalma[szerkesztés]

A magyar királyt apostoli minősége, évszázados hagyományok és a pápa hozzájárulása alapján a római katolikus egyház és a felekezetek feletti legfőbb felügyeleti jog, új püspökségek, káptalanok, apátságok, más egyházi szervezetek és méltóságok alapításának joga illette meg. Ezeket átszervezhette, megszüntethette, egyesíthette. Kinevezhette és áthelyezhette az érseket, püspököket, apátokat, prépostokat, és kanonokokat. Magánkegyuraságokat és egyházi alapítványokat engedélyezhetett, és azok felett a felügyeletet gyakorolta; rendezhette az egyházi javadalmakat, élvezte azok intercalaris (a betöltetlenség idejére eső) jövedelmeit, engedélyt adott az egyházi javak elidegenítésére és megterhelésére, jóváhagyta a vallás- és tanulmányi alap költségvetését és zárszámadását stb.

Az első világháború után a kormányzó az 1920: I. tc. 13. §-a értelmében a főkegyúri jogot nem gyakorolhatta, ez azonban az 1937: XIX. tc. 6. §-a szerint nem érinti a magyar király főkegyúri jogát.

Lásd még[szerkesztés]