Engel Pál

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Engel Pál
Született 1938. február 27.
Budapest
Elhunyt 2001. augusztus 21. (63 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Foglalkozása történész
Sírhely Farkasréti temető

Engel Pál (Budapest, 1938. február 27.Budapest, 2001. augusztus 21.) történész, középkorkutató.

Pályafutása[szerkesztés]

Fővárosi, polgári értelmiségi családban született, felmenői közt budapesti tisztségviselőket is találunk. Édesapja dr. Engel Károly (†1984), képzőművész, édesanyja Borvendég Piroska textiltervező volt.[1][2] A szülei 1940-ben elváltak.[3]

1956-ban iratkozott be az ELTE-re,[4] történelem-könyvtár szakra, amelyet 1961-ben végzett el. Kutatási témája (a középkori Magyarország nemesi társadalma) miatt nem taníthatott az egyetemen. Előbb az Egyetemi Könyvtárban kapott állást, majd 1968-tól a Magyar Posta Központi Szakkönyvtárának igazgatója lett.[5]

1982-ben előbb az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett, majd végül Szűcs Jenő vette át az MTA Történettudományi Intézetébe, ahol 1988-tól a középkori osztály vezetőjeként dolgozott. 1996-ban az Akadémiai Könyvtár igazgatója lett, de a működtetés nehézségei miatt 15 hónap múltán lemondott posztjáról és visszatért a TTI-be.

1992 és 1993 között tanszékvezetőként tanított a JATE-n, 1993-tól az Eötvös-kollégium tanára volt. Az Akadémián a Történettudományi Bizottságának tagjaként, a társadalomtörténeti munkabizottság alelnökeként, a Magyar-Román Történész Vegyesbiztottság tagjaként, a Századok szerkesztőbizottságának tagjaként, 1993-tól a Középkortudományi Társaság elnökeként, 1997 és 2000 között a Magyar Akkreditációs Bizottság tagjaként dolgozott. Tagja volt a Múlt-Kor internetes történelmi folyóirat szerkesztőbizottságának.[6]

Munkássága[szerkesztés]

Fiatal korától történelemmel akart foglalkozni. A polgári családi neveltetésből magával hozott angol, német, francia és orosz nyelvismeret mellett az egyetemen kiválóan elsajátította a latin nyelvet. Folyamatosan továbbképezte magát, az orosz alapján szerbül és bolgárul, a latin és a francia alapján olaszul, spanyolul olvasott és a bizánci téma kedvéért újgörögöt tanult. Középkori török forrásokat is olvasott.

Tudományos érdeklődési körének középpontjában a középkori történelem, különösen Magyarország XIV-XV. századi története állt; témájának nemzetközileg is elismert kutatója volt.

Az 1970-es években elkezdte a magyar Zsigmond-kori oklevéltár elkészítését és rendszerezését. Idejének nagy részét alapkutatásokra fordította, rendszeresen publikált.1973-tól a XX. századi magyar történetírás legnagyobb középkorkutatója, Mályusz Elemér mellett dolgozott, a tanítványának vallotta magát.[7]

A matematikai logika iránti érdeklődése vezette őt a számítógépes adatbázisképzés lehetőségeinek felismeréséhez. Évtizedekkel előzte meg korát - nemzetközi összehasonlításban is - a középkori történelemre vonatkozó társadalom- és intézménytörténeti adatbázis, és a történeti művekben a digitalizációs közlési műfajok kialakításában. Az ő nevéhez fűződik a műfajában egyedülálló XIV-XV. századi archontológia, azaz a kor tisztség- és hivatalviselőinek rekonstrukciója, amely egyben az eddig ismert legteljesebb genealógiai adattár, a középkori magyar történelem digitalizált térképegyüttese, és a magyar megyei nemesi társadalom eddigi legaprólékosabb, rendszerszintű leírása.

Két évtizedig könyvtárakban, a szakmai közélet perifériáján dolgozott, de pályatársai nagyra értékelték tevékenységét. Különleges "magánzó" történészként kutatott mindenütt.

1982-ben - saját fogalmazása szerint - "hivatásos" kutató lett, a Történettudományi Intézetbe került. Együtt dolgozott a történészek 1949 után indult új generációjával (Pach Zsigmond Pál, Hanák Péter, Ránki György) valamint az 1949-ben kiszorított, majd a '70-es években fokozatosan rehabilitált régiekkel (Mályusz mellett Györffy György, Paulinyi Oszkár, majd Kosáry Domokos) egyaránt.

Összefoglaló munkái révén egyre ismertebbé vált a neve. Bár ezek hozták meg számára a sikereket, a legszívesebben továbbra is olyan részletkérdésekkel foglalkozott, mint Károly Róbert pénzügyei, vagy a Temesköz történeti településrendszere. 1988-ban, Szűcs Jenő halála után a középkor-történeti osztály vezetője lett. Megírta a nemzeti történelem új európai látószögét meghirdető sorozatban (Magyarok Európában) a középkor történelmét, azután az intézet igazgatóhelyettese lett, és szinte minden szakmai bizottságban a hazai középkorkutatás első számú képviselője, az általa is tisztelt Kristó Gyula mellett.

1995-ben az MTA rendes tagja lett. Részt vett a millennium történettudományos előkészítésében. Ellenezte a Szent Korona-tan aktualizálását.

A kor hivatal- és államszervezet-történelmének legújabb irányzatait vallotta magáénak: nem a hatalmi államot, még csak nem is a hivatalnok államot, hanem az állam szolgáltató funkcióit kell vizsgálni, az államszervezetben hivatalt viselt személyek, azok vagyoni állapotának teljes rekonstrukciójával. Páratlan módon feltérképezte a XIV-XV. századi Magyarország hivatali rendszerét, a királyi udvartól a megyei familiárisokig, a nádoroktól a helyi várnagyokig. Névről, rokonsági összeköttetéseikbe és így érdekközösségeikbe helyezve ismerte azokat. Pályafutása során mindvégig kitartott polgári világnézete mellett, következetesen kitért az MSZMP-tagság elől. A rendszerváltás után is kritikusan szemlélte a társadalmi fejlődést.[8]

Főbb művei[szerkesztés]

  • "A magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. században", 1-2. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 4-5 (1968-70), 285-300, 291-313.
  • Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437). Akadémiai, Bp. 1977. 299 old. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83.) (Összeáll.)
  • „Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről.” Századok 116 (1982) 880-922.
  • Világtörténet évszámokban 1789-ig. Gondolat, Bp. 1982. 195 old. (történeti kronológia)
  • „A szegedi eskü és a váradi béke. Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez.” in: Mályusz Elemér emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984. 77-96.
  • (Kristó Gyulával:) Magyarország története 1301-1457. Egyetemi jegyzet. Tankönyvkiadó, Bp. 1986. 288 old.
  • Anyádvaloga monográfiája. Holmi, 2001. 8. sz. 1045–1050. o. (Online verzió)
  • Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori Magyarországon. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1988. 23 old. (Előadások a Történettudományi Intézetben 11.)
  • Kamarahaszna-összeírások 1427-ből. Akadémiai, Bp. 1989. 211 old. (Új Történelmi Tár 2.)
  • Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Háttér Kft. -Téka, Bp. 1990. 388 old. (Magyarok Európában 1.)
  • (Szerk.: Makk Ferenccel:) Korai magyar történeti lexikon
  • (Szakály Ferenccel:) Virágkor és pusztulás a kezdetektől 1606-ig. Összeáll. és szerk.: Glatz Ferenc. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1995. 67 old.
  • Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I-II. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1996. 565+266 old. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.)
  • A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései (1554 -1579) Szeged, 1996. 187 old., 1 térkép.
  • "Nagy Lajos ismeretlen adományreformja". Történelmi Szemle 39 (1997) 137-157.
  • (Kristó Gyulával és Kubinyi Andrással:) Magyarország története. 1301-1526. Osiris, Bp. 1998. 420 old. (Osiris tankönyvek)
  • A nemesi társadalom a középkori Ung megyében. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1998. 179 old. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 25.)
  • Magyarország története 1301-1526. Budapest, 1998. (Társszerzők: Kristó Gyula, Kubinyi András)
  • Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2001.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]