Nápolyi Királyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nápolyi Királyság
(hivatalosan: A Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság)
1282 – 1799, 17991816
(1799: Parthenopéi Köztársaság)
Nápolyi Királyság(hivatalosan: A Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság) zászlaja
Nápolyi Királyság
(hivatalosan: A Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság)
zászlaja
Nápolyi Királyság(hivatalosan: A Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság) címere
Nápolyi Királyság
(hivatalosan: A Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság)
címere
Italia Regno di Napoli locator.svg
Általános adatok
Fővárosa Nápoly
Hivatalos nyelvek olasz
Vallás katolicizmus
Kormányzat
Államforma királyság
Dinasztia Anjou-ház, Trastámara-ház, Habsburg-ház, Bourbon-ház
Elődállam
Utódállam
 Szicíliai Királyság
Két Szicília Királysága 

A Nápolyi Királyság hivatalosan nem létező királyság volt, mely a Szicíliai Királyság részét képezte és ennek az Appennini-félszigeten levő területeit foglalta magába. A királyság hivatalos elnevezése mindvégig Szicíliai Királyság (A Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság) maradt. A Nápolyi Királyság elnevezés csak történészi műszó a másik Szicíliai Királyságtól (A Világítótornyon túli Szicíliai Királyság) való megkülönböztetésre. A királyság 1282 és 1816 között létezett.

A középkori Nápolyi Királyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szicíliai vecsernye után, 1282-ben Szicília szigete kinyilvánította függetlenségét a Szicíliai Királysággal szemben. A király, I. Anjou Károly kénytelen volt elhagyni a palermói udvart, miután vereséget szenvedett I. Aragóniai Péter hadaitól. I. Károly királyi udvarát Nápolyban rendezte be és megalapította a Nápolyi Királyságot, viszont igényt tartott Szicíliára is, így mindkét királyság hivatalosan a Szicíliai Királyság név alatt volt ismert. A Nápolyi Királyság megnevezést csak megkülönböztetésként, nem hivatalosan használták. A nápolyi Anjouk hivatalosan 1373-ig hadban áltak a palermói Aragóniai-házi uralkodókkal, amikor I. Johanna királynő lemondott a sziget követeléséről.

Az első Nápolyi Királyság felszámolásában I. Johannának volt nagy szerepe, aki miután gyermektelen maradt, I. Anjou Lajost nevezte ki utódjaként, annak ellenére, hogy unokatestvére a durazzói herceg is igényt tartott a trónra. A királynőt 1382-ben meggyilkolták és így III. Durazzói Károly került a királyság élére, ami a királyságon belüli öröklési harcokhoz vezetett. III. Károly leánya, II. Johanna előbb V. Aragóniai Alfonzt jelölte meg utódjaként, majd később III. Anjou Lajost. Végül is azonban I. René került a trónra 1435-ben.

1442-ben V. Alfonz szicíliai király elfoglalta a Nápolyi Királyságot, amelyet újraegyesített Szicíliával az Aragóniai-ház irányítása alatt. (Nápolyban I. Alfonz néven uralkodott). 1458-ban a királyság ismét kettészakadt, a Nápolyi Királyság trónjára I. Aragóniai Ferdinánd került, Alfonz törvénytelen fia.

Ferdinánd halála után, 1494-ben, VIII. Károly francia király betört az Appennini-félszigetre igényt tartva a trónra, miután apja René unokájának leszármazottja volt. VIII. Károly elűzte II. Alfonzot Nápolyból 1495-ben, de nemsokára kénytelen volt visszavonulni II. Aragóniai Ferdinánd hadai elől. Ferdinánd halála után, 1496-ban a nápolyi trónra Frigyes került. A franciák azonban nem hagytak fel trónkövetelésükkel, ami oda vezetett, hogy 1501-ben II. Aragóniai Ferdinánd beleegyezett a királyság felosztásába. Az egyezségnek azonban rövid időn belül végeszakadt, és a franciák és spanyolok ismételten háborúba keveredtek a királyság feletti uralomért. A háború 1504-ben spanyol (aragón) győzelemmel ért véget.

Korai újkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A királyság a 16. század folyamán is a Franciaország és Spanyolország közötti viszálykodás tárgya maradt, de a királyság elhódítására irányuló francia próbálkozások egyre gyengültek. A franciák 1559-ben a cateau-cambrésis-i békeszerződésben mondtak le véglegesen követeléseikről.

A 18. századi spanyol örökösödési háborúk után, az 1713as utrechti béke és az 1714-es rastatti békeszerződések értelmében a Nápolyi és a Szicíliai Királyság a Habsburg Birodalom fennhatósága alá jutott, a királyság élére VI. Károly német-római császár lépett. Szicíliát II. Viktor Amadé savoyai herceg kapta meg a császártól, hűbéri szolgálatai jutalmául. 1718-ban Viktor Amadé veje, V. Fülöp spanyol király felmondta az utrechti békeszerződést, megtámadta és megszállta Szicíliát. A támadást a négyes szövetség hárította el (passero-foki tengeri csata). A négyes szövetség háborújának eredményeképpen 1720-ban a Szicíliai Királyság visszajutott VI. Károly birtokába (Viktor Amadé cserébe Szardínia szigetét kapta meg). Sem a Nápolyi Királyság, sem a Szicíliai Királyság nem maradhatott sokáig Habsburg fennhatóság alatt, mert 1734-ben a spanyolok a lengyel örökösödési háború során meghódították, és 1735-ben mindkét királyság élére a Bourbon-házból való V. Fülöp spanyol király legifjabb fiát, Károly pármai herceget helyezték, aki VII. Károly néven uralkodott. Miután apja halálát követően 1759-ben Károly (III. Károly néven) a spanyol trónra került, a nápolyi trónt fia, IV. Ferdinánd kapta meg. A két királyság 1735 után perszonálunióban állt egymással, csak a közös király személye fogta össze őket, egyébként teljesen függetlenek voltak egymástól.

19. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Két Szicília Királysága 1815-ben

1799-ben IV. Ferdinándot a Napoléon Bonaparte tábornok vezette francia forradalmi haderő és az őket támogató nápolyiak elűzték a trónról. A királyi pár Szicíliába menekült. A szigetet a brit hadiflotta a napóleoni háborúk egész tartama alatt meg tudta védelmezni. A franciák segítségével kikiáltott második nápolyi köztársaság, a Parthenopéi Köztársaság rövid életűnek bizonyult. A katolikus klérus által ösztönzött lazzari-felkelés és a brit flotta aktív beavatkozása visszahozta Ferdinándot a trónra.

Ferdinánd 1805-ben úgy döntött, hogy csatlakozik a Napóleon elleni harmadik koalícióhoz. Ez súlyos következményekkel járt. Királysága 1806-ban, az austerlitzi csata után a franciák kezébe került. Napóleon császár a bátyját, Józsefet emelte a nápolyi trónra. Miután József 1808-ban a spanyol trónt kapta meg, Napóleon húga, Karolina és ennek férje Joachim Murat marsall került a nápolyi trónra.

IV. Ferdinánd eközben a Szicíliai Királyság uralkodója is volt, III. Ferdinánd néven. Miután 1814-ben a nemzetközi koalíció legyőzte Napóleon seregeit, az európai nagyhatalmak megerősítették Murat-t nápolyi királyként. A nagyhatalmak, főleg Nagy-Britannia és a Habsburg Birodalom azonban gyanakodva figyelték uralkodását. Murat helyzete egyre bizonytalanabbá vált. 1815-ben, amikor Napóleon száz napra ismét visszaszerezte a francia trónt, Murat a támogatásáról biztosította őt. A tolentinói csatában az osztrák császári seregek leverték Murat hadait, és visszahelyezték IV. Ferdinándot a nápolyi trónra. A waterlooi csata után Ferdinánd király elfogatta és kivégeztette Murat-t.

1816-ban a Nápolyi Királyság hivatalosan egyesült a Szicíliai Királysággal, így megalakult az új államalakulat, a Két Szicília Királysága. Ferdinánd király, aki eddig IV. Ferdinánd néven Nápoly, III. Ferdinánd néven Szicíliai királya volt, most felvette az I. Ferdinánd nápoly–szicíliai király nevet. Őt fia, I. Ferenc követte a kettős királyság trónján. I. Ferenc uralkodása alatt a királyság Itália legdiktatórikusabb állama lett. 1859-ben, II. Ferenc uralkodása alatt ugyanakkor a leggazdagabb itáliai királysággá vált.

1860-ban Giuseppe Garibaldi seregei elfoglalták a Két Szicília Királyságát, és átadták II. Viktor Emánuel szárd–piemonti királynak. Az 1860. október 21-én egy népgyűlésen megszervezett népszavazás alapján Dél-Itália is csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. 1861. április 27-én II. Viktor Emánuelt az egyesült Olasz Királyság uralkodójává kiáltotta ki. A volt Nápoly–Szicíliai Királyság kétszer akkora összeg befizetésével járult hozzá a közös államkincstár megalapozásához, mint az összes többi csatlakozó állam együttvéve.

Kapcsolódó lapok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]