Nápolyi Királyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nápolyi Királyság
(hivatalosan: A Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság)
1282. szeptember 4.1799. január 23.
1799. június 13.1816. december 12.
(1799: Parthenopéi Köztársaság)
 Nápolyi Királyság címere
Nápolyi Királyság címere
 Nápolyi Királyság zászlaja
Nápolyi Királyság zászlaja
Italia Regno di Napoli locator.svg
Általános adatok
Fővárosa Nápoly
Hivatalos nyelvek olasz
Vallás katolicizmus
Kormányzat
Államforma királyság
Dinasztia Anjou-ház, Trastámara-ház, Habsburg-ház, Bourbon-ház
Elődállam
Utódállam
 Szicíliai Királyság
Két Szicília Királysága 
Commons

A Nápolyi Királyság hivatalosan a Szicíliai Királyság részét képezte és ennek az Appennini-félszigeten levő területeit foglalta magába. A királyság hivatalos elnevezése mindvégig Szicíliai Királyság (A Világítótornyon inneni Szicíliai Királyság) maradt. A Nápolyi Királyság elnevezés csak történészi műszó a másik Szicíliai Királyságtól (A Világítótornyon túli Szicíliai Királyság) való megkülönböztetésre. A királyság 1282 és 1816 között létezett.

A középkori Nápolyi Királyság[szerkesztés]

A szicíliai vecsernye után, 1282-ben Szicília szigete kinyilvánította függetlenségét a Szicíliai Királysággal szemben. A király, I. Anjou Károly kénytelen volt elhagyni a palermói udvart, miután vereséget szenvedett I. Aragóniai Péter hadaitól. I. Károly királyi udvarát Nápolyban rendezte be és megalapította a Nápolyi Királyságot, viszont igényt tartott Szicíliára is, így mindkét királyság hivatalosan a Szicíliai Királyság név alatt volt ismert. A Nápolyi Királyság megnevezést csak megkülönböztetésként, nem hivatalosan használták. A nápolyi Anjouk hivatalosan 1373-ig hadban áltak a palermói Aragóniai-házi uralkodókkal, amikor I. Johanna királynő lemondott a sziget követeléséről.

Az első Nápolyi Királyság felszámolásában I. Johannának volt nagy szerepe, aki miután gyermektelen maradt, I. Anjou Lajost nevezte ki utódjaként, annak ellenére, hogy unokatestvére, a durazzói herceg is igényt tartott a trónra. A királynőt 1382-ben meggyilkolták és így III. Durazzói Károly került a királyság élére, ami a királyságon belüli öröklési harcokhoz vezetett. III. Károly leánya, II. Johanna előbb V. Aragóniai Alfonzt jelölte meg utódjaként, majd később III. Anjou Lajost. Végül is azonban I. René került a trónra 1435-ben.

1442-ben V. Alfonz aragóniai király elfoglalta a Nápolyi Királyságot, amelyet újraegyesített Szicíliával az Aragóniai-ház irányítása alatt. (Nápolyban I. Alfonz néven uralkodott). 1458-ban a királyság ismét kettészakadt, a Nápolyi Királyság trónjára I. Aragóniai Ferdinánd került, Alfonz törvénytelen fia.

Nápolyi I. Ferdinánd halála után, 1494-ben, VIII. Károly francia király betört az Appennini-félszigetre igényt tartva a trónra, miután apja René unokájának leszármazottja volt. VIII. Károly elűzte II. Alfonzot Nápolyból 1495-ben, de nemsokára kénytelen volt visszavonulni II. Aragóniai Ferdinánd hadai elől. II. Alfonz halála után, 1496-ban a nápolyi trónra IV. Frigyes került. A franciák azonban nem hagytak fel trónkövetelésükkel, ami oda vezetett, hogy 1500 végén Aragóniai Ferdinánd és XII. Lajos megkötötte a granadai titkos szerződést, amelynek értelmében Aragónia királya beleegyezett a Nápolyi Királyság területének felosztásába a spanyol és a francia korona között. 1501-ben a két hatalom közös katonai akcióval elfoglalta a Nápolyi Királyságot. Az egyetértésnek azonban rövid időn belül vége szakadt, 1503-ban a franciák és spanyolok ismét háborúba keveredtek a királyság feletti teljhatalomért. A háború 1504-ben spanyol (aragón) győzelemmel ért véget, a franciák kiszorultak Dél-Itáliából. Az új status quót 1504/1505-ben a blois-i szerződésekben rögzítették.

Korai újkor[szerkesztés]

A királyság a 16. század folyamán is a Franciaország és Spanyolország közötti viszálykodás tárgya maradt, de a királyság elhódítására irányuló francia próbálkozások egyre gyengültek. A franciák 1559-ben a cateau-cambrésis-i békeszerződésben mondtak le véglegesen követeléseikről.

A 18. századi spanyol örökösödési háborúk után, az 1713-as utrechti béke és az 1714-es rastatti békeszerződések értelmében a Nápolyi és a Szicíliai Királyság a Habsburg Birodalom fennhatósága alá jutott, a királyság élére VI. Károly német-római császár lépett. Szicíliát II. Viktor Amadé savoyai herceg kapta meg a császártól, hűbéri szolgálatai jutalmául. 1718-ban Viktor Amadé veje, V. Fülöp spanyol király felmondta az utrechti békeszerződést, megtámadta és megszállta Szicíliát. A támadást a négyes szövetség hárította el (Passero-foki tengeri csata). A négyes szövetség háborújának eredményeképpen 1720-ban a Szicíliai Királyság visszajutott VI. Károly birtokába (Viktor Amadé cserébe Szardínia szigetét kapta meg). Sem a Nápolyi Királyság, sem a Szicíliai Királyság nem maradhatott sokáig Habsburg fennhatóság alatt, mert 1734-ben a spanyolok a lengyel örökösödési háború során meghódították, és 1735-ben mindkét királyság élére a Bourbon-házból való V. Fülöp spanyol király legifjabb fiát, Károly pármai herceget helyezték, aki VII. Károly néven uralkodott. Miután apja halálát követően 1759-ben Károly (III. Károly néven) a spanyol trónra került, a nápolyi trónt fia, IV. Ferdinánd kapta meg. A két királyság 1735 után perszonálunióban állt egymással, csak a közös király személye fogta össze őket, egyébként teljesen függetlenek voltak egymástól.

19. század[szerkesztés]

Két Szicília Királysága 1815-ben

1799-ben IV. Ferdinándot a Napoléon Bonaparte tábornok vezette francia forradalmi haderő és az őket támogató nápolyiak elűzték a trónról. A királyi pár Szicíliába menekült. A szigetet a brit hadiflotta a napóleoni háborúk egész tartama alatt meg tudta védelmezni. A franciák segítségével kikiáltott második nápolyi köztársaság, a Parthenopéi Köztársaság rövid életűnek bizonyult. A katolikus klérus által ösztönzött lazzari-felkelés és a brit flotta aktív beavatkozása visszahozta Ferdinándot a trónra.

Ferdinánd 1805-ben úgy döntött, hogy csatlakozik a Napóleon elleni harmadik koalíciós háborúhoz. Ez súlyos következményekkel járt. Királysága 1806-ban, az austerlitzi csata után a franciák kezébe került. Napóleon császár a bátyját, Józsefet emelte a nápolyi trónra. Miután József 1808-ban a spanyol trónt kapta meg, Napóleon húga, Karolina és ennek férje Joachim Murat marsall került a nápolyi trónra.

IV. Ferdinánd eközben a Szicíliai Királyság uralkodója is volt, III. Ferdinánd néven. Miután 1814-ben a nemzetközi koalíció legyőzte Napóleon seregeit, az európai nagyhatalmak megerősítették Murat-t nápolyi királyként. A nagyhatalmak, főleg Nagy-Britannia és a Habsburg Birodalom azonban gyanakodva figyelték uralkodását. Murat helyzete egyre bizonytalanabbá vált. 1815-ben, amikor Napóleon száz napra ismét visszaszerezte a francia trónt, Murat a támogatásáról biztosította őt. A tolentinói csatában az osztrák császári seregek leverték Murat hadait, és visszahelyezték IV. Ferdinándot a nápolyi trónra. A waterlooi csata után Ferdinánd király elfogatta és kivégeztette Murat-t.

1816-ban a Nápolyi Királyság hivatalosan egyesült a Szicíliai Királysággal, így megalakult az új államalakulat, a Két Szicília Királysága. Ferdinánd király, aki eddig IV. Ferdinánd néven Nápoly, III. Ferdinánd néven Szicíliai királya volt, most felvette az I. Ferdinánd nápoly–szicíliai király nevet. Őt fia, I. Ferenc követte a kettős királyság trónján. I. Ferenc uralkodása alatt a királyság Itália legdiktatórikusabb állama lett. 1859-ben, II. Ferenc uralkodása alatt ugyanakkor a leggazdagabb itáliai királysággá vált.

1860-ban Giuseppe Garibaldi seregei elfoglalták a Két Szicília Királyságát, és átadták II. Viktor Emánuel szárd–piemonti királynak. Az 1860. október 21-én egy népgyűlésen megszervezett népszavazás alapján Dél-Itália is csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. 1861. április 27-én II. Viktor Emánuelt az egyesült Olasz Királyság uralkodójává kiáltotta ki. A volt Nápoly–Szicíliai Királyság kétszer akkora összeg befizetésével járult hozzá a közös államkincstár megalapozásához, mint az összes többi csatlakozó állam együttvéve.

Kapcsolódó lapok[szerkesztés]

Felhasznált irodalom[szerkesztés]