A négyes szövetség háborúja

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A négyes szövetség háborúja
1718–1720
A Passero-foki csata, 1718. augusztus 11.(Richard Paton festménye, 1767.)
A Passero-foki csata, 1718. augusztus 11.
(Richard Paton festménye, 1767.)
Dátum 17181720
Helyszín Szicília, Szardínia, Spanyolország, Skócia, Florida
Eredmény A szövetség győzelme,
hágai békeszerződés
Casus belli Spanyolország kísérlete korábbi Földközi-tengeri birtokainak visszaszerzésére.
Terület-
változások
Helyreáll a status quo. Spanyolo. örökli Pármát. Szicília visszaszáll Ausztriára. A Savoyai-ház megkapja Szardíniát.
Harcoló felek
Bandera de España 1701-1760.svg Spanyol Királyság Royal Standard of the King of France.svg Franciaország
Flag of Great Britain (1707-1800).svg Nagy-Britannia
Prinsenvlag.svg Egyesült Tart.
Banner of the Holy Roman Emperor (after 1400).svg Német-r. Birodalom
Flag of the Habsburg Monarchy.svg Ausztria
Savoie flag.svg Savoyai Hercegség
Parancsnokok
Bandera de España 1701-1760.svg Lede márki
Bandera de España 1701-1760.svg Montemar hercege
Bandera de España 1701-1760.svg Ormonde hercege
Bandera de España 1701-1760.svg Antonio Castañeta
Royal Standard of the King of France.svg Berwick hercege
Flag of Great Britain (1707-1800).svg Lord Cobham
Flag of Great Britain (1707-1800).svg George Byng
Flag of the Habsburg Monarchy.svg Mercy grófja
Savoie flag.svg Savoya hercege
Veszteségek
Halott és sebesült:
Spanyolorsz.: 4350[1]
Halott és sebesült:
Ausztria: 11 250
Nagy-Brit.: 6000
Franciao.: 3000
Savoya: 2250
Hollandia: 1500[1]

A négyes szövetség háborúja, németül: Krieg der Quadrupelallianz, spanyolul: Guerra de la Cuádruple Alianza, angolul: War of the Quadruple Alliance 1718–1720 között zajlott.

A Bourbon-házi Spanyol Királyság uralkodója háborút indított a spanyol örökösödési háborúban elvesztett itáliai birtokai visszaszerzésének, a Földközi-tengeren a spanyol hegemónia helyreállításának és az utrechti békeszerződés revíziójának szándékával. Nagy-Britannia, a Francia Királyság, a Holland Köztársaság és a Savoyai Hercegség a négyes szövetségbe tömörülve szembeszálltak a spanyol támadással.

A harc már 1717-ben megkezdődött, a formális hadüzeneteket azonban csak 1718 decemberében küldték el. A szövetség túlereje meghátrálásra késztette Spanyolországot, a háborút az 1720-as hágai békeszerződés zárta le, amelynek értelmében Spanyolország lemondott háborús hódításairól és lényegében helyreállította a háború előtti állapotot. A Savoyai-ház Szicília helyett Szardíniát kapta meg, létrejött a Szárd–Piemonti Királyság.

Előzmények[szerkesztés]

Az utrechti békeszerződés rendszere[szerkesztés]

A spanyol örökösödési háborút (1701–1714) lezáró utrechti és rastatti békeszerződésekben az európai nagyhatalmak a Bourbon-házi Fülöp francia királyi herceget, Anjou hercegét, XIV. Lajos francia király unokáját elismerték Spanyolország királyának. A szerződés értelmében azonban a Spanyol Királyság elveszítette minden itáliai birtokát. A Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot és Szardínia szigetét az osztrák Habsburg-ház szerezte meg. A Szicíliai Királyságot a Savoyai-háznak, azaz II. Viktor Amadé savoyai hercegnek ítélték, aki felvette Szicília királyának címét.

Spanyolország revíziós tervei[szerkesztés]

A 13 éven át tartó háborúban meggyengült Spanyolországot az új király, V. Fülöp igyekezett talpra állítani. 1714 elején Fülöp megözvegyült. Második házasságát (1714 végén) a becsvágyó Farnese Erzsébet pármai hercegnővel (1692–1766) a nem kevésbé becsvágyó Giulio Alberoni bíboros (1664–1752) hozta tető alá. Alberoni a királyné személyes tanácsadója lett, 1715-ben a király főminiszterré nevezte ki. Az erős kézzel kormányzó Alberoni – francia tanácsadókra is támaszkodva – sikeresen megreformálta az állam pénzügyeit, stabilizálta a spanyol gazdaságot. A bíboros megerősítette a haderőt, és 1718-ra mintegy 50 sorhajóból álló új spanyol hadiflottát szerelt fel.

V. Fülöpnek első házasságából már 3 fia volt. A második feleségétől születő gyermekeknek nemigen volt esélyük a spanyol trónra. A Pármából származó új királyné tehát ragaszkodott ahhoz, hogy saját gyermekei számára a király Itáliában szerezzen hercegségeket. A királyné igénye találkozott a király és Alberoni bíboros terveivel, akik Spanyolország elveszített hatalmát akarták helyreállítani. Spanyolország ezért bejelentette igényét Szicíliára és Szardíniára, amelyek az utrechti szerződés óta a Habsburg Ausztria birtokai voltak.

A hármas szövetség megalakulása[szerkesztés]

XIV. Lajos francia király halála (1715) óta Franciaország uralkodója az ötéves XV. Lajos francia király volt, akinek nevében (II.) Orléans-i Fülöp herceg régensként kormányzott. A gyenge egészségű gyermekkirály XIV. Lajos dédunokája, V. Fülöp spanyol király unokaöccse volt. Esetleges elhunyta esetén a francia trónra spanyol Bourbonok támaszthattak volna igényt. A régens ezért élvezte Nagy-Britannia támogatását, aki bármi áron meg kívánta akadályozni a két Bourbon-monarchia egyesítését. A spanyol expanziós terveket a Holland Köztársaság is fenyegetőnek ítélte. Ez a három hatalom 1717. január 4-én megkötötte a hármas szövetséget, hogy közös diplomáciai lépéseket tegyenek Spanyolország ellen.

A háború lefolyása[szerkesztés]

A harcok kirobbanása[szerkesztés]

1714-ben a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között háború tört ki. 1716-ban a Habsburg Birodalom belépett a háborúba Velence oldalán. Megkezdődött az újabb Habsburg–török háború (1716–1718).

Spanyolország kihasználta a kedvező alkalmat. A hármas szövetség tiltakozását figyelmen kívül hagyva 1717 novemberében 8000 főnyi spanyol katonaság szállt partra a Habsburg Birodalomhoz tartozó Szardínia szigetén. Ausztria alig reagált, mert a Habsburg birodalmi haderő zöme a balkáni harcokban volt lekötve, és Savoyai Jenő herceg (1683-1736), a bécsi Haditanács elnöke el akarta kerülni egy súlyosabb itáliai háború kitörését. Csupán a Habsburg kézben lévő Nápolyi Királyság haderejét erősítette meg, mert úgy ítélte, a spanyol offenzíva Nápolyt is fenyegetheti.

A négyes szövetség megalakulása[szerkesztés]

A Szardínia elleni spanyol támadás kényszerhelyzetbe hozta Ausztriát. A hármas szövetség tagjai igyekeztek békekötésre bírni az Oszmán Birodalmat és az ellene harcoló államokat, hogy a Habsburg Birodalom minél előbb bevethesse haderejét Spanyolország ellen. Savoyai Jenő győzelmei nyomán a Török Portán is megérlelődött a megegyezési szándék. Brit és holland közvetítéssel végül 1718. július 21-én megkötötték a pozsareváci békeszerződést, amelyben Ausztria megtarthatta összes hódítását. A Temesköz, a Bánát, a Havasalföld nyugati fele és Szerbia északi része, Belgráddal együtt a Habsburgok kezére került, a Velencei Köztársaság végleg megszerezte a Morea-félszigetet.

Guillaume Dubois bíboros, francia főminiszter szívós munkával dolgozott a katonai szövetség kibővítésén. 1718. augusztus 2-án a londoni egyezménnyel létrehozták a négyes szövetséget. A hármas szövetséghez VI. Károly császár is csatlakozott a Német-római Birodalom nevében. Az egyezmény a Holland Köztársaság részvételét is előirányozta, de az csak később, 1719. február 16-án csatlakozott. A szövetség tagállamai fő célként az európai hatalmi egyensúly biztosítását deklarálták. A császár a nápolyi és szicíliai királyságok megtartása fejében hajlandó volt lemondani a spanyol trón iránti igényéről, beleegyezett, hogy Szardíniát elcseréli Szicília ellenében, és késznek mutatkozott elfogadni a spanyol Bourbon-ház itáliai jelenlétét. A szövetség feltételeit elküldték Madridba azzal, hogy ha Spanyolország nem fogadja el azokat, a szövetség hadüzenetével kell számolnia.

Hadi események 1718-ban[szerkesztés]

V. Fülöp spanyol király flottája azonban már 1718. július 3-án partra szállt Szicíliában is, amelyet az utrechti szerződés értelmében ekkor a Savoyai-ház birtokolt. A spanyol csapatok július 7-én bevették Palermót, és hamarosan elfoglalták az egész szigetet. Messinát ostrom alá vették, az erőd sokáig kitartott, csak 1718 szeptemberében foglalták el. A spanyol inváziót hivatalosan azzal indokolták, hogy a szicíliai lakosság elégedetlen volt a savoyai kormányzattal. Alberoni bíboros tárgyalásokat kezdett a Savoyai Hercegséggel, igyekezett rávenni II. Viktor Amadé herceget egy közös Habsburg-ellenes fellépésre, részt kínálva neki az elfoglalt területekből. Az elővigyázatos Viktor Amadé mindvégig tárgyalásokat folytatott a spanyolokkal, de a szövetségkötést addig halasztgatta, amíg a háború véget nem ért.

Nagy-Britannia ekkor George Byng admirális parancsnoksága alatt a Földközi-tenger nyugati medencéjébe küldött egy erős flottaköteléket (22 sorhajót és 6 kisebb egységet, 1444 ágyúval), úgymond „a brit kereskedelmi érdekek védelmére.” Nápoly osztrák alkirályától, Wirich Philipp von Daun tábornoktól[2] Byng megtudta, hogy hamarosan Habsburg-haderőt indítanak Szicília visszafoglalására. Az átkelést biztosítani kellett. A brit flottakötelék végigkutatta a partvidéket. 1718. augusztus 11-én Szicília délkeleti csúcsánál, a Passero-fok közelében rátalált a spanyol flottára (23 sorhajó, 7 kisebb egység, 1096 ágyú), a baszk származású Antonio de Gaztañeta (Castaneta) admirális parancsnoksága alatt. Mivel még nem történt hadüzenet, Byng ügyesen provokálta Castanetát. A spanyolok tüzeltek először, a kialakuló tengeri csatában a brit flotta (Byng hivatalos jelentése szerint „önvédelemből”) szétverte a spanyol köteléket (10 sorhajót és 4 fregattot zsákmányoltak, 4 sorhajót elsüllyesztettek), megtörve a spanyol hadiflotta erejét, megnehezítve a szardíniai és szicíliai spanyol csapatok utánpótlását.

A Nápolyban összpontosított kis Habsburg-hadsereget a brit hajók 1718 őszén átszállították Szicíliába, hogy a négyes szövetség döntése szerint visszafoglalják azt a császár részére. A csapatokat október 13-án szállították partra Milazzo közelében (Messinától 45 km-re nyugatra). 1718. október 15-én Wirich von Daun csapatai támadást intéztek Lede márki spanyol csapatai ellen, de az első milazzói csatában visszaverték őket. Az osztrákok – akiket a brit flotta a tengerről támogatott – megtartották a milazzói erődöt, de nem tudtak kitörni a spanyol ostromzár alatt tartott hídfőből.

1718. december 17-én Spanyolország végleg visszautasította a négyes szövetség feltételeit, erre Nagy-Britannia hivatalos hadüzenetet küldött. A háború kiterjedt a dél-amerikai spanyol gyarmatokra is, ahol a britek pozíciókat próbáltak szerezni. Az 1718-as év végére Nagy-Britannia és a Habsburg Birodalom már hadban álltak Spanyolországgal. (Hollandia csak 1719 augusztusában kapcsolódott be a háborúba.)

Hadi események 1719-ben[szerkesztés]

1718 decemberében Dubois bíboros, francia külügyminiszter emberei egy Spanyolországból irányított főúri összeesküvést lepleztek le, amelynek célja Orléans-i Fülöp régens leváltása volt. Helyére, a gyermek XV. Lajos gyámjaként V. Fülöp spanyol királyt helyezték volna. A „Cellamare-összeesküvést” a spanyol nagykövet, Antonio del Giudice, Cellamare hercege szervezte, a francia udvar befolyásos tagjai támogatták, elsősorban XIV. Lajos balkézről való, törvényesített leszármazottai, az Orléans-i ház ellenségei. A régens felszámolta a szervezkedést, a francia résztvevőket a Bastille-ba záratta. Cellamare herceget letartóztatták és kiutasították az országból.

1718. december 27-én a régens hadat üzent Spanyolországnak. Erődemonstráció következett: 1719 áprilisában egy 20 000 fős francia hadsereg, Berwick herceg, marsall vezetésével a Pireneusokon át benyomult a Baszkföldre. Június 18-án elfoglalták Fuenterrabíát, augusztus 17-én Pasajest és San Sebastiánt. Egy másik hadoszlop Katalóniába nyomult, elfoglalta Seo de Urgelt (katalánul: La Seu d’Urgell) V. Fülöp csapatait Pamplonában összpontosította. Hadvezére, Francisco Pío de Saboya y Moura herceg, Castel-Rodrigo márkija, Barcelona katonai kormányzója sikeres ellentámadást indított, ennek során Fuenterrabíát sikerült visszafoglalnia. Egy legenda szerint a végveszélyben maga Farnese Erzsébet királyné is nyeregbe szállt, és személyesen vezetett harcba egy spanyol hadosztályt. Valójában a francia előrenyomulás az utánpótlási gondok miatt fékeződött le.

A francia flotta támadást intézett a kantábriai Santoña kikötővárosa ellen, elpusztítva a kikötő berendezéseit és az erőd tüzérütegeit.

Az 1719-es év során az osztrákok új ellenoffenzívát indítottak Szicíliában. Mivel Savoyai Jenő nem vállalta a főparancsnokságot, az itáliai Habsburg-haderőt a lotaringiai Claudius Florimund Mercy gróf, tábornagy (franciásan Claude Florimond de Mercy, 1666–1734) irányította. Mercy grófja június 20-án támadást intézett a Francavilla di Sicilia mellett táborozó spanyol főerő ellen, de a francavillai csatában vereséget szenvedett. Lede márki azonban nem tudta kiaknázni győzelmét. A brit flotta elvágta anyaországától, készletei fogytak. A második milazzói csatában már Mercy csapatai győztek, októberben visszafoglalták Messinát, és ostrom alá vették Palermót.

A brit flotta blokádjától szenvedő Spanyolországban Alberoni bíboros a skót jakobiták függetlenségi mozgalmát kívánta felhasználni Nagy-Britannia meggyengítésére. Az Írországból száműzött Ormonde hercege 1719. március 6-án kihajózott Cádizból egy 5000 spanyol katonát szállító flottával. Köztük volt James Keith, Marishal 9. earl-jének fia.[3] Az expedíciós hadsereg célja egy nagy skót felkelés kirobbantása és támogatása lett volna, amely megbuktatja I. György királyt. Helyére James Stuartot, az elűzött II. Jakab angol király fiát, a jakobiták trónkövetelőjét, az „Old Pretendert” ültették volna. Skócia nyugati partvidékén akartak partra szállni, de egy vihar már Galicia partjainál szétszórta őket, és nem jutottak el a Brit-szigetekre.

Egy hónappal később La Coruñából egy kisebb expedíció indult, 300 spanyol katonával, James Keith bátyjának, George Keithnek, Marischal 10. earljének vezetésével. Sikeresen partra szálltak Eilean Donan-i várnál, itt 1000 főnyi skót harcos csatlakozott hozzájuk. Júniusban azonban a glenshieli csatában vereséget szenvedtek az angol csapatoktól.

A Brit-szigetek elleni támadást megtorlandó, 1719 szeptemberében 4000 brit katona szállt partra Galiciában. Elfoglalták Vigo kikötőjét, majd a szárazföld belsejében Pontevedrát is. A francia határtól távol eső területen végrehajtott támadás nagy riadalmat keltett, a spanyol kormányzat ráébredt az anyaország sebezhetőségére.

A háború kiterjedt az észak-amerikai gyarmatokra is. 1719 májusában francia csapatok elfoglalták a nyugat-floridai Pensacola spanyol várost, hogy megelőzzenek egy Dél-Karolina elleni spanyol támadást. Augusztusban a spanyolok visszafoglalták a várost, de az év végén a franciák ismét bevették.

1720 februárjában Kubából egy spanyol flottilla indult el, 1200 katonával, José Cornejo kapitány vezetésével a Bahama-szigetek felé. Nassau kikötőjébe (éppen egy spanyol inváziótól tartva) brit hadihajókat rendeltek. A spanyol különítmény azonban a sziget túloldalán szállt partra és végigrabolták Nassau környékét. Woodes Rogers, a kalózból lett kormányzó milicistái a nassaui csatában elűzték őket, a spanyolok zsákmányukkal hazatértek.

A háború lezárása[szerkesztés]

1719 augusztusában Hollandia is belépett a háborúba a szövetség oldalán. A madridi kormány belátta, hogy a négyhatalmi szövetség túlereje ellen nem érhet el sikert, és tárgyalásokat javasolt. A szövetségesek első követelése az volt, hogy V. Fülöp távolítsa el Alberoni bíborost, a háború fő felelősét. 1719. december 5-én Alberonit minden tisztségétől megfosztották és kötelezték, hogy 3 héten belül hagyja el Spanyolországot. Ezután megkezdődtek a béketárgyalások, amelyek eredményeképpen 1720. február 20-án aláírták a hágai békeszerződést, amely lezárta a nyugat-európai háborút. A szicíliai harcok csak később, egy külön megegyezés (úgynevezett palermói konvenció) után szűntek meg. 1720 májusában Lede márki csapatai kiürítették Szicíliát és Szardíniát.

Következmények[szerkesztés]

V. Fülöp spanyol királynak ki kellett ürítenie az összes általa megszállt területet. Ugyanakkor Farnese Erzsébet fiának, Károly infánsnak (1716-1788) odaígérték Párma és Piacenza hercegségeit és a Toszkánai Nagyhercegséget is, ha a Farnese-ház férfiágon kihalna. (A Pármában uralkodó Antonio Farnese herceg (1679–1731) gyermektelen volt, halála esetén unokahúgát, Farnese Erzsébet hercegnőt, Spanyolország királynéját illette a hercegi örökség). Ez 1731-ben bekövetkezett, és Károly infáns rövid időre, 1731-től 1735-ig Párma és Piacenza hercege lett. Előtte azonban még lezajlott a brit–spanyol háború (1727–1729).

A nyugat-floridai Pensacola várost, amely a háború alatt többször is gazdát cserélt, a francia csapatok lerombolták, majd a romokat visszaadták Spanyolországnak.

A Habsburgok lemondtak Szardíniáról, cserébe visszakapták a sokkal gazdagabb és stratégiailag fontosabb Szicíliát. Ennek ellentételeként VI. Károlynak le kellett mondania a spanyol trón iránti igényéről. Az ügyesen manőverező II. Viktor Amadé savoyai herceg azonban megkapta a császártól Szardíniát, és elismerték Szardínia királyának. Ezzel megszületett a Szárd–Piemonti Királyság, amely a következő évszázadban egész Itáliát saját hatalma alá hajtotta.

A négyes szövetség háborúja bizonyos mértékig még a spanyol örökösödési háború folytatásának tekinthető, mivel a Földközi-tengeri hatalmi viszonyokat az utrechti szerződés nem, csak az 1720-as palermói konvenció tisztázta. A következő években Spanyolország kitört diplomáciai elszigeteltségéből. A lengyel örökösödési háborút (1733-1738) kihasználva 1735-ben V. Fülöp még a Nápolyi és a Szicíliai Királyságot is megszerezte Farnese Erzsébet legidősebb fia, Károly infáns számára. (Cserébe viszont Spanyolországnak ismét le kellett mondania a Pármai Hercegségről, amit csak 1748-ban, az osztrák örökösödési háborúban szereztek meg újra, V. Fülöp és Farnese Erzsébet ifjabbik fia, Fülöp infáns számára).

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b 18. századi emberveszteségek
  2. Leopold Joseph von Daun császári tábornagy apja.
  3. James Francis Edward Keith, németesen Jakob von Keith (1696–1758), skót főnemes, Marischal earl-jének második fia, később porosz tábornagy, Nagy Frigyes hadvezére a hétéves háborúban.

Források[szerkesztés]

  • Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség, Gondolat, Budapest, 1978, ISBN 9632807146
  • Ifj. Barta János: A kétfejű sas árnyékában. Az abszolutizmustól a felvilágosodásig (1711–1780), Magyar Krónika, Gondolat, 1984.
  • Zwischenkriegszeit Barock: Pragmatische Sanktion, Englisch-Spanischer Krieg, Krieg Der Quadrupelallianz, Friede Von Utrecht, Taschenbuch, Books Llc, ISBN 9781159361969 (németül)
  • Ottokar Weber: Die Quadrupel-Allianz vom Jahre 1718. Ein Beitrag zur Geschichte der Diplomatie im achtzehnten Jahrhundert, F. Tempsky, 1887. (Google-könyvek)
  • Michael Kotulla: Deutsche Verfassungsgeschichte: vom Alten Reich bis Weimar (1495 - 1934), Springer, 2008. 156-157. old. (Google-könyvek)
  • Bernecker – Seidel – Hoser (kiadó): Die spanischen Könige, C.H.Beck Verlag, München, 1997, ISBN 3406427820 (németül)
  • Volker Reinhardt: Geschichte Italiens, C.H.Beck Verlag, München 2003, ISBN 3406502849 (németül)
  • Helmut Pemsel: Seeherrschaft Band 1, Bernhard & Graefe Verlag, Augsburg 1996, ISBN 3893507116 (németül)

További információk[szerkesztés]