Olasz Királyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Olasz Királyság
Regno d'Italia
18611946
Olaszország címere
Olaszország címere
Olaszország zászlaja
Olaszország zászlaja
Az Olasz Királyság 1919-ben
Az Olasz Királyság 1919-ben
Általános adatok
Fővárosa Torino (1861–1864),
Firenze (1864–1871),
Róma (1871–1943), (1945–1946),
Brindisi (1943–1945)
Hivatalos nyelvek olasz
Vallás katolicizmus
Pénznem olasz líra
Kormányzat
Államforma királyság
Dinasztia Savoyai-ház
ElődállamUtódállam
 Szárd KirályságOlaszország 
 Lombard–Velencei Királyság
 Pápai állam
 Két Szicília Királysága
 Toszkánai Nagyhercegség
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Királyság témájú médiaállományokat.

Az Olasz Királyság (olaszul: Regno d’Italia) egy 1861–1946 között, a mai Olaszország területén fennálló állam volt.

Területe[szerkesztés]

Történelem[szerkesztés]

Kikiáltásának előzményei[szerkesztés]

A krími háború alkalmat kínált a Szárd Királyság számára, hogy kilépjen a nemzetközi porondra. Cavour 15 000 katonát küldött 1855-ben a Krímbe. A párizsi békekonferencián így ott lehetett ő is. Szerette volna elérni, hogy megkapja a Parmai és a Modenai Hercegséget és hogy a franciák és az osztrákok vonják ki a csapataikat Itáliából. Végül csak a Pápai Államban és a Bourbonok koronája alá tartozó államokban (a Nápoly–Szicíliai Királyságban és a Parmai Hercegségben) folytatott rossz kormányzás elítélését sikerült kimondatnia, Itáliában azonban megnőtt Piemont tekintélye.

A háború 1859. április 26-án kezdődött. Az osztrákok hadvezére, Gyulai Ferenc táborszernagy gyors támadással szerette volna szétverni az szárd haderőt, még a franciák megérkezése előtt. A piemontiak azonban kitértek az osztrákok elől dél felé. Közben a francia haderő is megérkezett, és megmozdultak a közép-itáliai államok is. 1859. április 27-én II. Lipót elmenekült Firenzéből, ahol ideiglenes kormány alakult, amely kimondta Toszkána Szárd–Piemonthoz csatolását.. Június 13-án felkeltek a modenaiak, akik szintén csatlakoztak Piemonthoz. Ugyanezt tette június 29-én Parma is.

A háború döntő csatáit Magentánál (1859. június 4.) és Solferinónál (1859. június 24.) vívták meg. Magentánál a franciák megverték az osztrákokat, és bevonultak Milánóba, a solferinói véres csatában is visszavonulásra késztették a 29 éves Ferenc József császár vezette osztrákokat. III. Napóleon császár azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan Olaszország van születőben, amely Franciaország vetélytársa lehet a Földközi-tenger térségében. Így 1859. július 8-án Villafrancában megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés november 10-én történt meg Zürichben, olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta Velencét, Lombardiát átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak Piemonthoz. A békét II. Viktor Emánuel is elfogadta, Cavour tiltakozásul lemondott.

Azonban a közép-itáliai államok Piemonthoz való csatlakozását nem lehetett meg nem történtté tenni. 1859 novemberében Modena, Parma és Romagna egyesült, majd 1860. március 18-án Emilia is kimondta csatlakozását Piemonthoz. 1860. március 22-én Toscana ugyanígy tett. A miniszterelnökként visszatért Cavournak sikerült elismertetnie III. Napóleonnal a közép-itáliai államok csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében át kellett adnia Franciaországnak Nizzát és Savoyát.

1860 tavaszán a mérsékelt liberálisok nem gondolták, hogy a Savoyai-ház királyságát egyesíteni lehetne Dél-Itáliával is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött polgári demokratikus erők, az észak- és közép-olaszországi kis- és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok.

Ezeknek a hazafiaknak Giuseppe Garibaldi volt a vezérük. Garibaldi külsőleg inkább franciának nézett ki. Iskolázatlan tengerészként kezdte, majd belépett a republikánus Mazzini Ifjú Itália szervezetébe. Belépett a piemonti hadiflottához, ahol összeesküvés vádjával halálra ítélték. Dél-Amerikába menekült, ahol részt vett a függetlenségi harcokban, így már 1848 előtt legenda lett belőle Itáliában, amit 1848-49-ben a Római Köztársaság katonai erőit irányítva megerősített. A forradalom leverése után külföldre menekült. 1859-ben felajánlotta kardját Viktor Emánuelnek, de hűvösen fogadták.

1860. május 6-án Garibaldi 1089 vörös inges emberével elindult Genovából, hogy felszabadítsa dél-itáliai honfitársait. Május 11-én szálltak partra Marsalában, és megindultak Palermo felé. Garibaldi a következőket mondta: „Itt most vagy megteremtjük Olaszországot vagy meghalunk”. 1860. június 6-án elfoglalták Palermót, majd 1860. június 21-én Milazzónál legyőzték a Bourbon királyi sereget. 1860. augusztus 20-án Garibaldi átkelt Szicíliából Calabriába, majd szeptember 7-én bevonult Nápolyba. Ezután Róma elfoglalását tervezte.

Cavour vegyes érzelmekkel fogadta a hódítások hírét. Nem akarta, hogy a republikánus érzelmű Garibaldi IX. Piusz pápa ellen induljon, ezáltal alkalmat adva Ausztriának, Franciaországnak, az európai konzervatív monarchiáknak, hogy fegyveres erejükkel az egyház védelmére keljenek.

1860. szeptember 11-én megindult a piemonti sereg, benyomult az Egyházi Államba, részben azért, hogy megelőzze Garibaldit, és megmentse a pápát, részben azért, hogy területeket vegyen el a Pápai Államtól. Viktor Emánuel el is ragadta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát, csak Lazio tartomány és Róma maradt a Pápai Állam fennhatósága alatt. Szeptember 18-án a szárd–piemonti haderő szétverte a pápai fősereget, október 1-jén pedig döntő csapást mért a nápoly–szicíliai királyi seregre. A Garibaldi-kérdés megoldását a király vállalta magára. Október 26-án találkozott vele Teanónál. Viktor Emánuel megköszönte Garibaldi szolgálatait és elbocsátotta őt.

Az 1860. október 21-én megrendezett népszavazás eredménye alapján Dél-Itália is csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. Savoya tartományt viszont, a Savoyai-ház törzsbirtokát a katonai segítség fejében át kellett engedni III. Napóleonnak. A Torinóban összeült olasz parlament 1861. április 27-én II. Viktor Emánuelt az egyesült Olaszország királyává kiáltotta ki. A király Cavournak adott kormányalakítási megbízást, ő azonban nemsokára, június 6-án meghalt.

Stabilizációs politika (1861–1870)[szerkesztés]

Az olasz liberális politika (1870–1914)[szerkesztés]

Az első világháború és a liberális állam bukása (1915–1922)[szerkesztés]

A fasiszta rezsim (1922–1943)[szerkesztés]

Az olasz polgárháború (1943–1945)[szerkesztés]

Az olasz alkotmányozási népszavazás (1946)[szerkesztés]

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés]

Uralkodói[szerkesztés]

A királyságot formálisan a Savoyai-ház tagjai vezették.

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés]

Az olasz törvényhozás parlamentáris volt, négy városban székelt a királyság ideje alatt: Torinóban (1861–1864), Firenzében (1864–1871), Rómában (1871–1943) és Brindisiben (1943–1945), valamint 1945–1946 között ismét Rómában.

Politikai pártok[szerkesztés]

1861–1919
  • Történelmi jobb (Destra Storica, eredetileg Destra)
  • Történelmi bal (Sinistra Storica, eredetileg Sinistra)
1919–1922
  • Radikális Párt (Partito Radicale, PR)
  • Olasz Reformszocialista Párt (Partito Socialista Riformista Italiano, PSRI)
  • Olasz Liberális Párt (Partito Liberale Italiano, PLI)
1922–1943
  • Nemzetifasiszta Párt (Partito Nazionale Fascista, PNF) az egyetlen legálisan működő párt ebben az időszakban
1943–1946
  • Demokratikus Munkáspárt (Partito Democratico del Lavoro, DL)
  • Akciópárt (Partito d'Azione, PdA)
  • Kereszténydemokrácia (Democrazia Cristiana, DC)
  • Pártnélküli (Pietro Badoglio mint katona volt egyedül ilyen)

Végrehajtó hatalom[szerkesztés]

Az Olasz Királyságban 23 törvényhozási ciklust tartottak számon, azonban ennél jóval több miniszterelnök és kormányzat működött (érdekesség, hogy a VIII. ciklussal kezdődött és a XXX. ciklussal végződött). A Duce megbuktatásától, 1943. július 25-től alkotmányos átmeneti időszaknak nevezik (periodo costituzionale transitorio) a népszavazás lezárásáig terjedő időszakot, 1946. július 10-ig.

Választások az Olasz Királyságban
  • 1861. (VIII.)
  • 1865. (IX.)
  • 1867. (X.)
  • 1870. (XI.)
  • 1874. (XII.)
  • 1876. (XIII.)
  • 1880. (XIV.)
  • 1882. (XV.)
  • 1886. (XVI.)
  • 1890. (XVII.)
  • 1892. (XVIII.)
  • 1895. (XIX.)
  • 1897. (XX.)
  • 1900. (XXI.)
  • 1904. (XXII.)
  • 1909. (XXIII.)
  • 1913. (XXIV.)
  • 1919. (XXV.)
  • 1921. (XXVI.)
  • 1924. (XXVII.)
  • 1929. (XXVIII.)
  • 1934. (XXIX.)
  • 1939. (XXX.)
  • 1943-tól átmeneti kormányzás a XXX-kal párhuzamosan
  • Camillo Benso di Cavour: 1861. március 23. – 1861. június 6.†
  • Bettino Ricasoli: 1861. június 6. – 1862. március 3.
  • Urbano Rattazzi:
  • Luigi Carlo Farini
  • Marco Minghetti
  • Alfonso Ferrero la Marmora
  • Bettino Ricasoli
  • Urbano Rattazzi
  • Federico Luigi, Conte Menabrea
  • Giovanni Lanza
  • Marco Minghetti
  • Agostino Depretis
  • Benedetto Cairoli
  • Agostino Depretis
  • Benedetto Cairoli
  • Agostino Depretis
  • Francesco Crispi
  • Antonio Starabba, Marchese di Rudinì
  • Giovanni Giolitti
  • Francesco Crispi
  • Antonio Starabba, Marchese di Rudinì
  • Luigi Pelloux
  • Giuseppe Saracco
  • Giuseppe Zanardelli
  • Giovanni Giolitti
  • Tommaso Tittoni
  • Alessandro Fortis
  • Sidney Sonnino
  • Giovanni Giolitti
  • Sidney Sonnino
  • Luigi Luzzatti
  • Giovanni Giolitti
  • Antonio Salandra
  • Paolo Boselli
  • Vittorio Emanuele Orlando
  • Francesco Saverio Nitti
  • Giovanni Giolitti
  • Ivanoe Bonomi
  • Luigi Facta
  • Benito Mussolini: 1922. október 31. – 1943. július 25.
  • Pietro Badoglio (vezértábornagy)
  • Ivanoe Bonomi
  • Ferruccio Parri
  • Alcide De Gasperi

Igazságszolgáltatás[szerkesztés]

Közigazgatási beosztás[szerkesztés]

Olasz expanziós külpolitika[szerkesztés]

Védelmi rendszer[szerkesztés]

Az Olasz Királyság mindenkori haderejének főparancsnoka maga a király volt 1861 és 1938 között, majd 1943 és 1946 között. 1938. március 30-án azonban Mussolini egy új rendfokozatot hozatott létre, a primo maresciallo dell'impero, azaz „a birodalom első tábornagya” (Generalissimo), melyet a király és a duce egyaránt viselt, 1943-as évig, Mussolini bukásáig.

Az olasz királyi haderő haderőnemei:

Népesség[szerkesztés]

Gazdaság[szerkesztés]

Közlekedés[szerkesztés]

Kultúra[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]

  • Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914, második, átdolgozott, bővített kiadás, Korona, Budapest, 2005. ISBN 963-9036-60-9
  • Keegan, John. Az első világháború (magyar nyelven). Budapest: Európa Kiadó, 450–466. o. (2010). ISBN 9789630788960