Olasz Kereszténydemokrata Párt (történelmi)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Olasz Kereszténydemokrata Párt

Democrazia Cristiana.svg
Adatok
Elnök Alcide De Gasperi (1946-1954), Adone Zoli (1954-1960), Attilio Piccioni (1960-1966), Mario Scelba (1966-1969), Benigno Zaccagnini (1969-1975), Amintore Fanfani (1976), Aldo Moro (1976-1978), Flaminio Piccoli (1978-1980), Arnaldo Forlani (1980-1989), Ciriaco De Mita (1989-1992), Rosa Russo Iervolino (1992-1994)

Alapítva 1943. december 15.
Feloszlatva 1994. január 16.
Eredeti név Kereszténydemokrácia Párt
Székház Piazza del Gesù, Róma, Olaszország
Ifjúsági tagozat Movimento Giovanile della Democrazia Cristiana (A Kereszténydemokrácia Ifjúsági Mozgalma)
Pártújság Il Popolo (A Nép), La Discussione (Vita)
Tagok száma 2.109.670 (1990)

Ideológia kereszténydemokrácia,[1] keresztényszocializmus, populizmus,[2] európaiság[3]
Politikai elhelyezkedés Középpártiság jobbközép és balközép szárnyakkal
Parlamenti jelenlét Képviselőház, (1948):
305 / 574
Olasz szenátus, (1948):
148 / 315
Európai párt Európai Néppárt
EP-frakció Európai_Néppárt (Kereszténydemokraták)
Hivatalos színei fehér

Olaszország politikai élete
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Kereszténydemokrata Párt témájú médiaállományokat.

Az Olasz Kereszténydemokrata Párt (olaszul: Democrazia Cristiana, rövidítése: DC, melléknév: democristiana) egy jobboldali, kereszténydemokrata olaszországi politikai párt volt.

A pártnak nagy szerepe volt a II. világháború utáni Olaszország demokratikus újjáépítésében és az európai integrációs folyamat elmélyítésében. A párt 1944 és 1994 között minden kormánynak tagja volt, ebben az időszakban ők adták a miniszterelnököket.

Története[szerkesztés]

1940-es évek[szerkesztés]

  • 1943. júliusa: Camaldoli kolostorában fiatal keresztény diákok párbeszédet folytatnak három neves közgazdásszal: Sergio Paronetto, Pasquale Saraceno és Ezio Vanoni. Ekkor dolgozták ki azt a 76 pontból álló programot, amely Codice di Camaldoli néven a kereszténydemokraták gazdasági programja lesz a jövőben.
  • 1943. szeptember 10.: A kereszténydemokraták csatlakoztak az Olasz Felszabadítási Bizottsághoz, amelyben egyre inkább vezető szerepre próbált szert tenni szemben a kommunistákkal és szocialistákkal.
  • 1944. júniusa: Róma felszabadítása után megalakul a második Bonomi kormány melynek vezetői lesznek a kereszténydemokraták. Ekkor kötik meg a Római paktumot, amellyel megalakul a legnagyobb munkavállalói szakszervezet a CGIL.
  • 1948. január 1.: Olaszország államformája köztársaság lesz és ezen a napon lép életbe az új alkotmány.

1950-es évek[szerkesztés]

  • 1958: A választásokon a párt 42,35%-os eredményével, történetének legjobb eredményét éri el. Fanfani második kormánya alakul meg, melynek miniszterelnöke és külügyminisztere lesz illetve a párt elnöke. Ebbe a kormányba bekerül a balközép PSDI (szociáldemokraták), amivel egy centrista vezetés alakul ki.

1960-as évek[szerkesztés]

  • 1961. június 13.: Fanfani megbeszélésen vett részt az Egyesült Államok akkori új elnökével John Fitzgerald Kennedyvel, aki megerősítette Fanfaninak, hogy nem ellenzi a balközéppel való kormányzást.

Ideológiája[szerkesztés]

Gazdaságpolitika[szerkesztés]

Gazdaságpolitikájukat alapvetően meghatározta Codice di Camaldoli (Camaldoli-kódex) nevű gazdasági program. A program tartalmazta a jóléti javakhoz való hozzájutás állami segítségét, az állampolgárok szellemi fejlődését és a vallásosság megtartását.

Paolo Emilio Taviani közgazdász szerint ennek a kódexnek a hatására született meg a dél-olasz tartományok felzárkózását segítő A Dél Háza (Casa di Mezzogiorno) nevű hivatal, megalapozta a mezőgazdaság fejlődését, az alkotmánymódosítást és elősegítette az állam intézményrendszerének a gazdasági fejlődéshez való hozzájáruláshoz.[4]

Külpolitikája[szerkesztés]

A párta a kezdeti időkben, Alcide de Gasperi vezetése alatt egyértelműen NATO-párti volt, emellett elkötelezett hívei voltak az európai integrációnak. Emiatt ők tekinthetők az Európai Unió megalkotóinak.

Amintore Fanfani külügyminiszter irányítása alatt folytatódott a NATO-párti, európai integráció párti és a gyarmatosítást ellenző, antikolonalista politika. Olaszországnak együtt kellett működnie az Egyesült Államokkal, a Kelet-Európa felől érkező kommunista fenyegetés miatt. Emellett feladata volt a Közel-Kelet és a Harmadik Világ országaival való párbeszéd elősegítése. Enrico Mattei az ENI vezetőjeként az olajban gazdag Iránnal olyan megállapodásokat kötött ,amik miatt az olajárak viszonylag alacsonyak lettek Olaszországban. Azonban ez a fajta külpolitika problémákat is okozott: Olaszországnak a nemzetközi politikában való felértékelődése, a baloldal felé való nem megfelelő nyitás és mindehhez a pénzügyi források megteremtésének a nehézsége miatt Fanfani politikáját gyakran vádolták dilettánsnak és megbízhatatlan NATO-pártinak.[5]

A párt vezetősége[szerkesztés]

Főtitkárai[szerkesztés]

  • Alcide De Gasperi (1944-1946)
  • Attilio Piccioni (1946 -1949)
  • Giuseppe Cappi (1949. január- 1949. július)
  • Paolo Emilio Taviani (1949 aprile 1950)
  • Guido Gonella (1950-1953)
  • Alcide De Gasperi (1953-1954)
  • Amintore Fanfani (1954-1959)
  • Aldo Moro (1959-1964)
  • Mariano Rumor (1964 -1969)
  • Flaminio Piccoli (1969 január.-november)
  • Arnaldo Forlani (1969-1973)
  • Amintore Fanfani (1973-1975)
  • Benigno Zaccagnini (1975-1980)
  • Flaminio Piccoli (1980-1982)
  • Ciriaco De Mita (1982-1989)
  • Arnaldo Forlani (1989 -1992)
  • Mino Martinazzoli (1992-1994)

A Nemzeti Tanács elnöke[szerkesztés]

Választási eredmények[szerkesztés]

Képviselőház
Választási évek # a
helyezés a szavazatok alapján
% a
szavazatok arányában
Az
elnyert mandátumok száma
+/– Vezető neve
1946 8,101,004 (#1) 35.2
207 / 556
-
Alcide De Gasperi
1948 12,740,042 (#1) 48.5
305 / 574
98
Alcide De Gasperi
1953 10,862,073 (#1 40.1
263 / 590
42
Alcide De Gasperi
1958 12,520,207 (#1) 42.4
273 / 596
10
Amintore Fanfani
1963 11,773,182 (#1) 38.3
260 / 630
13
Aldo Moro
1968 12,441,553 (#1) 39.1
266 / 630
6
Mariano Rumor
1972 12,919,270 (#1) 38.7
266 / 630
-
Arnaldo Forlani
1976 14,218,298 (#1) 38.7
263 / 630
3
Benigno Zaccagnini
1979 14,046,290 (#1) 38.3
262 / 630
1
Benigno Zaccagnini
1983 12,153,081 (#1) 32.9
225 / 630
37
Ciriaco De Mita
1987 13,241,188 (#1) 34.3
234 / 630
9
Ciraco De Mita
1992 11,637,569 (#1) 29.7
206 / 630
28
Arnaldo Forlani

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Maurizio Cotta e Luca Verzichelli, Political Institutions of Italy, Oxford University Press.
  2. David Hanley, Christian Democracy in Europe, Continuum International Publishing Group.
  3. http://www.affarinternazionali.it/articolo.asp?ID=1072
  4. Paolo Emilio Taviani, La svolta di Camaldoli, in Stato ed economia, poi ripreso con medesimo intendimento in Paolo Emilio Taviani, Perché il Codice di Camaldoli fu una svolta, in Civitas, XXXV, luglio-agosto 1984
  5. Giovanni Prezioni - La Civiltà Cattolica, Quaderno N. 3859 del 02/04/2011, recensione del libro Amintore Fanfani e la politica estera italiana di Agostino Giovagnoli e Luciano Tosi

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Democrazia Cristiana című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.