Tangentopoli-ügy

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

Tangentopoli vagy Mani pulite (Tiszta Kezek) egy kifejezés, amely Olaszországban az 1990-es évek elején bírósági nyomozások sorozatát jelentette. A nyomozások jellemzője volt, hogy elsősorban az olasz politikai, gazdasági és az államigazgatási élet meghatározó emberei ellen voltak. A nyomozások rávilágított egy alapvetően korrupt, hatalommal való visszaélésekkel teli politikai rendszerre.

A vizsgálatok olyan változásokat eredményeztek a belpolitikában, hogy sokan az 19461992 közti időszakot az Első Köztársaságnak, 1992–1994 az átmenetnek és 1994-től a Második Köztársaság időszakának nevezik.

A kezdete[szerkesztés]

1992. február 17-én rajtakapták Mario Chiesa az Olasz Szocialista Párt milánói képviselőjét, amint éppen kenőpénzt fogadott el Luca Magni monzai vállalkozótól. Luca Magni azonban nem akart fizetni, ezért a rendvédelmi erők segítségét kérte. Magni a Csendőrség és Antonio Di Pietro államügyész beleegyezésével aznap 17:30-kor belépett Mario Chiesa irodájába 7 millió lírával. Luca Magni cége a közbeszerzéseken 140 millió lírát szerzett, amiből Chiesa 10%-os részesedést követelt, 14 millió lírát. Magni mindezt felvette rejtett kamerával illetve mikrofonnal is. Amikor Chiesa éppen a íróasztala fiókjába rejtette a kenőpénzt, akkor megemlítette hogy hajlandó Magninak részletekben átutalni a számlájára. Az esemény után letartóztatták Mario Chiesat, Antonio Di Pietro államügyész vezetésével.[1]

Az esemény hatalmas felháborodást keltett az újságok címlapokon a híradók főbb hírekben hozták le az eseményt. Az Olasz Szocialista Párt főtitkára Bettino Craxi éppen az az évi májusi parlamenti választási kampánnyal foglalkozott. A TG3 híradó műsorvezetőjének Daniela Vergaranak Bettino Craxi megjegyezte, hogy Marcio Chiesa egy „kisstílű tolvaj”, akinek tette nem jellemzi a pártot:

Ennek az ügynek, sajnos pont hogy egy áldozata vagyok a sok közül. Azért cselekszem, hogy jobb feltételeket teremtsek, mert Olaszországnak egy olyan kormánya van, amely nehéz évekkel nézett szembe és előre kell lépnünk. Úgy vélem, hogy ez a csirkefogó besározza egy olyan pártnak a hírnevét, amelynek Milánóban, az elmúlt 50 évében sem a városi közgyűlésben, sem az önkormányzati vállalatok vezetőségében – nem öt, hanem az elmúlt ötven évben – nem volt egy olyan képviselője sem, akit súlyos bűncselekmény miatt ítéltek volna el.[2]

A korrupcióellenes vizsgálatok kiterjesztése és az 1992-es választások[szerkesztés]

Mario Chiesa a milánói San Vittorio börtönbe került. Eleinte nem tett vallomást. Di Pietro ügyész által vezetett nyomozás során felfedeztek két svájci bankszámlát: Levissima (olasz ásványvíz márka) és Fiuggi (Lazio tartományi település). Ezt követően telefonon hívta Chiesa védőügyvédjét, Nerio Diodát akinek ezt mondta:

Avvocato, riferisca al suo cliente che l'acqua minerale è finita! (Ügyvéd Úr, mondja el az ügyfelének, hogy az ásványvíznek befellegzett!)[3]

A bizonyítékok fényében Chiesa az állította, hogy a kenőpénzek rendszere meglehetősen kiterjedt volt, még maga Bettino Craxi is tudott róla. Vallomása szerint a kenőpénzek egy fajta „illetékként” szolgáltak a nagy jelentőségű közbeszerzésekkel kapcsolatos szerződés kötésekkor. Ebből a rendszerből az összes párt politikusa hasznot húzott, függetlenül politikai oldaltól, ez különösképpen az Olasz Kereszténydemokrata Párt és az Olasz Szocialista Párt által létrejött kormányok esetén volt jellemző.

Az eset a közelgő választások miatt meglehetősen kényes volt a pártok számára. Az egész választási kampányt végig követte Di Pietro nyomozása, közben a Lega Nord a nagy mértékű közfelháborodást a saját malmára hajtotta, hogy szavatokat szerezzen. Ekkor kampányolt a Roma ladrona! (tolvaj Róma!) szlogennel.

Mások, mint a kereszténydemokraták alábecsülték a Mani Pulite nevű korrupcióellenes vizsgálóbizottság tevékenységét. Bettino Craxi „politikailag tökéletesen megtervezettnek” nevezte a bizottság tevékenységét.

Az 1992-es választások és sajtóvisszhangja[szerkesztés]

1992. április 5-6-án tartották a parlamenti választásokat, melyek olyan fordulatot hoztak a belpolitikában, amelyre a II. világháború óta nem volt példa: A kereszténydemokraták történelmük legrosszabb eredményét érték el, nem érték el a 30%-ot. A PDS és a PRC (Kommunista Újjászerveződés Pártja)- az Olasz Kommunista Párt utódjai – 5%-ot vesztettek. A választásokon nagy sikert az Északi Liga ért el, amely 2 választókerületet is megnyert Lombardia tartományban. Az addig az országot kormányzó négypárti koalíció a Quadripartito elvesztette az alsóházi többségét. A PRI (köztársaságiak), PLI (liberálisok), PSDI (szociáldemokraták) megtartotta a pozícióját. Bejutott az alsóházba az egykori kereszténydemokrata Leoluca Orlando, aki Palermo képviselője lett az új Rete nevű mozgalmának.[4]

Április 6-án a Rai 1 TG1 híradó éjszakai kiadásában lapszemle volt, melyben a különböző irányzatú lapok és pártlapok eltérően ítélték meg a választást:

  • Unitá! (Egység! – baloldali napilap): É finito il regime democristiano. („Véget ért a kereszténydemokrata rezsim!”)
  • Avanti! (Előre! – a szocialisták pártlapja): Un terremoto politico.(„Politikai földrengés!”)
  • Corriere della Sera (semleges) : L’Italia protesta, elezioni terremoto – („Olaszország tiltakozik, földrengés a választásokon”)
  • La Stampa (semleges): Elezioni, un terremoto. Batutto il Quadripartito, trionfa la Lega, crollano dc e pds – (Politikai földrengés a választásokon. A négypárti koalíció vereséget szenvedett, diadalmaskodott a Liga, összeomlottak a kereszténydemokraták és a szocialisták.)
  • la Repubblica (baloldali lap): É crollato il muro DC. Il voto di protesta ha punito anche Craxi – (Összeomlott a Kereszténydemokrata Párt, a proteszt szavazatok még Craxit is legyőzték)
  • Il Giornale (jobboldali): La maggioranza a rischio. (Kockázatos a parlamenti többség)
  • Il Messaggiero (semleges): L’Italia senza maggioranza. (Olaszország többség nélkül maradt)
  • La Nazione (jobbközép): Italia ingovernabile. (Olaszország kormányozhatatlan)
  • Il Tempo (balközép): L’Italia politica é in pezzi. Impossibile a Senato ricostruire il Governo. (Olaszország darabokra szakadt. A szenátusban lehetetlen kormányt alakítani)
  • La Sicilia (jobboldali): Botte per tutti, e ora? (Mindenki egyért, és most?)[5]

1992. május: Merénylet következtében meghal Giovanni Falcone a Cosa Nostra ügyeit vizsgáló bíró és felesége valamint kísérete Palermo mellett.

1992. szeptember 2-án öngyilkosságot követ el Sergio Moroni, Brescia szocialista képviselője. Halála előtt egy levelet hagyott hátra, melyben elismerte vétkességét. A levélben azt állította, hogy a korrupt képviselők nem a saját, hanem elsősorban a pártjuk hasznát termelték a kenőpénzek elfogadásával. A helyzetért a pártfinanszírozási rendszert vádolta.

Bettino Craxi kikelt a sajtó és az ügyészség ellen és szerinte csak hergelni akarták a közvéleményt.[6] Moroni előtt két nyomozó is öngyilkos lett: Renato Amorese, Lodi szocialista pártvezetője és Mario Majocchi az ANCE nevű szakszervezet alelnöke, aki az A7-es autópálya Milano-Serravalle csomópontjánál lőtte főbe magát.[7]

A bresciai ügyészség nyomozást folytat egy csendőrtiszt ellen, aki állítólag azért utazta körbe Olaszországot, hogy Di Pietro a Mani Pulite nyomozó bizottságot vezető ügyész ellen kompromittáló anyagokat gyűjtsenek. Két barátját pénzért megbízta, hogy az ügyészről elterjesszék azt a hazugságot, hogy drogot fogyaszt.[8]

A közvélemény alakulása[szerkesztés]

A közvélemény a kezdetei nehézségek ellenére az ügyészség pártján állt. Rövidesen olyan mozgalmak jöttek létre, melyek a korrupciós vizsgálatok folytatását követelték. Fáklyás felvonulásokat rendeztek szolidaritást vállalva az ügyészség munkájával a transzparensekre ezeket írták: Di Pietro nem hátrál meg!, Di Pietro légy kemény!, Tolvaj Róma, Di Pietro nem bocsát meg!, Colombo, Di Pietro ne fordítsatok hátat. Egy korabeli felmérés szerint Di Pietro 80%-os népszerűségi rátát ért el.[9]

1993: Az ellenállási kísérletek[szerkesztés]

Nyomozati vizsgálatok[szerkesztés]

A korrupcióellenes nyomozások az egész országra kiterjednek, melyben kiderül, hogy a korrupció széles körben elterjedt és egy politikai párt sem volt ez alól kivétel. A vállalkozói és a politikai élet legfelsőbb rétegeit is érintette a nyomozás és néhányan beismerő vallomást tettek. Bettino Craxi is így tett, aki emiatt 1993 februárjában lemondott a PSI főtitkári posztjáról. Őt követte a kereszténydemokraták pénztárnoka Severino Citaristi. Február 26-án beismerő vallomást tett Giorgio La Malfa a PRI titkára. Március 15-én Renato Altissimo a liberálisok és március 29-én Carlo Vizzini szociáldemokrata képviselő is a tanúk padján állt.[10]

A közfelháborodás miatti sorozatos tüntetések miatt lemondott Amato kormánya. Őt követte Carlo Azeglio Ciampi kormánya.

1993. június 6-i helyhatósági választások után felbomlott az öt párti koalíció. A kereszténydemokraták elvesztették a szavazatok felét, a PSI (szocialisták) gyakorlatilag megszűnt. Milánóban egy jelöltet sem tudtak küldeni az önkormányzati testületbe. Az Északi Liga vált Észak-Olaszország legmeghatározóbb politikai erővé, Milánóban a párt polgármester-jelöltje, Marco Formentini győzött.[11]

Néhány bűnbánó vallomás szerint a maffia merényletet tervezett Di Pietro ügyész ellen, hogy egy politikust visszakerüljön a hatalomba.[12]

Craxi vallomása[szerkesztés]

1993. április 29-én az Alsóház megtagadta Craxi mentelmi jogának felfüggesztését. Craxi aznap később egy beszélgetés során beismerte, hogy elfogadott illegális kifizetéseket, de továbbra is amellett érvelt, hogy a mindegyik párt részesült a fekete pénzekből, és álszent támadásnak minősítette az esetet, azoktól akik a parlamentben védelmezik a hivatalokat és az ügyészséget. A valóságban azonban hasznot húznak a kenőpénzekből. Miközben Giorgio Napolitano, az Alsóház elnöke felolvasta a Craxi mentelmi jogának felfüggesztését elutasító szavazás eredményét, az Északi Liga és az MSI képviselői bekiabálásaikban tolvajoknak és csalóknak nevezték a többi párt képviselőit.[13]

Az elmaradt felfüggesztés a koalíción belül nagy felháborodást keltett. Occhetto visszahívta három PDS-es (Baloldali Demokratikus Párt-béli) miniszterét, Francesco Rutteli tiltakozásul lemondott mandátumáról.

Még aznap Rómában tüntetést szerveztek a baloldali pártok (PDS, Zöldek, Reformkommunisták) a Piazza Navonán, miközben az MSI (Olasz Szociális Mozgalom) az Alsóház előtti Piazza di Monte Citorió-n. Mindkét tüntetésen az Alsóház feloszlatását követelték.

A milánói ügyészség az eset miatt új vizsgálatot rendelt el, emiatt az Olasz Alkotmánybírósághoz fordult, mert úgy vélte, hogy az Alsóház ezzel a tettével saját hatalmát védi.[14]

1993. augusztus 4-én az Alsóház jóváhagyásával vizsgálat indult Craxi korrupciós ügye miatt.[15]

Öngyilkosságok[szerkesztés]

1993. július 17-én a Communicazione e Liberazione mozgalom hetilapja, az Il Sabato megjelentett egy dossziét az akkori állam politikusainak korrupciójáról. Ebben többek között Di Pietrót azzal vádolták, hogy kenőpénzt fogadott el egyes vállalkozóktól, hogy ne folytasson ellenük nyomozást. A cikkben feltárták Di Pietro állítólagos ingatlanbirodalmát, melyre nemrég tettek szert. A cikk névtelenül jelent meg.[16]

Július 20-án öngyilkosságot követett el Gabriele Cagliari, az Eni volt elnöke, aki 4 hónapnyi előzetes letartóztatásban volt. Öngyilkossága előtt írt levelében megvádolta a milánói ügyészséget, hogy csak azért ítélték börtönbüntetésre, hogy vallomást tegyen. Három nappal később főbe lőtte magát Raul Gardini, a Ferruzi-Montedison csoport elnöke, miután ügyvédjétől megtudta, hogy a Mani Pulite vizsgálatot rendelt el az Enimont kenőpénzeiről. Egy vizsgálat később azt valószínűsítette, hogy a Cosa Nostra végezhetett vele.[17]

Az ENIMONT-botrány[szerkesztés]

1993-ban egy újabb korrupciós ügy került napvilágra. Sergio Cusani az Enimont egyik vezetőjét bűnszervezetben való részvétellel vádolták. Az Enimont az olasz olajipari vállalat Eni és a vegyipari Montedison fúziójából jött lére. A vád szerint Sergio Cusani játszotta a kapcsolattartó szerepét Raul Giardini Enimont elnöke és a politikai élet között.

Raul Giardini több mint 150 milliárd líra kenőpénzt fizetett ki a pártoknak. Ennek a pénznek kétharmada a vatikáni Vallási Művek Intézetének bankszámlájára került, a többi pénzt államkötvényekbe fektették be.[18]

Cusani nem volt vezető személyiség, de számos vezető politikus érintett volt az ügyben, akiket vádlottként tanúvallomásra idéztek be az ügyészségre. A kereszténydemokrata párti volt miniszterelnököt Arnaldo Forlanit is beidézték. A kérdésre, hogy elfogadott-e kenőpénzt ezt válaszolta: „Nem emlékszem”. Bettino Craxi ezzel szemben beismerte, hogy a pártja részesült az illegális pénzekből, azt viszont tagadta, hogy a párt 93 millió dollárt kapott volna kenőpénzként. Azzal mentegetőzött, hogy „mindenki ezt csinálta”. A kihallgatást most nem Antonio Di Pietro ügyész vezette.

Az ügybe még az Északi Liga és a feloszlott Olasz Kommunista Párt is belekeveredett. Bűnrészességgel vádolták őket. Az Enimont botrány kapcsán Umberto Bossit, az Északi Liga pártelnökét és Alessandro Patellit, a párt egykori pénztárnokát 200 millió líra kenőpénz elfogadásával vádolták meg. Az eljárás során kiderült egy eset, amikor a kommunisták római székházában egy pénzzel teli bőröndöt találnak, de a nyomozás nem jutott eredményre, nem találták korrupcióra utaló bizonyítékot.

Ez ügyben Antonio Di Pietro ügyész a következőt mondta: „A büntetőjogi felelősség személyhez köthető. Mégsem vihetek egy olyan személyt a bíróságra, akinek a vezetékneve Kommunista, keresztneve Párt”.[19] Di Pietro sok bírálatot kapott, mert nem nevezte meg a kommunisták közül a korrupcióban érintett személyek nevét.[20]

1994: Harc Berlusconi és Di Pietro között[szerkesztés]

1993. szeptember 2-án letartóztatták Diego Curtó milánói bírót.[21]

1994. március 13-án a Berlusconihoz kötődő, Vittorio Feltri tulajdonában álló Il Giornale napilap cikke szerint Curtó és Salvatore Ligresti vállalkozó egy építkezési szövetkezetet hozott létre, melyben a milánói Tiszta kezek mozgalom ügyészei voltak a tagok, köztük Di Pietro ügyész is. Feltrit később rágalmazással vádolják meg, mivel ez a szövetkezet sosem létezett.[22]

Március 15-én a Falange Armata ismét megfenyegette Di Pietro ügyészt, hogy bombát fognak helyezni az autója alá.

Április 15-én felfüggesztették Bettino Craxi mentelmi jogát.[23] Május 12-én bevonták az útlevelét is, a hatóság elöli menekülés megelőzésére, de későn, mert Craxi május 18-án már Hammametben, Tunéziában volt, 1995. július 21-én hivatalosan is önkéntes száműzetésbe vonult.[24]

Április 26-án Gianluigi Miglioli ezredes tájékoztatta Pietro Di Giovannit, a Pénzügyőrség dandártábornokát, hogy Francesco Nannocchio járőrparancsnok 2,5 millió lírát kapott borítékban az Edilnord vállalattól. Ezt követően az ügyészség a Pénzügyőrség 80 tagját és 300 iparmágnást vádolt korrupcióval. Júniusban kiderült, hogy a korrupcióban a Silvio Berlusconi miniszterelnök vezette Fininvest és a FIAT egyik vezetője is érintve van.[25]

Amikor Silvio Berlusconi kormányt alakított, Antonio Di Pietrót kérte fel a belügyminiszteri tisztségre. Igazságügy-miniszternek a Tiszta Kezek bizottságának másik ügyészét, Piercamillo Davigót kérte fel, de mindketten visszautasították a felkérést.

1994. július 13-án a kormány életbe léptette a Biondi-rendeletet, melyet Alfredo Biondi igazságügy-miniszterről kapta nevét. A rendelet a korrupciós bűncselekmények esetén házi őrizetet rendelt el, amit a rendelet kizárt terrorizmus, bűnszervezetben való részvétel, emberrablás esetén.

Az antikorrupciós ügyészi bizottság elleni feljelentés[szerkesztés]

1994 szeptemberében Giuliano Ferrara a parlamenti kapcsolatokért felelős miniszter feljelentette a „pool”-nak nevezett antikorrupciós ügyészi bizottságot az alkotmány megsértésének vádjával.

1994. szeptember 29-én Sergio Cusani, az ENIMONT-botrány egyik főszereplője feljelentést tett a pool bizottság ellen rágalmazás és hivatali mulasztás miatt.[26]

Di Pietro a pool bizottság vezető ügyésze folytatta a nyomozást Silvio Berlusconi ellen: október 3-án letartoztatták Giulio Tradatit, a Fininvest egyik vezetőjét, Paolo Berlusconit, a miniszterelnök testvérét pedig vizsgálati fogságban tartotta az ügyészség. Bettino Craxi korrupciós múltjából újabb titokra derült fény: az Olasz Szocialista Párt egykori vezetője 10 milliárd líra összegű kenőpénzt fogadott el Silvio Berlusconitól az All Iberian nevű off-shore cégen keresztül.[27]

1994. október 14.: Alfredo Biondi, igazságügy miniszter részt vett az első pool bizottság elleni nyomozásban. A nyomozás során megállapították, hogy az egész bizottság korrumpálódott.

Statisztitkák[szerkesztés]

A Mani Pulite nyomozás 2 évig tartott, amit 5 ügyész vezetett, több mint 1.300 ítéletet hoztak és vádalkut kötöttek. [28]

A 2002-ben megjelent Mani pulite. La vera storia (Tiszta Kezek. Az igaz történet) című könyv írói szerint 250 vádlottat azért mentett fel az ügyészség, mert ugyan beismerték, hogy elfogadtak kenőpénzt, a vád azonban nem talált bűncselekményre utaló jelt, ilyen volt a Cariplo, a Lombardia tartomány takarékszövetkezete is. A szerzők állítása szerint 150 másik vádlottat azért mentettek fel a vádak alól, mert az Olajfa párt nekik kedvező igazságügyi reformokat hozott. Az Olasz Büntetőtörvénykönyv 513-as cikkelyében "tisztességes büntető eljárás" néven jelent meg az új törvénycikk. Az új törvény miatt az ő esetükben törvénysértő volt az eljárás, emiatt lezárták a nyomozást.[29]

A kenőpénzek ára[szerkesztés]

Mario Deaglio közgazdász 1992-ben gazdasági visszaeséssel számolt az állami kenőpénzek körforgása miatt és így az állampolgárok jövedelme is csökkent. Ebbe beletartozott a közbeszerzések árának emelkedése, a kisebb csalások finanszírozása és hogy a közfoglalkoztatásban befektetések voltak azért, hogy újabb kenőpénzeket tudjanak fizetni.

Deaglio becslése szerint a kenőpénz forgalom a következőképp alakult:

Az Il Mondo hetilap egy tanulmánya szerint 1992-ben a milánói M3-as metróvonal építése 192 milliárd lírába került kilométerenként,ezzel szemben Hamburgban 100 milliárd és Zürichben 50 milliárd lírába került kilométerenként az építkezés. A Giuseppe Meazza Stadion bővítésének 2 éves munkája 180 milliárd, míg a Barcelonai Olimpia Stadion 18 hónapos építése 45 milliárd lírába került.

Az 1992-es év volt gyakorlatilag az olasz államháztartás mélypontja: Olaszország messze nem teljesítette a maastrichti kritériumokat: az infláció mértéke 6,9%-os (szemben az előírt 3%-kal), az államháztartás hiány 11%-os volt (szemben az előírt 3%-kal), A GDP-arányos államháztartás hiány 118%-os mértékű volt (az előírás szerint 60% alatt kellett volna lennie).[31] 1992. augusztus 13-án a nemzetközi hitelminősítő intézet Moody's leminősítette Olaszország besorolását Aa2-es szintre, a befektetések bizonytalansága miatt.[32] Szeptember 16-án leértékelték a líra valutakosárhoz rögzített árfolyamát. Az Amato-kormány hogy elkerülje az államcsődöt kénytelen volt egy szigorú pénzügyi mentőcsomagot bevezetnie és olyan nagy állami vállalatok privatizálását véghezvinnie, mint az ENI, ENEL, INA és IRI voltak.[33]

A gazdasági mutatók 1996-ra az első Prodi-kormány idejére már javultak, viszont még nem feleltek meg a maastrichti kritériumok számainak: az infláció mértéke 4,7%-os volt, az államháztartás hiánya 6,6%-os volt és a GDP-arányos államháztartási hiány 123%-os volt.

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Mani pulite című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]

  1. Marco Travaglio, Promemoria, Bologna, Corvino Meda editore, 2009, ISBN 978-88-902950-6-5
  2. «Chiesa è un mariuolo», Corriere.it, 15 febbraio 2012.
  3. Marco Travaglio, Promemoria, Bologna, Corvino Meda editore, 2009, ISBN 978-88-902950-6-5
  4. Indro Montanelli e Mario Cervi, L'Italia degli anni di fango, Milano, Rizzoli, 1993.
  5. TG1 Notte, Rassegna stampa
  6. Craxi e Martelli: un clima infame, Corriere della Sera, 4 settembre 1992.
  7. Gianni Barbacetto, Peter Gomez e Marco Travaglio, Mani pulite. La vera storia, 20 anni dopo, Milano, Chiarelettere, 2012.
  8. Marco Travaglio, Sintesi della storia di Tangentopoli con nomi e cognomi, in MicroMega.
  9. Paola Pollo, L'ex pm ha superato la soglia dell'eroe. Otto italiani su dieci lo sostengono, in Corriere della Sera, 11 dicembre 1996
  10. Indro Montanelli e Mario Cervi, L'Italia degli anni di fango, Milano, Rizzoli, 1993.
  11. Indro Montanelli e Mario Cervi, L'Italia degli anni di fango, Milano, Rizzoli, 1993.
  12. Marco Travaglio, Sintesi della storia di Tangentopoli con nomi e cognomi, in MicroMega.
  13. http://www.corriere.it/politica/13_agosto_20/il-cavaliere-craxi-e-il-discorso-da-evitare-antonio-polito_da18a916-095a-11e3-90e1-47a539d609c3.shtml
  14. Indro Montanelli e Mario Cervi, L’Italia degli anni di fango, Milano, Rizzoli, 1993.
  15. Craxi perché non andate fino in fondo?, Corriere della Sera, 4 agosoto 1993.
  16. http://www.macchianera.net/2009/10/11/per-fatto-personale
  17. Marco Travaglio, Suicidio Gardini e fondi riciclati le nuove verità dei pm antimafia
  18. http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/1994/01/08/torna-il-regista-della-maxi-tangente.html Torna il regista della Maxi-tangente, Corriere Della Sera, 8 gennaio 1994
  19. Tratto da Intervista su Tangentopoli, a cura di G. Valentini, Laterza, Roma 2001
  20. Tratto da Intervista su Tangentopoli, a cura di G. Valentini, Laterza, Roma 2001
  21. Luca Fazzo, Curtò, giudice nei guai, la Repubblica, 3 settembre 1993.
  22. Marco Travaglio, Sintesi della storia di Tangentopoli con nomi e cognomi, in MicroMega.
  23. Gianni Barbacetto, Peter Gomez e Marco Travaglio, Mani pulite. La vera storia, 20 anni dopo, Milano, Chiarelettere, 2012.
  24. Gianni Barbacetto, Peter Gomez e Marco Travaglio, Mani pulite. La vera storia, 20 anni dopo, Milano, Chiarelettere, 2012.
  25. Gianni Barbacetto, Peter Gomez e Marco Travaglio, Mani pulite. La vera storia, 20 anni dopo, Milano, Chiarelettere, 2012.
  26. Marco Travaglio, Sintesi della storia di Tangentopoli con nomi e cognomi, in MicroMega.
  27. Marco Travaglio, Sintesi della storia di Tangentopoli con nomi e cognomi, in MicroMega.
  28. Marco Travaglio, Promemoria, Bologna, Corvino Meda editore, 2009, ISBN 978-88-902950-6-5.
  29. Gianni Barbacetto, Peter Gomez e Marco Travaglio, Mani pulite. La vera storia, Roma, Editori Riuniti, 2002
  30. Gianni Barbacetto, Peter Gomez e Marco Travaglio, Mani pulite. La vera storia, 20 anni dopo, Milano, Chiarelettere, 2012.
  31. Gianni Barbacetto, Peter Gomez e Marco Travaglio, Mani pulite. La vera storia, 20 anni dopo, Milano, Chiarelettere, 2012.
  32. Moody's: dopo 6 anni Italia verso zona promozione, Il Sole 24 ORE, 28 febbraio 2002.
  33. Gianni Barbacetto, Peter Gomez e Marco Travaglio, Mani pulite. La vera storia, 20 anni dopo, Milano, Chiarelettere, 2012.