Ugrás a tartalomhoz

Berlini fal

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Berlini fal
Berliner Mauer
A berlini fal egy része
A berlini fal egy része
Ország
TelepülésBerlin
NévadóBerlin (kormányzati székhely, metropolisz, Einheitsgemeinde of Germany, Hanza-város, városi rangú németországi község, határral elválasztott város, városállam, independent city in Berlin, legnagyobb város, város százezernél több lakossal, tartomány, szövetségi főváros és határral elválasztott város)
Építési adatok
Építés éve1961
Bezárás1989. november 9.
Lebontás éve1989
Lebontás okaNémetország újraegyesítése
Típushatár, védvonal
Felhasznált anyagokbeton
Magassága3,6 m
Hosszúsága155 000 m
é. sz. 52° 30′ 16″, k. h. 13° 26′ 28″52.504444°N 13.441111°EKoordináták: é. sz. 52° 30′ 16″, k. h. 13° 26′ 28″52.504444°N 13.441111°E
Térkép
Berlini fal weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Berlini fal témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség
A fal elhelyezkedése és a határátkelőhelyek
Térkép Nyugat-és Kelet-Berlin, határátkelők, metró hálózatok (interaktív térkép)

A berlini fal (hivatalos keletnémet nevén: Antifaschistischer Schutzwall, azaz Fasisztaellenes Védőfal; eközben nyugaton pedig Die Berliner Mauer vagy Die Mauer, azaz a Fal néven volt ismert) a Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény volt Kelet-Berlin és az NDK területén. 1961 és 1989 között létezett. A hidegháború alatt a kettéosztott Berlin Európa megosztottságának és az elnyomásnak egyik fő szimbólumává vált.

1961. augusztus 13-án szögesdróttal választották el Berlin keleti és nyugati felét. Ezt a szögesdrótot váltotta fel később a betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal. Létezésének szűk három évtizede alatt a fal egyre kifinomultabb, a szökést szinte teljesen lehetetlenné tevő határzárrá alakult át. Számos szökési kísérlet végződött a menekülők halálával. A fal 1989-es leomlása a hidegháború befejeződésének emblematikus dátumává változott. 1989. november 9-én a berlini fal leomlása után, Helmut Kohl előterjesztett egy tízpontos programot a két Németország egyesítésére. A létesítmény legnagyobb részét a két német állam egyesülése után lebontották, napjainkban már csak egyes szakaszai láthatóak.

A berlini fal története

[szerkesztés]

Berlin a fal építése előtt

[szerkesztés]
A felosztott Berlin

1945 májusában Franciaország, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és az Egyesült Államok szövetsége győzelmet aratott a nemzetiszocialista Németország felett. A Berlint elfoglaló szovjet hadsereg a város nyugati területének megszállási feladatait átadta a nyugati szövetségeseinek. Berlin területének 53,9%-a, míg népességének 62,9%-a került a nyugati államok ellenőrzése alá.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1945 után fokozatosan szembefordult egymással. A kezdődő hidegháború része volt az a földrajzi pozícióharc is, melynek keretében a Szovjetunió megkísérelte elérni, hogy a nyugati szövetségesek adják fel berlini megszállási zónáikat. A szovjet megszállási övezet nyugati határán 1947-re fokozatosan kiépült a műszaki határzár, a korabeli politikai szóhasználatban a "vasfüggöny". 1948 nyarán az NSZK-ban (vagyis Nyugat-Németországban) végrehajtott valutareform miatt a Szovjetunió lezárta a berlini belnémet határt. A berlini blokád idején a nyugati szövetségesek légi úton gondoskodtak a város ellátásáról. A blokád csak 10 hónapig akadályozta az áruforgalmat a két városrész között, 1949 májusában újból szabaddá vált az átkelés. Hamarosan azonban újabb szigorítás lépett életbe. 1952-től nyugat-berlini lakosok nem léphettek be az NDK-ba.

Az NDK kikiáltása után Németország keleti felében a mind rosszabbá váló életkörülmények mellett a hatalom egyre keményebben lépett fel a sztálinista mintájú társadalom kiépítése érdekében. Ezzel egy időben az NSZK-ban növekedni kezdett az életszínvonal, kiépült a liberális demokrácia intézményrendszere. A romló kilátások elől a keletnémetek évről évre jelentős számban távoztak a nyitott berlini határokon keresztül nyugatra. A legmagasabbra a Sztálin halála után kirobbanó tüntetések erőszakos elfojtása után szökött a kivándorlók száma, akkor néhány hónap leforgása alatt 200 000 német hagyta el Kelet-Németországot. 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosa közül összesen 2,6 millió települt át az NSZK-ba, míg az ország összlakossága több mint 1 millió fővel csökkent. A határ lezárása előtti napokban már napi 1500–1900 menekültet regisztráltak a nyugat-berlini menekülttáborokban.

A Berlinen keresztül emigráló NDK-polgárok száma egy évtized alatt
A Berlinen keresztül emigráló NDK-polgárok száma; 19491961[1]
Év Menekültek száma Év Menekültek száma Év Menekültek száma
1949 59 245 1954 184 198 1959 143 917
1950 197 788 1955 252 870 1960 199 188
1951 165 648 1956 279 189 1961* 207 026
1952 182 393 1957 261 622
1953 331 390 1958 204 092

*1961. augusztus 13-ig

Az 1950-es évek közepén az NDK gazdasága is fejlődésnek indult. Az újjáéledő ipar számára súlyos csapás volt a fiatal és szakképzett munkaerő tömeges kivándorlása. Az NDK gazdaságára furcsa módon pozitív hatással is volt a nyitott berlini határ. 50 000 kelet-berlini dolgozott Nyugat-Berlinben, az ő fizetésük volt az NDK egyik legfőbb valutaforrása. A politikai vezetés azonban bizalmatlansággal tekintett az ingázókra. Egyre több intézkedéssel büntették a nyugati munkavállalást. (Példaként: az ingázóknak nyugati márkában kellett a lakbérét leróniuk, amelynek értéke a keleti márkában fizetett lakbér négyszerese volt.)

A fal építése

[szerkesztés]
Jelentéseink szerint a pankowi rezsim azon fáradozik, hogy Moszkva beleegyezését a jelenleginél hatékonyabb intézkedések bevezetéséhez – ide értve a berlini szektorhatárok lezárását, illetve az S-Bahn és a metróvonalak elvágását is – megszerezze. […] Nem maradt más hátra, mint kivárni, […] hogy Ulbricht Moszkvában mennyire volt képes az említett követeléseit elfogadtatni.
– A BND 1961. július 9-i jelentése.[2]
Falépítés Berlinben; 1961 augusztusa. A kép előterében megfigyelhetők a határzárás első óráiban kihúzott szögesdróttekercsek, a Fal 1. generációs változatára jellemző, kb. 1 m²-es (eredetiben barnás színű) falazóelemek. A háttérben balra az NDK Néphadseregének egyik katonája (sisakban és PPS–41 géppisztollyal). A képen látható objektumok mind NDK területen vannak, a felvétel nyugati oldalról készült
1961. november 20-i munkák

1961 nyarán az NDK népességvesztése már havi 30 000[3] fő fölé ugrott. Az NDK kormányán növekedett a nyomás, hogy az állam demográfiai összeomlását a berlini belnémet határ lezárásával akadályozza meg. Walter Ulbricht 1961. június 15-én egy nyugatnémet újságírónő kérdésére tagadólag válaszolva („Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”, azaz „Senkinek sincs szándékában falat építeni”) [4] először használta a „fal” kifejezést. A műszaki határzár építéséhez Ulbrichtnak azonban szüksége volt Hruscsov szovjet pártfőtitkár beleegyezésére. Az engedélyt Ulbricht a Varsói Szerződés tagállamainak augusztus 3. és 5. közötti moszkvai konferenciáján próbálta meg megszerezni.[5] Augusztus 12-én a keletnémet pártvezetők értekezletén Ulbricht közölte, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő menekültáradat miatt szükségessé vált – egy nem pontosan meghatározott napon, de 14 napon belül – a berlini belnémet határ lezárása.

Augusztus 12-éről 13-ra virradó éjjel az NDK különböző fegyveres egységei, együttesen 15 000 főnyi csapaterővel lezárták a nyugati szektoroknak a szovjet szektorral, illetve az NDK területével érintkező határait. Az utcákon a szektorhatárok közvetlen közelében, azokkal párhuzamosan, de még NDK-területen először szögesdróttekercseket húztak ki, amelyekkel a gyalogos- és járműforgalom nagy része számára elvágták az átjárás lehetőségét. A drótakadályok előtt pár méterrel árkot ástak keresztbe az utcákon, hogy a kordon autókkal való áttörését megakadályozzák. Ezt követően elsősorban az NDK vidéki területei és a nyugati szektorok között húzódó határszakaszon (a korábbi zónahatáron), de helyenként a város belterületén is könnyű betonoszlopokra feszített, kb. 2 méter magas fonatos drótkerítést is telepítettek, a vidékiesebb szakaszokon kettős kiépítésben. Ezekben a munkákban a fegyveres testületek mellett NDK-s munkásmilicisták és önkéntesek is részt vettek.

A szovjet szektorban a határvonaltól beljebb, mélységi zárást és forgalomelterelést alkalmaztak, a nyugati szektorok felől az átjárást elsősorban a szögesdróttekercsek és a közvetlenül mögéjük felállított őrség akadályozta meg. Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrassei állomás maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki. Augusztus 15-én éjjel Szászországból érkező építőipari munkások fegyveres felügyelet mellett elkezdték az addig felállított drótakadályok bontását és a betonelemekből álló fal felépítését. A fal a szovjet és a nyugati (francia, brit és amerikai) szektorok határa mentén, de NDK-területen épült.

A váratlan határzárás Berlin lakosságát mindkét oldalon sokkolta. Családok tagjai kerültek a kordon ellenkező oldalaira, százak nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy rokonaikhoz. Az első órákban a határszakaszokon és a lezárt korábbi átkelőknél emiatt viták alakultak ki és atrocitások történtek. A kordont a biztosítás ellenére számos esetben átlépték: az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona szökött nyugatra az épülő falon át, míg 800 polgári személy is sikerrel menekült el az NDK-ból.

Reakciók

[szerkesztés]
Kennedy látogatása a Falnál 1963-ban

A nyugati diplomácia nem lepődött meg a fal megépítésén, mivel a Kelet-Németországban tevékenykedő hírszerző hálózatuk révén a legtöbb fejleményről értesültek. Dean Rusk, amerikai külügyminiszter élesen elítélte az akciót. A megelőző hetek menekültáradatáért a kommunista kormány szabadságellenes politikáját tette felelőssé.[6] Az amerikaiak megerősítették berlini egységeiket, 1500 főnyi erősítés érkezett a városba. Konrad Adenauer, NSZK-kancellár a Berlinről szóló négyhatalmi egyezmény felrúgásával vádolta meg a „pankovi rezsimet”, mindemellett nyugalomra szólította fel a nyugatnémet lakosságot.[7] A britek és a franciák is demonstratívan a szektorhatárra vezényelték néhány alakulatukat, de összecsapásra nem került sor, mivel a falat építő munkások nem léptek ki a szovjet zóna területéről. A Szovjetunió a nyugati államok felforgató- és kémtevékenysége miatt jogosnak nevezte a határ lezárását. Az NDK-propaganda a berlini falat a fasizmus ellen emelt védőbástyaként jellemezte.

A kettéosztott város

[szerkesztés]

A Berlin közepén húzódó műszaki zár bénítólag hatott mindkét városrészre. Megszakadtak a város egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok. Az addig városközponti területek hirtelen rossz megközelíthetőségű perifériákká váltak. Nyugat-Berlinben ideiglenes munkaerőhiány lépett fel, az NDK pedig fontos valutabevételi forrástól esett el. A városban romlott a közszolgáltatások minősége, a kommunális hulladék elhelyezésének megoldatlansága pedig egyre súlyosabb környezetvédelmi válságot idézett elő. A fal építésével egy időben elvágták az elektromos hálózat összeköttetéseit is, így a nyugati szektorokban egy időre labilissá vált az áramszolgáltatás. Nyugat-Berlint elszigeteltsége miatt számos lakója hagyta el az évek folyamán, így lélekszáma az 1961-es 2 197 408-ról 1984-re 1 848 585 főre csökkent.[8] A leginkább hátrányos helyzetbe a Nyugat-Berlin körüli falvak kerültek. E települések elveszítették kapcsolatukat a nagyvárossal, a közszolgáltatások minősége romlott, az államigazgatási központok 30-40 kilométeres távolságba kerültek. Az itt élők életét igen megnehezítette a határőrség állandó jelenléte is. A folyamatos ellenőrzések és a romló életkörülmények miatt e falvak lélekszáma csökkenni kezdett, lakóik Potsdamba és Kelet-Berlinbe vándoroltak.

A Brandenburgi kapu 1987-ben a nyugati oldalról
A Brandenburgi kapu 1968-ban a keleti oldalon. Eddig lehetett megközelíteni a látogatóknak a kaput. A virágokkal díszített "Baby-Wall"

Az 1970-es évek elejétől kezdve Willy Brandt NSZK-kancellár lépéseket tett a két német állam viszonyának javítása érdekében. Az új keleti politika keretében Brandt elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A keletnémet állam nem aktív (főként nyugdíjas) polgárai számára lehetővé tette, hogy Nyugat-Berlinbe utazzanak. Enyhítettek a nyugat-berlinieket 1952 óta korlátozó szabályozásokon is: ettől kezdve látogatásokat tehettek Kelet-Berlinben és a város körül lakó rokonaiknál. Nemcsak az utazás lett könnyebb Nyugat-Berlin életében, hanem javulást hozott a kommunális hulladék elhelyezésének megoldása, illetve a város rákapcsolása az NDK ivóvízhálózatára és az elektromos rendszerek újbóli összekötése is. Az NDK-vezetés igyekezett országának jobbik arcát mutatni a kellemetlen szomszédnak. A Nyugat-Berlinből is látható utcaszakaszokon a házakat kifestették, az utcákat parkosították.

A berlini falat az NDK felől egy állandóan megfigyelt zóna határolta. A műszaki zár iránt túlzott érdeklődést tanúsítókat igazoltatták vagy a közeli határőrposztra kísérték. A falhoz közeli házak lakói külön igazolványt kaptak, csak ezen engedély birtokában mozoghattak a határzóna közvetlen közelében. (Külön érdekesség volt a fal Bernauer strassei szakasza, ahol a házak egy része keleti oldalra esett, míg ablakaik már a nyugati szektorra nyíltak, vagyis a ház homlokzati fala volt a határvonal. Ezen házakat hamarosan kiürítették, az ablakokat befalazták. Ugyancsak a Bernauer Strassén volt az egyik fantom megálló a tizenegyből, ahol az U-Bahn közel három évtizedig nem állt meg, mert a metróállomás kijárata pontosan a határövezetbe vezetett. 1990 áprilisában nyitották meg a nyugatra vezető, majd júniusban a keletre vezető kijáratot.) A határőrök kötelessége volt a menekülőket megállítani, ennek érdekében szigorú tűzparancsot léptettek életbe a falnál. A külföldi államfők látogatása idején – a sajtó negatív reakciójától tartva – a tűzparancsot felfüggesztették.

A fal áldozatai

[szerkesztés]
A fal áldozatainak emlékműve

A berlini fal a valaha létezett határok közül az egyik legszigorúbban őrzött volt. Az NDK-ban az emigrálásnak még a kísérletét is szigorúan büntették. A hidegháború idején egyes becslések szerint 75 000 polgárt vontak felelősségre kivándorlás kísérletének vádjával, akiket zömmel a Stasi hohenschönhauseni börtönében hallgattak ki. Az NDK államvezetése az emigrálni szándékozók elriasztására a falnál tűzparancsot adott ki a határőrök számára. A fal első áldozatát nehéz megnevezni, mert az első, aki meghalt, valójában Ida Siekmann kelet-berlini nő volt, aki 1961. augusztus 22-én a határövezeten álló Bernauer Strasse 48. harmadik emeleti lakásának ablakából a nyugati oldalra kiugorva vesztette életét, de három nappal korábban a 47 éves Rudolf Urban Bernauer Strasse 1. alatti lakásából feleségével összekötött lepedőkön mászott nyugatra és eközben szerzett sérüléseket, amikbe szeptember 17-én szintén belehalt. Két nappal Siekmann halála után, augusztus 24-én, a 24 éves berlini szabót, Günter Litfint lőtték agyon közlekedési rendőrök: amikor közel az invalidenstrassei határátkelőhöz átúszott a határt jelentő Spree folyón, észrevették, és a már magát megadó, feltett kezű Litfint a folyóba lőtték, így ő az első áldozat, aki a nyílt tűzparancs miatt veszítette életét. A nyugati sajtót is bejárta az egyik legmegrázóbb szökési kísérlet, ami 1962. augusztus 17-én történt, áldozata Peter Fechter, aki barátjával, Helmut Kulbeikkel próbált átszökni a falon, bő egysaroknyira a Zimmer strassei (a nyugatiak által csak Checkpoint Charlie-ként emlegetett) határátkelőtől. Míg Kulbeik átjutott, addig a falon éppen átmászó Fechterre tüzet nyitottak a keletnémet határőrök. Az alig 18 éves Fechter visszaesett a fal keleti oldalára az úgynevezett halálsávba, ahol több mint 50 percig könyörögve próbált segítséget kérni, de végül elvérzett, a határőrök már csak a holttestét hozták ki a határsávból. A szövetségi katonák nem mertek a keleti területre lépni, kénytelenek voltak a több sebből vérző, magára hagyott fiatalember halálát végignézni. Ez az eset sokkolta a nyugati világot, és rávilágított a fal kegyetlen mivoltára. 1989-ig 268 megkísérelt menekülés közül 125 végződött halállal.[9] A 125 halálos áldozatból 62-en egyértelműen a rájuk leadott lövések miatt veszítették életüket. A többiek balesetek, szívroham vagy öngyilkosság áldozatai lettek. 19-en nyugat-berliniek, akiket az NDK határőrsége lőtt le a menekülők segítése vagy egyszerű csetepaték közben. Az áldozatok között 8 NDK-határőr is szerepel, ők a menekülők által leadott lövések, illetve egyszerű félreértések miatt veszítették életüket. A berlini falnál érvényben lévő tűzparancs utolsó áldozata az alig 20 éves mecklenburgi pincér, Chris Gueffroy volt, akit 1989. február 6-ra virradó éjszaka 10 lövés ért, amikor megpróbált nyugatra szökni a fal berlin-treptowi szakaszán (a határőr 150 keletnémet márka jutalmat kapott, ez akkoriban kb. 1000 forintnak felelt meg). A fal utolsó áldozata Winfried Freudenberg volt, aki házi készítésű hőlégballonnal menekült át a falon, azonban Nyugat-Berlinben lezuhant és szörnyethalt, 1989. március 8-án. A halálesetek fele a fal fennállásának első öt évében történt.

A fal ledöntése

[szerkesztés]

Az NDK-t a hatvanas években a konszolidáció, a hetvenes években a stabilitás jellemezte. Az 1980-as években azonban az állam helyzete az olajválság következtében egyre mélyülő pénzügyi-gazdasági válság miatt kritikusra fordult. A konzervatív kommunista államvezetés elszigetelődött a reformok irányába mozduló szocialista országoktól és az ország lakosságától is. A szabadság hiánya és a romló életkörülmények a nyolcvanas évek második felében országos tömegdemonstrációkhoz vezettek, amelyeket a hatalom erőszakkal sem tudott elfojtani. Újból nőni kezdett az államot elhagyók száma, a külföldre kijutók közül egyre többen tagadták meg az NDK-ba való hazatérést.

1989 nyarától mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések, melyeknek legfőbb követelése a belnémet határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. 1989 nyarán megugrott a szocialista államot elhagyó polgárok száma. Magyarország 1989. szeptember 11-én 0 órától megnyitotta ausztriai határait az NDK polgárai előtt, a döntést Horn Gyula külügyminiszter jelentette be a Hét című televíziós hírműsor előző esti adásában.[10] Ezzel megnyílt az első rés az NDK-ból menekülők számára. Az NSZK prágai követségének keletnémet menekültek általi megszállása után az NDK már arra kényszerült, hogy saját területéről engedélyezze egyes polgárai kiutazását. Október folyamán Csehszlovákia többször jelezte a kelet-berlini vezetésnek, hogy tűrhetetlennek tartja a Prága belvárosában előállt helyzetet és ha az NDK nem változtat a keletnémet polgárok nyugatra utazásának szabályain, akkor Magyarországhoz hasonlóan megnyitja nyugati határát.

1989. október 6-án Gorbacsov kétnapos látogatást tett az NDK-ban. Viselkedése egyértelművé tette a keletnémet vezetés számára, hogy nem zárkózhat el a változtatások elől. Erich Honecker lemondása után a helyét Egon Krenz vette át. Csehszlovákia nyomására az NDK-államvezetés kidolgozta a nyugatra utazást szabályozó új javaslatokat.

Újraegyesülés a berlini fal felett 1989. november 10-én

November 9-én az utazási törvény ügyében ülést tartott az NSZEP felső vezetése. Az ott hozott döntést este, az állami televízióban élőben közvetített sajtótájékoztatón Günter Schabowski ismertette. A sajtótájékoztató lezárása után Riccardo Ehrmann, olasz újságíró azt kérdezte, hogy milyen könnyítések várhatók az NDK-állampolgárok utazása ügyében. Schabowski zavartan keresgélt a papírjai között, mivel emlékezett arra, hogy kapott erre utasítást. Kollégája segített neki megkeresni, majd felolvasta. A teremben mindenki döbbenten hallgatta, és próbálta értelmezni a hallottakat. Erre a hamburgi Bild riportere Peter Brinkmann az intézkedések életbe lépésének idejéről érdeklődött,[11] Schabowski ekkorra már eltette a szemüvegét, így pár másodpercig tanácstalanul forgatta papírjait, majd a következő választ adta:

Ismereteim szerint ez érvénybe lép… igen, azonnal.[12]

Ezt követően NDK-polgárok ezrei indultak meg a berlini határátkelőhelyek felé, ahol egy órán belül hatalmasra nőtt a tömeg. A határőrséget ekkor még nem tájékoztatták, mivel a határozat csak másnap hajnali 4 órától lépett volna érvénybe.[13] Az átkelőknél a feszültség egyre nőtt, a tömeg „visszajövünk, visszajövünk” skandálással követelte a határ megnyitását. A határparancsnokokat (Harald Jäger) utasították, hogy a leghangosabban követelőzőket engedjék ki az NDK-ból, de igazolványukba tegyenek a visszatérést megtiltó pecsétet. A tömegnyomás azonban odáig fokozódott, hogy 23 órakor a Bornholmer strassei átkelőnél megszüntették az útlevelek ellenőrzését, felnyittatták a sorompókat és átengedték a tömeget Nyugat-Berlinbe.[14] Pár nap elteltével a mindkét oldalról érkező németek vésővel, csákánnyal és puszta kézzel kezdtek hozzá a fal lerombolásához.

1989 után

[szerkesztés]

1989. november 9-e után a keletnémet hatóságok nem tudták eldönteni, hogy mi történjen a politikai értelemben már leomlott berlini fal fizikai maradványaival. Az NDK határőrsége változatlanul felügyelte a falat és a NSZEP vezetése úgy gondolta, hogy lehetséges a határzár valamilyen formában való továbbüzemeltetése. Az első hetekben a határőrség munkatársai több helyen is hozzáláttak a megrongált elemek javításához.

A fal leomlása utáni hétvégén 10 új határátkelő helyet nyitottak. A határátkelőknél nagy tömeg gyülekezett és hangosan ünnepelték a fal minden egyes elemének eltávolítását. (A TV-felvételeken ezeket a jeleneteket a berlini fal bontásaként szokták bemutatni, pedig csak az új határátkelők helyén szedték fel a betonelemeket.) 1989. december 24-étől már a nyugat-berlini polgárok is beutazhattak Kelet-Berlinbe. Ekkorra már igencsak megritkultak a keletnémet határőrség őrjáratai a fal vonalán. Megszűnt az ellenőrzés a határátkelőhelyeknél, és a határőrök nem avatkoztak közbe, amikor a berliniek több helyen is bontani kezdték a létesítményeket. A határzár magánszorgalmú bontása különösen az NDK Népi Kamarájának 1990. március 18-án lezajlott választása után gyorsult fel.

1990. július 1-jén, a német valutaunió életbe lépésének napján a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a belnémet határ berlini szakaszán. Július 13-án a Bernauer Strassénál hivatalosan is megkezdődött a fal bontása. A munkálatokat az NDK-határőrség 300 fős műszaki alakulata végezte, és a belvárosi falszakasz bontásával november 30-án végeztek is. Mindössze 6 szakasz maradt meg, ezek emlékműként ma is állnak. A Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel véglegesen.

Felépítés, szervezet

[szerkesztés]

Műszaki adatok

[szerkesztés]
Falépítés 1980-ban Nyugat-Berlinből fényképezve

A berlini fal az 1980-as évek elejére érte el műszaki kiépítettségének teljes állapotát. A műszaki zár az NDK, illetve Kelet-Berlin irányából Nyugat-Berlin felé haladva, az alábbi rendszerben épült ki:

  • egyes szakaszokon, úttorkolatoknál (nem mindenütt) a határterület járművel való megközelítését megnehezítő, de békés képet sugalló, egymástól 1-1,5 méterre vagy érintkezve sorban lerakott, nagy méretű, négyzetes beton „virágládák”, helyenként nem virággal, hanem fákkal beültetve
  • a határterület (Grenzgebiet) kezdetét jelző, piros-fehér festésű, derékmagasságú, vízszintes korlát vagy hasonló festésű oszlop, illetve ezek hiányában függőlegesen felfestett piros-fehér csíkozású sáv. Ennél „nyugatabbra” csak engedély birtokában lehetett menni.
  • a műszaki zárat az NDK illetve Kelet-Berlin területétől elzáró, 2-3 méter magas, szürke-fehér festésű betonfal (Hinterlandmauer). Ezt sok helyen a határterületbe sorolt épületek fala helyettesítette, hogy a falrendszer minél kevésbé legyen feltűnő
  • 1-2 méter szélességű, szabaddá tett sáv, egyes helyeken (nem mindenütt) nyomsávként kialakítva
  • elektromos jelzőrendszerrel (sziréna és fényjelző) ellátott, kb. 2,5 méter magas drótkerítés
  • egyes szakaszokon (nem mindenütt): kutyafuttató sáv, a kerítéssel párhuzamos, 2 méter magasan kifeszített vezetőszálhoz csúszópórázzal kötött német juhászkutyákkal (az ebek 20-50 méteres szakaszokat tudtak befutni)
  • betonból épült, kb. 10-15 méter magas, lőrésekkel, őrszobával, fényszóróval ellátott őrtornyok (1989-ben 302 darab) sora, egyes pontokon lőrésekkel ellátott betonfedezékekkel kiegészítve
  • az NDK határőrség járőreinek számára kiépített aszfaltozott közlekedőút (Kolonnenweg)
  • lámpaoszlopok sora, amelyek az egész műszaki zárrendszert bevilágították, rajtuk zöld, piros és fehér jelzések mutatták, hogy az NDK határőr járőrök nyugati irányban meddig mehetnek el (ha engedély nélkül nyugat-berlini irányba ennél tovább haladtak, ellenük is életbe lépett a tűzparancs szigorúbb (felszólítás nélküli) formája
  • állandóan frissen gereblyézett ellenőrzősáv (nyomsáv), amely az esetleges szökések nyomát rögzítette
  • egyes szakaszokon (nem mindenütt): gépjárműakadály (KFZ-Sperren), ami a keletről nyugati irányba feltételezett mozgású gépjárművek ellen épült: kelet-nyugati keresztmetszetében lefelé lejtő, és szinte merőleges, 1-2 méteres betonlapokban végződő árok. A szervizutak keresztezésénél az árkot spanyollovasok (három összetámaszkodó idomvasból álló akadályok) vagy betonelemek pótolták
  • helyi adottságoktól függően 3-10 méter széles, üres, néhol füves terület a nyomsáv és a nyugati fal között; a legveszélyesebb szakasz, az idáig eljutó menekülőnek itt semmi sem kínált fedezéket. A sűrűbben beépített városi szakaszokon ez a sáv gyakran hiányzott, és a nyomsáv a nyugati falig ért
  • a műszaki zár Nyugat-Berlin felé irányban utolsó technikai eleme, a konkrét „fal”ként ismertté vált, 3,75 méter magas, tetején a megkapaszkodás ellen sima felületű betoncsővel kiegészített, L alakú vasbeton szelvényekből álló, az NDK felé néző oldalán a célzás megkönnyítéséhez fehérre festett fal. (Nyugat-Berlin felőli oldalát az évtizedek során a nyugatiak által ráfestett, gyakran művészi színvonalú graffitik látványos kavalkádja borította be, amelyek Nyugat-Berlin egyik nevezetességévé váltak.[15]) A Nyugat-Berlin és az NDK vidéki területei közötti szakaszokon ezt a falat a megkapaszkodás ellen igen sűrű szövésűre készített, tetején élesen sorjásra hagyott, szinte átvághatatlanul merev és erős, kb. 3 méter magas drótkerítés helyettesítette
  • üres terület a tényleges NDK/Nyugat-Berlin határvonalig; ennek szélessége változó volt, 3 és 10 méter között. Ez a terület az NDK-hoz tartozott, a falat nyugati oldalról graffitivel dekorálók, illetve a falat egészen megközelítő turisták tulajdonképpen határsértést követtek el, de az NDK határőrség efelett a legtöbbször szemet hunyt. NDK részről ritkán (karbantartási, gyomirtási célból) kijöttek ebbe a sávba: ilyenkor a munkásokra fejenként 2 őrszem vigyázott, akik a munkálatok idejére mobil kerítéskordont, vagy piros színű szalagot húztak ki (még a határvonal előtt), amit a munkásoknak tűzparancs terhe alatt tilos volt átlépniük
  • az NDK és Nyugat-Berlin tényleges határvonala. Ezt a legtöbb helyen csak a nyugati szektorok katonai parancsnokságai, illetve a nyugat-berlini rendőrség által a határvonaltól 0,25-1 méterre, nyugati területre kihelyezett táblák (a fontosabb átkelőknél az úttesten felfestett fehér sáv is) jelezték. Több helyen a fal felhúzása után megmaradtak a keleti és nyugati szektorok átjárhatóságának idejéből való négynyelvű (angol, francia, orosz és német) táblák, amelyeknek keleti oldalán az adott nyugati szektorba való belépést, a másikon annak elhagyását jelezték (a Friedrichstrasse és a Zimmerstrasse sarkán, az egykori Checkpoint Charlie-nál az eredeti helyén ma is áll egy korhű másolat). Az átkelők közötti szakaszokon német, angol, török és egyéb nyelvű feliratok figyelmeztették a nyugatról érkezőt, hogy a tábla után már NDK területre ér.
A fal sematikus tervrajza. (Kelet-Berlin jobbra)

Vízi határszakaszokon a műszaki zár elsősorban tüskés elemekből összerakott drótkerítésből állt, amit egészen a mederig süllyesztettek az átúszások megakadályozására, és ezt állandó vízi (motorcsónakos) járőrözéssel és megfigyeléssel egészítették ki.

A vasfüggöny berlini szakaszán – a belnémet határ más részeivel ellentétben – soha nem telepítettek aknamezőket vagy a menekülőket automatikusan lelövő berendezéseket. A határépítmények pontos felépítését és műszaki adatait államtitokként kezelték, a határőröket pedig a titoktartásra kötelezték.

A belnémet határ berlini szakaszán az alábbi hosszúságban épültek ki a műszaki zár egyes elemei:

  • 41,91 km hosszan 3,6 méter magas vasbeton határfal
  • 58,95 km hosszan 3,4 méter magas vasbeton határfal
  • 68,42 km hosszan 2,9 méter magas drótkerítés, mint „előakadály”
  • 113,85 km hosszú jelződrót
  • 186 megfigyelőtorony
  • 31 vezetési állás

A határ 63,8 km hosszan beépített területen, 32 km hosszan erdős és 22 km hosszan nyílt területen haladt. A vízi határszakaszok hossza 38 km volt.

Határátkelőhelyek

[szerkesztés]

A berlini fal mentén 25 határátkelőhelyet (13 közúti, 8 vízi, 4 vasúti) alakítottak ki. A belnémet határ átkelőhelyeinek 60%-a Nyugat-Berlin körül volt. A nyugat-berlini határátkelőhelyek az NDK felől műszakilag kellően megerősített, jól védhető pontok voltak. A rendkívül szigorú ellenőrzést a keletnémet állam határőrizeti szervei és vámosai végezték.
A határ nyugati oldalán a nyugatnémet rendőrség és vámszervek építették ki ellenőrzőpontjaikat. Itt útlevélkezelés nem folyt. A tranzitutak ellenőrzőpontjainál (statisztikai okokból) az utazás célja felől érdeklődtek, illetve a rendőrség a bűnüldözési tevékenysége keretében szűrte az utazókat. A külföldre irányuló teherforgalom vámkezelését is e helyeken végezték. A Dreilindennél lévő (Checkpoint Bravo) és a Friedrichstraße déli végén (Checkpoint Charlie) a város nyugati felét megszálló szövetségesek is ellenőrzőpontokat építettek ki, ám ennek a hétköznapi határforgalomban nem volt jelentősége.
Az 1990-es német vámunió majd újraegyesítés után a határátkelőhelyeket megszüntették.

A berlini határvédelem szervezete

[szerkesztés]
Az NDK határőrségének felvonulása 1961. augusztus 13-án

A nyugat-berlini határ védelméért az NDK határőrségének „Közép” parancsnoksága volt felelős. Az állambiztonsági minisztérium 1989-es adatai szerint parancsnokság állományába 11 500 fegyveres és 500 civil személy tartozott. Az alakulatok hét határvédelmi ezredben (Berlinben Treptow, Pankow és Rummelsburg; Berlin környékén Hennigsdorf, Groß-Glienicke, Potsdam és Kleinmachnow) állomásoztak. A berlini körzethez tartozott két kiképzőközpont is.

Minden határőrezred alárendeltségébe öt század tartozott, valamint egy-egy műszaki, híradós, szállító, kutyakiképző osztag, egy gránátvető és egy tüzérségi üteg, egy felderítő és egy lángszóróval felszerelt harcjármű. A vízi határszakaszokat motorcsónakos alakulatok őrizték és külön század felelt a határátkelőhelyek védelméért is.

A „Közép” határőrparancsnokság hatókörébe 576 páncélozott harcjármű, 48 gránátvető, 48 páncéltörő ágyú, 114 lángszóró, 156 páncélozott jármű, illetve 2295 egyéb jármű tartozott. A falat 992 kutya őrizte.

Egy átlagos napon 2300 katona volt szolgálatban a fal mentén. Nagyobb események, politikai krízisek vagy tartós rossz idő esetén a határőrizetet megerősítették, ezeken a napokon 2500 határőr lépett szolgálatba.

Képek

[szerkesztés]

Németország egységének helyreállítása után a német társadalom nyomást gyakorolt a politikára, hogy a falnál érvényben lévő tűzparancs kiadóit vonják felelősségre.[16] A tűzparancs jogi vizsgálata 2004 őszéig elhúzódott. A nevesebb keletnémet politikusok közül felelősségre vonták az NDK felső vezetésének több tagját és bíróság elé állították az NDK Nemzeti Védelmi Tanácsának egykori tagjait, illetve a határőrség főparancsnokát.
Az eljárás alól nem bújhattak ki az NDK fegyveres erőiben egykor alacsonyabb rangban szolgálatot teljesítők sem. A falnál leadott halálos kimenetelű lövések ügyében 35 vádlottat mentett fel a bíróság. 44-en felfüggesztett börtönbüntetést, míg (a táblázatban külön szereplőket is ide értve) 11-en ténylegesen letöltendő börtönbüntetést kaptak. Az utolsó ítéleteket 2004. november 9-én, a fal leomlásának 15. évfordulóján mondta ki a berlini bíróság.

Kiemelt ítéletek a berlini falnál lelőtt menekülők ügyében
Név Tisztség Ítélet
Erich Honecker Az NDK államtanácsának
elnöke (19711989)
A pert Honecker májrákja miatt
nem fejezték be.
Egon Krenz Az NDK államtanácsának
elnöke (1989)
Kétszer 6 év és hat hónap
börtön (2003-ban szabadult)
Erich Mielke Az NDK állambiztonsági
minisztere (19571989)
Ítélet nem született, 19931995 között egy 1931-es
rendőrgyilkosság miatt volt fegyházban.
Willi Stoph Az NDK belügyminisztere (19521955)
és minisztertanács elnöke (19641973)
A pert egészségi állapota
miatt nem fejezték be
Heinz Keßler A NSZEP elnökségének tagja 7 év és hat hónap börtön (1998-ban,
három év letöltése után szabadult)
Günter Schabowski A NSZEP elnökségének tagja 7 év börtön (2000-ben,
három év 5 hónap letöltése után szabadult)
Fritz Streletz A Nemzeti Védelmi Tanács elnöke 5 év és hat hónap börtön
(szabadult, ügyének felülvizsgálata az
Európai Emberi Jogi bíróság előtt)
Klaus-Dieter
Baumgarten
A határőrség parancsnoka 6 év és 6 hónap börtön (1997-ben
3 év letöltése után szabadult)


A berlini fal emlékei

[szerkesztés]

Emlékművek

[szerkesztés]
Berlini fal – Terror Háza
A Bernauer straße-i emlékhely

Berlinben a fal lebontása után megindult a verseny a városközpontban fekvő legértékesebb területek megszerzéséért. A nagyberuházások, területrendezések átalakították a városi tájat és megváltoztatták azokat a helyeket, ahol addig a határzár állt. A 90-es évek vége óta Berlin egyre nagyobb hangsúlyt fektet a fal egyes, még fellelhető szakaszainak emlékhelyként való megőrzésére, illetve a jelentősebb helyszínek emlékhellyé való átalakítására. 2006-ban a városi szenátus elfogadta a berlini falról való megemlékezés koncepcióját.

A fal kitüntetett pontjai mára komoly idegenforgalmi vonzerővel rendelkező attrakcióvá váltak. Berlin egyik leglátogatottabb múzeuma a Checkpoint Charlie-nál létesült Falmúzeum. A Bernauer Straße mentén épségben megmaradtak a műszaki zár elemei. Itt a fal leomlásának 10. évfordulója óta működik az egykori határzárat bemutató kiállítás és dokumentációs központ. A berlini falsétány a fal vonalát követve 21 táblán informálja a látogatókat.[17]

A világ több városában is kiállították a fal egyes darabjait. Többek között áll egy darab a Ronald Reagan Elnöki Könyvtár udvarán Kaliforniában, illetve az Európai Unió brüsszeli székhelye előtti téren is. Budapesten korábban a Tabánban állítottak fel két faldarabot, a betonelemeket azonban a rongálások miatt el kellett szállítani. 2010-ben a budapesti Terror Háza elé került egy harmadik faldarab.[18]

A berlini fal nyomai

[szerkesztés]
A kettős bazaltkocka-sor a fal helyét jelöli

A német egység megvalósulása óta eltelt időben a műszaki zárat szinte teljesen lebontották. A betonelemeket a városi autópályák építésekor használták fel, a fém alkatrészeket beolvasztották. A 90-es években Berlin szenátusa határozatott fogadott el berlini fal helyének megjelöléséről. Egy kettős bazaltkocka sor lefektetéséről döntöttek, amelyet néhol a „berlini fal 1961-1989” feliratú fémtábla tagol. A kockasor a műszaki zárrendszer nyugat-berlini irányban sorrendben legutolsó épített elemének, a nyugati falnak a nyomvonalát jelzi. Az ettől kicsit nyugatabbra esett, valamikori szektorhatárokat 1-2 turistalátványosságot (például a Checkpoint Charlie-nál látható szektorjelző táblát) leszámítva ma már szinte semmi sem jelöli.

A berlini belvárost átszelő egykori határsávban az egyesítést követően beinduló építkezések szinte teljesen megváltoztatták a környéket, itt a bazaltkockákon kívül ma már csak kevés emlékkel találkozhat a látogató. A külsőbb kerületekben, azonban, még ma is jól felismerhető a létesítmény nyomvonala.

Egy megőrzött részlet

A nevezetes Bernauer Straße délkeleti oldalán, a lerombolt házak helyén kialakított halálsáv helye még ma is jobbára üres. A Bernauer Straße és az Ackerstraße sarkánál egy kb. 70 méter hosszú szakaszon a műszaki zárat teljes szélességében megőrizték, illetve visszaépítették, a látogatók megtekinthetik az eredeti helyén álló keleti Hinterlandmauert, a nyugati „fal”-at és a köztük húzódó valamikor határsávot is. Az utca végén, a Schwedter Straße, az Oderberger Straße az Eberswalder Straße találkozásánál a fal a Bernauer Straßét kettévágva a Schwedter Straßén nyugatra kanyarodott, ellehetetlenítve a Bernauer Straße és az Eberswalder Straße villamosforgalmát. A Kelet-Berlinbe eső Eberswalder Straßén ide érkező villamosok pályáját ezért nagy hurokban visszafordították. Ez a fordulóhurok a fenti forgalmi csomópont közelében jelenleg is megfigyelhető.

A berlini népnyelv falsávnak nevezi az egykori határzóna elhanyagolt, beépítetlen vonalát, ahol még ma is láthatók a betonkerítések és néhol az őrtornyok is. A növényzet az egykor töményen kiszórt gyomirtó szerek miatt lassan regenerálódik. Az egykori 302 őrtoronyból ma még öt látható.[mikor?]

A Mühlenstraße déli oldalán fennmaradt a keleti fal (Hinterlandmauer) 1,3 km hosszú, később festményekkel díszített, East Side Gallery néven ismert szakasza.

A berlini fal a művészetekben

[szerkesztés]
  • Az East Side Gallery a berlini fal megnyitása után a keleti oldali falmaradványokon (a Mühlenstraße melletti 1,3 km hosszú szakaszon) 1990 tavaszán létrehozott nemzetközi graffiti galéria.
  • Roger Waters, a Pink Floyd egykori basszusgitárosa 1990-ben a fal helyén, számos neves zenész közreműködésével adta elő a The Wall című koncertjét.
  • Az alagút – Der Tunnel, 2001. Rendező: Marcus Vetter
  • 1961 – A berlini fal: 2001-es színes, szinkronizált dokumentumfilm 10 percben. Rendezője Vitézy László.
  • Berlin – A fal leomlik (Wir Sind Das Volk), 2008-as színes, szinkronizált német film. Rendező: Thomas Berger.

Érdekességek

[szerkesztés]
  • Egy keletnémet kispárt a 2005-ös választásokon a berlini fal újjáépítését tűzte ki céljául.
  • Az Asahi TV 1990-ben gyűjtést rendezett Japánban abból a célból, hogy a berlini fal helyét cseresznyefákkal ültessék be. Az összegyűlt egy millió euróból 10 000 cseresznyefát ültettek Brandenburgban és Berlinben.
  • A keletnémet Reichsbahn felelt az épülő fal anyagának helyszínre szállításáért. A nyugat-berlini vasúti hálózatot is a Reichsbahn üzemeltette, ezért a falhoz építőanyagot szállító vonatok átjártak Nyugat-Berlinen.
  • A berliniek által egyszerűen csak Kacsacsőrnek nevezett kertes terület határvonala furcsa kanyarokat írt le. A háborúban győztes szövetségesek a tömböt egyenlő részekre osztották fel, ahol minden egyes keleti teleknek két nyugati szomszédja volt. A kiskertek művelését a fal felépítése után sem hanyagolták el, de csak az NDK „legmegbízhatóbb” polgárai (többnyire párttagok) lehettek itt tulajdonosok.
  • 1988. július 1-jén területcsere zajlott le Kelet- és Nyugat-Berlin között. A fal nyugati oldalán lévő, de az NDK-hoz tartozó ún. Lenné-háromszög addig gyakorlatilag területenkívüliséget élvezett, lakói hajléktalanok és a nyugati törvényekkel szembekerült szélsőbalos aktivisták voltak. A területcsere bekövetkeztekor a nyugati rendőrség azonnal megszállta a területet, amelynek lakói a berlini falon átmászva az NDK-ba menekültek, ahonnan az NDK népi rendőrsége órákon belül visszatoloncolta őket Nyugat-Berlinbe.[19][20]
  • Az egyezményeknek megfelelően a nagyhatalmak még a hidegháború legfagyosabb óráiban is járőröket indíthattak egymás területére. A fal felhúzását követően az amerikai katonai egységek tüntetően, napi 12 alkalommal mentek át járőrözni a szovjet szektorba. A szovjet egységek a járőrözés mellett gondoskodtak a brit szektorban, a Tiergartenben álló (a környezetétől szögesdróttal elkerített) szovjet hősi emlékmű folyamatos őrzéséről is.[21][22]
  • Nyugat-Berlin körül az NDK-területébe ágyazva, de attól teljesen elszigetelve 10 nyugati exklávé létezett. Ezek közül az egyetlen lakott a Berlin délnyugati részén fekvő Steinstücken nevű falu volt. 1951-ben a szocialista állam megkísérelte a terület elfoglalását, de a lakosság ellenállása miatt ez nem sikerült. Steinstücken egy rés volt a falon, mivel az odavezető utakon csak tankakadályok álltak. A területen különösen gyakoriak voltak a határőrök dezertálásai. A fal felépítésekor a területre vezető utat az NDK teljesen lezárta, ezért az amerikai hadsereg helikopter-leszállót épített és állandó „helyőrséget” hozott létre Steinstücken egyik portáján. A megoldást 1972 őszén egy bonyolult területcsere és alku hozta el, amikor a két állam kiegyezett egy 20 méter széles korridor kijelölésében.[23] A korridort és a települést az NDK ekkor egy külön „steinstückeni fallal” vette körül.
  • 1972-ben az NDK és Nyugat-Berlin vezetői megállapodtak, hogy a nyugati szektorok kommunális hulladékát az NDK szeméttelepein rakják le.
  • A határsáv megszűnésének egyetlen vesztesei a falak közötti gondozott fűben elszaporodott és szinte háborítatlanul élő nyulak lettek, amik a lebontás után Nyugat-Berlinbe költöztek át. 2009-ben lengyel-német dokumentumfilm[24][25] készült róluk, amelyet a Duna Televízió mutatott be.[26]
  • 1961-ben Nyugat-Berlinben kezdték meg Billy Wilder amerikai rendező Egy, kettő, három című filmjének forgatását, melynek egyes jelenetei a Brandenburgi kapunál készültek. A forgatócsoport egy reggelen azzal szembesült, hogy a kapu környékét a fal kezdődő építése miatt éjjel lezárták, a forgatás lehetetlenné vált. A hiányzó jelenetekhez a kaput filmgyári díszletként kellett felépíteni, igen jelentős költségen. A film elején narrációban külön meg is említik az eseményt.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Dr. Gödeke, Peter. A XX. század krónikája 1960–1969, I. kiadás (magyar nyelven), Budapest: Officina Nova, 896–899. o. [1994]. ISBN 963-477-004-5 
  2. [1] Archiválva 2006. november 27-i dátummal a Wayback Machine-ben – Részlet a nyugatnémet Bundesnachrichtendienst jelentéséből; elérés: 2006. március 12.
  3. Chronik der Mauer – 1. August 1961 (német nyelven). Bundescentrale für politische Bildung, Deutschlandradio. (Hozzáférés: 2009. február 14.)
  4. Walter Ulbricht. Interjú. Internationale Pressekonferenz des Staatsrats-Vorsitzenden der DDR., Kelet-Berlin. 1961. június 15. (Hozzáférés ideje: 2009. február 24.)
  5. Chronik der Mauer – 3. August 1961 (német nyelven). Bundescentrale für politische Bildung, Deutschlandradio. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  6. Dean Rusk nyilatkozata (német nyelven). Bundescentrale für politische Bildung, Deutschlandradio, 1961. augusztus 13. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  7. Konrad Adenauer nyilatkozata (német nyelven). Bundescentrale für politische Bildung, Deutschlandradio, 1961. augusztus 13. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  8. Statistisches Landesamt Berlin; Népszámlálás
  9. Todesopfer an der Berliner Mauer 1961–1989 (német nyelven). Stiftung Berliner Mauer, 2008. augusztus 1. [2007. augusztus 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  10. Schweitzer András - Kinek az érdeme a ’89-es határnyitás? (Index.hu, 2020.04.20.)
  11. Florian Huber/Marc Brasse (Spiegel TV Media und Monaco Film für die ARD): Schabowskis Zettel - Die Nacht, als die Mauer fiel; Erstsendung 2. November 2009, ARD, 21h/0:29:15h (auch als Spiegel-TV-DVD)
  12. Hans-Hermann Hertle: Chronik des Mauerfalls, Ch. Links, 10. Auflage, Berlin 2006, S. 145
  13. Hans-Hermann Hertle: Chronik des Mauerfalls, Ch. Links, 10. Auflage, Berlin 2006, 123. oldal
  14. Harald Jäger megnyitotta a kaput
  15. a b Restaurálják a berlini fal graffitijeit (magyar nyelven). Index, 2008. október 17. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  16. A tűzparancs létét az NDK politikusai tagadták. 2007 augusztusában a német Der Spiegel című újság ismertette az egyetlen dokumentumot, amely a menekülők lelövésére utasította a belnémet határon szolgálatot teljesítő és a Stasiba beszervezett határőröket.
    MTI: Szó nélkül lőhettek az NDK-ban (magyar nyelven). FigyelőNet, 2007. augusztus 12. (Hozzáférés: 2009. szeptember 2.)
    Szegő Iván Miklós: NDK: azonnali tűzparancs nőkre és gyerekekre (magyar nyelven). Index, 2007. augusztus 12. (Hozzáférés: 2009. szeptember 2.)
    "Zögern Sie nicht, auch nicht bei Frauen und Kindern" – Schiessbefehl für DDR-Grenze Entdeckt (német nyelven). SPIEGEL, 2007. augusztus 11. (Hozzáférés: 2009. szeptember 2.)
  17. Berliner Mauerweg (német nyelven). Grün Berlin Park und Garten GmbH. [2008. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  18. Kiállították a berlini fal egy darabját a Terror Házánál - Origó, 2010. 11. 11.
  19. Hans-Dieter Behrendt: Das Lenne-Dreieck (német nyelven). (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  20. Lenné-Dreieck - das sagenhafte Dreieck (német nyelven). Stadtforscher, 2006. [2009. március 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  21. [2] Archiválva 2006. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben Egy szovjet járőr és egy NSZK-polgár fényképezi egymást Nyugat-Berlin amerikai szektorában.
  22. [3] Archiválva 2007. június 26-i dátummal a Wayback Machine-ben Brit katonák ellenőrzik az NDK népi rendőreinek munkáját Kelet-Berlinben.
  23. Ernst Stavro Blofeld: Berlin Exclaves (angol nyelven). exclaves.org. (Hozzáférés: 2009. február 24.)
  24. (2009. december 4.) „Królik po berlinsku”.  
  25. (2009. október 5.) „A berlini fal nyulai” (magyar nyelven).  
  26. http://www.dunatv.hu/musor/musorajanlo/filmek/a_berlini_fal_nyulai.html

További információk

[szerkesztés]
Commons:Category:Berlin wall
A Wikimédia Commons tartalmaz berlini fal témájú médiaállományokat.
A témához kapcsolódó idézetek a Wikidézetben:
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak