Kínai polgárháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kínai polgárháború
Shangtang.jpg
A kommunista kínai haderő támadja a nacionalista kormány védelmi vonalát Shangtangban
Helyszín Kína
Eredmény • a kommunista haderő katonai győzelme a kontinentális Kína területén
• megalakul a Kínai Népköztársaság a kontinentális Kína területén
• a nacionalista kormány áttelepült Tajpejbe
• sem fegyverszünet, sem békeszerződés nem született azóta sem[1]
• 1991-ben a háborút lezárta a Kínai Köztársaság[2]
Harcoló felek
Flag of the Republic of China.svg
Kínai Köztársaság
Flag of the Chinese Communist Party.svg
Kínai Kommunista Párt

1949 után:
Flag of the People's Republic of China.svg
Kínai Népköztársaság
Parancsnokok
Tajvan Csang Kaj-sek
Tajvan Paj Csung-hszi
Tajvan Csen Cseng
Tajvan Li Cung-zsen
Tajvan Jen Hszi-san
Tajvan Ho Jing-csin
Flag of the Chinese Communist Party.svg Mao Ce-tung
Flag of the Chinese Communist Party.svg Csu Te
Flag of the Chinese Communist Party.svg Peng Tö-huaj
Flag of the Chinese Communist Party.svg Lin Piao
Flag of the Chinese Communist Party.svg Ho Lung
Haderő
4 300 000 (1945. július)[3]
3 650 000 (1948. június)
1 490 000 (1949. június)
1 200 000 (1945. július)[3]
2 800 000 (1948. június)
4 000 000 (1949. június)
Veszteségek
1928–1937: ~2 000 000 halott
1946–1949: ~1 200 000 halott[4]
Átírási segédlet

Eredeti írásmódja: egyszerűsített kínai: 国共内战
hagyományos kínai: 國共內戰

Kuokung Nejcsan
„Nacionalista-kommunista polgárháború”

Egyéb alakjai: Kína Kína területén:
egyszerűsített kínai: 解放战争
hagyományos kínai: 解放戰爭

Csiefang csancseng
„Felszabadító Háború”


Kínai Köztársaság Tajvan területén:
egyszerűsített kínai: 反共戡乱战争
hagyományos kínai: 反共戡亂戰爭

Fankung Kanluan Csancseng
„Kommunistaellenes felkelés-elhárító háború”

A kínai polgárháború a Kuomintang (Kínai Nacionalista Párt, KMT), a Kínai Köztársaság kormánypártja, valamint a Kínai Kommunista Párt (KKP) között folyt 1927 és 1950 közötti polgárháború.[5] Azóta sem fegyverszünet, sem békeszerződés nem született,[1] azonban 1991-ben a KMT tett egy olyan szándéknyilatkozatot, hogy ha rajta múlik, nem szeretné folytatni a háborút.[2]

A háború kiváltó oka a Kína fölötti hatalom megszerzése volt, ami végül két Kína, a Kínai Köztársaság (vagyis Tajvan) és a Kínai Népköztársaság (Kontinentális Kína) létrejöttéhez vezetett. A háború az északi hadjárattal kezdődött 1927 áprilisában.[6]

A háború a nacionalista Kuomintang és a kommunista párt közötti ideológiai szakadást reprezentálja. A mai kontinentális Kínában a háború utolsó három évét a felszabadulás háborújaként emlegetik.

A polgárháború folyamatát megszakította a második kínai–japán háború, melynek során a két párt együtt alkotta a Második Egyesített Frontot. A japán támadókat 1945-ben, a második világháború végével egyidőben legyőzték, és a kínai polgárháború 1946-ból ismét feléledt. Az utolsó négy évet követően 1950-ben a háborús cselekmények megszűntek, aminek eredménye az újonnan alapított Kínai Népköztársaság, amely fennhatósága alá került a kontinentális Kína (a Hajnan szigetet is beleértve), és a Kínai Köztársaság, amelynek fennhatósága Tajvanra, a Penghu-szigetekre, a Kinmen-szigetekre, a Matsu-szigetekre és néhány távolabb fekvő szigetre terjed ki.

A KNK létrejötte után a Tajvani-szoros két oldala megszüntette a gazdasági kapcsolatokat egymással, de az 1980-as években már megindult a gazdasági kapcsolatok fejlődése, egyelőre nagyrészt közvetítők útján.[7]

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az utolsó kínai dinasztia, a Csing-dinasztia 1911-ben omlott össze.[7] Kína a hadurak kora idején számos kisebb-nagyobb hadúr irányítása alá került. Legyőzésükhöz a királyellenes és nemzeti egyesítésre törekvő Kuomintang és vezetője, Szun Jat-szen kénytelen volt idegen segítséget igénybe venni. Azonban Szun Jat-szen segítségkérését a nyugati demokráciák figyelmen kívül hagyták, és ő 1921-ben a Szovjetunió felé fordult. Politikai okokból a szovjet vezetés mind Szunt, mint az újonnan létrejött Kínai Kommunista Pártot is támogatta, amely végül megalapította a Kínai Népköztársaságot. Ezzel megkezdődött Kínában a hatalomért folyó harc a nacionalista Kuomintang és a kommunista párt között.

1923-ban Szun és a szovjeteket képviselő Adolph Joffe Sanghajban megegyezett, hogy a Szovjetunió támogatja Kína egységesítését.[8] A Szun–Joffe nyilatkozat a Komintern, a nacionalista Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt közötti együttműködést fektette le.[8] A Komintern ügynöke, Mihail Borogyin 1923-ban érkezett Kínába, hogy elősegítse a KMT átszervezését és megszilárdítását a Szovjetunió Kommunista Pártja vonalai mentén. A Kínai Kommunista Párt csatlakozott a KMT-hez, és létrehozták az Első Egyesített Frontot.[3]

Szun Jat-szen 1923-ban Moszkvába küldte Csang Kaj-seket, a Tongmenghui idejéből ismert hadnagyot több hónapos katonai és politikai képzésre.[9] 1924-re Csang a Vampoa Katonai Akadémia, a nacionalista párt tiszti akadémiájának vezetője lett, valamint Szun várható utódja a KMT élén.[9]

A szovjetek gondoskodtak az akadémia számára a képzésekhez szükséges anyagokról, szervezetekről, felszerelésekről, beleértve lőszereket is,[9] illetve az oktatás része volt a tömegek mozgósításának a technikája is. Ezzel a tudással Szun Jat-szen képes volt olyan lelkes sereget létrehozni, amely legyőzhette a hadurak erőit. A kommunista párt tagjai szintén jelen voltak az akadémián, sokuk tanított is az intézményben, mint Csou En-laj politikai instruktor.[10]

A kommunista párt tagjai is beléphettek a KMT-be abban az időben.[8] A kommunista párt maga akkor még kicsi volt, 1922-ben 300, 1925-ben 1500 tagot számlált.[11] A KMT már 1923-ban 50 000 taggal rendelkezett.[11]

Az északi hadjárat (1926–1928), a nacionalista és kommunista párt szakadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pár hónappal Szun Jat-szen 1925-ben bekövetkezett halálát követően Csang Kaj-sek a Nemzeti Forradalmi Hadsereg főparancsnokaként elindította az északi hadjáratot.[11] 1926-ra azonban a Kuomintang bal és jobb szárnyra szakadt,[11] miközben soraikban egyre nőtt a kommunisták száma. Az 1926 márciusában történt csungszani hadihajó-incidens – amikor Csang meghiúsított egy állítólagos ellene irányuló emberrablási kísérletet – után korlátozta a kommunista tagok részvételi lehetőségét a Kuomintang vezetésében, és a KMT vezetőjévé lépett elő.

1927 elején a kommunista és a nacionalista párt rivalizálásra szakadáshoz vezetett. A kommunista párt és a Kuomintang bal szárnya áthelyezte a KMT kormány székhelyét Kantonból Vuhanba, ahol a kommunista befolyás erőteljesebb volt.[11] De Csang Kaj-sek és Li Cung-zsen, akik serege legyőzte Szun Csuan-fang hadurat, kelet felé indultak Csianghszi irányába. Csang Kaj-sek Szun Jat-szen három népi alapelvének elárulásával vádolta meg a kommunistákat, amiért követték a Szovjetunió parancsait. Mao Ce-tung szerint Csang türelme a KMT-ben lévő kommunista tagok iránt olyan mértékben csökkent, amilyen mértékben hatalma növekedett.[12]

Április 7-én Csang és más KMT vezetők egy találkozón arról beszéltek, hogy a kommunisták tettei társadalmilag és gazdaságilag egyaránt bomlasztóak, és véget kell vetni ezeknek a nemzeti forradalom haladása érdekében. Ennek eredménye lett, hogy április 12-én Csang a kommunista párt ellen fordult Sanghajban. A KMT-t megtisztították a baloldali elemektől, a kommunista párt tagjainak százait tartóztatták le és végezték ki.[13] Ez az esemény volt a az ún. április 12-ei incidens vagy más néven sanghaji mészárlás.[14]

A mészárlás mélyítette a szakadékot Csang és Vang Csing-vej között. A kommunisták több kísérletet tettek olyan városok megszerzésére, mint például Nancsang, Csangsa, Santou és Kanton. Az Őszi szüret elnevezésű hunani felkelés fegyveres vidéki lázadást a földművelők, a bányászok és a KKP tagjai robbantották ki Hunan tartományban, Mao Ce-tung vezetésével.[15] A felkelés sikertelen volt.[15] Ezután három fővárosa volt Kínának: a nemzetközileg is elismert köztársaság fővárosa, Peking,[16] a KKP és a baloldali KMT székhelye, Vuhan,[17] valamint a jobboldali KMT központja, Nanking, amely a következő évtizedben maradt is a KMT fővárosa.[16]

A KKP-t kiűzték Vuhanból a nacionalista KMT baloldali szövetségesei, akiket viszont Csang Kaj-sek döntött meg. A KMT folytatta a hadurak elleni kampányát és 1928 júniusában elfoglalták Pekinget.[18] Ezt követően kelet-Kína legnagyobb része a Nanking központú kormány irányítása alá került, és a nankingi kormány azonnali nemzetközi elismertséget kapott, mint Kína egyetlen legitim kormánya. A KMT kormánya Szun Jat-szennel egyetértésben bejelentette a forradalom három lépcsős receptjét: katonai egyesítés, politikai fennhatóság és alkotmányos demokrácia.[19]

Bekerítési műveletek és a hosszú menetelés (1927–1937)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1920-as években a kommunista aktivisták rejtőzködni, illetve vidékre kényszerültek, ahol katonai lázadást szítottak, amely 1927. augusztus 1-jén kezdődött a nanchangi felkeléssel.[20] Egyesítették erőiket a paraszti lázadók maradékaival és irányítást szereztek dél-Kína számos területe felett.[20] A kantoni kommuna három napon át meg tudta tartani Kantont, és létrehoztak egy szovjetet.[20] A KMT csatapai továbbra is igyekeztek elfojtani a lázadásokat.[20] Ez volt a kezdete annak a tíz éven át folyó harcnak, ami a kontinentális Kína területén tíz év polgárháborúja néven ismert. Ez az időszak a hsziani incidensig tartott (1936. december), amikor is Csang Kaj-sek a japánok inváziója miatt a Második Egyesített Front létrehozására kényszerült.

A kínai szovjetköztársaság zászlaja

1930-ban belső harc tört ki a KMT-n belül, amit Feng Jü-hsziang, Jen Hszi-san és Vang Csing-vej indított el. Figyelmük arra irányult, hogy a KMT-ből gyökeresen kiirtsák a kommunista aktivisták maradékait is, amely öt hadműveletben teljesült.[21] Az első és a második művelet elbukott, a harmadikat pedig törölték a mukdeni incidens miatt. A negyedik (1932–1933) hadműveletnek sikerült korán sikereket elérnie, de Csang seregeit csúnyán felmorzsolták, amikor azok megpróbáltak bejutni Mao kínai szovjetköztársaságának szívébe. E hadműveletek során a KMT hadoszlopai gyorsan bejutottak a kommunista területekre, azonban hamar elnyelte őket a hatalmas vidék, és nem tudták megerősíteni helyzetüket. Végül 1934 vége felé Csang elindította az ötödik hadműveletet, amelynek során szisztematikusan igyekeztek bekeríteni a CsianghsziFucsien szovjetet megerősített erődépítményekkel.[22] A korábbi hadműveletekkel ellentétben, amikor egyetlen csapással igyekeztek minél mélyebbre előre jutni, ezúttal a KMT csapatai türelmesen erődök építésébe kezdtek, amelyek egymástól kb. öt mérföldes távolságban körülvették a kommunista területet, elvágva őket készleteiktől és az utánpótlás lehetőségétől.[22]

1934 októberében a kommunista csapatok kihasználták az erődök gyűrűjén lévő réseket, és sikerült kimenekülniük Csianghsziból. A hadurak seregei saját emberiket féltvén vonakodtak kihívni a kommunista erőket, ezért nem üldözték őket túl buzgón. Ezen kívül a nacionalista csapatok el voltak foglalva Csang Kuo-tao seregének felmorzsolásával, amely jóval nagyobb volt, mint Mao serege. A kommunista erők katonai visszavonulása egy éven át és kb. 12 500 km-en át tartott; ez vált ismertté a hosszú menetelés néven.[23]

A hosszú menetelés akkor ért véget, amikor a kommunisták erői elérték Senhszit. Csang Kuo-tao seregét, amely más útvonalat választott Kína északnyugati felén át, jelentősen felmorzsolták Csang Kaj-sek erői és kínai muzlim szövetségesei. Az út során a kommunista csapatok a helyi hadurak és földesurak vagyonát, fegyvereit elkobozták, és a parasztokat, szegényeket besorozták, hogy tömegüket jelentősebbnek láttassák. Végül a 90–100 ezer emberből, akik a hosszú menetelést elkezdték a kínai szovjetköztársaságból, mindössze 7–8 ezer jutott el Senhszibe.[24] Csang seregének maradéka végül Senhsziben csatlakozott Maóhoz, de mivel a sereg szinte teljesen megsemmisült, Csang hiába volt a kommunista párt alapító tagja, sosem tudta Mao vezetői hatalmát megszerezni. A nagy visszavonulás tette végül is Maót a Kínai Kommunista Párt megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé.

A második kínai–japán háború (1937–1945)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csang Kaj-sek 1945-ben

A Japán Birodalom inváziója és Mandzsúria megszállása során Csang Kaj-sek, aki a kommunista pártot nagyobb fenyegetésnek látta, elutasította, hogy szövetségre lépjen a kommunistákkal a japán hadsereg ellen. 1936. december 12-én a nacionalista KMT tábornokai, Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng elrabolták Csang Kaj-seket, és kényszerítették, hogy fegyverszünetet kössön a kommunista párttal. Az esemény hsziani incidens néven vált ismertté.[25] Mindkét párt felfüggesztette a harcokat, és létrehozták a második egyesített frontot, hogy a japánok ellen fordítsák erőforrásaikat.[25] 1937-ben japán repülőgépek bombázták Kína városait, és jól felszerelt csapatok rohanták le Kína északi részét és partvonalát.

A nacionalista és kommunista párt szövetsége csak névleges volt.[26] A hagyományos hadviselést elkerülve a kommunista erők gerilla-hadviselésbe kezdtek a japánok ellen, miközben a KMT támadásait is elhárították. A tényleges együttműködés és összedolgozás a két párt között minimális volt a második világháború alatt,[26] még a második egyesített front idején is harcoltak a területi előnyök megszerzéséért a „szabad Kína”, vagyis a japánok által még nem megszállt területeken.[26]

A helyzet 1940 végén, 1941 elején válságosra fordult, amikor a két párt erői között jelentősebb összecsapások alakultak ki. 1940 decemberében Csang Kaj-sek azt követelte, hogy a kommunista párt új negyedik hadserege ürítse ki Anhuj és Csiangszu tartományokat. A sereg parancsnokai engedtek a nyomásnak. 1941-ben az ún. Új Negyedik Hadsereg incidens több ezer ember halálát okozta a kommunisták körében.[27] Ezalatt a második egyesített front is fölmorzsolódott, amit korábban a japánok elleni harcra hoztak létre.[27]

Összességében a második kínai–japán háború eseményei előnyöket hoztak a kommunista párt számára, mivel gerilla-hadviselésükkel sok támogatót szereztek a japánok által megszállt területeken belül. A KMT ellenállása a japánok ellen viszont sokba került Csang Kaj-seknek. 1944-ben volt az utolsó nagy támadás, az Icsigo hadművelet, amit a japánok a KMT ellen indítottak.[28]

A háború utáni összecsapások (1945–1946)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balról jobbra: Patrick J. Hurley amerikai diplomata, Cseang Csing-kuo, Csang Kaj-sek, Csang Csün, Wang Shi Jie (王世杰), Mao Ce-tung

1945-ben Hirosima és Nagaszaki atombomba-támadás áldozata lett.[28] A japánok Amerika által követelt feltétel nélküli megadása következtében a japán csapatoknak megparancsolták, hogy a nacionalista erőknek adják meg magukat, és ne a megszállt területeken lévő kommunistáknak,[29] ők azonban Mandzsúriában – ahol nem voltak nacionalista erők – a Szovjetunió előtt tették le a fegyvert. Csang Kaj-sek megparancsolta a japán csapatoknak, hogy maradjanak a helyükön és ne adják át fegyvereiket a kommunistáknak.[29]

Az első háború utáni béketárgyaláson Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung vett részt 1945. augusztus 28-ától 1945. október 10-éig.[30] Mindkét fél célja a békés újjáépítés volt, ám a konferencia nem hozott eredményt.[30] A harcok tovább folytak közöttünk még a tárgyalások idején is, míg végül 1946 januárjában megegyezés született.

Kelet-Ázsiában a második világháború utolsó hónapjában egy mandzsúriai invázióba kezdtek a szovjet csapatok, amelynek során megtámadták a Mandzsúriában és a kínai-mongol határon lévő japánokat.[31] A művelet felmorzsolta a Kvantung-hadsereget, a szovjetek megszállták egész Mandzsúriát a háború végéig. Ennek következményeként a területen állomásozó 700 000 fős japán sereg megadta magát. Még ugyanabban az évben Csang Kaj-sek felismerte, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő utánpótlás, amivel megakadályozhatná, hogy a kommunista párt bevegye Mandzsúriát a szovjet seregek tervezett távozása után. Ezért alkut kötött az oroszokkal, hogy késleltessék a kivonásukat addig, míg Csang Kaj-sek összegyűjti legjobban képzett embereit és modern felszereléseit. A KMT csapatait akkor az amerikaiak szállították észak-Kína kulcsfontosságú városaiba, miközben a vidéki területek már a kommunisták felügyelete alatt álltak. Az oroszok külön figyelmet fordítottak arra, hogy módszeresen lerombolják a nagyjából két milliárd dollárt érő mandzsúriai ipari bázist, és a vagyont saját háború-rombolta országukba szállítsák.[32]

A fegyverszünet 1946 júniusában véget ért, amikor június 26-án a KKP és a KMT között teljes erővel újraindult a háború. A polgárháború ezután több mint három éven át tartott.[33]

Szárazföldi harcok (1946–1950)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japán háború után az erőviszonyok a kommunista pártnak kedveztek, amely 1,2 millió fős sereggel és 2 millió fős polgárőrséggel rendelkezett. A kommunisták által felszabadított zóna 19 területet foglalt magába, számos fontos várossal együtt. Sőt, a szovjet csapatok átadták a japánoktól megszerzett fegyvereket, valamint szovjet fegyvereket adtak is a kommunista pártnak, ezen felül északkelet-Kínát is.[34]

1946 márciusában Csang Kaj-sek ismételt kérései ellenére a Rogyion Jakovlevics Malinovszkij által irányított Vörös Hadsereg továbbra is késlekedett a Mandzsúria területéről való kivonulással, miközben Csang titokban elrendelte, hogy a kommunista erők kövessék őket, mert Sztálin azt akarta, hogy Mao Ce-tung felügyeletet szerezzen legalább Mandzsúria északi része felett, mielőtt a szovjetek elvonulnak,[35] ami ismét harcokhoz vezetett az északkeleti területek irányításának megszerzéséért. Ezek a körülmények szintén sok változást okoztak a kommunista vezetés körében, mivel a keményvonalasabb és határozottabb erők végre felülkerekedhettek az opportunistákon.[34]

Bár Marshall tábornok azt állította, nem volt bizonyíték arra, hogy a kommunista erőket a Szovjetunió felszerelésekkel látta volna el,[36] azok mégis nagy mennyiségű japán fegyverhez és néhány tankhoz is jutottak, de ez csak azután történt, hogy nagy számú jól képzett KMT csapatok adták meg magukat és csatlakoztak a kommunistákhoz, így azok végül használni is tudták az eszközöket.[37]

A kommunista párt továbbra is fenntartotta azt az ellenállhatatlan ígéretét a vidéken élő jelentős számú földtelen és éhező kínai paraszt számára, hogy ha velük harcolnak, elvehetik uraik földjeit.[38] Ezzel a stratégiával szinte korlátlan emberanyag állt rendelkezésükre. A Huajhaj hadjárat idején a kommunisták 5 430 000 parasztot tudtak mozgósítani a KMT elleni harchoz.[39]

A japán háború vége után Csang Kaj-sek a KMT csapatait gyorsan az újonnan felszabadított területre mozgatta, így megelőzte a kommunista erőket, hogy megszerezzék a japánok felszereléseit azok megadása után.[34] Az Egyesült Államok számos KMT-csapatot szállított Kína középső részéről Mandzsúria északkeleti felébe. Truman elnök biztos volt abban, amit úgy jellemzett, „a japánok felhasználása a kommunisták távol tartására”. Emlékirataiban így írt:

Tökéletesen egyértelmű volt számunkra, hogy ha azt mondjuk a japánoknak, hogy azonnal tegyék le a fegyvereiket és vonuljanak tengerpartra, az egész országot megszerezték volna a kommunisták. Ezért szokatlan lépést kellett alkalmaznunk, amikor az ellenséget helyőrségként használtuk, amíg a nacionalista csapatokat Dél-Kínába tudtuk juttatni és amerikai tengerészgyalogosokat tudtunk küldeni a kikötők védelmére.
– Truman elnök[40]

A japánok megadásából származó eszközöket használva a KMT kormányának kapitalistái elfoglalták a bankok, gyárak és kereskedelmi ingatlanok legtöbbjét, amelyeket korábban a Japán Császári Hadsereg szerzett meg.[34] Emellett csapatokat és harci felszerelést gyűjtöttek, hogy felkészüljenek a kommunisták elleni közeledő háborúra. Ezek a gyors és kemény előkészületek számos nehézséget okoztak az emberek életében. A munkanélküliség jelentősen növekedett, Sanghajban elérte 37,5%-ot.[34]

Az Egyesült Államok erőteljesen támogatta a KMT erőit. Több mint 50 000 tengerészgyalogost küldtek a stratégiai pontok védelmére, 100 000 fős amerikai csapatot küldtek Santungba, és több mint 500 000 fős KMT-csapatot láttak el felszereléssel és képeztek ki, és szállították el őket az újonnan felszabadított területekre, hogy a kommunista területeket körbevegyék.[34] Kevesebb mint két éven belül a második kínai–japán háború után a KMT 4,43 milliárd dollárt kapott az Egyesült Államoktól, aminek nagy része katonai segély volt.[34]

A háború kitörése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A megbeszélések kudarcba fulladásával totális háború robbant ki. 1946. július 20-án Csang Kaj-sek 113 csapattal, 1,6 millió fővel nagy méretű támadást indított a kommunista területek ellen. Ezzel kitört a kínai polgárháború végső fázisa.[34]

Mivel a KKP tisztában volt a létszámbeli és felszerelésbeli hátrányával, passzív védelmi taktikához folyamodtak. Elkerülték a KMT csapatok erős pontjait, és készek voltak lemondani saját területeikről annak érdekében, hogy tartalékolják erőiket. Próbálták annyira elhasználni a KMT erőforrásait, amennyire csak lehetséges volt. Ez a taktika sikeresnek bizonyult, és egy évvel később az erőviszonyok mérlege a kommunista párt javára billent. Megsemmisítették a 1,12 millió főnyi nacionalista csapatot, miközben saját embereik száma 2 millióra növekedett.[34]

1947 márciusában a KMT szimbolikus győzelmet aratott, amikor elfoglalta a kommunista fővárost, Jenant,[41] de röviddel utána a KKP ellentámadásba lendült. 1947. június 30-án a kommunisták átlépték a Sárga-folyót, és a Dabie-hegy felé indultak. Ezt követően Kína északkeleti, északi és keleti részén szintén ellentámadást indítottak.[34]

Az 1948-as év végére a kommunista párt végül megszerezte Senjang és Csangcsun északi városait, és irányítás alá vonta északkeletet.[42] Az Új Első Hadsereg, amit a legjobb nacionalista hadseregként emlegetettek, megadásra kényszerült, miután a KKP hat hónapos ostrom alá vonta Csangcsunt, ami több mint 150 000 civil éhhalálához vezetett.[43] A jelentősebb méretű nacionalista csapatok legyőzésével a kommunisták tankokhoz, nehéztüzérséghez és más felszerelésekhez jutottak, amelyekre szükség volt a kínai nagy faltól délre eső harcokhoz. 1948 áprilisára Lojang elesett, elvágva így a KMT-t Hsziantól.[44] Heves harcok után, 1948. szeptember 24-én a KKP megszerezte Csinan és Santung tartományokat is. Az 1948-as év végén és 1949 elején folyó Huajhaj hadjárat végére Kína közép-keleti része a kommunista párté lett.[42]

A Pingjin hadjárat eredményeképpen 1948. november 21-étől 1949. január 31-éig terjedő időszak alatt a kommunista erők legyőzték észak-Kínát is.[45] A kínai hadsereg jelentős halálos áldozatok árán tudta Csangcsiaokou és Tiencsin védelmét biztosítani, valamint helyőrséget elhelyezni Taku és Bejping városaiban. A kommunisták 890 ezer fős sereget hoztak északkeletről a KMT 600 ezres serege ellen.[44] A kommunisták 40 ezer főt veszítettek el Csangcsiaokounál, viszont megöltek, megsebesítettek vagy fogságba ejtettek 520 000 embert a KMT seregéből a hadjárat idején.[45] A három meghatározó hadjárat (Liaosen, Huajhaj, Pingcsin) után a kommunista párt erői elsöpörtek 144 katonai és 29 nem katonai századot, beleértve a 1,54 millió fős veterán KMT sereget, amivel összezúzták a nacionalista erők gerincét.[34]

Április 21-én a kommunista sereg átlépte a Sárga-folyót, 23-án elfoglalták Nankingot, a KMT Kínai Köztársaságának fővárosát.[23] 1949 végére a a kínai haderő felszámolta a KMT csapatok maradékait is Kína déli részén, csak Tibet maradt hátra. A nacionalista kormány április 23-án sikeresen visszavonult Nankingból Kantonba, ahol október 15-ig tartózkodott, majd Csungkingban november 25-ig és Csengtuban december 10-ig, ezt követően vonultak vissza Tajpejbe.

A népköztársaság létrejötte és a Kuomintang visszavonulása Tajvanra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mao Ce-tung bejelenti a Kínai Népköztársaság megalakulását 1949-ben

1949. október 1-jén Mao Ce-tung bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását, akkori fővárosát, Pejpinget átnevezték Pekingre. Csang Kaj-sek és nagyjából két millió nacionalista kínai visszavonult Tajvan szigetére.[46] A szárazföldön csak egyes elszigeteltebb helyeken tartották fönn az ellenállást, nevezetesen Szecsuánban, illetve a távolabbi déli területeken.

A Kínai Népköztársaság megpróbálta megszerezni a Kínai Köztársaság által irányított Kinmen-szigeteket, ami meghiúsult a Kuningtou-i csata folyamán.[47] 1949 decemberében Csang Tajpejt a Kínai Köztársaság ideiglenes fővárosának nyilvánította, és továbbra is követelte saját kormányának Kína egyetlen hivatalos kormányaként való elismerését.

A kommunisták további kétéltű hadműveletei 1950-ben sikeresebbek voltak, győzedelmeskedtek Hainanon 1950 áprilisában, a Vansan szigeten 1950 augusztusában és Csousan szigeten 1950 májusában.[48]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Chinese Civil War című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


  1. ^ a b Leslie C. Green: The Contemporary Law of Armed Conflict. (hely nélkül): Juris Publishing, Inc. 2008. 79. o. ISBN 9780719073786  
  2. ^ a b China's stance. bbc.co.uk. (Hozzáférés: 2011. január 9.)
  3. ^ a b c Hsiung, James C. Levine, Steven I. [1992] (1992). M.E. Sharpe publishing. Sino-Japanese War, 1937–1945. ISBN 1-56324-246-X.
  4. Wars and Genocides of the 20th Century. scaruffi.com. (Hozzáférés: 2011. január 9.)
  5. Kathlyn Gay: Mao Zedong's China. (hely nélkül): 21st Century Books. 2008. 7. o. ISBN 0822572850  
  6. Graham Hutchings: Modern China: A Guide to a Century of Change. (hely nélkül): Harvard University Press. 2001. ISBN 0674006585  
  7. ^ a b Nan Lin, Dudley L. Poston: The Chinese Triangle of Mainland China, Taiwan and Hong Kong. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2001. ISBN 0313308691  
  8. ^ a b c March, G. Patrick: Eastern Destiny: Russia in Asia and the North Pacific. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 1996. 205. o. ISBN 0275955664  
  9. ^ a b c Chang, H. H. Chang: Chiang Kai Shek - Asia's Man of Destiny. 2007. 126. o. ISBN 1406758183  
  10. Ho, Alfred K. Ho, Alfred Kuo-liang: China's Reforms and Reformers. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2004. 7. o. ISBN 0275960803  
  11. ^ a b c d e Fairbank, John King: China: A New History. (hely nélkül): Harvard University Press. 1994. ISBN 0674116739  
  12. Zedong, Mao., Thompson, Roger R: Report from Xunwu. (hely nélkül): Stanford University Press. 1990. ISBN 0804721823  
  13. Brune, Lester, H. Dean Burns, Richard Dean Burns: Chronological History of U.S. Foreign Relations. (hely nélkül): Routledge. 2003. ISBN 0415939143  
  14. Zhao, Suisheng: A Nation-state by Construction: Dynamics of Modern Chinese Nationalism. (hely nélkül): Stanford University Press. 2004. ISBN 0804750017  
  15. ^ a b Blasko, Dennis J: The Chinese Army Today: Tradition and Transformation for the 21st Century. (hely nélkül): Routledge. 2006. ISBN 0415770033  
  16. ^ a b Esherick, Joseph: Remaking the Chinese City: Modernity and National Identity, 1900–1950. (hely nélkül): University of Hawaii Press. 2000. ISBN 0824825187  
  17. Clark, Anne Biller. Clark, Anne Bolling. Klein, Donald. Klein, Donald Walker: Biographic Dictionary of Chinese communism. (hely nélkül): Harvard Univ. 1971. 134. o.  
  18. Guo, Xuezhi: The Ideal Chinese Political Leader: A Historical and Cultural Perspective. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2002. ISBN 0275972593  
  19. Theodore De Bary, William. Bloom, Irene. Chan, Wing-tsit. Adler, Joseph. Lufrano Richard. Lufrano, John: Sources of Chinese Tradition. (hely nélkül): Columbia University Press. 1999. 328. o. ISBN 0231109385  
  20. ^ a b c d Lee, Lai: China: 1949 To the Present. (hely nélkül): National University of Singapore Press. 1986. ISBN 9971690934  
  21. Lynch, Michael Lynch, Clausen,Søren: Mao. (hely nélkül): Routledge. 2003. ISBN 0415215773  
  22. ^ a b Manwaring, Max G. Joes, Anthony James: Beyond Declaring Victory and Coming Home: The Challenges of Peace and Stability operations. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2000. 58. o. ISBN 0275967689  
  23. ^ a b Zhang, Chunhou. Vaughan, C. Edwin: Mao Zedong as Poet and Revolutionary Leader: Social and Historical Perspectives. (hely nélkül): Lexington books. 2002. 65., 58. o. ISBN 0739104063  
  24. Lucien Bianco, Muriel Bell: Origins of the Chinese Revolution, 1915–1949. (hely nélkül): Stanford University Press. 1971. 68. o. ISBN 0804708274  
  25. ^ a b Ye, Zhaoyan Ye, Berry, Michael: Nanjing 1937: A Love Story. (hely nélkül): Columbia University Press. 2003. ISBN 0231127545  
  26. ^ a b c Claude Albert Buss: The People's Republic of China and Richard Nixon. (hely nélkül): Stanford Alumni Association. 1972. 
  27. ^ a b R. Keith Schoppa: The Columbia Guide to Modern Chinese History. (hely nélkül): Columbia University Press. 2000. ISBN 0231112769  
  28. ^ a b Diana Lary: China's Republic. (hely nélkül): Cambridge University Press. 2007. ISBN 0521842565  
  29. ^ a b Peter Gue Zarrow: China in War and Revolution, 1895–1949. (hely nélkül): Routledge. 2005. 338. o. ISBN 0415364477  
  30. ^ a b Xu Guangqiu: War Wings: The United States and Chinese Military Aviation, 1929–1949. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2001. 201. o. ISBN 0313320047  
  31. Richard Carl Bright: Pain and Purpose in the Pacific: True Reports of War. (hely nélkül): Trafford Publishing. 2007. ISBN 1425125441  
  32. James R. Lilley: China Hands: Nine Decades of Adventure, Espionage, and Diplomacy in Asia. (hely nélkül): PublicAffairs. 2004. ISBN 1586481363  
  33. Hu Jubin: Projecting a Nation: Chinese National Cinema Before 1949. (hely nélkül): Hong Kong University Press. 2003. ISBN 9622096107  
  34. ^ a b c d e f g h i j k Nguyễn Anh Thái: Lịch sử thế giới hiện đại. Ho Chi Minh City: Giáo Dục Publisher. 2002. 320–322. o.   helytelen ISBN kód, :893498011603
  35. Michael M. Sheng: Battling Western Imperialism. (hely nélkül): Princeton University Press. 1997. 132–135. o.  
  36. (cím nélkül) . The New York Times, (1947. jan. 12.) 44. o.
  37. Zeng Kelin: Zeng Kelin jianjun zishu (Zeng Kelin tábornok elmondja történetét). Shenyang: Liaoning renmin chubanshe. 1997. 112–113. o.  
  38. Ray Huang: Cong dalishi jiaodu du Jiang Jieshi riji. Taipei: Chinatimes Publishing Press. 1994. 441–443. o.  
  39. Lung Ying-tai: Dajiang dahai 1949. Tajpej: Commonwealth Publishing Press. 2009. 184. o.  
  40. Harry S.Truman: Memoirs, Vol. Two: Years of Trial and Hope, 1946–1953. 1956. 66. o.  
  41. James R. Lilley: China Hands: Nine Decades of Adventure, Espionage, and Diplomacy in Asia. (hely nélkül): PublicAffairs. 2004. ISBN 1586481363  
  42. ^ a b Odd Arne Westad: Decisive Encounters: The Chinese Civil War, 1946–1950. (hely nélkül): Stanford University Press. 2003. 192–193. o. ISBN 080474484X  
  43. John, Pomfret: Red Army Starved 150,000 Chinese Civilians, Books Says. The Seattle Times, 2009. október 2. (Hozzáférés: 2011. április 20.)
  44. ^ a b Burce A. Elleman: Modern Chinese Warfare, 1795–1989. (hely nélkül): Routledge. ISBN 0415214734  
  45. ^ a b David Michael Finkelstein, Mark A. Ryan, Michael McDevitt: Chinese Warfighting: The PLA Experience Since 1949. (hely nélkül): M.E. Sharpe. 2003. 63. o. ISBN 0765610884  
  46. Chris Cook, John Stevenson: The Routledge Companion to World History Since 1914. (hely nélkül): Routledge. 2005. 376. o. ISBN 0415345847  
  47. Qi Bangyuan, Wang Dewei: The Last of the Whampoa Breed: Stories of the Chinese Diaspora. (hely nélkül): Columbia University Press. 2003. 2. o. ISBN 0231130023  
  48. Roderick MacFarquhar, John K. Fairbank, Denis C. Twitchett: The Cambridge History of China. (hely nélkül): Cambridge University Press. 1991. 820. o. ISBN 0521243378  

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]