Ugrás a tartalomhoz

Tienanmen téri vérengzés

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Tienanmen téri vérengzés
Ország Kína
TelepülésPeking
NévadóMennyei béke tere
Elhelyezkedése
Tienanmen téri vérengzés (Kína)
Tienanmen téri vérengzés
Tienanmen téri vérengzés
Pozíció Kína térképén
é. sz. 39° 54′ 12″, k. h. 116° 23′ 30″39.903333°N 116.391667°EKoordináták: é. sz. 39° 54′ 12″, k. h. 116° 23′ 30″39.903333°N 116.391667°E
Térkép
A Wikimédia Commons tartalmaz Tienanmen téri vérengzés témájú médiaállományokat.

A Tienanmen téri vérengzésnek nevezett eseménysor a pekingi Mennyei béke terén hetek óta tartó, demokráciát követelő diáktüntetés és felkelés brutális leverése volt 1989. június 3-án és 4-én.

A széles társadalmi rétegek, főleg a diákok, fiatal munkások fokozódó elégedetlenségét az egykori reformpárti pártfőtitkár, Hu Jao-pang halála fókuszálta. A gyakori panaszok közé tartozott az infláció, a korrupció, a diplomások korlátozott felkészültsége az új gazdaságra,[1] és a politikai részvétel korlátozása. A megmozdulások szervezetlenek voltak, változatos, sok esetben ellentmondásos célokkal. Követelték például a vas rizsestál(wd) rendszerének (élethosszig szóló, alacsony fizetésű és hatékonyságú állások) fenntartását, jogbiztonságot, demokráciát, sajtószabadságot, szólásszabadságot.[2][3] A munkások tiltakozásai általában az infláció és a jóléti ellátások eróziójára összpontosítottak.[4] A különböző, gyakran egymással is vitatkozó csoportok a korrupcióellenes követelések, a gazdaságpolitika kiigazítása és a társadalombiztosítás védelme érdekében egyesültek.[4] A tüntetések tetőpontján körülbelül egymillió ember gyűlt össze a téren.[5] Gorbacsov látogatása kiemelte a kínai reformfolyamatok és a kelet-európai rendszerváltások közötti összefüggéseket, ugyanakkor az állami látogatás megzavarása a tüntetésekkel súlyos arcvesztést jelentett a kínai vezetők számára.

Az erősödő tüntetésekre a hatóságok hol békülékeny, hol keményvonalas taktikával válaszoltak, feltárva a pártvezetésen belüli mély megosztottságot.[6] Májusra a diákok egy része éhségsztrájkot kezdett, ami országszerte és nemzetközileg is nagy visszhangot és támogatást szerzett a tüntetőknek. A megmozdulások mintegy 400 városra terjedtek át. Május 20-án a kínai kormány rendkívüli állapotot hirdetett és mintegy 300 000 katonát is mozgósított Pekingbe, akiket azonban a vezetésen belül folytatódó viták miatt további két hétig nem vetettek be a tüntetők ellen.[3] A hadsereg és a tüntetők közötti hetekig tartó patthelyzet és egyes erőszakos összecsapások után, amelyekben mindkét oldalon sokan súlyosan megsérültek,[* 1] a KKP legfelsőbb vezetése 1989. június 2-án döntést hozott a tér katonai eszközökkel történő megtisztítására és a tiltakozó mozgalom leverésére.[3] A csapatok június 3-ától a város főútjain nyomultak be Peking központi részeire, és véres harcokba kezdtek a tüntetőkkel, akik megpróbálták feltartani őket. Az összecsapásokban sokan – tüntetők, járókelők és katonák – meghaltak. A halálos áldozatok számára vonatkozó becslések több száz és több ezer között mozogtak, további ezrek sebesültek meg.[7][8][9][10][11][12]

A vérontás súlyos rövid- és hosszú távú következményekkel járt Kína számára. Országszerte leverték a tüntetéseket, az elnyomás véget vetett az 1986-ban megkezdett politikai reformoknak, megállította az 1980-as évek liberalizációs politikáját,[13] amelyet utóbb csak részben folytattak Teng Hsziao-ping 1992-es déli körútja után.[14] Erősen korlátozták a politikai véleménynyilvánítás lehetőségeit. Az 1989 júniusi események továbbra is Kína egyik legérzékenyebb és legszélesebb körben cenzúrázott témáját jelentik.[15][16]

Előzmények

[szerkesztés]

A Teng Hsziao-ping által Mao Ce-tung halála után, 1976-tól elindított reformfolyamat körülményei között Kínában nagy gazdasági és politikai változásokra került sor. A reformok általában kedvező visszhangot váltottak ki a lakosság körében, azonban bizonyos szociális problémák felszínre kerültek. Felerősödött a Kínában nagy hagyományokkal bíró, de a kommunista egyenlősítés körülményei között visszaszorult korrupció és nepotizmus a bürokratikus elit soraiban.[17] Az állami árellenőrzés enyhítése nyomán megjelent az inflációs nyomás.[18] A társadalmi erjedés időről időre a nagyobb demokrácia követelésében is megnyilvánult. 1986 végén, 1987 elején is nagy diáktüntetésekre került sor, amelyek rossz életkörülményeik miatt indultak, de hamarosan politikai követeléseket is támasztottak.[19] A megmozdulásokért a konzervatív erők Hu Jao-pangot, a KKP KB akkori főtitkárát, Teng Hsziao-ping hívét tették felelőssé és lemondatták.

Az 1988 nyarán a pártvezetés Pejtajho üdülőhelyen tartott találkozóján elhatározta a reform továbbviteleként a piaci alapú árképzés bevezetését.[20] Az árellenőrzések enyhítésének híre készpénzfelvételi, vásárlási és felhalmozási hullámokat váltott ki Kína-szerte. A kormányzat pánikba esett, és kevesebb mint két hét alatt visszavonta az árreformokat, de a hatás sokáig érezhető maradt. Az infláció az egekbe szökött; a hivatalos indexek szerint a fogyasztói árindex 30%-kal emelkedett Pekingben 1987 és 1988 között, sok munkavállaló életszínvonala csökkent. A veszteséges állami vállalatok költségcsökkentése a lakosság nagy részét fenyegette, akik addig a „vas rizsestálra”, azaz a munkahely biztonságára támaszkodhattak.[21]

A tüntetések

[szerkesztés]
Tüntetők a téren 1989. június 2-án
Az Országos Népi Gyűlés, a kínai parlament épülete a tér nyugati oldalán
A tér 2004-ben, a császári palotától dél felé nézve
A Népi Hősök Emlékműve a téren
A Hszinhua kapu(wd), a legfelső vezetés hivatali- és lakónegyedének bejárata 2020-ban

1989 tavaszán a liberális értelmiség és a diákság a Kínában nagyon tisztelt évfordulók közül az 1919. május 4-én kitört nagy pekingi demokratikus és nacionalista tüntetések, a május negyedike mozgalom kerek évfordulójának megünneplésére készült, ez adta a keretet az aktuális politikai követeléseiknek. Április 15-én szívinfarktusban hirtelen meghalt Hu Jao-pang, a KKP két évvel korábban „liberalizmus” miatt eltávolított főtitkára, aki most így utólag a polgári liberális erők hőse lett.[22]

A diákság nagy része úgy vélte, hogy Hu Jao-pang halála összefügg a kényszerű lemondásával.[23] Az egyetemi kampuszon számos plakát jelent meg Hu emlékére, Hu örökségének tiszteletére szólítva fel. Napokon belül a legtöbb plakát tágabb politikai kérdésekről szólt, mint például a korrupció, a demokrácia és a sajtószabadság.[24] Kis, spontán gyászgyűlések kezdődtek a Népi Hősök Emlékművének(wd) környékén a Tienanmen téren. Apránként a Pekingi Egyetem és a Csinghua Egyetem számos diákja is csatlakozott a Tienanmen téri gyülekezéshez. Kisebb diákgyűlésekre került sor Hszianban és Sanghajban is április 16-án. Április 17-én a pekingi Kínai Politikatudományi és Jogi Egyetem(wd) (CUPL) hallgatói nagy koszorút helyeztek el Hu Jao-pang emlékére nagy tömeg előtt.[25] Az Országos Népi Gyűlés, a kínai parlament épülete előtti spontán gyűlésen különböző hátterű előadók nyilvános beszédeket mondtak Hu emlékére, és társadalmi problémákat vitattak meg. A rendőrség megpróbálta rávenni a diákokat, hogy oszoljanak szét.

Április 17-én este már többezer diák tüntetett a téren. A diákok elkezdték megfogalmazni a kormánynak címzett hét követelésük listáját:

  1. Erősítsék meg Hu Jao-pang demokráciáról és szabadságról alkotott nézeteit.
  2. Ismerjék el, hogy a „spirituális szennyezés” és a polgári liberalizáció elleni kampányok tévesek voltak.
  3. Tegyék közzé az állami vezetők és családtagjaik jövedelmére vonatkozó információkat.
  4. Engedélyezzék a magánkézben lévő újságokat és szüntessék meg a sajtócenzúrát.
  5. Növeljék az oktatás finanszírozását és emeljék az értelmiségiek fizetését.
  6. Szüntessék meg a pekingi tüntetésekre vonatkozó korlátozásokat.
  7. Tudósítsanak hitelesen a diákokról a hivatalos médiában.[26]

Április 18-án a diákok a téren maradtak. Néhány ezer diák gyűlt össze a Csungnanhaj,(wd) a legfelső kínai vezetés hivatali- és lakónegyede bejáratánál, a Hszinhua kapu(wd) előtt. Párbeszédet követeltek a kormányzattal, és ülősztrájkot kezdtek. Április 19-én diákok egy „Szabadság és demokrácia, felvilágosodás” feliratú transzparenst tartottak a magasba az emlékművön, Hu Jao-pang hatalmas portréja alatt.[27]

Április 20-án a rendőrség feloszlatta a Csungnanhaj bejárata előtt a tömeget, gumibot használatára is sor került. A rendőri brutalitásról szóló pletykák gyorsan elterjedtek. Az incidens felháborította az egyetemi diákságot, még többen csatlakoztak a tüntetésekhez.[28] Egy munkáscsoport is alakult, amely a Pekingi Munkások Autonóm Szövetsége néven nevezte magát, és két szórólapon támadta a központi vezetést.[29] Április 21-én a tüntető diákok szervezeteket kezdtek létrehozni és vezetőket választottak.[30]

Hu állami temetésére április 22-én került sor. Április 21-én este mintegy 100 000 diák vonult a Tienanmen térre, figyelmen kívül hagyva a pekingi önkormányzati hatóságok azon utasítását, hogy a teret a temetés idejére le kell zárni. A gyászünnepséget, amely az Országos Népi Gyűlés épületében zajlott, élőben közvetítették a diákoknak. A búcsúbeszédet Csao Ce-jang, a KKP főtitkára tartotta. A temetés mindössze 40 percig tartott, mivel az érzelmek hevesen tomboltak a téren.[31][32][33]

Április 21-én a diákok megkezdték független szervezeteik létrehozását. Április 23-án 40 diák 21 egyetem képviseletében létrehozta a Pekingi Diákok Autonóm Szövetségét. Vezetői Csou Jung-csün, Vang Tan és Vu-er Kaj-hszi lettek. Felszólították a diákságot az oktatás általános bojkottálására.[30]

Vidéki zavargások, ellentétek a felső vezetésben

[szerkesztés]
Csao Ce-jang (1885)
Li Peng (1992)
Teng Hsziao-ping 1979-ben
Han Tung-fang, a Pekingi Munkások Autonóm Föderációjának alapítója (2011-ben)

Április 22-én Csangsa és Hszian városokban zavargások kezdődtek, autókat és házakat gyújtottak fel, üzleteket fosztottak ki, százakat letartóztattak.[34] Vuhanban is diáktüntetésekre került sor. Az ország legfelső hatalmi szerve, a KKP Politikai Bizottságának Állandó Bizottsága ülésén a vezetés álláspontja megoszlott. Csao Ce-jang pártfőtitkár a diákokkal folytatandó párbeszéd mellett érvelt,[34] Li Peng miniszterelnök viszont kemény fellépést követelt ellenük. Csao Ce-jang a kialakult helyzet ellenére április 23-án Észak-Koreába utazott hivatalos látogatásra.[35]

Az április 26-i vezércikk

[szerkesztés]

Csao Ce-jang távollétében Li Peng lett a végrehajtó hatalom vezetője. A legfelső vezetés tanácskozott a pekingi párttitkárral és a polgármesterrel. Uralkodó lett az az álláspont, hogy a tüntetések a kínai politikai rendszer megdöntésére irányulnak és határozott fellépésre van szükség. Jang Sang-kun államelnök és Li Peng miniszterelnök április 25-én reggel felkeresték Teng Hsziao-pinget a rezidenciáján, aki keményvonalas álláspontra helyezkedett, és kijelentette, hog a tömegmédián keresztül figyelmeztetést kell közzétenni a tüntetések megfékezése érdekében.[36]

Április 26-án a párt hivatalos lapja, a Zsenmin Zsipao vezércikket közölt „Egyértelműen ki kell állni a zavargások ellen” címmel. A vezércikk nyelvezete gyakorlatilag párt- és kormányellenes lázadásnak bélyegezte a diákmozgalmat.[96] A vezércikk ahelyett, hogy a diákokat megfélemlítette volna, fokozta az elszántságukat.[37]

Április 27.–május 4.

[szerkesztés]

Április 27-én a pekingi egyetemek diákjainak nagy tömegei áramlottak a Tienanmen térre, áttörve az odavezető utakon felállított rendőrségi akadályokat.[31] A diákok egy része visszavett az antikommunista jelszavakból és az antikorrupciós követelésekre helyezte a hangsúlyt, de érezhetően növekedett a radikális csoportok befolyása.[37]

Április 29-én a kormányzat tárgyalásokat kezdeményezett a hivatalos diákszervezetek képviselőivel, de azokon a radikálisok nem vettek részt.[38]

Csao Ce-jang április 30-án visszatért Koreából és több beszédben békülékeny hangot ütött meg, engedményeket tett a tüntetőknek. Május 4-én sor került a tüntetések eredetileg deklarált céljának, az 1919-es május 4-éről történő megemlékezésnek a megvalósítására. Mintegy 100 000 diák vonult fel az utcákon. A diákok egy része megelégedett a kormányzati engedményekkel és visszatért tanulmányaihoz.[39]

Éhségsztrájk és Gorbacsov látogatása

[szerkesztés]

A tüntetők vezetői körében nézeteltérések, viszályok alakultak ki a további taktikát illetően. Néhány karizmatikus vezető, köztük Vang Tan és Vu-er Kaj-hszi, vissza akarta nyerni a lendületet. Nem bíztak a kormány párbeszédre vonatkozó ajánlataiban, és hogy szakítsanak a többi jelentős diákvezető által mára alkalmazott mérsékelt és fokozatos megközelítéssel, követelték a visszatérést a konfrontatívabb taktikákhoz. Megállapodtak egy éhségsztrájk meghirdetésében május 13-ra.[40] A sztrájkra való felhívás csak szerény sikerrel járt, amíg Csaj Ling pszichológus diáklány érzelmes kiáltványt nem tett közzé a sztrájk kezdete előtti estén.[41]

Két nappal a szovjet vezető, Mihail Gorbacsov nagy nyilvánosságot kapott hivatalos látogatása előtt a diákok megkezdték az éhségsztrájkot a Tienanmen téren, ahová a szovjet vezető ünnepélyes fogadtatását szervezték volna. Az éhségsztrájk széles körű szimpátiát váltott ki a lakosságból.[42] Május 13-án délutánra mintegy 300 000 ember gyűlt össze a téren.[43] A diákok a térre menet és ott tartózkodásuk alatt többek között az Internacionálét énekelték.[44]

A kínai vezetés az állami látogatás során fenyegető „arcvesztés” miatt újult erőfeszítéseket tett a tüntetések leállítására. Zhao ismét párbeszédet szorgalmazott a tüntetőkkel. Gorbacsov hivatalos fogadtatását áthelyezték a repülőtérre.[45]

Május első felében jelentősen enyhült a kínai cenzúra. Az állami média a tüntetőkkel és a mozgalommal, köztük az éhségsztrájkolókkal szimpatizáló felvételeket kezdett sugározni. Május 14-én független értelmiségiek egy csoportja felhívta a diákokat, hogy hagyják el a teret, és enyhítsék a konfliktust. Hivatalos tárgyalások is indultak a kormányzat és a diákok képviselői között.[45]

A vezetés kompromisszumkészsége néhány diákot kielégített, a találkozó azonban egyre kaotikusabbá vált, mivel a versengő diákfrakciók összehangolatlan és ellentmondásos követeléseket támasztottak. Amikor a diákvezetők megtudták, hogy az eseményt nem közvetítették országosan, ahogy azt a kormány eredetileg ígérte, a találkozót elhagyták.[46]

A diákok Gorbacsov látogatása alatt végig a téren maradtak. A kínai–szovjet csúcstalálkozó, amely 30 év után az első volt a maga nemében, Kína vezetői számára rendkívül kínos körülmények között zajlott le, és ez a vezetés számos tagját keményebb fellépésre ösztönözte.[47]

Az éhségsztrájk új lendületet adott a mozgalomnak. Országszerte erősödött a diákok támogatása. Május 17. és 18. között mintegy egymillió pekingi lakos tüntetett, mindenféle társadalmi rétegből. Közöttük voltak katonák, rendőrök és alacsonyabb rangú párttisztviselők is. Számos helyi párt- és ifjúkommunista szervezet, valamint a kormány által támogatott szakszervezetek is biztatták tagjaikat a tüntetésre.[5] Ezenkívül a Kínában formálisan létező többpártrendszer számos nem kommunista pártja is levelet írt Li Pengnek a diákok támogatására. A Kínai Vöröskereszt számos munkatársat küldött a téren lévő éhségsztrájkolók orvosi ellátására. Gorbacsov távozása után számos külföldi újságíró maradt a kínai fővárosban, hogy tudósítson a tüntetésekről, nemzetközi figyelmet fordítva a mozgalomra.

Május 17-én országszerte mintegy 400 kínai városban kisebb-nagyobb tüntetésekre került sor. A helyi hatóságok nem tudták, hogyan reagáljanak. Mivel a tüntetéseken most már számos társadalmi csoport részt vett, mindegyiknek megvoltak a saját sérelmei, egyre kevésbé látszott, hogy kivel kell a kormányzatnak tárgyalnia, és mik a követelések. A vezetés továbbra is megosztott volt, de látta, hogy tekintélye és legitimitása alábbhagy, ahogy az éhségsztrájkolók kerültek a figyelem középpontjába, és széles körű szimpátiát szereztek.[5]

Rendkívüli állapot

[szerkesztés]

Május 17-én Teng és a vezetés többsége, éles viták után, döntött a rendkívüli állapotot bevezetéséről.[48] Csao Ce-jang ezzel nem értett egyet, és 19-én reggel még kiment a térre. Beszédet mondott egy kézi hangszóróval, és az éhségsztrájk megszüntetésére kérte a diákokat. Ez volt a hattyúdala, többet nem állt a nyilvánosság elé; élete utolsó tizenöt évét házi őrizetben töltötte egy pekingi villában.[49]

Május 20-án kihirdették a rendkívüli állapotot. A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg legalább 30 hadosztályt mozgósított az ország hét katonai régiója közül ötből.[50]

A hadsereg bevonulását a fővárosba a külvárosokban tüntetők tömegei akadályozták meg. A vezetésen belül továbbra is fennálló ellentétek miatt a hatóságok el akarták kerülni az összecsapásokat és május 24-én elrendelték a hadsereg visszavonulását a városon kívüli bázisokra.[11]

A hadiállapotot dacolva a diákok zenével, ivással és dohányzással szórakoztatták magukat a téren.[51] Ugyanakkor a belső megosztottság magában a diákmozgalomban is fokozódott. Május végére a diákok egyre szervezetlenebbé váltak, egyértelmű vezetés vagy egységes cselekvési irány nélkül. Ráadásul a Tienanmen tér túlzsúfolt volt, és komoly higiéniai problémákkal küzdött. Hou Tö-csien tajvani származású énekes, aki a tüntetőkkel tartott, azt javasolta, hogy nyílt vezetőség-választásokat tartsanak, de ellenállásba ütközött.[31] Eközben Vang Tan prominens radikális diákvezető mérsékelte álláspontját és a Tienanmen térről való ideiglenes visszavonulást javasolta, hogy a kampuszon csoportosulhassanak újra. A keményvonalas diákfrakciók azonban meg kívánták tartani a teret. Küzdelmek kezdődtek a tér közepén lévő hangszórók feletti ellenőrzésért; aki a hangszórókat irányította, az volt a mozgalom „felelőse”. Néhány diák a vasútállomáson várakozott, hogy üdvözölje az ország más részeiről érkező diákokat, és a saját frakciójába toborozza őket.[31] A diákcsoportok hátsó szándékokkal kezdték vádolni egymást, például a kormánnyal való összejátszással és a mozgalomból származó személyes hírnév megszerzésével. Néhány diák még Csaj Linget és Feng Cung-töt is megpróbálta eltávolítani vezetői pozícióikból egy emberrablási kísérlet során, amelyet Csaj Ling „jól szervezett és előre kitervelt összeesküvésnek” nevezett.[31]

A tüntetések sok szervezője, így Csaj Ling radikális diákvezető nő is erőszakos összecsapásra készült.[52] Egy május végén adott interjúban kijelentette:

„Valójában vérontásra számítunk, arra a pillanatra, amikor a kormányzat készen áll arra, hogy arcátlanul lemészárolja az embereket. Csak akkor nyitja ki Kína népe a szemét, ha a teret vér fogja elárasztani. ”

Úgy érezte azonban, hogy erről nem tudja meggyőzni diáktársait.[53] Azt is elmondta, hogy az erőszak szükségességét Li Lu diákvezető-társától hallotta először, és nem az ő ötlete volt.[54]

A május 20-án meghirdetett hadiállapot után még csaknem két hétig tartott a patthelyzet. A legfelső vezetés egyrészt el akarta kerülni a fegyverhasználatot, másrészt egyre inkább meggyőződött arról, hogy a tüntetők mozgalmának sikere egyenlő lenne a kommunista rendszer megdöntésével, ezért azt mindenképpen meg kell akadályozni. Li Peng mindezt Kínába érkező új nagykövetek protokolláris fogadása során tartott beszédében a nyilvánosság előtt is kifejtette.[55]

A hadsereg támadása

[szerkesztés]
A tüntetés leverésére bevetett kínai tanktípus („59-es típus”)
Páncélozott szállító harcjármű („63-as típus”)
A katonák által használt gépkarabély („56-os típus”)
Tankok Pekingben 1989 júliusában, a megmozdulás leverése után

Június 2-án Teng Hsziao-ping és több veterán pártvezető találkozott a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának három tagjával (Li Peng, Csiao Si és Jao Ji-lin), akik maradtak a testületben Csao Ce-jang és Hu Csi-li menesztése után. Megállapodtak abban, hogy kiürítik a teret, hogy „a zavargást meg lehessen állítani, és a rendet helyre lehessen állítani a fővárosban”.[56][57] Abban is egyetértettek, hogy a teret a lehető legbékésebben kell kiüríteni; de ha a tüntetők nem működnek együtt, a csapatok felhatalmazást kapnak erőszak alkalmazására.[58] Azon a napon az állami újságok arról számoltak be, hogy a város tíz kulcsfontosságú területén csapatokat vontak össze.[58][59] Mivel a tüntetők a város számos kereszteződésében útakadályokat állítottak fel és azokat tömegek őrizték, a Tienanmen visszafoglalására készülő katonák nagy részét titokban, civil ruhában és fegyverek nélkül csempészték be a tér környékére. A tüntetők tömegei így is feltartóztattak teherautókat, elfogtak tűzparanccsal nem rendelkező katonákat, számosat meg is lincseltek.[60][61][62] A katonák nagy része azonban eljutott a tér nyugati oldalán álló parlamenti épületbe, valamint a Közbiztonsági Minisztériumnak a keleti oldalon álló épületébe.[63]

Közben a városban egy katonai dzsip felszaladt a járdára és három civilt megölt. A hír pillanatok alatt elterjedt és tovább szította a lincshangulatot, együtt azokkal az álhírekkel, miszerint „életükért könyörgő idős asszonyokat is megöltek a katonák”, „diákokat mészárolnak a Tienanmen téren” – ahová a katonák még el sem jutottak.

Június 3-án este a kormányzat felszólította a lakosságot, hogy hagyja el az utcákat és a Tienanmen tér környékét. A tiltakozók ezzel szemben felhívták híveiket, hogy fegyverkezzenek és gyülekezzenek a kereszteződésekben.[3]

Június 3-tól a hadsereg már páncélozott járműveket vetett be, de továbbra is tűzparancs nélkül, a felkelők pedig teherautókkal odaszállított téglákkal és Molotov-koktélokkal harcoltak ellenük. A központi pekingi Csangan sugárút(wd) egyik kereszteződésében egyszerre 23 katonai jármű égett. Későbbi összesített adatok szerint ezekben a napokban 1280 jármű semmisült meg, köztük ezer katonai, utóbbiakból 60 körüli páncélozott. Több katona bennégett a járművekben, egyes kimenekülőket pedig agyonvertek. A pekingi Tanárképző Egyetem diákrádiója június 3-án reggeltől június 4-én délután 5-ig 36 órán keresztül folyamatosan működött, helyzetjelentéseket adott és többek között Vu-er Kaj-hszi diákvezető harcra buzdító szavait közvetítette.[64]

Az első lövések június 3-án este 22.30-kor dördültek el az egyik kereszteződésben, még mindig több mint 5 kilométerre a főtértől.[3] A katonák felváltva lőttek a levegőbe és a tömegbe. Innen egy három kilométeres szakaszon esett a legtöbb áldozat a tüntetők és a környező házak lakói, illetve a bámészkodók soraiból. Ezen a szakaszon 65 katonai teherautó és 47 páncélozott harcjármű semmisült meg, további 485 jármű megsérült.[65]

A Tiananmen térre érő egyik első páncélkocsit a tüntetők megállították akadályokkal, majd benzinnel átitatott pokrócokat dobtak rá és felgyújtották.[3] Két katona benne égett, egy harmadikat agyonvertek.[66][67] A pekingi amerikai nagykövetség egyik katonai hírszerző tisztje szerint a felkelők begyakorolt taktikákat alkalmaztak a város különböző pontjain.[68]

A hatóságok újabb felszólítást tettek közzé, amiben már ellenforradalmi lázadásról szóltak és a tér azonnali kiürítésére szólítottak fel.[3] A tömeg nagy része oszolni kezdett, csak néhány ezren maradtak. Hajnalban a katonaság teljesen körülvette őket. A diákok vezetői tárgyaltak a hadsereggel, és megegyeztek abban, hogy délkeleti irányban elhagyhatják a teret. A diákok kezdeti ellenkezés után zászlóik alatt kimasíroztak a térről, közben egy katonai rohamcsapat kilőtte az emlékműre felszerelt, addig továbbra is működő hangszóróikat.[69]

Reggelre a tér kiürült. A katonák egy része a parlament épületében maradt még további kilenc napig.[70]

Június 5-én, a diáklázadás leverése után került sor az úgynevezett Tank Man incidensre. A téren és környékén harckocsik vonultak fel, hogy majd a stratégiai pontokat elfoglalva, még hetekig fenyegetően ott állomásozzanak. Az egyik harckocsioszlop mozgása közben egy fehér inges férfi bevásárlószatyorral a kezében az élen haladó tank elé állt, és hosszú percekig akadályozta a mozgásukat, majd fel is mászott a harckocsira és beszélgetett a katonákkal. A külföldi újságírók által rögzített jelenet ikonikussá, az egész Tienanmen téri incidens jelképévé vált a nemzetközi sajtóban.

Az áldozatok száma

[szerkesztés]

A tüntetés véres leverése óriási nemzetközi visszhangot váltott ki. Az áldozatok számáról – nem utolsósorban a pekingi vezetés hagyományosan minden negatívumot tagadó, eltussolni akaró nem-kommunikációja miatt – kezdetben egészen szélsőséges, tízezer halottat is vizionáló becslések jelentek meg, sőt ezek egy része évtizedek múlva is önálló életet él.[71]

Hivatalos adatok

[szerkesztés]

Az események után közvetlenül a kormány sajtókonferenciáján nyilvánosságra hozott hivatalos adatok 300 körülire tették a halálos áldozatok (civilek és katonák) számát, közöttük 23 fő volt a pekingi egyetemek diákja, mások pedig „banditák”.[72][73] A sebesültek számát 5000 katonára és rendőrre, valamint 2000 civilre tették. Június 19-én a pekingi pártszervezet vezetője azt jelentette a Politikai Bizottságnak, hogy megerősített hivatalos adatok szerint a halottak száma 241 volt, közülük 218 polgári áldozat (36 diák), 10 katona, 13 rendőr, valamint 7000 sebesült volt.[74][75]

Más becslések

[szerkesztés]
Kiégett jármű egy pekingi utcán napokkal az összecsapások után
Csiang Cö-min 1997-ben Hawaiiban

Közvetlenül június 4-ét követően a Pekingi Egyetemen terjesztett röplapok 2–3000 halottról szóltak. A Kínai Vöröskereszt 2600 halottat közölt, de később azt is tagadta, hogy nyilatkozott volna az ügyben.[7][8] Svájc pekingi nagykövete 2600-ra becsülte a halottak számát.[76] Nicholas D. Kristof, a The New York Times tudósítója június 21-én azt írta, hogy valószínűnek látszik: mintegy tucatnyi katona és rendőr mellett 400–600 civil veszthette életét.[10] James Lilley amerikai nagykövet a Peking környéki kórházakban tett látogatásai során többszázra tette a halottak számát.[77] A National Security Agency távirata június 4-én 180–500 halott közé helyezte becslését.[78] Pekingi kórházi adatok röviddel az események után legalább 478 halottról és 920 sebesültről szóltak.[79] Az Amnesty International a halottak számát néhány száz és 1000 közé helyezte.[7][12]

Az adatok inflálódása

[szerkesztés]

Alan Donald brit nagykövet az események után egy titkos táviratában, ami csak 2017-ben került nyilvánosságra, a kínai kormányzaton belüli jóbarátjára hivatkozva, azt állította, hogy minimum 10 000 polgári halott áldozata volt a vérontásnak.[80] Ezt az adatot egy beszédében Bob Hawke ausztráliai miniszterelnök nyilvánosságra hozta,[81] majd széles körben terjedt tovább, bár más források ellentmondtak neki.[82][83] A távirat titkos minősítésének megszűnte után Feng Cung-tö egykori Tienanmen-téri diáktüntető, akinek később sikerült külföldre menekülnie és számos munkájában dolgozta fel az ottani eseményeket, azt állította, hogy a brit nagykövet később már „csak” 2700–3400 halálos áldozatról beszélt.[84]

Az áldozatok azonosítása

[szerkesztés]

A Tienanmeni anyák(wd) kínai, kormánykritikus szervezete, melyet a fiaikat a téren elvesztett anyák hoztak létre, 2011 augusztusáig 202 áldozatot tudott azonosítani. A New York-i székhelyű Chinese Alliance for Democracy munkatársa, Vu Zsen-hua, aki számos tanulmányt közölt az eseményekről, azt állította, hogy 15 elhunyt katonát tudott azonosítani és ellenőrizni azokból a napokból, de közülük csak hét esett el közvetlenül a tüntetőkkel folytatott összecsapásokban.[85]

A téren és a tér körül

[szerkesztés]

A kormány részéről azt állították, hogy senki sem halt meg a téren június 4-én a kora reggeli órákban, a diákok utolsó csoportjának a tér déli részén tartott „kitartása” során. Kezdetben a külföldi média a téren történt „mészárlásról” számolt be, bár később az újságírók elismerték, hogy a halálesetek többsége a téren kívül történt. A The Washington Post korábbi pekingi irodavezetője, Jay Mathews azt mondta, hogy „amennyire a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapítható, senki sem halt meg azon az éjszakán a Tienanmen téren”. Így folytatja:

„Néhány embert megölhettek véletlenszerű lövöldözések a térhez közeli utcákon, de minden hitelesített szemtanú beszámolója szerint a diákokat, akik a csapatok megérkezésekor a téren maradtak, békésen távozhattak. Több száz ember, többségük munkás és járókelő, valóban meghalt azon az éjszakán, de más helyen és más körülmények között.[86]”

Richard Roth, a CBS tudósítója, arról számolt be, hogy június 3-án éjjel az Országos Nép Gyűlés épületébe zárták be a katonák. Egy sortüzet hallott, ami elnémította a diákok hangszóróit. Hozzátette, hogy kétségtelen, hogy sokan meghaltak a térre vezető úton és környékén, főként Nyugat-Pekingben,[87] de nem találtak elegendő bizonyítékot arra, hogy mészárlás történt volna a téren.

Ezzel szemben Csaj Ling diákvezető a hongkongi televízióban azt állította, hogy látta, ahogy tankok érkeznek a térre és összezúzzák a sátraikban alvó diákokat, szerinte 200 és 4000 között volt a diákáldozatok száma.[88] Hozzá csatlakozott egy diáktársa, Vu'er Kaj-hszi is, aki elmondta, hogy tanúja volt annak, ahogy 200 diákot lőfegyverekkel lemészároltak; mások szerint azonban később bebizonyosodott, hogy az utóbbi személy már órákkal az általa állított események előtt elhagyta a teret.[89] A tajvani születésű Hou Tö-csien jelen volt a téren, és azt mondta: „Vannak, akik szerint 200-an haltak meg a téren, mások szerint akár 2000-en is. Olyan történetek is keringtek, hogy tankok gázolták el a távozni próbáló diákokat. Azt kell mondanom, én ilyet nem láttam. Reggel fél hétig a téren voltam.”[90]

2011-ben a WikiLeaks keretében három titkos távirat is nyilvánosságra került az Amerikai Egyesült Államok pekingi nagykövetségéről, amelyek egybehangzóak voltak abban, hogy nem történt vérontás a Tienanmen téren.[91] Ehelyett azt mondták, hogy kínai katonák tüzet nyitottak a téren kívüli tüntetőkre, akik nyugat felől a központ felé igyekeztek.[91] Egy chilei diplomata, aki a téren belül egy Vöröskereszt-állomás mellett állt, azt mondta amerikai kollégáinak, hogy nem tapasztalt tömeges lövöldözést magán a téren, bár szórványosan lövöldözés hallatszott. Azt mondta, hogy a térre belépő katonák többsége csak tömegoszlató felszerelést viselt.[91][92]

A mozgalom belső és külső támogatása

[szerkesztés]

A tüntető tiltakozók jelentős támogatást kaptak belföldi és külföldi forrásokból egyaránt.[93] Az országon belüli támogatók között az első maga a Pekingi Egyetem volt, a diákok az utcákon gyűjtöttek pénzt társaik segítésére. A támogatók között voltak kínai magánvállalatok, de a hivatalos kínai szakszervezeti szövetség is.[94]:313

Hongkong

[szerkesztés]

A legjelentősebb anyagi és erkölcsi támogatás Hongkongból érkezett, amely akkor még brit igazgatás alatt állt.[93]:41[95] Egy hongkongi különleges gazdasági zóna egyedül több mint 210 000 hongkongi dollárt adományozott.[94]:313 Egyes üzletemberek, hongkongi egyetemek, szervezetek, magánemberek is nyújtottak jelentős támogatást.[94]:314

1989. május 21-én Hongkongban milliós tömegtüntetésre került sor a Tienanmen téri tüntetők támogatására.[96] A tüntetés nyomán megalakult a Hong Kong Alliance in Support of Patriotic Democratic Movements nevű szervezet, ami többek között adományok gyűjtésébe kezdett.[97] Május 27-re egész napos adománygyűjtő koncertet szerveztek, amin mintegy 300 000 fő vett részt. A fellépők között volt Jackie Chan, Anita Mui, Beyond, Teresa Teng, és Jacky Cheung is.[98] A koncerten 14 millió hongkongi dollárt (1,5 millió USD) gyűjtöttek a tiltakozók számára.[31][99]

A kínai állambiztonság június 1-jei jelentése szerint a tüntetők támogatói kisebb, általában egy milliós tételekben vitték a pénzt Pekingbe.[100]

A pénzen kívül természetbeni támogatást is kaptak a Tienanmen tér tüntetői: sátrak, élelmiszer, számítógépek, nyomtatók, kommunikációs eszközök érkeztek.[31][95] Chai Ling május 28-án egy interjúban elmondta, hogy az adományok nagyban segítették életben tartani a tüntetők lelkesedését, harci szellemét.[101]

Tajvan

[szerkesztés]

Tajvanon is nagy lendülettel folyt az adománygyűjtés. Hivatalos szervek és magánemberek is tettek felajánlásokat. A tajvani Nemzetbiztonsági Tanács főtitkára 100 000 tajvani új dollár (mintegy 3300 USD) kezdőadománnyal széles körű gyűjtést indított.[100] A Kuomintang Központi Bizottságának egyik tagja is alapítványt hozott létre a demokráciát követelők támogatására.[100] A pekingi Állambiztonsági Minisztérium egy májusi jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy külföldi ügynökök szivárognak be az országba, jelentős összegeket hozva magukkal a tüntetők támogatására.[100][102]

Jelentős adományok érkeztek az Egyesült Államokból, Kanadából, Japánból, Ausztráliából és számos nyugat-európai országból is.[95]

A New York-i székhelyű Chinese Alliance for Democracy is jelentős összegekkel, valamint New York-i és washingtoni szolidaritási megmozdulások szervezésével támogatta a pekingi tüntetőket.[103]

Június 1-jére a KKP KB Politikai Bizottsága jelentést kapott arról, hogy a tüntetők külföldi anyagi támogatása már jóval meghaladta az 1 millió amerikai dollárt.[95] A CIA is aktívan támogatta a diákokat mozgalmuk szervezésében, többek között írógépek és faxkészülékek rendelkezésre bocsátásával.[104]

A támogatások problémái

[szerkesztés]

A támogatások egy része egyszerűen eltűnt, az olyan Kínába küldött csekkeket, amiket a „Tienanmeni tüntetőknek” és más hasonló nevekre állítottak ki, nem lehetett beváltani, nem érkezhettek meg a térre.[105]

A május 13-án, első körben 300 résztvevővel indult éhségsztrájk nyomán a tiltakozók költségei jelentősen megemelkedtek.[106] Számítások szerint a különböző szervezetek párhuzamos pénzügyi megoldásai révén összesen naponta több millió jüant költöttek a csúcsidőszakban a téren lévők ellátására.[107] A szervezetlenség következtében sok minden kárba veszett. Liu Hsziao-po prominens ellenzéki szerint rengeteg élelmiszeres dobozt, italos palackot csak félig kiürítve dobáltak szét.[108]

A téren tevékenykedő ellenzéki szervezetek közötti rivalizálás is sok gondot okozott. A Pekingi Munkások Autonóm Szövetsége(wd) a diákszervezetek elitizmusára panaszkodott.[109] Anyagi viták is megjelentek a különböző szerveződések között.[110]:156:167.[111] Gyakoriak voltak a sikkasztással, korrupcióval kapcsolatos vádaskodások. A különböző csatornákon beérkező hatalmas összegekről senki nem vezetett könyvelést.[112] A vezetőket is, mint Vu'er Kaj-hszi, Csaj Ling és mások, érték vádak amiatt, hogy személyesen is átvettek jelentős összegeket, amikkel nem számoltak el.[93]:42

Következmények

[szerkesztés]

1989. június 13-án 21 diákvezető ellen körözést adtak ki a hatóságok.[113] Június 17-én két személyt tűzharc után fogtak el.[114] A legfontosabb körözöttek listájából 7 főnek, valamint további 33 vezető személyiségnek sikerült Nyugatra szökni az MI6(wd), a CIA és a francia titkosszolgálat által szervezett Operation Yellowbird(wd) révén az akkor még brit ellenőrzés alatt álló Hongkongon keresztül.[115][116][117][118] A Yellowbird művelet révén összesen több mint 400 kínai ellenállót sikerült Hongkongba juttatni.[119]

A külföldre szököttek közül néhányan, mint Vu'er Kaj-hszi, később megpróbáltak visszatérni Kínába, de nem engedték be őket.[120]

Egyes adatok szerint összesen 1602 főt tartóztattak le az események kapcsán 1989-ben. Két fő vezetőt 13 éves börtönbüntetésre ítéltek.[121] A megtorlás teljes köre és mértéke a kínai nyilvánosságban tabu, ennek következtében a találgatások széles skálán mozognak.[122][* 2]

A kínai pártvezetés értékelése, személyi változások

[szerkesztés]

Teng Hsziao-ping, aki mint Kína akkoriban is elismert vezetője, és a Központi Katonai Bizottság elnöke, június 9-én televíziós beszédében meglehetősen cinikusan értékelte az eseményeket:[123]

„Ennek a viharnak előbb vagy utóbb el kellett jönnie. A nemzetközi és a hazai klíma döntötte el, hogy az emberek akaratától függetlenül meg kellett történnie. Csak idő és méretek kérdése volt az egész. S az, hogy most következett be, számunkra viszonylag kedvező is. A legkedvezőbb az, hogy ma még jó egészségben köztünk van számos idős elvtársunk, akik sok vihart értek meg, akik meg tudják ítélni, hogy mi van a hasznunkra és mi okoz kárt nekünk, és támogatták, hogy a lázadással szemben határozott lépésekre kerüljön sor. Bár egyes elvtársak még mindig nem értik ezt meg, végül ők is meg fogják érteni és támogatni fogják a Központ döntését.”

Teng tehát a kínai polgárháborúban nevelődött idős harcostársak támogatását megnyerve lett úrrá a nehézségeken, közben azonban elvesztette korábbi, őt a modernizációs törekvéseiben támogató „liberális” szövetségeseit, utódjelöltjeit, Hu Jao-pang után Csao Ce-jangot is, akit kizártak a PB Állandó Bizottságából és házi őrizet alá helyeztek.[122]

Csao Ce-jang utódja a párt élén Csiang Cö-min lett, aki Teng politikáját ügyesebben, sikeresebben tudta követni. Ő addig sanghaji párttitkár volt, és abban a hatalmas metropoliszban békés eszközökkel volt képes kezelni az ottani megmozdulásokat, emellett a gazdasági reformok hívének számított.[122]

Hu Csi-lit, aki ellenezte a hadiállapot bevezetését, de a szavazásnál tartózkodott, szintén kizárták a PB Állandó Bizottságából. Később miniszterhelyettesi pozíciót kapott. Több nagykövet menedékjogot kért külföldön.[124]

Teng Hsziao-ping, miután elérte, hogy a gazdasági reformok folytatását támogató Csiang Cö-min lett a pártfőtitkára, maga is hátralépett, és lemondott utolsó formális pozíciójáról, a Központi Katonai Bizottság elnöki posztjáról. Az ő tekintélyét is megtépázta a Tienanmen tér.[125]

Pao Tung, Csao Ce-jang közvetlen munkatársa volt a legmagasabb rangú káder, akit hivatalosan megvádoltak. 1992-ben ítélték el államtitkok kiadásáért és ellenforradalmi propagandáért, hét évet töltött börtönben.

A Tienanmen téri tüntetőkkel szimpatizáló párttagok átnevelése érdekében kampányt indítottak „a párton belüli liberális tendenciák ellen”. Becslések szerint 4 millió párttag tevékenységét vizsgálták át. Több mint 30 000 pártkáder vizsgálta meg mintegy 1 millió állami alkalmazott szerepét az eseményekben. Tízezrek kerültek rövidebb-hosszabb időre börtönbe, munkatáborokba.[126]

Megjegyzések

[szerkesztés]
  1. ↑ A helyenként évtizedekkel később is tovább élő „a hadsereg a békés tüntetőkre támadt” narratíva a kezdetektől fogva egyoldalú volt.
  2. ↑ Kivégzésekről nem jutott el hír külföldre, pedig ha sikerült 400 embert kiszöktetni, akkor a hírek is eljuthattak volna Nyugatra.

Hivatkozások

[szerkesztés]
  1. ↑ Brook 216. o.
  2. ↑ Lim 34–35. o.
  3. ↑ a b c d e f g Nathan 2001
  4. ↑ a b Lin, Chun. The transformation of Chinese socialism. Durham [N.C.]: Duke University Press, 211. o. (2006. január 16.). ISBN 978-0822337850. OCLC 63178961 
  5. ↑ a b c Zhao 171. o.
  6. ↑ Saich 142. o.
  7. ↑ a b c Time
  8. ↑ a b Sino-American relations 445. o.
  9. ↑ Brook 154. o.
  10. ↑ a b Kristof-Reassessing
  11. ↑ a b Richelson & Evans 1999.
  12. ↑ a b Calls for Justice 2004.
  13. ↑ Pei, Minxin: Tiananmen and the end of Chinese enlightenment (angol nyelven). Nikkei Asia, 2019. június 3. [2019. június 3-i dátummal az eredetiből archiválva].
  14. ↑ Deng Xiaoping's Southern Tour. Berkshire Publishing Group LLC, 2009. [2017. május 17-i dátummal az eredetiből archiválva].
  15. ↑ „Prosperity, repression mark China 30 years after Tiananmen”, 2019. június 3.. [2019. június 3-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. június 3.) 
  16. ↑ Nathan 2009.
  17. ↑ Naughton 2007, 91. o.
  18. ↑ Zhao 120. o.
  19. ↑ Jordán 419. o.
  20. ↑ Zhao 127. o.
  21. ↑ Vogel 2011, 600–601. o.
  22. ↑ Jordán 422. o.
  23. ↑ Calhoun
  24. ↑ Zhao 147. o.
  25. ↑ Zhao 148. o.
  26. ↑ L. Zhang 2001.
  27. ↑ Westcott, Ben: Tiananmen Square massacre: How Beijing turned on its own people (angol nyelven). CNN, 2019. június 3. (Hozzáférés: 2024. október 31.)
  28. ↑ Zhao 149. o.
  29. ↑ Walder & Gong 1993, 1–2. o.
  30. ↑ a b Zhao 154. o.
  31. ↑ a b c d e f g Heavenly Gate
  32. ↑ Zhao 152-153. o.
  33. ↑ Li 2010, 21 May entry.
  34. ↑ a b Z. Zhao 2009.
  35. ↑ Liu 1990, 505–521. o.
  36. ↑ Vogel 2011, 603–606. o.
  37. ↑ a b Zhao 155. o.
  38. ↑ Zhao 157. o.
  39. ↑ Zhao 159. o.
  40. ↑ Zhao 161–162. o.
  41. ↑ Zhao 163. o.
  42. ↑ E. Cheng 2009, 612–614. o.
  43. ↑ Zhao 167. o.
  44. ↑ Amnesty International, 30 August 1989. Preliminary Findings on Killings of Unarmed Civilians, Arbitrary Arrests and Summary Executions Since 3 June 1989, p. 19.
  45. ↑ a b Zhao 165. o.
  46. ↑ Zhao 169. o.
  47. ↑ Zhao 170. o.
  48. ↑ P. Szabó József: A csend világa: Pekingi fordulatok nyomában. Magyarország, XXVI. évf. 22. sz. (1989. június 2.) 9. o.
  49. ↑ Ignatius 2009, xv. o.
  50. ↑ Wu 2009, 30–31. o.
  51. ↑ Qinna Shen. Női vágy, pop-rock és a Tienanmen-generáció: A szexuális és politikai forradalmak szinergiája a betiltott kínai-német filmben, a Nyári Palotában (2006) (pdf), 48–74. o. (2021. január 16.) 
  52. ↑ Han & Hua 1990, 298. o.
  53. ↑ Han & Hua 1990, 327. o.
  54. ↑ Chai 2011, 165. o.
  55. ↑ Polonyi 133. o.
  56. ↑ Wu: Clear the Square.
  57. ↑ L. Zhang 2001, 355–362. o.
  58. ↑ a b L. Zhang 2001, 362. o.
  59. ↑ Mathews 1989.
  60. ↑ Polonyi 148. o.
  61. ↑ „Class Struggle: China's Harsh Actions Threaten to Set Back 10-Year Reform Drive – Suspicions of Westernization Are Ascendant, and Army Has a Political Role Again – A Movement Unlikely to Die”, The Wall Street Journal, 1989. június 5.. [2020. szeptember 12-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2022. január 14.) 
  62. ↑ Simson 212–215. o.
  63. ↑ Wu: Troop Movements.
  64. ↑ Polonyi 151. o.
  65. ↑ Baum 1996, 283. o.
  66. ↑ Cable, From: U.S. Embassy Beijing, To: Department of State, Wash DC. [2023. július 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. július 12.)
  67. ↑ Cable, From: U.S. Embassy Beijing, To: Department of State, Wash DC. [2024. június 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. július 3.)
  68. ↑ (2005) „HE TIANANMEN MASSACRE REAPPRAISED”. Chinese National Security Decisionmaking Under Stress, 74. o, Kiadó: Strategic Studies Institute, US Army War College. (Hozzáférés: 2023. július 3.)  "This was clearly a tactic rehearsed and even practiced among the demonstrators, since it was used in the same way in separate places around the city. By this time, having seen their fellow soldiers killed, the troops were scared [...] Predictably, the troops reacted by opening fire."
  69. ↑ Zhao 206. o.
  70. ↑ Lim 25–26. o.
  71. ↑ Előd, Fruzsina: 10 ezren halhattak meg a Tienanmen téri mészárlásban (magyar nyelven). index.hu, 2017. december 23. (Hozzáférés: 2024. november 29.)
  72. ↑ Oksenberg, Sullivan & Lambert 1990, 364. o.
  73. ↑ Brook 167. o.
  74. ↑ L. Zhang 2001, 436. o.
  75. ↑ Frontline: Memory of Tiananmen 2006.
  76. ↑ Brook 154. o.
  77. ↑ Lilley, James, China Hands, 322. o.
  78. ↑ Richelson & Evans 1999b.
  79. ↑ Brook 161. o.
  80. ↑ Lusher 2017.
  81. ↑ „Previously classified diplomatic cable reveals what PM Bob Hawke knew about Tiananamen Massacre”, ABC News (Australia) . [2021. június 3-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2021. június 3.) 
  82. ↑ Brook 169. o.
  83. ↑ „Tiananmen Square protest death toll 'was 10,000'”, BBC News, 2017. december 23.. [2020. május 7-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2023. június 4.) 
  84. ↑ „Tiananmen Square massacre cable makes chilling '10,000 killed' claim”, Newshub . [2019. június 4-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. június 6.) 
  85. ↑ Wu: PLA casualties.
  86. ↑ Mathews 1998.
  87. ↑ Roth 2009b.
  88. ↑ Bregolat, E.. The Second Chinese Revolution (angol nyelven). Springer (2016). ISBN 978-1137475992 
  89. ↑ The Myth of Tiananmen (angol nyelven). Columbia Journalism Review. [2016. december 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. január 11.)
  90. ↑ Clark, Gregory: Birth of a massacre myth. The Japan Times, 2008. július 21. [2020. március 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. december 2.)
  91. ↑ a b c „Wikileaks: no bloodshed inside Tiananmen Square, cables claim”, The Daily Telegraph . [2019. április 6-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. június 4.) 
  92. ↑ Lilley 1989.
  93. ↑ a b c Qiping, Luo., Yantting, Mai., Meifen, Liang., Li Peter., trans., Fons Lampoo., "Student Organizations and Strategies," China Information Vol 5, No 2 (1990)
  94. ↑ a b c Goldman, Merle, Sowing the Seeds of Democracy in China. Cambridge Massachusetts: Harvard University Press, 1994
  95. ↑ a b c d Zhang Liang, “An Emergency Report of the Beijing Party Committee” in The Tiananmen Papers (New York: Public Affairs, 2001). pp. 334-5.
  96. ↑ Lo Sonny Shiu-Hing, “The Role of Political Interest Groups in Democratization of China and Hong Kong: The Hong Kong Alliance in Support of Patriotic Democratic Movements of China”, The Journal of Contemporary China 22:84 (2013) pg 929
  97. ↑ Bradsher, Keith. „Szeto Wah, Political Activist in Hong Kong, Dies at 79”, The New York Times, 2011. január 3. (Hozzáférés: 2023. február 10.) (amerikai angol nyelvű) 
  98. ↑ “Past Events,” Hong Kong Alliance in Support of Patriotic Democratic Movements of China, accessed March 20, 2014, http://www.alliance.org.hk/english/The_Alliance/past_events.html Archiválva 2014. január 17-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  99. ↑ “Troops Halted by the Crowds,” Hong Kong Alliance in Support of Patriotic Democratic Movements of China, accessed March 20, 2014, http://www.alliance.org.hk/english/Tiananmen_files/890521.html Archiválva 2014. január 17-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  100. ↑ a b c d Zhang Liang, “Western Infiltration, Intervention and Subversion” in The Tiananmen Papers (New York: Public Affairs, 2001). pp. 338, 347
  101. ↑ Cheng Eddie, Standoff in Tiananmen (Sensys Corp, 2009) pg 231-232
  102. ↑ Zhang Liang, “Taiwan’s Role” in The Tiananmen Papers (New York: Public Affairs, 2001). P. 296.
  103. ↑ Chen, J. (2014). The Overseas Chinese Democracy Movement after Thirty Years: New Trends at Low Tide. Asian Survey.
  104. ↑ „CIA man misread reaction, sources say”, 1992. január 16. (Hozzáférés: 2023. július 3.) 
  105. ↑ Zhao 163. o.
  106. ↑ Zhao 196. o.
  107. ↑ Zhao 176. o.
  108. ↑ Zhao 178. o.
  109. ↑ Walder, Andrew G., and Gong Ziaoxia. Workers in the Tiananmen Protests: The Politics of the Beijing Workers’ Autonomous Federation.” The Australian Journal of Chinese Affairs, No 29 (1993): 24.
  110. ↑ Chai, Ling. A Heart for Freedom, Illinois, Tyndale House, 2011
  111. ↑ Zhao 196. o.
  112. ↑ Han, Minzhu, Ed. Cries for Democracy, ( Princeton: Princeton University Press, 1990), 312.
  113. ↑ Lim 74. o.
  114. ↑ Schoenberger 1989.
  115. ↑ Liu 1996.
  116. ↑ Lim 70–71. o.
  117. ↑ Mosher 2004.
  118. ↑ Tiananmen Square: the long shadow. Financial Times, 2014. június 1. (Hozzáférés: 2014. június 2.) „The extraction missions, aided by MI6, the UK’s Secret Intelligence Service, and the CIA, according to many accounts, had scrambler devices, infrared signallers, night-vision goggles and weapons.”
  119. ↑ Lee, Samson; Wong, Natalie (12 July 2011) "Praise for Brit agents who helped students" Archiválva 2012. október 16-i dátummal a Wayback Machine-ben.. The Standard
  120. ↑ Traywick 2013.
  121. ↑ Weber 2014.
  122. ↑ a b c Jordán 426. o.
  123. ↑ Polonyi 173. o.
  124. ↑ Bernstein1989b.
  125. ↑ Phillips 2015.
  126. ↑ Miles 1997, 27–30. o.

Fordítás

[szerkesztés]

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tienanmen_téri_vérengzés&oldid=28697804”