Fidel Castro

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fidel Castro
Fidel Castro 1959-ben
Fidel Castro 1959-ben
Kuba 15. elnöke
Hivatali idő
1976. december 2.2008. február 24.
Alelnök(ök) Raúl Castro
Előd Osvaldo Dorticós Torrado
Utód Raúl Castro

Született 1926. augusztus 13.
Birán, Kuba
Elhunyt 2016. november 25. (90 évesen)
Havanna
Párt Kubai Kommunista Párt

Szülei Ángel Castro y Argiz
Házastársa Mirta Díaz-Balart, Dalia Soto del Valle
Élettárs
  • Natalia Revuelta Clews
  • Dalia Soto del Valle
Gyermekei
  • Alina Fernández
  • Fidel Ángel Castro Diaz-Balart
Foglalkozás jogász
Iskolái
Vallás ateista

Díjak

Fidel Castro aláírása
Fidel Castro aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fidel Castro témájú médiaállományokat.

Fidel Alejandro Castro Ruz (Speaker Icon.svg audio) (Mayarí, 1926. augusztus 13.Havanna, 2016. november 25.[1]) kommunista politikus, 1965–2008 között Kuba első számú vezetője: az ország és a minisztertanács elnöke, pártvezér.

Fulgencio Batista rezsimjének megdöntése után 1959-től 1976-ig az ország miniszterelnöke volt, amikor is az Államtanács és a Miniszterek Tanácsának elnöke lett.

1965-ben ő lett a Kubai Kommunista Párt első főtitkára, és az ő vezetésével vált az ország egypárti szocialista köztársasággá.

2008-ban lemondott elnöki és hadvezéri posztjáról és elismerte, hogy fizikai állapota miatt nem tud eleget tenni olyan feladatnak, amely teljes elhivatottságot és mozgékonyságot kíván. [2]

2011-ben megvált első titkári posztjától is és kilépett a párt központi bizottságából is.[3]

2016. november 25-én meghalt, hamvait Santiago de Cubában helyezték örök nyugalomra.

Kisgyermekkora[szerkesztés]

1926, de egyes források szerint 1927. augusztus 13-án született egy kubai cukornádültetvényen, Mayarí város közelében. Apja Ángel Castro y Argiz, spanyol bevándorló, aki kemény munka árán vált sikeres cukornádtermesztővé. Anyja, kubai kreol, Lina Ruz González apja birtokán volt szolgáló lány. Fidelnek hét testvére született, három fiú (Raúl, Ramon, Pedro Emilio) és négy lány (Juanita, Emma, Ángela Maria, Lidia), melyek közül Pedro Emilio és Lidia a féltestvérei voltak.[4][5]

Fidel éles eszű, tehetséges diák volt. Leginkább a sportok után mutatott érdeklődést. 1941-ben került a Havannai El Colegio de Belénbe, Kuba legelőkelőbb gimnáziumába, ahol nyers, vidékies temperamentuma és megnyilvánulásai miatt az El Loco (Az őrült) nevet kapta osztálytársaitól, valamint részt vett a diákok politikai harcaiban. Világnézeti képe itt indult fejlődésnek a jezsuita papok hatására, akik a spanyol nyelvű katolikus világot felsőbbrendűnek tartották az anyagias angolszász világhoz képest.

Középiskolai tanulmányai befejezése után 1945-ben a Havannai Egyetemre ment jogot tanulni.

Castro forradalma[szerkesztés]

1952. március 10-én Batista, a valamikor jelentéktelen kis őrmester katonai puccsal átvette a hatalmat az országban, kiszolgáltatva azt az USA-nak, és katonai diktatúrát vezetett be. Ebben az időben Castro már ismert politikus volt, az Ortodox Párt radikális szárnyát vezette. Megkezdődött a felkészülés egy katonai felkelésre, melynek a célja az erkölcsi megtisztulás és a nemzeti méltóság visszaállítása.

A Castro vezette mozgalom, a Movimiento megkezdte a harcosok kiképzését. A kiképzés a legnagyobb titokban zajlott. A résztvevőket 15-20 fős sejtekbe osztották. A sejtek nem tudhattak egymásról, mert a besúgók és a katonai rendőrség, a SIM miatt rendkívül nagy volt a lebukás veszélye.

A gyengén felszerelt, Castro vezette csapat 1953. július 26-án, a santiagói karnevál idején a felfordulást kihasználva megtámadta Kuba második legnagyobb katonai támaszpontját, a Moncada laktanyát. A támadás nem volt sikeres, ennek ellenére ezt az eseményt tekintjük a kubai forradalom kezdetének. A laktanyában szolgáló katonák a felkelők nagy részét borzasztó kínzásoknak vetették alá, majd tárgyalás nélkül kivégezték őket. Az életben maradt felkelők - közöttük két nő - pere nagy nyilvánosság előtt zajlott. A felkelők elnyerték a teljes nép szimpátiáját. A vezetőket 13, a közkatonákat 10 évi börtönre ítélték. Castro pere azonban a santiagói kórházban, a nyilvánosság teljes kizárásával, egy kórteremben zajlott. Közel négy órán át tartó védőbeszéde - melyet utolsó mondatáról "La historia me absolverá" (A történelem fel fog menteni) címen ismernek - vádirat a Batista-rezsim ellen, illetve saját politikai programjának kihirdetése. Ez a szónoklat titokban elterjedt egész Kubában, és szimpatizánsokat szerzett a Movimientonak. Castrót 15 évre ítélték. Népszerűsége megugrott és nemzeti mozgalom indult a moncadisták amnesztiája érdekében. Batista az USA nyomására kénytelen volt kegyelmet hirdetni. A mozgalomhoz azonnal csatlakoztak a különböző katonai csoportok is, elkezdődött a pénzgyűjtés és a titkos katonai felkészülés.

1955-ben Castro elhagyta Kubát, és a pénzügyi-katonai háttér kialakításán fáradozott. Kijelentette, hogy nem terrorizmust, hanem forradalmat akar, és bízik benne, hogy a tömegek mögé fognak állni. Bejelentette a sajtóban, hogy expedíciós hadsereget indít Kubába, hogy elűzze Batistát. A Granma kihajózása azonban nem volt jól megszervezett akció, így megsemmisítő vereséget szenvedett a 82 fős hadoszlop, amely ezután szétszóródott.

Batista első „vereségét” egy interjú okozta, ugyanis a riporter erősen szimpatizált Castróval. Az interjú hatására számos befolyásos ember csatlakozott a mozgalomhoz. Castro a rádióban szólította fel a kubaiakat, hogy aktívan vegyenek részt a harcban (sztrájk, munkalassítás).

Castro sikereinek hírére a mérsékelt ellenzék is csatlakozott a mozgalomhoz. 1957. júliusában aláírták a Sierra Maestrai Nyilatkozatot, melyben Batista lemondását és új választások kiírását követelték. A kormány közben egyre idegesebb lett, és agresszívabban lépett fel az ellenzékkel szemben. Castróék közben egy Batista-ellenes erőket tömörítő egységfront létrehozásán fáradoztak.

Castro a radikális baloldaliak mellé állt, ezzel megkönnyítette a kommunisták dolgát, akik eddig gondolkoztak, hogy a harc mellé álljanak vagy sem, így azonban támogatták Castrót.

1958 márciusában Batista szükségállapotot hirdetett és elhalasztotta a júniusra kiírt választásokat. Erre válaszul Castro totális háborút hirdetett, de ez nem volt jól megszervezve, ráadásul Batistának kellemes meglepetést jelentett, hogy a térség diktátorai szolidaritásból fegyvereket küldtek neki. Május végén Batista összehangolt támadást indított, de az offenzíva végül kudarcba fulladt, mert hiába állt szemben 12 000 katonája Castro 1000 gerillájával, a gerillák sokkal jobban ismerték a terepet, ami óriási előnyt jelentett.

1958 őszén Fidel Castro úgy döntött, hogy az ország egész területére kiterjeszti a gerillaháborút. Erre 2 hadosztály kapott megbízást: az egyik Havanna felé, a másik nyugatra vonult. Az volt a taktikájuk, hogy a városokat összekötő utakat, hidakat tönkretették, így Batista csapatai nem jutottak utánpótláshoz, és könnyű volt őket felszámolni. November végén a kormánycsapatok próbálták megállítani őket, de a támadás december elején összeomlott és a gerillacsapatok kezdtek támadásba. Nem sokkal később már az egész ország Castro kezén volt, 3 nagyvárost kivéve. Batista és közvetlen hívei 1958. decemberének végén elmenekültek az országból, a Castro vezette Forradalmi Hadsereg 1959. január 1-jén bevonult Havannába, ahol semmiféle ellenállás nem fogadta őket. A Moncada-laktanyát január 2-án egyetlen puskalövés nélkül foglalták el. Győzött a forradalom. Az államosítások miatt konfliktusba keveredtek az Egyesült Államokkal, amely 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, április 15-én pedig már bombázta Havannát. Két nap múlva a Disznó-öbölnél 1300 kubai emigráns (amerikai támogatással) partraszállást kísérelt meg, de támadásuk három nap alatt összeomlott. 1962 februárjában Washington kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen, válaszul Castro Moszkva támogatását kérte, s a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába.

A két szuperhatalom atomháborúval fenyegető konfliktusa 1962 őszén végül békésen oldódott meg, Kuba pedig egyre jobban a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött. A földbirtokos osztályt egy új földreform felszámolta, bevezették a gazdaság központi irányítását. Fő exportterméküket, a cukrot, a szovjet tömb vette meg. Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből, 1972-ben a KGST tagja lett, s mind aktívabbá vált az el nem kötelezett országok csoportjában. 1975-ben katonailag segítette az angolai felszabadító mozgalmat, 1977-ben az etiópiai forradalmat. Az Egyesült Államok 1975-ben lazított az embargón, 1978-tól lehetővé vált az emigránsok hazalátogatása, a családok egyesítése. A szocialista világrendszer 1989-es összeomlása után sokan azt várták, hogy Castro is megbukik, ám alábecsülték őt. Kuba elszigetelődött ugyan, de a "Líder Maximo" belső ellenzéke nem tudott felülkerekedni.

Havannai transzparens, Camilo Cienfuegos, Ernesto Che Guevara és Fidel Castro portréjával (2012)

A demokráciák világában Castro továbbra is korlátlan hatalmú vezetőként állt országának élén, jelszava nem változott: „Szocializmus vagy halál”.

A szovjet támogatás elmaradása miatti ellátási válságot ügyesen kezelte: az ellenzéket szigorúan kordában tartva korlátozott gazdasági reformokat vezetett be. Megengedte a dollár birtoklását magánszemélyeknek, elfogadta a magánvállalkozást és tűrte a külföldi tőke behatolását, s megindult a gazdasági növekedés. Castro valós vagy vélt ellenfeleivel keményen bánt el: több tízezerre teszik a megkínzott vagy kivégzett ellenzékiek és ellenállók számát, újabb tízezrek lélekvesztőn Floridába menekülve vesztették életüket. Hatalma azonban nemcsak a félelmen alapult: legendás meggyőző ereje, gyengéje viszont saját tévedhetetlenségébe vetett hite.

Közelmúlt[szerkesztés]

"Szocializmus vagy halál, falfelirat Ó-Havanna szívében (2013)
Castro-portré 2009-ből

Gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt, és még idős korában is többórás beszédeket tartott. 2006. július 31-én jelentették be, hogy Castro súlyos bélműtéten esett át, és „ideiglenesen” átadja a hatalmat öccsének, a nála öt évvel fiatalabb Raúl Castrónak. A hivatalos közlések szerint folyamatosan javuló állapotú Castro azóta csak ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt, de többször célzott arra, hogy nem ragaszkodik a hatalomhoz. A nyugati világ utolsó kommunista vezetője, a világ egyik legrégebben hivatalban lévő államfője (csak a thaiföldi király és II. Erzsébet brit uralkodó előzi meg) fél évszázad után engedte ki a hatalmat kezéből.

Lemondása[szerkesztés]

2008. február 19-én hivatalosan lemondott elnöki, kormányfői és hadvezéri posztjáról öccse, Raúl Castro javára, azonban a pártfőtitkári posztot megtartotta. 2011. április 19-én a lemondott a Kubai Kommunista Párt első titkári posztjáról, és kilépett a párt központi bizottságából is. A párt élén szintén öccse követte.[6] 2016. november 25-én hunyt el. Santa Ifigenia temetőben temették el Santiago de Cubában. Végrendeletében megtiltotta, hogy utcákat, szervezeteket nevezzenek el róla, vagy szobrokat állítsanak fel emlékére.

Magyarul megjelent művei[szerkesztés]

  • Fidel Castro válogatott beszédei (Budapest, 1962)
  • Beszédek és beszélgetések (Budapest, 1979)
  • Ifjú éveim (Budapest, 2005)

Irodalom[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]