Szociális piacgazdaság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szociális piacgazdaság Konrad Adenauer nevéhez köthető, aki a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja 1949 szeptemberétől 1963 októberéig. Nyugat-Németország a második világháború után romokban hevert gazdasági értelemben is, ezen gazdaságpolitika segítségével azonban kilábaltak a válságból.

A következők voltak a legfontosabb központi fogalmai: a magántulajdon támogatása, a teljesítmények tisztességes és szabad versenye, a piacnak megfelelő árak, a tervgazdaság elutasítása, a monopóliumok független ellenőrzése, a pénzügy központi felügyelete a valuta, az iparűzés és a telephely megválasztása szabadságának védelme érdekében, a túlságosan magas jövedelem-adókulcsok csökkentése, a gazdaságilag gyengék szociális biztonsága, bérmegállapodás.

Központi alapelve volt a szociális piacgazdaságnak a vállalatok közötti verseny fenntartása. Az állam támogatta pénzzel azokat a vállalatokat, amelyek a versenyben alulmaradtak, így továbbra is fenntartva az érdeküket a gazdasági életben való szereplésre.

Elsődleges feladat volt, hogy lakást teremtsenek a a háborúban kárt szenvedett embereknek, valamint a menekültek és a hazatérők számára. Az 1950-ben elfogadott első lakásépítési törvénynek köszönhetően hat év alatt 2,4 millió lakás épült a szociális ill. az államilag támogatott lakásépítés keretében.

Lépésről lépésre, de kemény belpolitikai csatározások közepette a gazdaság további területeit piacosították. Felszabadították a vas- és acélárakat, a 60-as évek elején a fűtőolaj és az atomenergia hasznosításával végérvényesen megszűnt a szén monopóliuma.

Adenauer mellett Ludwig Erhard nevéhez köthető a szociális piacgazdaság. Ő jelentette be 1949-ben a kartell-törvényt, ami a szabadságon alapuló szociális piacgazdaság egyik rendpolitikai pillérét jelentette. Fordulatot jelentett ez a törvény, hiszen a Német Császári Birodalom óta bekövetkezett fejlődés előnyben részesítette a kartelleket.

Az 1957-es nyugdíjreform volt az 50-es évek másik történelmi jellegű szociálpolitikai intézkedése.

A gazdasági növekedés hihetetlen dinamikája és a takarékos költségvetés lehetővé tette, hogy a Német Szövetségi Köztársaság újjáépítését valamint az új szociális törvényeket az állam nagyobb fokú eladósodása nélkül valósítsák meg. 1950 és 1960 között a társadalmi össztermék évente reálértékben átlagosan nyolc százalékkal növekedett, az ipari termelés azonos időszakban 150 százalékkal, a beruházási javak ipara 220 százalékkal nőtt.

Adenauer és Erhard politikája megteremtette a gazdasági fellendülés, a társadalmi béke és a személyes kezdeményezések szabad kibontakoztatásának alapjait.