Török háborúk Magyarországon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Török háborúk Magyarországon
Magyar–török háborúk
Osztrák–török háborúk
Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása
Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása
Dátum 1521. május 18.1718. július 21.
Helyszín Magyar Királyság: Magyarország, Horvátország és Erdély területén
Habsburg Birodalom: Ausztria és az örökös tartományokban (mint a morva, krajnai, stájer, vagy cseh részeken)
Oszmán Birodalom: Havasalföld, Moldva, Szerbia, Bulgária, vagy Bosznia területén
Eredmény Majdnem két évszázados harc után a török hódítókat kiszorítják a történelmi Magyarország területének nagy részéről[1]
Harcoló felek
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
…és mások
Imperial Coat of Arms of Austria.svg Habsburg Birodalom
Coa Hungary Country History (14th century).svg Magyar Királyság
…és mások

A török háborúk Magyarországon azon konfliktusok egész sorát alkotják, amelyek az 1526-os mohácsi vésztől 1699-ig, az oszmánok kiűzéséig tartottak. A háborút 1699-ben a karlócai béke zárta le, a török hódoltság maradványát 1716–1718-ban számolták fel véglegesen.

14. századi fennállása óta az Oszmán Birodalom Európa számos államával háborúba keveredett, a mediterráneumi hadszíntéren zajló háborúk mellett a nagyobb konfliktusok a Magyar Királyság területén zajlottak.

Török elleni háborúk[szerkesztés]

1526-tól Magyarország történetének egyik hosszú, nehéz kora kezdődik el a mohácsi vésszel. A történelmi Magyarország egyes területei százötven, mások majdnem kétszáz évnyi török uralom alá kerülnek és csaknem állandó hadszíntérré válnak, mert békeidőben is rendszeresek a portyázások.

Magyar–török háború[szerkesztés]

1490-ben immáron második alkalommal Magyarországon a Jagelló-ház foglalhatta el a trónt. Az új király, II. Ulászló nem volt olyan határozott és erős kezű uralkodó, mint elődje, I. Mátyás. Uralkodása alatt az ország a teljes anarchiába süllyedt, a hatalmat egymással rivalizáló bárói csoportok kaparintották kezükbe, akik vagyonukat királyi jövedelmekkel gyarapították.

Ulászló utódjának, II. Lajosnak az uralkodása alatt is változatlan maradt a helyzet. Az ország hadi felkészültsége a mélyponton állt, s teljesen elavult, kis létszámú erőkkel bírt. Az ország erejét jelentősen apasztotta az 1514. évi magyar parasztháború is. A király és az ország vezetőinek nagy része szinte nem is törődött a török veszéllyel, legfeljebb csak a béke fenntartását igyekezték elérni, mialatt az ország ebek harmincadjára jutott.

A déli végvárvonal és összeomlása 1518 és 1526 között

A törökök 1521-ben elfoglalták Nándorfehérvárt, és a Duna vonalán az ellenség már a fővárost fenyegette. A védelem megszervezésével teljesen elkéstek, a középkorból örökölt, elavult hadszervezet hiányosságait bepótolni egyáltalán nem tudták. Ilyen kaotikus állapotban került sor a mohácsi vészre, a „magyarok Rigómezejére”, ahol csaknem harmadannyi magyar állt szemben egy gyakorlott és eltökélt török sereggel, amelynek vezére a zseniális stratéga és nagyszerű politikus, Nagy Szulejmán volt. A magyar sereget a szultán hadserege menetből megsemmisítette.

Odaveszett a csatában a király is. A szultán nem akarta teljesen meghódítani sem Magyarországot, sem Horvátországot, megelégedett volna a román vagy tatár fejedelemségekhez hasonló vazallus állapottal. Igazi célja a Nyugat meghódítása volt, és ennek kulcslépése Bécs megszerzése lett volna. Ezt az álmot azonban az Oszmán Birodalom soha nem tudta megvalósítani.

Első Habsburg–török háború[szerkesztés]

A mohácsi ütközet és a szultáni hadsereg kivonulása után az ország király nélkül maradt. A magyar rendek még az 1505-ös rákosi országgyűlésen úgy döntöttek, hogy a magyarok közül választanak királyt, mert az ország hanyatlásáért a köznemesség az idegen dinasztiákat tette felelőssé. Uralkodói ellenjegyzés hiányában azonban ez sohasem emelkedett törvényerőre, II. Ulászló nem ratifikált olyan országgyűlési határozatot, amely az 1515-ös Habsburg–Jagelló házassági szerződés ellenében született. Utóbbi értelmében Lajos feleségül vette Habsburg Máriát, a német-római császár unokáját, és vállalta, hogy amennyiben ő utód nélkül halna meg, abban az esetben a trón a Habsburg uralkodóra száll.

Lajos király halála után Habsburg Ferdinánd felvette e magyar királyi címet, de a rendek Szapolyai János erdélyi vajdát választották meg, akinek hatalmas birtokai mellett még 15 ezer fős, érintetlen hadserege is volt. Ám amikor Ferdinánd hasonló létszámú hadai benyomultak az országba és 1527–1528-ban Szapolyait Lengyelországba szorították, az országlakosok rádöbbenhettek, hogy Szapolyai képtelen az ország megvédésére. Ferdinánd főherceg, aki a Magyar Királyság mellett az osztrák és cseh tartományokat is kézben tartotta, bátyja, V. Károly német-római császár támogatásával jelentősebb erőkkel szállhatott szembe a törökkel, ennek reményében választották királlyá. Amint Szulejmán háborút indított a Habsburg Birodalom és Ferdinánd Magyar Királysága ellen, nyilvánvalóvá vált, hogy Ferdinánd sem fogja tudni megállni a helyét a törökkel szemben. 1529-ben Bécsnél, majd 1532-ben Kőszegnél sikerült gátat vetni az oszmán haderő előrenyomulásának. A szultán visszavonulását mindkét esetben (1529-ben is, 1532-ben is) Habsburg ellentámadás követte, a Magyar Királyság északi és felső területeit Ferdinánd uralta, míg a középső és keleti területek Szapolyai pártján maradtak. 1538-ban aláírták a háborút lezáró váradi békét, amelyben a két király kölcsönösen elismerte egymást, és Szapolyai megígérte, ha utód nélkül halna meg, az ő része is Ferdinándra száll.

Az Habsburg–török háborúban valamennyi Habsburg-ország érintett volt, a magyarországi hadszíntéren V. Károly spanyol elit alakulatai is harcoltak az oszmánok ellen. 1532-ben sor került a birodalmi hadak mozgósítására is, de azokat nem lehetett bevetni a Német-római Birodalom határain kívül.

A háború nem pusztán csak a Habsburgok és oszmánok, illetve a Szapolyai-párt közötti fegyveres összecsapásokból állt. 1526 végén a délvidéki szerbek félkatonai csoportjai fellázadtak és a Habsburg uralkodónak fogadtak hűséget, ezzel elindították a polgárháborút. A lázadás vezetője Cserni Jován volt, akire a szerb nacionalisták szabadságharcosként tekintenek, de inkább közönséges kiskirály volt.

Második Habsburg–török háború[szerkesztés]

Szapolyainak időközben fia született, akit János Zsigmondnak neveztek el apja és nagyapja, a lengyel király után. Épp ezért a király megváltoztatta korábbi döntését és őt jelölte ki utódjául. A csecsemő gyámjai Török Bálint zászlósúr és a ravasz politikus, Fráter György (György barát) váradi püspök lettek. Mivel a váradi békében foglalt pontokat a magyar rendek nem teljesítették, Ferdinánd sereget küldött Buda elfoglalására. 1541-ben Szulejmán hadai vonultak ellene és vereséget mértek a császári hadakra, elűzve őket a főváros alól. A szultán rájött, hogy az általa támogatott magyar csoport sem nem elég erős, sem nem megbízható, ezért hozzáfogott az ország tényleges megszállásához. Budáról kicsalta az őrség jó részét és a magyar vezetőket a csecsemő királlyal és anyjával, Izabella királynéval. Ott tudatta a királynéval, hogy Budát „védnökségébe” veszi, neki pedig meghagyja Erdély és a Tiszántúl kormányzását évi adó fejében. Mialatt a fogadás tartott, a janicsárok besompolyogtak a várba, az őrséget ártalmatlanították és kitűzték a lófarkas zászlókat a vár ormaira. Szulejmán erős őrséget hagyva Budán és Pesten elvonult, Török Bálintot pedig magával vitte rabláncon Isztambulba, hogy eszközként használhassa fel később a magyarok ellen.

Fráter György is rádöbbent, mennyire helytelen úton járt, s ezután minden erejével egyesíteni próbálta az országot, amelynek területébe ékként hasított az új hódoltság. 1541 végén a gyalui egyezményben Izabella hajlandó lett volna átadni Erdélyt, de miután Ferdinánd fővezére, II. Joachim brandenburgi választófejedelem által vezettt birodalmi haderő 1542-ben nem tudta visszafoglalni Budát, az erdélyiek visszatértek a szultán hűségére. Szulejmán 15431544. évi nagy hadjáratában alaposan kiszélesítette a hódoltságot: elfoglalta többek között a két ősi fővárost, Esztergomot és Székesfehérvárt. A további nagyszabású terjeszkedést meggátolta a Perzsiával vívott háború, de a helyi török csapatok folytatták a hódításokat.

1547. június 19-én Szulejmán Ferdinánddal és vele keresztül V. Károllyal is békét kötött Drinápolyban.[2]

Székely Bertalan: Egri nők. Az 1552. évi egri győzelem a magyarországi török háborúk egyik leghíresebb eseménye

Harmadik Habsburg–török háború[szerkesztés]

Magyarországnak rövid időt kapott a török elleni védelem megszervezésére és az új végvárrendszer kiépítésére. Az új végvárak korántsem voltak olyan erősek, mint a délvidékiek, de tény, hogy később sokuk megállta a helyét.

Erdélyben Fráter György lázasan szervezte az országegyesítés előkészületeit, és ehhez mindenképpen meg akarta szerezni a Habsburgok támogatását. Ténykedését a törökök nem nézték tétlenül: 1550-ben, majd 1551-ben is megtámadták az országot. A Fráter György vezette erdélyiek és a Habsburg csapatok eleinte sikeresen harcoltak a betörő ellenséggel. Közben György barátot a pápa bíborosi rangra emelte, és Ferdinánd esztergomi érsekké tette őt. A barát politikájával azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha Erdély ténylegesen mégsem állna a Habsburg uralkodó pártján. Ezzel azonban csak zavart okozott mindkét fél előtt, emiatt 1551 decemberében Ferdinánd meggyilkoltatta.

A következő év háborús eseményei a végvári erőpróba leghíresebb fejezetei. Az 1552-es török támadó hadjárat ereje a kialakuló végvári rendszert csaknem összeroppantotta. Ebben az évben, augusztus 10-11-én zajlott a palásti csata[3] és ebben a hadjáratban esett el Temesvár (Losonci István), Veszprém, az összes nógrádi vár és Szolnok vára is. Azonban az egri vár védői Dobó István várkapitány vezetésével szerencsésen visszaverték az ostromot.[4] Eger védelme sikeresen megakadályozta a szultánt abban, hogy Felső-Magyarországot is elfoglalja, vagy hogy egy szélesebb területsávval elszigetelje a királyi Magyarországot Erdélytől.

A török sereg felvonulása

Az oszmánok logisztikai rendszere jobb volt, mint ekkor bármely nyugati országé, másrészt a belső magyar területeken elhelyezkedő várak (méretükből és minőségükből fakadóan) aligha vehették fel a harcot a török hadigépezettel szemben. Ráadásul Magyarországon és Horvátországban a hazai katonaság mellett német, cseh, itáliai és spanyol zsoldoskatonákat is állomásoztattak, akik az elégtelen körülmények között (mint a zsoldfizetés hiánya) nem kívántak harcolni a törökökkel, gyakran harc nélkül feladták a várakat. Ugyanakkor más várak – amelyeket színmagyar katonaság és a környék lakossága védelmezett – utolsó leheletükig védték az erősséget, mint Drégelynél, s olykor nem hiába. A hazájukért és családjaikért küzdő magyarok eltökéltsége a rossz körülmények ellenére megállította a törököt, amit Európában ma is nagyra becsülnek.

A várak ellenállása elestük ellenére sem volt hasztalan. Ha figyelembe vesszük, hogy a törökök nem harcolhattak egész évben, és Magyarország is elég kis területűre zsugorodott, akkor a kisebb várak néhány napig tartó védekezése is olykor létfontosságúnak bizonyult.

A vár védőinek úgy kellett kitartaniuk, hogy felmentő seregre nem számíthattak. Ebben a háborúban is mindössze egyetlen felmentő kísérletre került sor, amelyet Nádasdy Tamás és Zrínyi Miklós hajtott végre Szigetvár 1556-os ostrománál. Egy hasonló felmentésre pedig tíz év múlva kerül majd sor Várpalota alatt. További felmentésekre 1683-ig nem találunk példát a történelemben, s csak akkor is Magyarország területén kívül.

Negyedik Habsburg–török háború[szerkesztés]

A békének tekintett 1558-as átmeneti fegyverszünetet még 1559-ben, 1560-ban és 1561-ben is újabb eredménytelen béketárgyalások követték. Időközben a török katonai tevékenysége 1560-ban újból megélénkült. Az erdélyi hadsereg János Zsigmond vezetésével támadásokat intézett Észak-Magyarország ellen, de végül Hadadnál súlyos vereséget szenvedtek.

1562-ben a Habsburg udvar kötött egy megállapodást a Portával, mely szerint a törökök megtartották eddig hódításaikat, és Erdély továbbra is független államnak minősült. 1564-re az erdélyiek is beszüntették a háborút.

Ötödik Habsburg–török háború[szerkesztés]

Ezt a konfliktust is jobbára a várharcos állóháborúk jellemezték. 1566-ban Szulejmán szultán utolsó hadjáratára indult, és ostrom alá vette a Zrínyi Miklós által védelmezett Szigetvárt. Az ostrom alatt az idős szultán meghalt, a vár védői pedig végsőkig kitartottak, de nem adták meg magukat. Ugyanekkor Szulejmán alvezére, Pertaf pasa 9 hetes véres ostrom után bevette Gyulát, ahol az őrség maradékát hitszegő módon legyilkolták.

1568-ban a háborút lezárta a drinápolyi béke, amely hosszabb időre átmeneti nyugalmat jelentett. Jóllehet a harcok csak kisebb portyázásokra korlátozódtak, de lehetőség nyílt az erők újjászervezésére.

Vitézi portyák[szerkesztés]

A végeken a török portyázások és a vitézi párviadalok rendszeresekké vált. 1577-ben, majd 1588-ban Szikszónál a környék végvári katonasága két alkalommal mért katasztrofális vereséget nagyobb portyázó török csapatokra. Közben az Oszmán Birodalom Kelet-Európában új ellenséget szerezz magának Oroszország személyében, aki idővel a török legveszedelmesebb ellenfelévé növi majd ki magát.

Lassacskán az Erdélyi Állam is kezd megszerveződni, ami majd kulcsfontosságú szerepet fog vállalni a térségben egy időn keresztül.

Bekes Gáspár támadása[szerkesztés]

Erdély új fejedelmének az országgyűlés egyhangúlag Báthory Istvánt választotta meg 1571-ben. Ezzel szemben a korábbi uralkodó János Zsigmond nem őt, hanem Bekes Gáspárt jelölte ki utódjául, viszont ő erősen kötődött a Habsburg-házhoz. A Habsburgok nem akarták tudomásul venni Báthory megválasztását, ezért Bekest igyekeztek felléptetni Báthoryval szemben, aki szintén nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy nem őt választották fejedelemmé. Bekes Magyarországon toborzott seregével bevonult Székelyföldre, majd Báthory ellen indult a Partium irányába. Báthory török és havasalföldi segítséggel a kerelőszentpáli ütközetben döntő vereséget mért Bekesre, akit Erdélyből is kiűzött.

A Hosszú háború[szerkesztés]

A végeken rendszeres portyák 1591-re nagyszabású portyaháborúkká szélesedtek ki, 1593-ban már nyílt háborúvá. A szerveződő nagy törökellenes szövetség tagjai a Habsburg Birodalom és Magyarország mellett a Német-római Birodalom, Spanyolország, a kozákok, Perzsia és a Pápai Állam lettek. Báthory Zsigmond vezetésével rövidesen Erdély is csatlakozott a török elleni koalícióhoz a két román fejedelemséggel együtt.

Számos vár került újra keresztény kézre, és 1595-ben Gyurgyevónál a magyar, erdélyi és havasalföldi seregek török területen mértek vereséget az ellenségre. 1596-ban Mezőkeresztesnél nyílt csatát vállaltak a keresztények a török fősereggel, amelyet személyesen a szultán vezetett. A csata egy Mohács utáni újabb nagy vereséget eredményezett, és ez megfordította a háború menetét. A váltakozó eredményű harcok nem szolgálták sem Erdély, sem a királyi Magyarország érdekét. Sokkal nagyobb volt a pusztítás, mint a korábbi háborúkban: a zsoldosokat nem fizették, így azok rabolni és fosztogatni kényszerültek. Állandóvá váltak a töröknél sokkal szörnyűbb tatár betörések.

A véres események hatására az ország lakosságának java része a reformáció híve lett, és a bécsi udvar felelevenítette a protestánsok ellen korábban hozott intézkedéseit. Az ország totális anarchiába süllyedt, állandósultak a belső zavargások.

A Bocskai-szabadságharc[szerkesztés]

Az állandóan üresen tátongó kincstárat az udvar most koholt felségsértési perek útján történő vagyonelkobzásokkal akarta feltölteni. El akarták fogni az ország egyik hatalmas főurát, Bocskai Istvánt, a gyurgyevói csata győztesét is, pedig ő a leghűségesebb Habsburg-pártiakhoz tartozott. Bocskai az ekkor reguláris egységekké szerveződött hajdúkat maga mellé állítva szembeszállt a csázári csapatokkal és kiszorította őket Magyarország nagy részéről. Ezután véget vetett a hosszú háborúnak (a zsitvatoroki béke, 1606) és hogy az ország számára hasznos katonai erőt biztosítson, kiváltságokat adott a hajdúságnak. Mindenképpen fenn akarta tartani az Erdélyi Fejedelemséget, hogy az majd később nemzeti királyságban egyesíthesse a szétesett országot.

Első erdélyi–török háború[szerkesztés]

Erdélyre Báthory Gábor uralkodása alatt még újabb viszontagságok vártak, ami egy újabb török elleni háborút eredményezett, ennek előzménye pedig egy polgárháborús konfliktus volt.

Erdélyi belháború[szerkesztés]

Báthory Gábor hatalomra jutása után olyan botrányos tetteket követett el, amellyel maga ellen fordította a szomszédos államokat. Később alattvalói fellázadtak ellene, köztük a szászok, majd egy csomó idegen had dúlta az országot. A polgárháborúnak egyelőre egy török beavatkozás véget vetett.

A török támadás[szerkesztés]

Báthory semmit sem tanult eddigi baklövéseiből, és folytatta korábbi politikáját. Ezúttal Erdélyt újra a Habsburg Birodalomhoz akarta kötni. A török válasza nem maradt el, 1612-ben támadást intéztek Báthory ellen, de ő visszaverte azt. A törökök ellen a fejedelem az osztrákokhoz folyamodott segítségért, mire 1613-ban újabb nagy török támadás zúdult Erdélyre. Báthory fejedelemségét megdöntötték, helyére Bethlen Gábort ültették, akinek uralkodása békés „aranykort” hozott.

Érsekújvár várának alaprajza. 1543-ban kezdték korszerűsíteni végvárrá. A század végén itáliai hadmérnökök tervei alapján hatágú csillag alakúra építették át. A várat 1660-ban foglalta el a török sereg. A vasvári béke továbbra is a szultán kezén hagyta.

Második erdélyi–török háború[szerkesztés]

Bethlen Gábor szeretett feleségét, Brandenburgi Katalint jelölte meg utódjának, aki viszont szeretett volna a katolikus hitre áttérni, s nagy befolyással voltak rá szintén katolikus Habsburg-párti nemesek. Bethlen István, a fejedelem testvére ezt megakadályozni kívánván Rákóczi Györgyöt hívta segítségül. 1630-ban Istvánt választották fejedelemmé, de Rákóczi maga mellé állította a székelyeket és a hajdúkat, akikkel megszerezte a fejedelmi hatalmat. Bethlen 1636-ban összefogott a budai pasával, aki hadjáratot indított Rákóczi megbuktatására, de a fejedelem október 6-án Nagyszalontánál győzelmet aratott. Bethlen letett akciójáról, de a Porta nem feledte el Rákóczi tettét és később vissza is vágott.

Harmadik erdélyi–török háború[szerkesztés]

A 17. században Bécs egyre csak kerülni kívánta a háborút a törökkel, míg azt a magyarok annál inkább sürgették. Ezért tekintettek nagy reménységgel Erdélyre, amely talán egyesíthette volna a széthullott országot, hacsak egy váratlan fordulat nem következik be. II. Rákóczi György fejedelem trónrajutásától kezdve sikerrel érdekkörébe vonta a két román fejedelemséget és azt tervezte, hogy megszerzi magának a lengyel trónt, ha kell, erővel. Apja már megpróbálta megnyerni a lengyel rendeket 1648-ban fia megválasztásához, de nem sikerült. Rákóczi ettől kezdve minden erejével a korona megszerzésén volt. 1657-ben a svédekkel szövetségben, török hozzájárulás nélkül hadjáratot vezetett Lengyelországba, ami katasztrófába torkollott. Seregét a krími tatárok elfogták és rabságba hurcolták, majd benyomultak Erdélybe. Mivel a porta követelésére sem volt hajlandó lemondani, a török sereg rövidesen Erdélyt dúlta.
Rákóczi segítséget kért I. Lipót osztrák császártól, akit erre szorítottak más országok és a magyar rendek is, de a császár állandóan kitért a segélynyújtás elől.

A Szejdi-dúlás[szerkesztés]

Magyarország, Erdély, és Horvátország 1664-ben

Rákóczi pályája tragikus fordulatot vett 1660-ban. A budai pasa Szejdi Ahmed az ország keleti felét feldúlta és a szászfenesi csatában megsemmisítő vereséget mért a fejedelemre, aki röviddel ezután meghalt. Ezt kihasználva a pasa elfoglalta Váradot is. Az ostrom hallatán Magyarországon Zrínyi Miklós horvát bán azonnal egy török elleni támadást vezetett, de sikerrel ez sem járt.

A Rákóczit és Barcsay Ákost követő Kemény János sem tudta kiverni a törököket és a tatárokat Erdélyből. A Habsburgok ezúttal is elmulasztották a segítségnyújtást, hiába ösztökélték őket Zrínyi és a többi magyar főúr. Az új fejedelem, I. Apafi Mihály most megpróbált a romhalmazzá lett országból újat építeni.

Hetedik Habsburg–török háború[szerkesztés]

A törökök 1663-ban folytatták a háborút, ezúttal már effektíven Ausztria ellen. Köprülü Ahmed nagyvezír tervében az állt, hogy meghódoltatja a Magyar Királyságot, Morvaországot és Sziléziát, melyet kiinduló pontként használ egy Bécs elleni akcióhoz.
A szinte készületlen keresztény hadak alig bírták felvenni a harcot a török támadógépezettel. A törökök ostromolni kezdték Érsekújvárt, de a bevételére csak ősszel került sor, így nem sikerült a nagyvezír első próbálkozása az ország meghódítására.

A Téli hadjárat[szerkesztés]

Zrínyi Miklós a Dunántúl déli felén nagyszabású támadó hadjáratba kezdett 1664 elején. Röpke egy hónap alatt több várat visszafoglalt és az eszéki hídat is elpusztította, amely a török utánpótlás számára nagyon fontos volt. Ha az udvar nem tétovázott volna, akkor az igazi siker most sem maradt volna el.

A Kanizsát ostromló keresztény hadat Ahmed nagyvezír visszavonulásra kényszerítette és röviddel ezután elfoglalta Zrínyiújvárat is. A nyugatnak törő oszmán hadsereg előtt már csak a Rába állt. Egy meglehetősen kis létszámú nemzetközi had a szentgotthárdi csatában nyílt ütközetben legyőzte a törököket. Most először nem nyert ilyen nagy csatában török fősereg. De az Udvar nem akarta folytatni a háborút, és békét kötött Vasváron megalázó feltételekkel.

Zrínyi Habsburg-ellenes szervezkedésbe fogott, amely egy időre megtorpant hamarosan bekövetkezett halála miatt. A továbbiakban a szervezkedés nem nyert nagyobb teret és leleplezték. Kapóra jött mindez az Udvarnak, hogy ezt felhasználva megnyirbálhassa az ország jogait.

Bujdosók harcai[szerkesztés]

A leleplezett Wesselényi-összeesküvés miatt kibontakozott megtorló akciók során rengetegen menekültek Erdély és a hódoltság területére. A bujdosók, akiket később már kurucok-nak neveztek, rendszeresen támadták a Királyi Magyarországot. A felkelőknek a hódoltsági pasák kisebb erősítéseket küldtek, majd francia, erdélyi, tatár és lengyel csapatok érkeztek a segítségükre, de nem harcoltak ki tartós eredményeket, s az ország tovább pusztult.

A Thököly-felkelés[szerkesztés]

1678-ban viszont Thököly Imre állt az élükre, aki a kuruc sereggel a Garam vonaláig tört előre, elfoglalta a bányavárosokat és ott saját pénzt veretett. Adó fejében Felső-Magyarország urának ismerte el a török, s seregeit oszmán és tatár segélyhadak egészítették ezentúl ki. A „kuruc király” ezzel azonban az országot már négy részre osztotta, s Erdély is aggódva figyelte lépéseit, mert Apafi és kancellárja, Teleki Mihály úgy vélték, hogy Thököly Erdély fejedelme is akar lenni.

Buda visszafoglalása 1686-ban. Benczúr Gyula festménye

A török kiűzése[szerkesztés]

A gyengülő Oszmán Birodalom még mindig nem tett le arról a tervéről, hogy meghódítsa Bécset. A Köprülüt követő Kara Musztafa nagyvezír újra elővette a szulejmáni tervet és egyből a császárváros meghódítására indult. Nagyon elbízta magát és nem mérte fel az osztrák–lengyel szövetség erejét, amelyet a két uralkodó arra az esetre kötött, ha bármelyikük fővárosát támadás érné. Kara Musztafa a hadjárat megkezdésére bátorító üzeneteket kapott nyugat-európai szövetségesétől, XIV. Lajos francia királytól is, aki saját területszerző háborúját készítette elő, számára előnyt jelentett a Habsburg haderő keleti lekötöttsége.

A nagyvezír az 1683-ban elindított hadjáratához csatlakozásra szólította fel az erdélyieket és a kurucokat, azok viszont a tényleges ostromban való részvételből kihúzták magukat. Magyarországot az osztrákok egyszerűen martalékul dobták a törököknek. A magyarok nem tehettek mást, minthogy meghódoltak a nagyvezír előtt és megnyitották az utat Bécs felé.

A birodalmi székvárost három hónapon át halálos ostromgyűrűbe tartó török sereget a német–lengyel felmentő hadak elsöprő támadással összeroppantották. Mivel a nagyvezír visszautasította a békeajánlatot, az üldöző keresztény hadak benyomultak a hódoltság területére és visszavették Esztergomot.

A Szent Liga koalíciója[szerkesztés]

1684-ben XI. Ince pápa létrehozta a Szent Ligát, amely a törököt nemcsak Magyarországról, hanem az egész európai kontinensről ki akarta szorítani. A Ligát a Habsburg Birodalom, több német állam, a pápai állam, Velence és később az orosz cár is segítette.

A zentai csata. A szultáni főhaderő az európai hadszíntéren ebben a csatában vereséget szenvedett. Eisenhut Ferenc festménye

1686-ban hosszú ostromot követően a liga hadai felszabadították Budát a 145 éves török uralom alól. 1687-ben Nagyharsánynál újabb nyílt csatában megverték a törököket, s attól kezdve az ellenség nem tudott a Dunántúl földjére lépni. 1688-ban a franciák offenzívát indítottak a Rajna-menti Pfalz tartományban és kirobbant a kilencéves háború. A nyugati háború jelentős Habsburg-erőket vont el a török frontról. Az elfoglalt szerb területek Nándorfehérvárral együtt ismét török kézbe kerültek, de a török haderő már nem tudott nagy mélységben Magyarország területére hatolni. A visszatérő törökök bosszúja elől tömegesen menekülő szerb népesség egy részét a Habsburg hatóságok végleg Magyarországon telepítették le.

Thököly mindvégig kitartott a szultán oldalán, miután felajánlkozását Bécsnél elutasították. Egy alkalommal még győzött is a császári seregek felett, de katonáinak nagy része elhagyta, mert a keresztény haderőkhöz kívántak csatlakozni.

1697-ben II. Musztafa hadserege döntő vereséget szenvedett Savoyai Jenő csapataitól a zentai csatában, és belátta, hogy már nincs esélye Magyarországot visszaszerezni. További vereségeket szenvedtek a törökök a lengyel, a velencei és az orosz frontokon. Az 1699-ben megkötött karlócai (karlovici) békével véget ért a magyarországi török uralom (egyedül a Temesköz maradt a törökök kezén).

Bécs az országot azonban meghódított tartományaként kezelte és jogait ismét nem tartotta a tiszteletben, hivatkozva arra, hogy a háború kezdetén a magyarok, még ha passzívan is, de a török oldalán álltak. A hatalmaskodások már a török háború alatt megkezdődtek és ez vezetett 1697-ben a hegyaljai felkeléshez, mely a thökölyánus mozgalom utolsó megnyilvánulása, és a Rákóczi-szabadságharc előhírnöke volt.

Habsburg–török háború (1716–18)[szerkesztés]

III. Károly király hadai élén még egy háborút indított a török teljes kiűzésére a történelmi Magyarországról. A császári-magyar hadak bevették Temesvárt, és ezzel a Temesközt gyakorlatilag teljesen felszabadították. A péterváradi csatában nyílt mezőn súlyos vereséget mértek a török főseregre, ezután elfoglalták Nándorfehérvárt.

Az utolsó tatárjárás[szerkesztés]

1717-ben III. Ahmed megpróbálta a balkáni fronttól elvonni az osztrákokat azzal, hogy Erdélybe küldte a tatár sereget. Ezek hosszú ideig zavartalanul pusztítottak, a késve felvonuló helyi erők a zsákmánnyal elvonuló hordákat a Máramarosban utolérték, egy részüket szétverték, és számos magyar rabot kiszabadítottak.[5]

A háborút végül a pozsareváci béke zárta le, ezzel a hódoltság utolsó része is visszajutott Magyarországhoz. Nándorfehérvár viszont a későbbiekben újra török kézbe került, Orsovával és a szerb-bosnyák területekkel, s mindaddig ott is maradt, ameddig az Oszmán Birodalom Szerbiát uralta.

Érdekességek[szerkesztés]

  • 1570-ben egy ismeretlen személy, Karácsony György elszánt közemberekkel maga akart harcot kezdeményezni Magyarország török uralom alóli felszabadítására. A Karácsony-felkelés nem tekinthető a törökellenes háborúk részének, annál is inkább mert a felkelés vezetőjének hihetetlenül vadregényes és döbbenetes elképzelései voltak erről, mintha Isten annyira mellettük állna, hogy a várak „falai leomlanak” majd. A felkelőket a törökök vajmi kevés erővel szétkergették, majd a megmozdulást a vármegyei erők végül felszámolták.
  • A török elleni harc annyira beivódott a magyarok életébe, hogy sokan az utolsó pillanatig ragaszkodtak ennek a fenntartásához bármilyen eszközzel. 1687-ben zalalövői Csapody István, a Zalalövői vár kapitánya, a felesége családjától örökölte a romos kis erődítményt, amelyhez a magyar király nem akart anyagi támogatást nyújtani. Megszállottságában, Csapody István se a várról se a kapitányi címről nem akart lemondani, akkor sem, amikor várban csak 35 lovas 1 tizedes vezetésével, valamint egy gyalogos vajda alatt 3 tizedes vezetésével, 35 királyi hajdú szolgált.[6]

Jegyzetek és források[szerkesztés]

  1. A Mátyás király által megszervezett és azelőtt magyar kézben levő egyes román, bosnyák, szerb és horvát területek továbbra is török közigazgatás alatt maradtak.
  2. 1547. június 19. A Habsburgok békét kötnek Szulejmán szultánnal Drinápolyban, rubicon.hu
  3. 1552. augusztus 11. - A palásti csata második napja , rubicon.hu
  4. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Eger ostroma Dobó Istvánék hősies védelme folytán kudarcot vall. Online hozzáférés
  5. Barta János, Ifj.: A kétfejű sas árnyékában, Gondolat Kiadó, 1984. 79-80.old. (Magyar Krónika sorozat) ISBN 9632813839
  6. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Zalalovo/pages/004_Zalalovo_tortenete_1566-1690.htm

További információk[szerkesztés]