Velencei–magyar háború (1372–81)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Velencei–magyar háború (1372–81)
Velencei–magyar háborúk
Magyar–török háborúk
Chioggia-San Domenico-IMG 0301.JPG
Chioggia óvárosának egy részlete a kikötőből
Dátum 1372 ősze1381. augusztus 8.
Helyszín Velencei Köztársaság, Pádua körzete, Észak-Itália, az Adriai-tenger és Dalmácia
Eredmény Magyar-páduai-genovai győzelem
Casus belli Pádua önállóságának megtartása
Terület-
változások
A katonai győzelem ellenére fennmarad a területeken és a hatalmi viszonyokban a status quo
Harcoló felek
Flag of Most Serene Republic of Venice.svg Velencei Köztársaság
Flag of Milan.svg Milánói Hercegség
War Flag of the Ottoman Empire (c. 1500–1793).svg Oszmán Birodalom
Armoiries Chypre.svg Ciprusi Királyság
Wappen Padua.png Pádua
Coa Hungary Country History Charles I (1310-1342).svg Magyar Királyság
Flag of Genoa.svg Genovai Köztársaság
Armoiries Habsbourg.svg Osztrák Hercegség
25px Aquileiai Pátriarkátus
25px Verona
Parancsnokok
Andrea Contarini velencei dózse
Vittorio Pisani tengernagy
Carlo Zeno tengernagy
Bernabò Visconti milánói herceg
Lackfi István nádor
Himfi Benedek
Telegdi Tamás esztergomi érsek
Luciano Doria parancsnok †


A velencei–magyar háború, amit az olaszok chioggiai háborúnak (olaszul Guerra di Chioggia) neveznek, 1372-től 1381-ig tartott. I. (Nagy) Lajos uralkodása idején tört ki, amely a Magyar Királyság és a tengeri köztársaság harmadik háborúja volt Lajos uralkodása alatt, ez ugyanakkor tágabb értelemben a Genovai Köztársaság és Velence háborúja is. A casus bellit Pádua jelentette, amelynek dacolnia kellett a velencei dózse uralma ellen. Így történt ez 1372-ben, amikor a velenceiek ismét uralmuk alá akarták vonni a várost, mire Magyarország, Genova és Ausztria a város védelmére kell. A velenceieket a milánóiak is támogatják, s a magyarok ellen segítségül hívják az oszmán-törököket is, így ez a háború magyar–török összecsapásnak is tekinthető. Részben ez motiválja, hogy Lajos 1374-ben immáron harmadik török-elleni hadjáratára indul Havasalföldre.
A háborút a szövetségesek megnyerik a velenceiekkel szemben és a torinói békében kemény feltételeket diktálnak a dózsénak. Olasz források azonban velencei győzelemről beszélnek, mert a genovai flotta által megszállt Chioggia-lagúnát a velenceieknek sikerült visszafoglalni, ezzel azonban a tengeri köztársaság csak fővárosát védte meg, s Genovával előnyösebb békét kötött mint a magyarokkal.
A háború viszont jelentősen megviselte Velence gazdaságát.

A magyar-velencei háború tulajdonképpen a Dalmácia feletti fennhatóság megszerzéséről szólt. A két ország már az Árpádok óta harcolt a terület feletti hegemóniáért, amely csak most dőlt el a magyarok javára.
Genovának a háború szintén komoly anyagi és katonai megerőltetést jelentett, így tulajdonképpen vereséget szenvedett, míg Velence tovább erősödött, így a 15. századtól már nem jelentett komoly konkurenciát neki Genova.

Különös irónia, hogy Velence egy olyan új, veszélyes ellenséggel találja szembe magát, akit a magyarok ellen segítségül hívott, méghozzá az Oszmán Birodalommal.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország, amióta csak megszerezte Horvátországot érdeklődéssel fordult a tenger iránt. Könyves Kálmán király tett lépéseket erre, s vele kezdődnek a Velencével vívott, egészen a 15. századig tartó váltakozó sikerű háborúk.
Ezekben a harcokban a vita kérdését képező dalmát városok szívesebben látták élükön a magyar királyt. A városok, s különösen a Raguzai Köztársaság Velence számára komoly vetélytársat jelentettek az Adrián, ezért a dózsék mindenképp ki akarták iktatni őket, hogy ne álljon semmi az útjukba. Magyarország nem avatkozott annyira bele a városok ügyeibe mint mondjuk a velenceiek, vagy a bizánciak, ennek tudható be a dalmát városok magyar orientáltsága. Magyar fennhatóság alatt a Spalatói Érsekség független maradt, ugyanúgy Trau, Spalató, Zára és Raguza is megtartották függetlenségüket, s a királyoktól rendre kapták kiváltságaikat.[1]

I. Lajos 1346-ban nyomban háborút indított Velence ellen, de már az első szakaszban súlyos vereséget szenvedett, emiatt fegyverszünetre kényszerült, amely 1355-ig érvényben maradt. Figyelmét ezúttal Nápoly kötötte le, ahol szintén eredmény nélkül tért vissza.
1355-ben legyőzte Szerbiát és ekkor ismét Velence felé fordította figyelmét. Az okot természetesen Pádua szolgáltatta, amelynek ura Francesco da Carrara herceg szerette volna városa függetlenségét megőrizni a dózséval szemben. Míg páduaiak velencei területen, addig a magyarok Dalmáciában támadtak a velenceiekre. Utóbbiakat Trevisónál állították meg. 1357-ben azonban ugyanitt a magyar csapatok győztek a velenceieken, s a város 1358-ban békére kényszerült.

A háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1372-ben ismét felparázslottak az ellentétek Padova és Velence között. Lajos szövetkezett Ausztriával, akivel az ősszel együtt 4000 magyarból és 1000 osztrák lovasból álló sereget küldött Páduába Lackfi István, Himfi Benedek, valamint az esztergomi érsek Telegdi Tamás és Czudar György vezetésével. A sereg 1373 májusában ért Páduába és egyesülve da Carrara katonáival Piove di Sacco mellett nyílt ütközetben legyőzték a velenceieket. A magyar katonák azonban galád módon úgy kezdtek viselkedni, mintha közönséges zsoldosok lennének és minél több pénzt vártak da Carrarától. Mikor ez tudomására jutott a királynak, 1373. január 9-én levélben intette meg a seregvezéreket, hogy se ők, se a katonák ne kérjenek pénzt a páduaiaktól, mert a hadakozásra kiutalt összeg három hónapra elegendő. Amennyiben mégis pénzre volna szükségük, akkor azt csak is kizárólag visszatérítendő kölcsönként és nem zsoldként vehetik fel da Carrarától.
Lajos totális háborút hirdetett Velence ellen. 1373. február 7-én kinyilvánította, hogy mindenütt, szárazon, vizen, akár szabályos katonai akciókkal, akár kalóztámadásokkal harcolni kell Velence ellen.
Velence ekkor az Oszmán Birodalmat hívta segítségül, amely Trevisóba 5000 katonát küldött a magyarok és a páduaiak ellen.

A szövetséges csapatok ostromolni kezdték Trevisót, amikor július 1-jén megjöttek az török felmentő csapatok és megverték Lackfi erőit. Ekkor átmeneti időre fegyvernyugvást kötött a két fél szeptember 23-án, amely nem szolgálta Pádua érdekeit, de Lajosnak időt adott a Trevisónál elfogott magyar katonák és előkelők kiváltására. A veszteségek sem voltak ekkor elenyészőket, sok halott, 300 ezer forint hadikár és 30 ezer ló.

Amíg a fegyverszünet tartott addig Lajos gyermekei eljegyzésével és a havasalföldi török hadjárattal foglalatoskodott, de közben tudatosan készül a Velence elleni visszavágásra.

Szövetségben Genovával[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lajos 1378-ban szövetséget kötött a Genovai Köztársasággal. A két itáliai köztársaságnak a Levante kapcsán már amúgy is régóta ellentétei voltak, s Genova megragadta az újabb alkalmat, hogy fölékerekedjen vetélytársán. További okot szolgáltatott Ciprus is, amely feletti fennhatóságot Genova is meg akarta szerezni, s ez eléggé elmérgesítette a helyzetet. A ciprusi flotta is bekapcsolódott a magyarok és a genovaiak elleni háborúba.

A szövetséghez rövidesen Marquardo di Randeck aquileiai pátriárka, valamint Verona is csatlakozott és az egyesült magyar-genovai-páduai csapatok Himfi és Horváti János vezérletével visszaszorították az ellenséget. Ebben a hadjáratban nem vívtak nyílt összecsapást, minthogy elég nagy kockázat vállalást jelentett, ehelyett rajtaütésekkel, ostromokkal, portyázásokkal próbálták gyengíteni egymást. Júniusban a szövetségesek már Mestre előtt jártak, közvetlenül fenyegetve Velencét és június 26-án 5000 fős magyar sereg vonult be Páduába. Ezek a csapatok friuli katonákkal kiegészülve San Lorenzót ostromolták, amit hosszas harc után elfoglaltak. A velenceiek megpróbálták Trau elfoglalását, ugyancsak sikertelenül.

Annak ellenére, hogy az előző hónapban Vittorio Pisani Isztria közelében legyőzte a genovaiakat, s Luciano Doria csapatait is kelepcébe csalták 1379. május 7-én, de a genovai flotta beszorította a velenceieket Pola kikötőjébe, majd a Velencei-öböl bejáratánál a stratégiai fontosságú Chioggiát is elfoglalták, Bisagnónál pedig legyőzték Bernabò Visconti milánói herceget is.
A szorult helyzetben levő Velence követeket küldött Magyarországra, hogy a lehetséges békéről tárgyaljon. A király csak két püspök és Kis Károly útján tárgyalt csak velük, így döntés nem született.

A sorozatos katonai vereségek hatására Velence tárgyalásokat ajánlott, sőt belement volna abba, hogy a magyar királynak tesz hűbéresküt. Viszont páduai és genovai nyomásra Lajos igen kemény békefeltételek teljesítését követelte: 100 000 arany évi adót és Trieszt átadását, amibe természetesen Andrea Contarini dózse nem ment bele.
A tárgyalások alatt a flottát helyreállították és sikerült áttörniük a genovai blokádot. Mialatt a genovaiak az Adrián és Cipruson hadakoztak, Genovában lázadás tört ki, emiatt válságos helyzetbe került a két fronton.

A magyaroknak ráadásul kis híján sikerült maguk ellen fordítani Mantuát, mert az átvonuló magyar csapatok fosztogatták a hercegség vidékeit. Gonzagai Lajos erősen neheztelt a magyar királyra, amiért a magyar vezért Maróti Jánost nem utasítja rendre. Lajos fogadkozott, hogy szigorúan rendreutasítja Marótit.
A velencei flotta 1381. június 27-én még egy nagyszabású akciót hajtott végre a dalmát partoknál.

A háború vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1380-tól új alapon kezdték a tárgyalásokat, s 1381. augusztus 8-án aláírták a torinói békét a velenceiekkel. Ennek értelmében Pádua önállósága megmaradt, Dalmáciában pedig véglegessé vált a magyar uralom, amely a 16. századig fennmaradt. Magyarország dalmáciai uralmát most már csak a törökök fenyegették, akik a 15. században megszerezték Boszniát. A tartomány több területére az Oszmán Birodalom az 1521–26-os háborúban tette rá a kezét, a többit a következő majdnem fél évszázadban hódította el a horvátoktól.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vereség ellenére Velence hatalma nem gyengült meg, s 1669-ig meghatározó hatalom maradt a térségben. Tengeri hatalmát azonban ekkortól nem Genovától, vagy Magyarországtól kellett féltenie, hanem épp attól, akit 1373-ban épp segítségül hívott a Treviso ostrománál – az oszmán-törököktől. A törökök a 14. században a görög tengereken már megtámadták a genovai és velencei hajókat, de Bosznia és Albánia több területének elfoglalása után a török már az Adria felé létesíthetett kikötőket, ahonnét Nápoly, a Pápai Állam és Velence felé tekintgetett.

Lábjegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Csorba Cs.: Magyarország képes története, 33. old.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]