Tiziano Vecellio

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tiziano önarcképe (1567)
Szülőháza Pieve di Cadoréban
Tiziano kiállítóterem a madridi Prado-ban
A velencei dózse (1554), Szépművészeti Múzeum, Budapest

Tiziano Vecellio (Pieve di Cadore, Veneto, 1477/1485? – Velence, 1576. augusztus 27.) a velencei érett reneszánsz egyik legnagyobb festője, a híres triász, Paolo Veronese (1528–1588), Tiziano, Tintoretto (1518–1594), tagja. Munkásságuk együttesen reprezentálja a velencei festészet legragyogóbb korszakát.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Születési dátuma bizonytalan. Ő maga egy II. Fülöp királynak írt levelében 1477-et írt, de a művészettörténészek ezt valószínűtlennek tartják. Szülei testvérével együtt tíz éves korában Velencébe küldték ott élő nagybátyjukhoz, hogy mesterséget tanuljanak. Tiziano Sebastiano Zuccati mozaikkészítőnél, majd Gentile Bellininél, a legnevesebb velencei művészcsalád egyik tagjánál tanult, később átkerült Giovannihoz, az előbbi fivéréhez. Valószinüleg kortársának Giorgionenak hatása alatt fejlődött ki, ő vele együtt készítette 1507-08-ban a velencei Fondaco de'Tedeschi homlokzatai freskóképeit, melyek azonban majdnem teljesen elpusztultak.

Megismerkedett Giorgio Barbarelli da Castelfrancoval, aki Giorgione néven kora másik nagy festője volt, és akivel annak 1510-ben bekövetkezett haláláig közös munkákat is vállaltak, illetve az olajfestés újabb és újabb technikáit fejlesztették ki együtt. 1511-ben Padovába ment és ott több nagy freskókép-sorozatot alkotott, illetőleg azoknak kompzicióit készítette el, mert a Scuola del Carmine és a Scuola del Santo freskóképeinek kivitele nagyrészt Campagnola Domenico padovai festőtől való. Velencébe visszatérve, roppant tevékenységet fejtett ki. 1516-ban Bellini halála után Tiziano lett a köztársaság hivatalos festője, de a ferrarai és mantovai hercegi udvaroktól is számos megrendelést kapott. Első nagyszabású munkája az Égi és földi szerelem, valamint a Mária mennybemenetele című oltárkép.

Vezérszerepet játszott Velence művészi életében, a ferrarai és mantovai udvarokon kívül az urbinói udvar is kereste barátságát, Rómában III. Pál pápa vendége volt és teljes mértékben részese lett V. Károly császár kegyének, aki 1533-ban palotagróffá nevezte ki és többször magához idézte. 1548-50-ben az ágostai német országgyűlésen is jelen volt.

Óriási alkotó ereje, melyet hosszű élete végéig megőrzött, sem volt elegendő, hogy a megrendelések végtelen tömegének eleget tegyen, azért képeinek kivitelét gyakran tanítványaira bízta, sajátkezű festményein is gyorsan elérhető, nem kevésbé meglepő hatásokra törekedett; színezése végre is egységes, ragyogó lett, de már nem oly üde, mint élete első két harmadában, 1531-ben fejezte be a doge-palota számára vászonra festett nagy, dekoratív falképét, mely a Szent Márkus által a szent Szűz kegyelmébe ajánlott Gritti dogét ábrázolta, de ez, valamint a doge-palota nagy terme számára festett híres, nagy Háború (1537) 1577-ben elégett és ma csak másolatokból ismerjük őket.

1555-ben kezdte el a Hit nagy dekorativ képét, melyet Grimani doge rendelt meg a doge-palota számára és mely olyan jellemzően mutatja be élete utolsó korszakának a modorát.

Életrajzírói szerint jó modorú, vonzó férfi és jó társalgó volt. Több hercegi udvar versengett érte, V. Károly udvari portréfestője lett, majd Károly utódja II. Fülöp is támogatta és megbízásokkal látta el.

Élete utolsó éveiben látása megromlott, de a festést akkor sem hagyta abba, utolsó korszaka már átvezet a manierizmusba.

1576-ban, több mint 90 évesen egy pestisjárvány vitte el.

Művei (válogatás)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szakirodalom (válogatás)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tiziano : 1490 k.-1576 / Ian G. Kennedy ; [… ford. Láng Zsuzsa Angéla, Fiametta]. Budapest : Vince K. ; Köln : Taschen, 2007. 96 o. : ill. ISBN 978-3-8228-4533-2

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Művészeti lexikon. Szerk. Éber László. 2. köt. Budapest : Győző Andor kiadása, 1935. Tiziano, Vecellio lásd 539-541. o.
  • Művészeti lexikon IV. (R–Z). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1983. 556–560. o.
  • Az érett reneszánsz. (Historia del Arte, tomo 6.) Budapest : Corvina, 1986. Emma Micheletti: Tiziano lásd 133-161. o. ISBN 963-13-2250-5
  • Bokor József (szerk.). Tizian, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tiziano Vecellio témájú médiaállományokat.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]