Tiziano Vecellio

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tiziano Vecellio
Tiziano önarcképe (1567)
Tiziano önarcképe (1567)
Született
Pieve di Cadore[3]
Elhunyt 1576. szeptember 26. (-426--425 évesen)[2]
Velence[4]
Állampolgársága velencei
Házastársa
  • Pol (1525–1530. augusztus 6.)
  • Cecilia Soldano
Gyermekei
  • Orazio Vecellio
  • Tizianello
  • Lavinia Vecellio
Szülei Gregorio Vecellio
Foglalkozása festő
Kitüntetései Knight of the Golden Spur
Halál oka pestis
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tiziano Vecellio témájú médiaállományokat.

Tiziano Vecellio (Pieve di Cadore, Veneto, 1477/1485? – Velence, 1576. augusztus 27.) a velencei érett reneszánsz egyik legnagyobb festője, a híres triász, Tiziano, Paolo Veronese (1528–1588) és Tintoretto (1518–1594) legidősebb tagja. Hármuk munkássága a velencei festészet legragyogóbb korszakát reprezentálja.

Élete[szerkesztés]

Szülőháza Pieve di Cadoréban
Tiziano kiállítóterem a madridi Prado-ban

Születési dátuma hivatalosan 1477, ahogy ezt egy II. Fülöp királynak írt levelében említette, de néhány művészettörténész ezt valószínűtlennek tartja, mivel ha ez igaz, 99 évesen halt volna meg. Jómódú paraszt szülei testvérével együtt kilenc–tízéves korában Velencébe küldték a Dolomitok déli lejtőjén épült falujukból nagybátyjukhoz, hogy mozaikrakó mesterséget tanuljon. Tiziano Sebastiano Zuccati mozaikkészítőnél, majd Gentile Bellininél, a legnevesebb velencei művészcsalád egyik tagjánál tanult, később átkerült Giovannihoz, az előbbi fivéréhez, majd Giorgione műhelyébe szegődött, ahol hamarosan mesterével egyenrangú tekintéllyé vált.

«Fiesta campestre», c. 1510
Urbinói Vénusz
Danaë (1538)

Giorgione haláláig több közös munkát vállaltak. Együtt fejlesztették ki az olajfestés új technikáit. 1511-ben Padovába ment, és ott több sorozat nagy freskóképet alkotott, illetve készítette el azok kompozícióit, ami után a Scuola del Carmine és a Scuola del Santo freskóit nagyrészt Campagnola Domenico padovai festő festette meg. Velencébe visszatérve nagyon sokat dolgozott. 1516-ban, Bellini halála után ő lett a köztársaság hivatalos festője. Ebbéli minőségében meg kellett festenie az uralkodó dózsék portréit a Palazzo Ducale számára, viszont részt vehetett a palota dekorálásában. Emellett sok megrendelést kapott a ferrarai és a mantovai hercegtől is.

Életrajzírói szerint jó modorú, vonzó férfi és jó társalgó volt. „Tiziano mindig egészséges volt és oly boldog, mint kevés mester az ő szakmájában: az ég csupa szerencsét és áldást adott neki. Velencei házában látni lehetett minden fejedelmet, tudóst és kiváló személyt, aki ez idő tájt a városba jött vagy itt élt; mert ő nemcsak a művészetben volt nagyszerű, hanem szeretetreméltó, jó modorú, szelíd erkölcsű és viselkedésű ember is volt” — dicsérte őt 1568-ban megjelent életrajzában Giorgio Vasari.

Vezérszerepet játszott Velence művészi életében, a ferrarai és mantovai udvaron kívül az urbinói herceg is kereste barátságát, Rómában III. Pál pápa vendége volt, V. Károly császár pedig 1533-ban portréfestőjévé és palotagróffá nevezte ki. A császár összebarátkozott a festővel, aki kétszer is hosszabb időt töltött udvarában (Augsburgban). Károly utóda, II. Fülöp is támogatta és megbízásokkal látta el. 1548–50-ben az ágostai német birodalmi gyűlésen is jelen volt.

Jó barátja volt a reneszánsz udvarok szatirikus költője, Pietro Aretino, akinek arcát több képén is megörökítette.

Mivel ahhoz, hogy a megrendelések végtelen tömegének eleget tegyen, még hosszú élete végéig megőrzött, óriási alkotó ereje sem volt elegendő, képeinek megfestését gyakran tanítványaira bízta. Egy ismert anekdota szerint egy darabig az ő műhelyében dolgozott Tintoretto is, de az idős mester szakmai féltékenységi rohamában elkergette, majd később kizárta a velencei könyvtár egy pályázatáról.

1576-ban, több mint 90 évesen egy pestisjárvány vitte el.

Művészete[szerkesztés]

A velencei reneszánsz beteljesítőjeként a festészet csaknem minden műfajában alkotott. Azzal együtt, hogy elismerten ő volt korának legnagyobb portréfestője, ő festette az olasz reneszánsz első tájképét. Fő témája a tökéletes külsejű ember volt, aki testi és egyúttal lelki szépségével maga is része a táj, a természet szépségének. Az érzékletes jelenségek szépségét megörökítve nemcsak azok mulandóságát ragadta meg, de egyúttal klasszikus örökkévalóságukat is. Monumentális mitológiai és történelmi kompozícióit a reneszánsz szépség, biztonság és életöröm hatja át. Többségüket főúri paloták díszeinek festette; ezek olyan, bonyolult allegóriák, mint:

  • „Égi és földi szerelem”,
  • „Vénusz ünnep”,
  • „Ámor nevelése”,
  • „Pásztor és nimfa”,
  • „Lukrécia és Tarquinius”.

Eredeti jelentésük, szimbolikájuk mára elhalványult; az értő kortársak számára nyilvánvaló utalásokat legfeljebb sejthetjük.

Vallásos képein Madonna és a szentek végtelen nyugalommal és derűvel töltik be a biblikus történetekben rájuk szabott szerepeket; környezetük (az épületek, a ruhák, a szereplők viselkedése) a korabeli Velencét idézi fel.

Festői módszere a barokkban vált majd hogy nem általánossá: sötét, vörösesbarna lapara fokozatosan hordta fel az egyre világosabb színek rétegeit. Az európai festészetben valószínűleg ő az első olyan mester, akinek ecsetkezelésén és színeinek változásán jól végigkövethető életútja. Fiatalon a gyorsan elérhető, nem kevéssé meglepő hatásokra törekedett; idősebb korában színezése végre egységes és ragyogó lett, de már nem oly üde, mint élete első kétharmadában. Utolsó éveiben látása megromlott, de a festést nem hagyta abba; ez korszaka már átvezet a manierizmusba.

Stílusa valószínűleg Giorgione hatása alatt fejlődött ki. Együtt készítették 1507-1508-ban a velencei Fondaco de’Tedeschi homlokzati freskóképeit — sajnos, ezek majdnem teljesen elpusztultak.

Velencébe visszatérte után első két nagyszabású munkája az Égi és földi szerelem (1512–1516) és a Mária mennybevétele (oltárkép, 1518, ferencesek temploma). Ez utóbbi hozta meg számára a hírnevet, ettől vált a város művészetének megfellebbezhetetlen tekintélyévé.

1531-ben fejezte be a Dózse-palota számára vászonra festett nagy, dekoratív falképét, mely a szent Márk által a szent Szűz kegyelmébe ajánlott Gritti dózsét ábrázolta. Ez és a palota nagy terme számára festett híres, nagy Háború (1537) 1577-ben elégett, tehát csak másolatokból ismerjük őket.

1555-ben kezdte el a Hit nagy dekoratív képét, amelyet Grimani dózse rendelt meg a Dózse-palota számára, és amelyen jól láthatók élete utolsó korszakának stílusjegyei.

Művei (válogatás)[szerkesztés]

Tiziano Vecellio, Égi és földi szerelem (1515)(1514), Róma, Galleria Borghese



Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Integrált katalógustár, 2014. április 9.
  2. ^ a b artist list of the National Museum of Sweden, 2016. február 12., 2016. október 23., http://kulturnav.org/44d8a621-b96f-4d9e-8e5b-75c75480f317
  3. Integrált katalógustár, 118622994, 2015. augusztus 12.
  4. Integrált katalógustár, 2015. június 24.
  5. Mária mennybemenetele - Tiziano szerint. spakli.blog.hu, 2013. július 5. (Hozzáférés: 2017. április 27.)

Szakirodalom (válogatás)[szerkesztés]

  • Tiziano : 1490 k.-1576 / Ian G. Kennedy ; [… ford. Láng Zsuzsa Angéla, Fiametta]. Budapest : Vince K. ; Köln : Taschen, 2007. 96 o. : ill. ISBN 9783822845332

Források[szerkesztés]

  • Művészeti lexikon. Szerk. Éber László. 2. köt. Budapest : Győző Andor kiadása, 1935. Tiziano, Vecellio lásd 539-541. o.
  • Művészeti lexikon IV. (R–Z). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1983. 556–560. o.
  • Az érett reneszánsz. (Historia del Arte, tomo 6.) Budapest : Corvina, 1986. Emma Micheletti: Tiziano lásd 133-161. o. ISBN 9631322505
  • Bokor József (szerk.). Tizian, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X 
  • Tiziano Tintoretto Veronese. Az én múzeumom 13. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1966. 31 old.

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tiziano Vecellio témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]