Ellenállási jog

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ellenállási jog (latinul: ius resistendi) az Aranybulla 31. cikkelyébe belefoglalt joga a nemességnek, hogy ellenállást szervezzen a király ellen, ha az hűtlenné válik a néphez.

Idézet az Aranybulla 31. cikkelyéből:
„Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül, mind a püspököknek, mind más uraknak, s az ország nemeseinek, öszvesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállani, s ellenmondani örökre. (XXXI. p.)”.

Az 1687. november 17-én és november 10-én a pozsonyi országgyűlésen a rendek lemondtak erről a jogról, valamint a szabad királyválasztás jogáról. Többek között ez is egyik oka volt annak, hogy az osztrákok és a szabadságharcot támogató szövetséges nagyhatalmak között 1705. október 27-én megindult béketárgyalások nem jártak sikerrel. A kurucok (Bercsényi vezetésével) ragaszkodtak az „ellenállási jog” visszaállításához, ámde ebbe a bécsi udvar, hacsak törvényesíteni nem akarta a forradalmakat, nem mehetett bele.

Források[szerkesztés]

Lásd még[szerkesztés]