Raimondo Montecuccoli

Raimondo Montecuccoli
Született	1609. február 21. Pavullo nel Frignano
Elhunyt	1680. október 16. Linz
Házastársa	Maria Margareta of Dietrichstein
Szülei	Donna Anna Bigi Don Galeotto IV, Conte di Montecuccoli
Foglalkozása	politikus író fegyveres erők tagja
Tisztsége	titkos tanácsos
Kitüntetései	Aranygyapjas rend
Sírhelye	Bécs
A Birodalmi Haditanács elnöke
Hivatali idő 1668 – 1680
Uralkodó	I. Lipót
Előd	Annibale Gonzaga herceg
Utód	Hermann von Baden tábornagy
Katonai pályafutása
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Ország	Német-római Birodalom
Szolgálati ideje	1625 – 1675
Rendfokozata	vezértábornagy Generalfeldmarschall
Egysége	Császári hadsereg
Háborúi, csatái	Harmincéves háború Breitenfeldi csata Lützeni csata Nördlingeni csata Jüterbogi csata Északi háború Negyedik Habsburg–török háború Szentgotthárdi csata Francia–holland háború
A Wikimédia Commons tartalmaz Raimondo Montecuccoli témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Raimondo Montecuccoli (1609. február 21. – 1680. október 16.) itáliai származású osztrák császári hadvezér, hadiíró, diplomata.

Középnemesi családban született. Apja korán meghalt és a modenai herceg testvére gondoskodott Raimondo és testvére neveltetéséről. Tizenhat évesen rokonai támogatásával katonaként császári szolgálatba állt. Közkatonaként kezdte, de képességeinek és jó kapcsolatainak köszönhetően gyorsan haladt a ranglétrán, 1635-ben saját ezredet kapott, 1642-ben tábornokká léptették elő. Végigharcolta a harmincéves háborút, többször megsebesült, kétszer fogságba esett (második alkalommal három évre). Ezután részt vett a svéd-lengyel háborúban, majd bekerült a császár Titkos tanácsába és kinevezték győri főkapitánynak. 1645-től az Udvari Haditanács tagja, 1668-tól elnöke.

1661-ben az erdélyi válság miatt tiltakozása ellenére előkészítetlenül, elégtelen ellátással kellett sereget vezetnie Erdélybe, a török beavatkozás elhárítására. Az 1663-ban kitört török háborúban a császáriak elvesztették Érsekújvárt, Montecuccoli pedig – elsősorban a magyar nemesség részéről – sok kritikát kapott passzív, védekező harcmodora miatt. 1664 augusztusában a szentgottárdi csatában meghiúsította a Bécs felé haladó Köprülü Ahmed nagyvezír átkelését a Rábán; ezzel az 1593-as pákozdi csata óta először aratott győzelmet császári katonaság a török fősereg fölött.

Az 1670-es években a francia-holland háborúban vett részt, a hírneves Turenne marsallal került szembe, egészen annak haláláig. III. Ferdinánd és I. Lipót diplomáciai feladatokat is bízott rá, többek között ő segítette a katolizálni kívánó Krisztina svéd királynő szökését Stockholmból.

Montecuccoli korának egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb hadiírója volt, mintegy ötven stratégiai és taktikai művet írt. Ezeket nem a nyilvánosságnak szánta, mint hadititkokat csak a császárnak és a főtiszti karnak mutatta meg; csak jóval halála után nyomtatták ki őket. Neki tulajdonítják a híres mondást, miszerint "a háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz, pénz."

1680-ban halt meg 71 éves korában, a pestis elől Linzbe menekült császári udvart követve.

Származása

Montecuccolo vára

Raimondo Montecuccoli 1609. február 21-én született a Modenai Hercegséghez tartozó Montecuccolo várában (a vár nevét adó hegy etimológiája nem tisztázott, Csuklya-hegyként, Kakukk-hegyként vagy Makkos-hegyként egyaránt fordítható). Apja Galeotto Montecuccoli, anyja Anna Bigi volt. Családja feltörekvő középnemesi nemzetséghez tartozott, főpapok, kormányzók, tengernagyok, hadvezérek, diplomaták kerültek ki közülük. A több ágra szakadt (a 16. században hat ágat tartottak számon) család hírnevét a 12. századi Bernardo Montecuccoli alapozta meg, aki Canossai Matilda toszkánai őrgrófnő hadvezére volt. A 14. században II. Corsino vendégül látta IV. Károly császárt, aki engedélyezte számára, hogy hat hegyet ábrázoló címerébe felvegye a császári sast. Luigi Montecuccolit VIII. Kelemen pápa Magyarországra küldte követségbe, de volt az Este hercegek párizsi és flandriai követe, valamint harcolt Lengyelországban. Massimiliano Montecuccoli a franciák ellen harcolt, majd XIII. Gergely pápát szolgálta, utána pedig az Esték követe volt Torinóban.

Raimondo nagyapja, Fabrizio meglehetősen ellentmondásos, öntörvényű egyéniség volt, aki tíz testvére elől erőszakkal szerezte meg a családi birtokot. Megszöktette egy kalaposmester feleségét, Paola Stavolit és vadházasságban élt vele, csak a férfi halálos ágyán kötöttek házasságot. Három gyerekük született, az egyetlen fiút, Galeottót külön törvényesíttette, de a rokonság soha nem fogadta be a "fattyút", aki húsz évesen katonának állt. 1593-tól harcolt a tizenöt éves háborúban, majd amikor 1599-ben hazatért, megölte egyik régi haragosát, ezért előbb Franciaországba, majd Magyarországra menekült. Kanizsa 1600-as ostromakor kitüntette magát és 1602-ben a Luccával háborúskodó Cesare d'Este modenai herceg hazahívta. Az udvarban ismerte meg leendő feleségét, Anna Bigit, aki a hercegné udvarhölgye volt. Bár nem volt nemes, ő is jeles családból származott, nagyapja Giovan Battista Pigni humanista és történetíró volt, aki a ferrarai herceg titkáraként dolgozott. 1605-ben kötöttek házasságot. Összesen tizenegy gyerekük született, de csak heten érték meg a felnőttkort. Raimondo a harmadik gyerekük volt, de két idősebb testvére még csecsemőként meghalt. 1616-ban Luigi Montecuccoli halálával megüresedett a brescellói kormányzói szék és a herceg Galeottót nevezte ki a helyére. Az erőszakos, vad természetű gróf sok ellenséget szerzett új pozíciójában és amikor 1619-ben egy hirtelen betegség következtében meghalt, sokan arra gyanakodtak, hogy megmérgezték.

Ifjúsága

Alessandro d’Este bíboros, Montecuccoli patrónusa

A montecocculói birtokot a legidősebb fiú, a 10 éves Raimondo örökölte. Cesare herceg testvére, Alessandro bíboros gondjaiba vette a két legidősebb Montecuccoli árvát, Raimondót és Massimilianót és maga mellé vette őket apródnak. Egyházi pályára szánta Raimondót, aki teológiát és filozófiát tanult, megismerkedett a latin és görög nyelvvel, valamint a természettudományok és művészetek alapjaival. 1623-ban együtt utaztak Rómába a pápaválasztásra (ahol VIII. Orbánt választották az egyház élére). Visszaérkezésük után Raimondo megkapta a tonzúrát, de 1624-ben a bíboros meghalt. Évi 200 aranyscudós járadékot hagyott védencére, feltéve hogy pap lesz belőle. Raimondo azonban szerette volna kipróbálni a katonai pályát, különösen miután a hercegi udvarban találkozott az oda látogató híres Rambaldo Collaltóval, a császár Udvari Haditanácsának vezetőjével. A herceg adott neki két évnyi gondolkodási időt, hogy eldöntse mit szeretne és engedélyt adott neki, hogy 1625-ben Collalto kíséretével Bécsbe utazzon és felajánlja szolgálatait II. Ferdinánd császárnak. Bécsben felajánlotta a segítségét féltestvére, a császári államtanácsos és kamarás Girolamo Montecuccoli; valamint távoli unokatestvére, a nála 27 évvel idősebb Ernesto Montecuccoli, aki magas rangú tisztként harcolt a harmincéves háborúban, többek között Wallenstein alatt; 1629-ben tüzérségi tábornoki rangot is kapott.

Katonai pályafutása

A harmincéves háború

Montecuccoli gróf (17. századi rajz)

A 16 éves Raimondo Collalto ezredében kezdte katonai pályafutását, egyszerű pikás talpasként (nemesi rangja jogosította volna a zászlós rangra, de Collalto úgy vélte, hogy jobb ha a közkatona életét is megismeri). 1626 őszén engedélyt kapott hazatérni, meglátogatni rokonait. Anyja és rokonai római és nápolyi utat szerveztek számára, hogy inkább diplomáciai pályára csábítsák, de nem jártak sikerrel. 1628 nyarán átkérte magát rokona, Ernesto Montecuccoli hadtestébe, ahol Johann Wangler ezredében kapott helyett, immár zászlósi rangban. Németalföldre küldték őket, hogy támogassák a spanyolokat. Ernesto több helyre is beosztotta rokonát, hogy megismerkedjen a különféle fegyvernemekkel, egy ideig a tüzérségnél is szolgált. A gelderlandi Amersfoort ostrománál Raimondo kitüntette magát, ezért előléptették kapitánnyá és rábíztak egy századot.

1629-ben a lübecki békével Dánia kilépett a harmincéves háborúból és Montecuccoli egységét visszavonták Németországba, ahol a svédek ellen vetették be őket. Raimondo – aki a pápától ismét megkapta az engedélyt, hogy papi tanulmányai ellenére ideiglenesen katonáskodhasson – Johann t'Serclaes Tilly seregében harcolt II. Gusztáv Adolf svéd király ellen. Az 1631-es breitenfeldi csatában a császáriak súlyos vereséget szenvedtek, az ekkor már vértesszázadban szolgáló Raimondo pedig megsebesült és fogságba esett. Hat hónapig lábadozott Halléban, míg a modenai herceg közvetítésével kiváltotta magát. Ezt követően Ernesto Montecuccoli gyalogságához tért vissza, immár őrnagyi rangban; majd alezredesként (Obristleutnant) átvették Augustus von Vitzthum gróf vértesezredébe. 1632 novemberében részt vett a harmincéves háború egyik döntő ütközetében, a lützeni csatában, ahol II. Gusztáv Adolf elesett ugyan, de a svédek így is győzelmet arattak. A következő évben Raimondo elvesztette egyik legfontosabb patrónusát, amikor Ernesto Montecuccoli Breisach várának védelmekor fogságba esett és rövidesen belehalt sérüléseibe. Miután kérése ellenére nem kapta meg unokatestvére ezredét, Vitzthum ezredével visszatért a harcmezőre. 1633 őszén elfoglalták Memmingent és Kaufbeurent, Lindauban pedig elfogták a helyőrség árulással vádolt parancsnokát. 1634-ben elfoglalták Regensburgot, majd a nördlingeni csatában a parancsnok akadályoztatása miatt ő vezethette a lovasezredet. Vitzhumttal ezt követően összeveszett és Annibale Gonzaga ezredéhez csatlakozott. 1634 őszén és telén elfoglalták a Rajna-vidéki Philippsburgot és Zweibrückent, Kaiserslautern ostromakor pedig elsőként nyomult be a falon lőtt résbe, ezért előléptették ezredessé és egyúttal megkapta Ernesto Montecuccoli ezredét.

1635 decemberében részt vett az elzászi Haguenau sikertelen ostromában, majd első önálló akciójában megfutamította a Magdeburg felmentésére érkező svédeket. Ezután átvezényelték Szászországba, ahol meglepetésszerűen elfoglalta Tangermündét. Részt vett a császáriak vereségével végződő wittstocki csatában, ahol négy ezreddel a visszavonulást fedezte. Ekkor sérült meg súlyosan Raimondo legkisebb öccse, a szintén császárt szolgáló Galleotto Montecuccoli.

1637-ben botrányba keveredett, amikor ezredének néhány vértese kirabolt néhány, György Vilmos brandenburgi választófejedelem holmiját szállító szekeret. A választófejedelem Montecuccolit okolta a fosztogatásért, akit letartóztattak (bár nem tartották sanyarú körülmények között és anyja temetésére is hazaengedték Modenába), majd elcsapták a hadseregből. Az ezredes két alkalommal próbálta a maga igazát bizonyítani a császár előtt és másodszorra sikerrel járt; 1639 tavaszán ismét Bécs szolgálatába állhatott.

Montecuccoli 19. századi képe

1639 májusában Georg Lorenz von Hofkirchen tábornokot kísérte el, hogy Prágától északra megakadályozzák a svédeket az Elbán való átkelésben. Eközben azonban meglepték őket és felettesével együtt fogságba esett. Stettinben, XIV. Bogislaw pomerániai herceg kastélyában helyezték el őket, de őrizet mellett gyakran kiengedték őket a városba is. A fogolycsere tárgyalásai nagyon lassan haladtak, a svédek értékes cserelapnak tekintették a tapasztalt főtisztet. Fogsága végül három évig tartott, ezalatt szinte minden idejét a kastély könyvtárában töltötte, ahol természettudományi, politikai, filozófiai, teológiai témájú könyvekkel gazdagította humanista műveltségét. Végül 1642-ben Eric Schlang tábornokkal cserélték ki. Fájdalomdíjul előléptették tábornokká (vezérőrnaggyá) és háromezer forintot kapott. Szinte azonnal vissza is küldték a csatatérre, ahol a Brieget felmentő sereg elővédjét bízták rá, majd Troppaunál éppen azt a Schlang tábornokot győzte le, akivel kicserélték.

1641 októberében kitört Itáliában az első castrói háború, amely a Berberini és Farnese családok konfliktusából fajult fegyveres összecsapássá. A Berberinikhez tartozó VIII. Orbán pápa megtámadta a Farnesék befolyása alá tartozó Castrói Hercegséget, ám az északi kisebb államok (Toszkána, Modena, Parma, Velence) összefogtak a pápai terjeszkedés ellen. Kérték a császárt, hogy több tapasztalt itáliai hadvezért (köztük I. Francesco modenai herceg név szerint Montecuccolit) bocsásson a rendelkezésükre. Montecuccoli 1642 végén érkezett Modenába. 1643-ban egy időre vissza kellett térnie Bécsbe féltestvére, Girolamo Montecuccoli temetésére, de júliusra visszatért és kisebb létszámú seregével megfutamította a Nonantolát ostromló pápai csapatokat. Az év végén visszautazott Bécsbe, mert megtudta hogy Girolamo özvegye is haldoklik és a család vagyonát neki ígérték. Ausztriában zsoldosokat is toborzott Modena részére, majd 1644 februárjában sógornője halálakor megörökölte a hoheneggi uradalmat, a hozzá tartozó várkastéllyal. Míg örökségét átvette, megkötötték a castrói háborút lezáró békeszerződést.

A jüterbogi csata

Közben folytatódott a harmincéves háború. III. Ferdinánd császár altábornaggyá (Feldmarschall-Leutnant) léptette elő Montecuccolit, akit egyúttal előbb a franciák által dúlt Frankföldre küldtek, de hamarosan átirányították az Elbához, ahol ismét a svédek nyomultak előre. 1644 decemberében a jüterbogi csatában Mathias Gallas csapattestének tagjaként súlyos vereséget szenvedett Lennart Torstenssontól, ami után a császár I. Miksa bajor választófejedelemhez küldte segítségért. A bajor csapatoknak maga Montecuccoli állt az élére, de Szászországban túl nagy ellenállásra talált, az egyik összecsapásban ő is megsebesült. Bár 1645 februárjában az Udvari Haditanács tagjává választották, kénytelen volt egy időre visszavonulni hoheneggi kastélyába, hogy felgyógyuljon. Eközben Torstensson már betört Morvaországba és Alsó-Ausztriába és már Bécshez közelített. Az egészségét visszanyerő Montecuccoli nyáron sikeresen megszervezte, hogy utánpótlást küldjön a svédek és I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem által ostromlott Brnónak, így a város (egyetlenként a Torstensson által ostromolt városok közül) visszaverte a támadást. III. Ferdinánd ezért kamarássá nevezte ki Montecuccolit. 1645 őszén Bajorországban csatlakozott Lipót Vilmos főherceghez és visszavetették a franciákat a Rajna mögé. A tél beálltával a hadmozdulatokat szüneteltették, az altábornagy pedig hazatért Modenába, ahol eladta ottani házát és végrendelkezett. 1646 tavaszán Sziléziába vezényelték a svéd Arwid von Wittenberg ellen. Az itteni harcok 1647-ig elnyúltak, eközben több kisebb győzelem mellett elfoglalta Frankenstein városát. Ekkorra Monteuccolinak elege lett a bécsi udvar korrupciójából, folytonos halogatásaiból, döntésképtelenségéből és elbocsátását kérte az uralkodótól, aki előléptetést ígért neki, ha marad. Így hát 1647 augusztusában ő vezette a lovasság jobbszárnyát a döntetlenül végződő triebli csatában, ami után valóban lovassági tábornoki rangot kapott.

Montecuccoli gróf

1648-ban a svédek és a franciák benyomultak Bajor- és Csehországba, a császáriak csak lassítani tudták előrehaladásukat. Zusmarshausennél súlyos vereséget szenvedtek, vezérük, Holzappel tábornok is elesett; csak Montecuccoli utóvédharca mentette meg a hadsereget a megsemmisüléstől. A harmincéves háború utolsó nagyobb csatájában Dachaunál ő vezette a jobbszárnyat; két héttel később megkötötték a háborút lezáró vesztfáliai békét.

A harmincéves háború alapvetően meghatározta Montecuccoli pályafutását. Számtalan kisebb-nagyobb csatában és ostromban harcolt, többször megsebesült és fogságba esett. Egyszerű gyalogoskatonából a tábornoki rangig vitte, szolgált Wallenstein alatt (akitől a hadtudományon kívül újszerű logisztikai, gazdasági és szervezési elveket – mint a közvetlen hadi adózás – tanult), első kézből tapasztalhatta olyan nagyszerű stratégák tevékenységét, mint pl. a svéd Gusztáv Adolf király. Megtanulta, hogy lejárt a 16. század zsoldoshadseregeinek ideje és az uralkodóknak állandó hadseregeket kell felállítaniuk, amelyet jól képzett, az államhoz hű tisztikar vezet. A katonák egyéni hősiességének szerepét is a fegyelemnek, a jó kiképzésnek és a fegyvernemek közötti együttműködésnek kell átvennie.

A vesztfáliai béke aláírása után nyugodt időszak következett Montecuccoli életében. Rövid ideig Csehországban, majd az udvarba tartózkodott, közben a modenai hercegnek teljesített kisebb diplomáciai feladatokat. 1649 nyarán az ebendorfi császári udvarba utazott, ahol a katonai rendtartás reformján dolgozott. Németországba és Hollandiába utazott, majd Bécs és hoheneggi kastélya között osztotta meg idejét. Birtokán rendbe hozatta a kastélyt, közben tanulmányokat írt, illetve tanult. 1652-ben Velencébe, majd Modenába utazott. Amikor Habsburg-Tiroli Ferdinánd Károly főherceg és felesége, Anna di Cosime de'Medici látogatásakor lovagi tornát rendeztek, Montecuccoli véletlenül halálosan megsebesítette távoli rokonát, Giovanni Maria Molzát; ezt követően szinte menekülésszerűen visszatért Bécsbe. 1653 decemberében a császár Stockholmba küldte, hogy állandó megbízottja legyen Krisztina svéd királynő udvarában. A következő év nyarán a királynő X. Károly Gusztáv javára lemondott a trónról.

Az északi háború

1655 nyarán kitört az északi háború, Svédország megtámadta Lengyelországot. Bécs a pápa kérésére a katolikus lengyelek oldalára állt, bár eleinte nem sok segítséget nyújtott, csak I. Lipót 1657-es trónra lépését követően küldtek csapatokat. A császáriak visszavették a svéd kézre került Krakkót. Az év telén Montecuccolit Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemhez küldték, ahol elérte hogy Kelet-Poroszországért cserébe különbékét kössön a lengyelekkel és átálljon a császár oldalára. 1658 januárjában meghalt Hatzfeld főparancsnok és Lipót a tábornaggyá (Feldmarschall) előléptetett Montecuccolit nevezte ki a helyére. Ősszel megkezdte a svédek által megszállt dán területek felszabadítását. Jelentős sikerek után Fyn szigetén visszaverték támadását (itt a tábornagy ismét megsebesült), de miután Pomeránia megtámadásával erőik megosztására kényszerítette a svédeket, 1659 végére kiszorította őket Mecklenburgból, Holsteinből, Jütlandból, Als és Fyn szigetéről, végül Pomerániából is. 1660 márciusában bevette Warnemündét és ezt követően megkötötték az olivai békét. Ezt követően saját javaslatára felszabaduló csapataival együtt átirányították Magyarországra. 1660 novemberében bekerült az uralkodó belső tanácsadó testületébe, a Titkos Tanácsba. Egy hónappal később meghalt Luigi Gonzaga győri főkapitány. Lipót császár a Bécs védelmében kulcsfontosságú pozíció betöltésére a tapasztalt és megbízható Montecuccolit kérte fel.

Montecuccoli Magyarországon

A győri főkapitány

A török elleni harcot illetően jelentősen eltért a bécsi udvar és a magyar rendek stratégiája. Míg a magyarok (és horvátok) mindenekfölötti feladatnak tekintették a török kiűzését és elvárták, hogy a császár minden mást ennek vessen alá (I. Lipótot is csak ezzel a feltétellel koronázták meg Pozsonyban 1655-ben), Bécs a Habsburg-birodalom biztonságát tekintette elsődlegesnek. A harmincéves háborúban teljesen kimerült Ausztriát ekkor három irányból fenyegette ellenség: nyugatról a franciák, északról a protestáns északnémet fejedelmek és a svédek, délről pedig az Oszmán Birodalom. Legveszélyesebbnek nem a törököket, hanem XIV. Lajos agresszívan terjeszkedő, gyors ütemben modernizálódó Franciaországát tekintették, amely a múltban már többször szövetkezett a szultánnal. Nem mertek belebonyolódni egy nagyszabású török háborúba, mert attól tartottak, hogy délkeleti lekötöttségüket többi ellenségük kihasználhatja. Ebben a helyzetben a királyi Magyarországot ütközőzónaként kezelték, amelynek feladata az osztrák tartományok és Bécs védelme volt.

A több részre szakadt Magyarországra rettenetes terheket rakott határvidék mivolta. Még békeidőben is mindennaposak voltak a fosztogató portyák mindkét fél részéről, amik mindkét oldalon a magyar parasztokat sújtották. A végvárrendszer fenntartása részben a vármegyékre hárult, amely ezt a feladatot jobb években is alig bírta teljesíteni, háború (amikor jelentős seregek vonultak fel) vagy rossz termés idején pedig szinte egyáltalán nem. A várak zsoldosait elvben a császár fizette, a gyakorlatban azonban a zsold sokszor elmaradt és a katonák a lakosság fosztogatásából voltak kénytelen fenntartani magukat.

A győri főkapitányi tisztséget 1556-ban hozták létre. Feladata az volt, hogy a várat – amely a Bécs felé a Duna mentén vezető elsődleges hadiutat ellenőrizte – mindenkor harcképes állapotban tartsa, védelmét kiépítse, katonaságát ellássa. A vár fenntartását az alsó-ausztriai rendek finanszírozták, ezért elvárták, hogy ide megbízható császári (nem feltétlenül német, Montecuccoli elődje is itáliai volt) parancsnok legyen kinevezve. A főkapitány fizetése évi kétezer aranyforint volt. Montecuccoli személyesen keveset tartózkodott Győrben, feladatai többnyire másfelé szólították, de helyettesén, Esterházy Jánoson keresztül gondoskodott a vár bővítéséről (ezt az itáliai Francesco Vimes tervei alapján végezték). Itteni tevékenysége során összeütközésbe került a magyar nemesi vármegyével, mert a hatalmat egy kézben akarta tartani és a vármegyét eltiltotta a pallosjog gyakorlásától, a várost pedig katonai uralom alá hajtotta.

Az 1661-es hadjárat

Kemény János

1657-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelem a szultán kifejezett tiltakozása ellenére a svédek oldalán megtámadta Lengyelországot, hogy megszerezze a lengyel koronát. A Porta ezért leváltatta és előbb Rhédey Ferencet, majd Barcsai Ákost választatta meg az erdélyi rendekkel fejedelemnek, de Rákóczi mindkettőt elűzte. A Szejdi Ahmed budai pasa által vezetett büntetőhadjárat során azonban a szászfenesi csatában Rákóczit legyőzték (az ott szerzett sebesülésébe bele is halt), majd a törökök elfoglalták Nagyváradot. Az "Erdély kapujaként" ismert Várad elvesztése súlyos csapást jelentett és most a bécsi udvar is hajlott arra, hogy akár háború árán is megállítsa a törökök terjeszkedését (ehhez megkapták a pápa, Velence és a Rajnai Liga támogatását). Erdélyben a törökpárti Barcsai helyére Rákóczi volt kancellárját, Kemény Jánost választották fejedelemnek, aki szakított a Portával és a fejedelemséget Lipót császár védelme alá helyezte. A szultán a lemondatott (majd meggyilkolt) Barcsai helyére Apafi Mihályt nevezte ki és Ali pasa vezetésével 60 (vagy 80) ezres sereget küldött Kemény ellen.

Lipót császárnak szándékában állt megsegíteni az erdélyieket és a stratégiai terv kidolgozását Montecuccolira bízta. A tábornagy azt tervezte, hogy demonstratívan felvonul a Duna mentén (ahol az utánpótlás szállításához rendelkezésére állt a vízi út és fel voltak töltve a raktárak) és ostrom alá veszi Esztergomot és Budát; ezáltal a török kénytelen lesz elvonni erőit Erdélyből. Az udvar azonban úgy döntött, hogy Keményt közvetlenül kell megsegíteni és utasították Montecuccolit, hogy 18 ezres seregével a Felvidéken át vonuljon Erdélybe. A tábornagy hiába tiltakozott, érvelt hogy az utánpótlás előzetes megszervezése nélkül egy ilyen hadmozdulat csak kudarcot hozhat, a felsőbb vezetés – feltehetően azért hogy Buda ostromával ne hagyják nyílt, osztrák-török háborúig eszkalálódni a helyzetet, csak elriasszák a pasát Erdély tényleges megtámadásától – nem változtatott a haditerven.

Montecuccoli 1661 júliusának végén indult el és éhező, járványtól is sújtott seregével elért a Tiszához, ahol találkozott Kemény Jánossal. Erőiket egyesítve Kolozsvárra vonultak, ahol jelentős élelmiszertartalékokra számítottak, ám csalódniuk kellett, a kimerült, éhes zsoldosok élelmezését nem tudták javítani. Az Udvari Haditanács azt az utasítást adta Montecuccolinak, hogy kerülje a csatát és őrizze meg intakt állapotában a seregét; az erdélyiek ezzel szemben sürgették hogy mielőbb űzze ki a törököt. Időközben Bécs és Isztambul titkos megállapodást kötött, miszerint ha a törökök engedik új fejedelem választását, a németek felhagynak Kemény támogatásával. Apafi megválasztásakor Montecuccolit utasították, hogy vonuljon vissza, aki így szinte puskalövés nélkül, Kemény Jánost magára hagyva (akit aztán a nagyszőlősi csatában meg is öltek), serege jelentős részét az éhínség és betegségek miatt elveszítve tért vissza Kassára. Legyengült katonái behurcolták a Felvidékre a pestist. A magyar nemesi közvélemény a kudarcokért, a céltalannak tűnő vonulgatásért, a zsoldosok fosztogatásaiért Montecuccolit hibáztatta (már csak azért is, mert a Lipót császárt nyilvánosan nem vonhatták felelősségre).

A hadjárat után a tábornagy jelentést készített az uralkodó számára, amelyben a kudarcot az oszmán túlerő és a magyar támogatás hiánya rovására írta (a haditanács parancsait ő sem kérdőjelezhette meg). "Olyan görcsösen ragaszkodnak az eretnekséghez, a szabadságukhoz és a vagyonukhoz, hogy szavaikban, cselekedeteikben, sőt még kívánságaikban is állandó ellentmondásokba keverednek" írta a magyar nemességről. Szerették volna ha a császári csapatok kiűzik a törököket az országból, de magukat a katonákat nem látták szívesen.

A "Zrínyi-Montecuccoli vita"

Új-Zrínyivár

1662-ben a pozsonyi országgyűlés követei között egy latin nyelvű röpiratot terjesztettek, amely az előző évi hadjárat kudarcáért a magyarokat és az erdélyieket okolta, az osztrák hadvezetést pedig mentegette. Bár a szerző nem volt feltüntetve, a magyarok Montecuccolit vélték a röpirat írójának, ő azonban ezt határozottan cáfolta (utólagos feltételezések szerint a Titkos tanács elnökének, Johann Ferdinand Porcia hercegnek szánt jelentését szerezte meg valaki és hozta nyilvánosságra). Közkézen forgott egy másik, az előzőre válaszoló, gunyoros hangvételű Optime Dux ("Legkitűnőbb hadvezér") kezdetű írás is, amelyet a közvélemény Zrínyi Miklósnak tulajdonított, bár a horvát bán soha nem ismerte el szerzőségét. Ezt követőn további pamfletek, röpiratok jelentek meg, amelyek az itáliai tábornagyot kritizálták, becsmérelték katonai képességeit. A lejárató hadjáratban feltehetően a francia propagandagépezet is beszállt; céljainak megfelelt a magas rangú császári hadvezér hitelének rontása. Maga Montecuccoli csak később, 1664-ben szerzett tudomást az őt lejárató, javarészt magyar nyelvű kampányról, ami csak elmérgesítette a magyar nemesség, illetve a Zrínyi iránti – hatásköri és stratégiai viták miatt egyébként is némileg feszült – negatív érzelmeit.

A 19. századi magyar romantikus történetírás az akkori idők függetlenségpárti és császárpárti politikai nézeteit visszavetítve felkapta és továbbképzelte a konfliktust, amelyet állítólag egy Zrínyi által képviselt mobilis, a helyi sajátosságokhoz alkalmazkodó "magyar" hadtudomány és a Montecuccoli-féle ún. "metodista" (statikus, nehézkes, a csatát mindenáron kerülő) iskola között feszült volna. Mint Perjés Géza ezt kimutatta, ilyen ellentét nem létezett. Hadtudományi írásaiból kiderül, hogy Zrínyi jól képzett stratéga volt, ismerte és tisztelte a Montecuccoli által képviselt "nyugati" doktrínát, a metodista iskola pedig nem is létezett. Montecuccoli hosszabb távon maga is szükségesnek ítélte a török kiűzését, csak ennek időpontjában és elsődlegességében nem értett egyet a horvát bánnal.

Bár Zrínyi 1664-ben meghalt, a tábornagy magyarok iránti ellenszenve megmaradt. L'Ungheria nell'anno 1667 (Magyraország 1677-ben) c. tervezetében összegezte az ország eseményeit a Mátyás király halála (1490) óta eltelt időszakban, ami az ő változatában bel- és külháborúk, lázadások, meggondolatlanságok zűrzavarának látszik, amit azzal magyaráz hogy szkíta őseikhez hasonlóan a magyarok "büszkék, nyughatatlanok, örök elégedetlenek és állhatatlan természetűek". Azt javasolta, hogy Magyarországot és Erdélyt integrálni kell Ausztriába, belső rendjét pedig szigorú törvényekkel és ott állomásoztatott katonasággal kell megtartani.

Az 1663-1664-es háború

Montecuccoli saját kezű rajza az új-zrínyivári táborról

Az erdélyi ügyekbe való osztrák beavatkozást a Porta casus belli-nek tekintette és Mehmed szultán a tervezett velencei háború helyett megbízta Köprülüzáde Fázil Ahmed nagyvezírt egy magyarországi háború előkészítésével. Mindemellett 1662 nyarán megkezdődtek a béketárgyalások is, ahol a megegyezést két vitás kérdés akadályozta: Székelyhíd várának hovatartozása, valamin Új-Zrínyivár sorsa. Utóbbit Zrínyi Miklós 1661-ben kezdte el építeni Bécs határozott tiltakozása ellenére a Mura és a Kanizsa patak találkozásánál, török területen. A vár stratégiai szempontból igen jó helyen feküdt, ellenőrizte a Mura átkelőjét és innen figyelni lehetett a portyára induló török csapatokat; ezért a szultán követelte a lerombolását. Miután a tárgyalások kudarcot vallottak, Ahmed pasa 1663 júniusában 120 ezres sereggel megindult Magyarországra. Augusztusban Forgách Ádám, Érsekújvár kapitánya megpróbálta megakadályozni a törökök átkelését a Dunán, de a köbölkúti csatában súlyos vereséget szenvedett. Montecuccoli öt dragonyos századdal megerősítette a vár meggyengült védelmét (amely így is csak ötezer gyalogosból és ötszáz lovasból állt) és Cseklésznél vonta össze a felső-magyarországi erőket. Zrínyit is felrendelték a Muraközből, de mire szeptember közepén megérkezett, Érsekújvár már elesett. Montecuccoli – akinek elsősorban Pozsonyt és Bécset kellett védenie – nem avatkozott be, csak átkelt a Dunán és Köpcsénynél foglalt állást. A védelmi vonal kulcsfontosságú erődítményének tartott Érsekújvár (és az általa ellenőrzött terület) elvesztése súlyos csapást jelentett; a Pozsonyban őrzött Szent Koronát is sürgősen Bécsbe szállították át (1664 végén került vissza). A vereség és a mozdulatlansága miatt Montecuccoli ismét súlyos kritikákat kapott, de Lipót császár bizalmát nem vesztette el.

Köprülü Ahmed nagyvezír

Köprülü Ahmed Belgrádba vonult vissza telelni, jelezve, hogy a következő évben ismét támadni szándékozik. A háborús készülődést nagyban nehezítette, hogy a termés rossz volt és a Felvidéken pestis pusztított, ezért a magyar vármegyék nem tudták élelmezni a katonaságot, akiknek a zsoldját a kiürült bécsi kincstár sem tudta fizetni. A parasztok sokhelyütt a fosztogató zsoldosokra támadtak és a magyar nemesség körében komolyan felmerült hogy az országot át kellene adni a szultánnak. Ekkor javasolta Zrínyi egy dél-magyarországi megelőző csapás tervét, az ún. téli hadjáratot, amelyet a Haditanács elfogadott és Montecuccoli – a vármegyék hadereje mellett – tízezer osztrák és birodalmi német katonát bocsátott a horvát bán rendelkezésére. A hadjárat során 1664 elején mélyen benyomultak a török területre, felégették a hadmérnökség egyik csodájának tartott eszéki Duna-pontonhidat, elfoglalták Pécset és néhány kisebb várat, amellyel elvágták a török határvédelem kulcserődjének, Kanizsának az utánpótlását. A Haditanács a sikerek után Zrínyit és Montecuccolit közösen nevezte ki a magyarországi hadak élére. Zrínyi azután ostrom alá vette Kanizsát, a műveletek azonban az osztrák utánpótlás késlekedése miatt igen lassan haladtak és közben a törökök újjáépítették az eszéki hidat és megindultak északra. Az udvar így az ostrom félbehagyására utasította Zrínyit és a fővezérséget visszaadta Montecuccolinak (Zrínyi vigaszdíjul megkapta az Aranygyapjas rendet). A téli hadjárat mindenesetre áthúzta Ahmed pasa 1664-es terveit, aki még abban az évben szerette volna elérni Bécset.

A török fősereg Új-Zrínyivár felé követte a visszavonuló császáriakat és a várat június 30-ára elfoglalták és lerombolták. Az ide-oda vonulások kimerítették az oszmán sereget és élelmiszerutánpótlása is akadozott. Köprülü Ahmed egy merész húzással úgy döntött, hogy mégis megpróbálkozik Béccsel, de a Duna menti szokásos útvonal helyett a Dunántúlon átvágva egyenesen a császárváros felé indult. Montecuccoli mindenképpen meg akarta akadályozni hogy a törökök átkeljenek a Rábán, ezért Körmendnél vonta össze német és magyar katonáit, akiket egy kisebb francia kontingens is segített. Miután a körmendi csatában visszaverték az átkelési kísérletét, a nagyvezír tovább haladt a folyó mentén és Szentgotthárdnál próbálta meg kierőszakolni a folyón való átkelést.

A szentgotthárdi csata

Egykorú német tudósítás a szentgotthárdi csatáról. A kép két felső sarkában Montecuccoli és Köprülü Ahmed

Mindkét fél el volt szánva az ütközetre. A keresztények nem várhattak további erősítést és már nem volt hová hátrálni, a Rába átkelőjénél nem remélhettek megfelelőbb helyszínt. A nagyvezírnek eredményt kellett felmutatnia és serege (akárcsak a keresztényeké) éhezett, az utánpótlás akadozott. Ahmed pasának 80-90 ezer katona állt a rendelkezésére és Szentgotthárdtól délnyugatra, Nagyfalunál sikerült egy hídfőállást létesítenie, amelynek védelmét mintegy tízezer fős elit csapatok: janicsárok, valamint az aleppói és karamáni pasák látták el. A keresztény fél erői a következők voltak: Habsburg részről 5 ezer gyalogos és 5900 lovas, a birodalmi szövetségesek 6800 gyalogost és 1500 lovast adtak, míg a francia kontingens 3500 gyalogosból és 1900 elit lovasból állt; összesen mintegy 25 ezer fő. Montecuccoli az Esterházy Pál és Nádasdy Ferenc vezette magyar csapatokat hátrahagyta a körmendi gázló védelmére.

1664. augusztus 1-én hajnalban négy órakor a nagyvezír a balszárnya lovasságát (kb. 20 ezer katonát) átküldte a folyón, hogy szorítsák vissza a keresztények jobbszárnyát. Montecuccoli számított a manőverre és sietve horvát-német lovasokkal erősítette meg a védelmet, amely visszaverte a támadást. A törökök fő támadása reggel 9-kor kezdődött, amikor a Rábán átkelő elit egységek elfoglalták Nagyfalut és sáncokkal erősítették meg helyzetüket. A birodalmi csapatok rájuk támadtak, de rosszul időzítve és rendezetlenül; a csatarendjük hamarosan felbomlott és a törökök szinte teljesen megsemmisítették őket. A tábornagy egy általános ellentámadással kitolta az ellenséget a faluból, majd széthúzta az arcvonalat, hogy bekerítse a törököket. Délután a nagyvezír parancsot adott az egész sereg átkelésére, amelyre csak egy ponton, egy sietve ácsolt hídon kerülhetett sor, ezért igen lassan haladt. Ugyanakkor Montecuccoli is általános rohamot rendelt el, hogy felszámolják az ellenség hídfőjét. A véres küzdelmet az döntötte el, amikor a Coligny vezette franciák oldalbakapták a török gyalogságot és az rendezetlenül menekülni kezdett. Montecuccoli azonban kénytelen volt beérni a török átkelés meghiúsításával, a Rába túlpartján rekedt muszlim erők számbelileg így meghaladták az övét és nem remélhette, hogy sikeresen át tud kelni a folyón. Így is jelentős zsákmányt ejtett, kezébe kerültek a hídfő készletei, számos zászló, fegyver, ló és teve.

A csatában a keresztények 2-6 ezer, a törökök a különböző források szerint 9-22 ezer embert veszítettek. Köprülü Ahmed még augusztus 5-ig a táborában maradt, majd Vasvárra vonult, ahol augusztus 10-én a császár követeivel megkötötte a vasvári békét, amely húsz éves fegyverszünetet írt elő, mindkét fél kivonta erőit Erdélyből és nagyjából a status quo alapján rögzítette a határokat, vagyis Érsekújvár török kézen maradt.

A Habsburg-propaganda elsöprő diadalként tálalta a szentgotthárdi ütközetet és a hazatérő franciák Európa-szerte alaposan felnagyítva híresztelték el a győzelmet, ami Montecuccoli presztízsét is jelentősen gyarapította. A magyarok az általános ünnepi hangulat után arculcsapásként vették a vasvári béke hírét. Bár tudhatták, hogy a szultán serege jórészt intakt maradt, abban reménykedtek, hogy a győzelem után folytatódik a háború és kiűzik a törököt. A csalódás után a főurak passzív rezisztenciába mentek át és nem voltak hajlandóak Bécsbe utazni, még a császár kérésére sem. Osztrák oldalról viszont a török háború folytatása hazárdjátéknak tűnt, mert olyan időszakban kötötte volna le a hadsereget és szívta volna el az erőforrásokat, amikor a spanyol örökösödés miatt bármelyik pillanatban kitörhetett a háború Franciaországgal.

A francia háború

Raimondo Montecuccoli

1672-ben kitört a francia-holland háború, amelyhez francia oldalon Anglia, a hollandon pedig Ausztria és Spanyolország, valamint a Rajnai Szövetség csatlakozott. Montecuccoli ekkor már elmúlt hatvan éves és számos betegség (szívproblémák, köszvény, aranyér) kínozta, de Lipót császár őt bízta meg a császári csapatok vezetésével. A nagy fölényben lévő, a korszak egyik katonai zsenijének tartott Turenne marsall által vezetett franciák gyors sikereket értek el, míg a császáriak csak 1673 őszén tudták megindítani ellentámadásukat és visszafoglalták Bonnt. Monteuccoli ezután újabb csapatokat toborozandó visszatért Bécsbe, ahol azonban Lipót bizalmasa, a frankofil Wenzel Lobkowitz elérte, hogy menesszék a hadsereg éléről. A Haditanács vezetőjeként továbbra is mindent megtett a katonák harcképességének fenntartásáért: sorozásokat tartott, lovakat vásárolt, feltöltötte a veszélyeztetett városok raktárait, megerősíttette falaikat. A franciák diadalmas előrenyomulása láttán a császár 1675 márciusában visszahelyezte Montecuccolit a fővezéri posztra. Az idős tábornok a Rajna-vidéken érte utol csapatait, majd Elzászban próbált megfelelő stratégiai pozíciót kiharcolni. Több hétig kerülgették egymást Turenne-nel, igyekezve hátrányos helyzetbe szorítani a másikat, míg Sasbachnál kellően megközelítették egymást a csatához. Az elővéd állásait ellenőrző Turenne-t azonban eltalálta egy kósza golyó és rövidesen belehalt hasi sérülésébe. Az ezután következő sasbachi csatában Montecuccoli viszonylag könnyen megfutamította a demoralizált franciákat és megszállta Strassburgot. A Turenne helyére álló Condé kerülte a csatát és az év hátralevő részét mindkét hadsereg azzal töltötte, hogy olyan területeket keressen Elzászban, amiket még nem raboltak le teljesen a katonák. A háborút az 1678/79-es nijmegeni békeszerződések zárták le, amik kompromisszumot hoztak: Franciaország megtartotta Spanyol-Németalföld egy részét és néhány birodalmi várost, de Hollandia visszanyerte függetlenségét.

A háború után Montecuccoli visszavonult hoheneggi kastélyába, feladatait átadta a feltörekvő Lotaringiai Károlynak, aki már a szentgotthárdi csatában is kitüntette magát.

A hadiíró és teoretikus

Montecuccoli 1636-ban írt levele

Raimondo Montecuccoli korának egy legtehetségesebb, leginnovatívabb, legtermékenyebb hadiírója volt, mintegy félszáz művet írt ebben a témában. Kortársai közül kiemelkedett világos, rendezett, minden részletre kiterjedő stílusával (bár egyes vélemények szerint igen száraz és nehezen olvasható). Megállapításait részben saját bőséges tapasztalata alapján, másrészt korának neves hadvezéreitől (II. Gusztáv Adolf, Wallenstein, Johann Banér) tanulva tette meg. Szövegeit tekintélyes antik szerzőktől (mint Caesar, Tacitus, Livius, Polübiosz, Frontinus, stb.) vett idézetekkel illusztrálta, illetve támasztotta alá. Sajátos módon műveit nem a nagyközönségnek, hanem gyakorlatilag saját magának szánta; ezekben summázta tapasztalatait, feljegyzéseket készítve magának hogy ne felejtse el a fontos konklúziókat. Egyik első írásában, a stettini fogsága alatt készült Trattato della guerra ("Értekezés a háborúról") bevezetőjében meg is fogalmazta: ha valaki véletlenül olvasná ezen oldalakat, tudnia kell, hogy ezeket nem neki, hanem saját magamnak írtam, hogy kedélyállapotomat javítsam. Sok megfigyelése, következtetése hadititoknak minősült és csak a császárnak (illetve utódjának, Lotaringiai Károlynak) adott át műveiből egy-egy példányt. Ennek megfelelően egy 1654-es nagyobb mű részeként közölt rövid matematikai traktátus kivételével csak tizenkét évvel halála után jelent meg könyve nyomtatásban.

Másik jelentős műve a Della bataglie ("A csatákról"), melyet 1645-ös sebesülését követően hoheneggi lábadozása során írt. Ebben a harmincéves háborúban szerzett tapasztalatait foglalta össze. 1653-ban Tavole militari ("Katonai táblák") címmel húsz táblázatban összegezte a legfontosabb hadművészeti és taktikai tudnivalókat. Erdélyi és magyarországi tapasztalatai ihlették a Discorso della Guerra contro il Turco ("Értekezés a török elleni háborúról"), valamint az 1670-ben befejezett Della Guerra col Turco in Ungheria. Aforismi ("A magyarországi török háborúkról. Aforizmák") c. műveit, amelyeket afféle gyakorlati kézikönyvnek szánt a későbbi háborúkhoz. Visszavonulását követően elkészítette a Della bataglie harmadakkora, 31 oldalas esszenciáját és a Dell'arte militare ("A hadművészetről") c. tömör traktátust.

1667-ben készített Lipót császárnak egy emlékiratot (Memoriale) amelyben leírja, hogy megbízható történelmet csak hiteles dokumentumok alapján lehet írni, amik a hatalom birtokosának tulajdonában vannak, ezért minden, a hatalom állításaival szembemenő művet meg kellene semmisíteni.

A Habsburg Birodalom stratégiáját tükröző nézetei szerint lehetőleg kerülni kell az ütközeteket, ahol túl nagy szerepe van a véletlennek és ahol egy balszerencsés mozzanat miatt az egész ország sorsa kockára kerülhet. A háborúkat diplomáciával, nyomásgyakorlással, időhúzással kerülni kell, ha pedig nincs más lehetőség, a fősereget meg kell tartani intakt formában, hogy manőverezéssel, fenyegetéssel gyakoroljanak vele hatást az ellenségre. A tábornok "csak akkor bocsátkozzon ütközetbe, ha a győzelemtől remélt nyereség nagyobb, mint a kár amit a vereség vagy a visszavonulás okozhat" írta.

Gyakorló hadvezérként és a Haditanács elnökeként alapvető fontosságot tulajdonított a hadjáratok megfelelő előkészítésének, jól tudta milyen fizetetlen, ellátatlan, lázadozó, fosztogatni kénytelen katonákkal vonulni az ellenség elé. Ezt a tapasztalatát összegezte egy hosszabb "ódában" a pénz fontosságáról a háborúban, amelynek utolsó mondata híressé vált: "...ha megkérdeznénk valakit, ugyan mily dolgokra van szükség a háborúskodáshoz, háromszor is ezt válaszolná: pénz, pénz, pénz." Montecuccoli egyébként ellenezte a zsoldosseregek alkalmazását és állandó nemzeti hadsereg felállítását sürgette.

Írásai széleskörű műveltségről és érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot. Gazdag könyvtárának fontosabb példányait utazásai, hadjáratai során is magával vitte. A hadművészeten és a matematikán kívül tanulmányozta a természettudományokat, a jogot, a teológiát, a történelmet, az irodalmat is. Fennmaradtak útinaplói, visszaemlékezései, levelei is, amelyekben mindennapjairól tájékoztat. Verseket írt (ezekből tizenegy maradt fenn) és közzétett egy életrajzi ihletésű novellát Morindo Arianna iránt érzett szerelmének szánalmas, de igaz története (a főhős Morindo neve majdnem a Raimondo anagrammája) címmel.

A diplomata

Raimondo Montecuccoli (Elias Grießler képe, kb. 1650)

A megkérdőjelezhetetlen hűségű Montecuccolit többször megbízták diplomáciai jellegű feladatokkal is. Egyik legfontosabb missziójára 1653-ban került sor, amikor III. Ferdinánd Svédországba küldte, hogy megtudakolja a 27 éves Krisztina királynőtől, hogy hajlandó-e áttérni a katolikus vallásra, illetve házasságot kötni a trónörökössel, IV. Ferdinánddal. Svéd fogsága idején az itáliai tiszt már írt kérvényeket a királynőnek, egyes feltételezések szerint levelezhettek is (bár erre nincs konkrét bizonyíték). Februárban érkezett Stockholmba és hamarosan sikerült bizalmas viszonyt kialakítania Krisztinával. Ebben az egyéni szimpátián túl az is szerepet játszhatott, hogy a rendkívül művelt, környezetének protestáns vallásával és merev spártaiságával egyaránt szembeforduló királynő kellemes változatosságot talált a bálokat, ünnepségeket kedvelő itáliai nemesúrban. Krisztina 1654 februárjában közölte a szenátussal, hogy lemond a trónról (ez már 1649 óta várható volt, amikor kijelentette hogy nem házasodik meg és kijelölte örökösét), amit júniusban ténylegesen megtett. Montecuccoli szerzett neki férfiruhát, hogy megszökhessen Svédországból. Hollandián keresztül Brüsszelbe utaztak, ahol Krisztina – Montecuccoli részvételével – formálisan megvallotta katolikus hitét. Egészen 1655 júniusáig a volt királynő mellett maradt Flandriában; egy kisebb intermezzo kivételével. 1655 márciusában ugyanis el kellett utazni a pozsonyi országgyűlésre (ő volt a császár védelmét biztosító katonaság kapitánya), ahol magyar királlyá választották és koronázták az elhunyt IV. Ferdinánd öccsét, I. Lipótot. Montecuccoli útinaplójában leírta a magyar főurak közötti konfliktust: Lippay György esztergomi érsek tiltakozott az új nádor kinevezése ellen (annak hiányában az érsek volt a kormányzó), Zrínyi Miklós pedig magát akarta kineveztetni. Udvarellenes magatartása miatt erre nem kerülhetett sor; végül Wesselényi Ferenc lett a nádor. Montecuccoli ekkor kapott magyar honosságot (indigenátust, gyakorlatilag állampolgárságot), majd az országgyűlés bezárását követően visszatért Krisztinához Antwerpenbe.

1655 októberében III. Ferdinánd Londonba küldte, Oliver Cromwellhez. Látogatásának pontos célja nem ismert. Csak 12 napot töltött az angol fővárosban, amely során egy rövid látogatást sikerült eszközölnie a lovasbalesetből lábadozó Lord Protectornál.

Krisztina hivatalos áttérésére 1655 novemberében került sor Innsbruckban, innen Rómába utazott. Montecuccoli Ferraráig kísérte, itt előresietett a pápai udvarhoz, hogy elintézze a volt királynő bevonulásának részleteit, majd visszatérve együtt utaztak Rómáig. A hadvezér megmozgatta kapcsolatait egy bíborosi cím megszerzése érdekében (ami ekkor nem követelte meg feltétlenül a papi pályát, a születés és a presztízs többet számított), de nem járt sikerrel és 1656 elején visszatért Bécsbe.

1666-ban Montecuccoli fogadta Finale Ligure kikötőjében I. Lipót menyasszonyát, a Spanyolországból érkező Habsburg Margit Teréziát. Ebbel az alkalomból tüntette ki a menyasszony apja, IV. Fülöp spanyol király az Aranygyapjas renddel.

1669-ben hatvanadik születésnapjára Lipót engedélyezte számára az illustrissimo cím használatát, valamint címerében a négy kétfejű sas mellé középre felvehetett egy ötödiket is, amely a szentgotthárdi diadal emlékére két török fejet tartott a karmaiban.

Utolsó diplomáciai megbízatására 1670-ben került sor: a császár nővérét, Eleonóra Mária Jozefát kísérte Varsóba vőlegényéhez, Wisniowiecki Mihály lengyel királyhoz.

Családja

Leopoldo Filippo, Montecuccoli fia

Mars megkoronázza Montecuccoli gróf képét

Raimondo Montecuccoli igen későn, 48 éves korában házasodott meg. Maximilian Dietrichstein zu Nikolsburg főudvarmester 18 éves lányát, Maria Margarethét (anyai ágon I. Károly liechtensteini herceg unokáját) vezette az oltár elé 1657. május 31-én Bécsben. Négy gyermekük született:

• Anna Aloisia (1658-ban született Dániában, keresztszülei II. János Kázmér lengyel király és felesége voltak)
• Carlotta Polizena (1660 novemberében született Prágában, keresztapja II. Frigyes dán király)
• Leopoldo Filippo (1662 májusában született Bécsben, keresztapja I. Lipót császár)
• Ernestina Faustina (1663 május. 25., Bécs -1701. május 6., Bécs; keresztapja Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem)

Felesége 1676-ban 37 évesen himlőben meghalt.

Halála

1679-ben pestisjárvány tört ki Ausztriában (valószínűleg Törökországból terjedt át, ahol már 1675 óta tombolt a járvány). Lipót császár Bécsből Prágába költöztette az udvart, majd amikor a pestis ott is felütötte a fejét, továbbállt Linzbe. Határozott kérésre a 71 éves Montecuccoli is az udvarral tartott és a Linz főterén lévő Feketes sas fogadóban vett ki szállást. Betegségei egyre inkább elhatalmasodtak rajta, bár az uralkodó a saját orvosát küldte hozzá és vigaszul felvette a császári hercegek sorába. Utolsó napjait gyermekei körében töltötte. 1680. október 16-án tíz óra körül halt meg, aranyere okozta vérzés következtében. Belső szerveit a kapucinusok linzi templomában, a Stahremberg család kriptájában helyezték el, bebalzsamozott testét pedig a bécsi jezsuiták Kirche am Hof templomában temették el, felesége mellé.

Vagyonát egyetlen fia, Leopoldo Montecuccoli örökölte, aki szintén császári szolgálatba állt és az Aranygyapjas rend lovagja lett. Maria Antonia Colloredo grófnőt vette feleségül, de gyermekük nem született és 1698-as halálával a család ezen ága kihalt.

Emlékezete

Carrarai márványból faragott életnagyságú szobrát felállították a Hadvezérek csarnokában, a bécsi Hadtörténeti Múzeumban. Egy mellszobra a Heldenberg emlékhelyen a hősök sétányán látható.

Róla nevezték el a Bécs 13. kerületében található Montecuccoliplatzot és az olasz haditengerészet 1934-ben épült könnyűcirkálóját, a Raimondo Montecuccoli-t

Magyarul megjelent művei

• A magyarországi török háborúkról; ford., jegyz. Domokos György, közrem. Nagy Levente, szerk., előszó Hausner Gábor; Dialóg Campus, Bp., 2019 (Pro militum artibus)

További információk

• Magyar életrajzi lexikon
• http://www.aeiou.at/aeiou.encyclop.m/m796178.htm
• Mihóczi Rezső: Zrínyi és Montecuccoli polémiája; Neuwald Ny., Bp., 1914
• F. Molnár Mónika: Olasz hadi írók és generálisok Bécs és Isztambul között. L. F. Marsigli és kortársai; Reciti, Bp., 2016
• F. Molnár Mónika: A birodalom szolgálója. Raimondo Montecuccoli (1609–1680); Kronosz, Pécs, 2024 (Sziluett)