Oszmán hadsereg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az oszmán hadseregen általában az Oszmán Birodalom javarészt irreguláris egységekből álló, nagy tömegű haderejét értjük. Az oszmán-törökök Közép-Ázsiából eredtek, ahol rendkívül elterjedt volt a lovas harcmodor alkalmazása, így a korai oszmán hadsereg fő ütőereje a lovasság volt, de később a janicsárok szerepe is nőtt. A török sereg szervezeti felépítése évszázadokig változatlan volt, csak a 19. században vált európai mintájú, korszerű reguláris hadsereggé.

Az oszmán hadsereg, fegyverei és fegyvernemei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kialakuló katonaság változatos, kevert rendszerű volt. A nagy tömegű, alacsony képzettséggel rendelkező, szinte semmilyen fegyelmet nem tanúsító irreguláris egységeknek volt a feladatuk, hogy lekössék az ellenség nagyobb részét, míg a döntő erőt az elit csapatok adták a harcban.
Éppen ezért két vasfegyelmű, reguláris egység alakult ki e célra, a szpáhik és janicsárok. A szpáhik a szultántól a katonáskodás fejében kaptak birtokot (ziamet), de csak ideiglenesen.
A janicsárság az emberek tudatában úgy él, mint gyermek keresztényekből muzulmánná nevelt harcosok. Valójában ezeknek kevesebb, mint a fele volt keresztény származású, a többi javarészt török, de bármilyen nem mohamedán vallású néptől elrabolták gyermekeiket. A keresztény származású janicsárokból nevelték azonban a legfanatikusabb, legkeményebb harcosokat. A keresztény gyerekeket devsirme (gyermekadó) címén vették el szüleiktől. Békeidőben a legtöbb keresztény származású janicsár a szerb hódoltságból származott. Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a gyerekeket szállító szekereket az anyák gyakran napokig követték.

A janicsárság kezdetben visszacsapó C íjakat használt lőfegyverként. A 14. század második felétől a török hadseregben elterjedtek a tűzfegyverek, de a janicsárság még sokáig megtartotta az íjait és nyilait. A törökök elsőként vezették be seregükben a feketelőporos puskát és az ágyút. De a puska nem vált egyből a harcterek urává, ugyanis kezdetben még nem volt megfelelő a pontossága, lőtávolsága, lassabban töltötték újra és alacsony volt a megállító ereje is. De nagyobb csapást mért az ellenfél pszichéjére, ugyanis a szinte hangtalanul szálló nyíllal szemben ennek elsütése igen erős hanghatással jár, és ezt jól felismerte a török hadsereg. A muskétát zárt, tömött sorokban használták, a nagyobb tűzsűrűség elérése végett. A közelharci gyalogság fő fegyverei a hosszú szálfegyverek (pikák, lándzsák) voltak, amelyek a hosszúságuk révén megfelelő védelmet nyújtottak, s képzett egységek lovasság ellen is nagy hatásfokkal alkalmazták. Bár a török gyalogos nyugati mintákhoz hasonló fegyvereket is használt, de kiképzése szintje nem érte el az európai gyalogosét (pl.: landsknechtek, svájci pikások). Nem az európai kardfajtákat alkalmazták, hanem az ívelt, ázsiai típusú handzsárt és a jatagánt. A janicsársággal gyakran menetelt együtt a mehterán egység, akik a mai katonazenekaroknak felelnek meg. Ezek a katonazenekarok legelső fellelhető egységei, nevük a perzsa „mehter” szóból származik.

A török nehézlovasság a szultán testőrségéhez tartozó kapikulu lovasokból állt, de az ottomán hadseregben a könnyűlovasság volt a döntő. Ritkán hordtak nehéz, mozgást gátló páncélzatot, legfeljebb bőrvértet vagy sodronyinget, esetleg acélsisakot viseltek. A lovasság gerince a páncélos szpáhi lovas, aki az európai feudális rendszerhez hasonlóan földért szolgált a seregben. Fontos még megemlíteni a rekviráló és felderítő akindzsiket is, akik a reguláris seregtestek előtt haladva pusztították az ellenséges utánpótlást.

Katonatípusok az oszmán hadseregben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lovasság:

  • Szpáhik – a török hadsereg legfontosabb lovassági egysége
  • Akindzsik – a legnagyobb létszámú török irreguláris lovasság. A „megtorló alakulat”, amelynek feladat közé tartozott a helyben történő élelem- és takarmánybeszerzés és a csatatér előkészítése.
  • Gurebák – a törökök rendkívül soknemzetiségű egysége, csak egy tizedét képezték oszmánok, a többi perzsa, egyiptomi, arab, tatár, albán, sőt olykor szerb, vagy bosnyák származású volt. Könnyen felismerhetők voltak, hiszen ruházatuk egyáltalán nem volt egységes, egyetlen ismertetőjük tornyos turbánjuk volt.
  • Szilidárok
  • Dzsebedzsik – könnyűlovasság, amely használt rézsodronyinget.
  • Beslik
  • Gümüllük
  • Müszellemek
  • Mamelukok – részben arab, részben török lovasok. Tornyos posztósüveget viseltek.
  • Ulifedzsik – részben reguláris könnyűlovas, de nem sokszor vetették be őket a harcba, inkább tábori rendfenntartók voltak.
  • Fáriszok
  • Besliák

A 15. századtól a török birodalom hűbéresévé teszi a Krími Tatár Kánságot, amelynek lovasai rendszeresen részt vettek a törökök háborúiban kisebb-nagyobb csapatokban. A legszörnyűbb egységei voltak a törököknek, Magyarországon is a legnagyobb pusztításokat ők követték el.

Gyalogosok:

  • Janicsárok
  • Aszabok – az akindzsik mellett az irreguláris egységek között ők voltak a legtöbben.
  • Kumbaradzsik – gránátos török katonák.
  • Tüfenkcsik – a janicsárokhoz hasonlóan ők is rendelkeztek puskákkal.
  • Piadok
  • Delik
  • Müsztahfizok
  • Bosztancsik – Sokszor a szultán, vagy a pasa sátora körül örködtek.
  • Dzsamakok – Ők a nem reguláris janicsárok, akik szinte teljesen török nemzetiségűek voltak. Nekik is lőfegyverük volt.
  • Kapudzsik – Némileg reguláris erők, de nem nagyon szerepeltek a harctereken, sokkal inkább a szultán udvarának örzői voltak, így számuk sem volt magas.
  • Reiszek

A török seregben a birodalom más népei is szolgáltak, így például a szintén hűbéres román fejedelem katonasága, vagy a szerbek lovasként, avagy gyalogosként. A csauszok a legalacsonyabb rangú katonák voltak, a tatár lovasok egy része is csausz volt.
Harcosként szolgáltak nagyszámban török szerzetesek, dervisek. A tábori szolganépet képezték lagumdzsik, az arabadzsik (szekeresek), haddádok (kovácsok) és kalkandzsik (pajzskészítők).

Tisztikar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fegyverzet változása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagy Szulejmán uralkodása alatt a török gyalogosok szinte mind lőfegyvert kaptak. Ennek oka az volt, hogy a gyalogság és a tüzérség tüzével gyengíti az ellenséget, míg a lovasság lerohanja őket. A janicsárság is további döntő támadásokat adott, míg a többi gyalogos a nyomában támadott. Ez sokszor jól működött, de elavultá, gyengévé tette az oszmán sereget.
Először is a lovasságot csak megfelelő terep- és látásiviszonyok mellett lehetet döntő támadásra vezetni. Rossz terepeken gyalogosok kellettek, de ehhez a török gyalogok (a janicsárok kivételével) erre nem kaptak megfelelő képesítést. Az európai gyalogság különféle taktikákkal meg tudta állítani az oszmán lovasság rohamát, így megint csak gyalogosok kellettek, de a janicsárság számbeli hátránya miatt nem volt mindig képes megoldani a feladatot, sőt nekik az ellenséges rohamok elhárítására többször alakítani kellett az alakzatukon, amihez szintén kellettek megfelelő külső adottságok.
A törökök rablógazdálkodásuk révén a háborúk zsákmányaiból rengeteg lőfegyvert szereztek, de ezek különféle tűzhatású puskák, muskéták, flinták, szakállasok, pisztolyok stb. voltak, melyeknek más és más volt az értékük a harcban. Fegyveriparuk a törököknek eléggé fejletlen volt, míg az európai lőfegyverek állandóan fejlődtek és a 18. században már a gyors tüzelésű és pontos muskétákkal a könnyűfegyverzetű törököket a gyalogosok egyszerűen szétlövik.
Ha a török támadás kudarcba fullt, csak a reguláris egységek voltak képesek rendezetten visszavonulni, míg a nem regulárisok hátrálása fejvesztett meneküléssé változott legtöbbször, amely magával sodorta fegyelmezett katonákat is. Így sokszor a törökök több kárt tettek magukban, mint az európai seregek.

A török gyengeségei a magyar hadszíntéren az 1664-es szentgotthárdi csatában mutatkoztak meg, ahol a terepviszonyok, s az időjárás a keresztény sereget segítette és a török fejvesztett menekülése révén nagy veszteségeket szenvedett.

A török hadsereg egymástól elkülönülő alaktalan tömegként harcolt, eredményessége harciasságában és vadságában volt mindössze. Így az európai hadak lassacskán fölénybe kerültek.

A haderő modernizálása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1826-ban II. Mahmud belekezdett a hadsereg európai mintára történő átszervezésére, főleg az egyre fenyegetőbb orosz terjeszkedés miatt. Az új hadsereg felállítását a janicsárok hevesen ellenezték. 1826. június 14-én Isztambulban felkelést szerveztek a szultán ellen, amiben több mint 30, 000 janicsár vett részt[1]. Mahmud 50 ezres seregével két nap alatt szétverte a lázadókat, a csatában legalább 8000 janicsár esett el.[2] A lázadás után Mahmud az összes megmaradt janicsár-egységet feloszlatta, a túlélőket kivégeztette vagy száműzte. A száműzetésre ítélt janicsárokat vagyonelkobzással is sújtotta. A szultán ezután hozzálátott az európai mintára szervezett és felfegyverzett hadsereg felállításához. A sereg újjászervezésében porosz tisztek, köztük Helmuth von Moltke százados is segítették[3].

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Perjés Géza: A Szentgotthárdi csata monográfia, 1964.
  • R. Várkonyi Ágnes: Megújulások kora, Magyar Könyvklub, Budapest 2001.
  • Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]