Oszmán hadsereg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Az oszmán hadsereg felvonulása Szigetvár ellen I. Szulejmán oszmán szultán vezetésével

Az oszmán hadseregen általában az Oszmán Birodalom javarészt irreguláris egységekből álló, nagy tömegű haderejét értjük. Az oszmán-törökök Közép-Ázsiából eredtek, ahol rendkívül elterjedt volt a lovas harcmodor alkalmazása, így a korai oszmán hadsereg fő ütőereje a lovasság volt, de később a janicsárok szerepe is nőtt. A török sereg szervezeti felépítése évszázadokig változatlan volt, csak a 19. században vált európai mintájú, korszerű reguláris hadsereggé.

Az oszmán hadsereg, fegyverei és fegyvernemei[szerkesztés]

A kialakuló katonaság változatos, kevert rendszerű volt. A nagy tömegű, alacsony képzettséggel rendelkező, szinte semmilyen fegyelmet nem tanúsító irreguláris egységeknek volt a feladatuk, hogy lekössék az ellenség nagyobb részét, míg a döntő erőt az elit csapatok adták a harcban.
Éppen ezért két vasfegyelmű, reguláris egység alakult ki e célra, a szpáhik és janicsárok. A szpáhik a szultántól a katonáskodás fejében kaptak birtokot (ziamet), de csak ideiglenesen.
A janicsárság az emberek tudatában úgy él, mint gyermek keresztényekből muzulmánná nevelt harcosok. Valójában ezeknek kevesebb, mint a fele volt keresztény származású, a többi javarészt török, de bármilyen nem iszlám vallású néptől elrabolták gyermekeiket. A keresztény származású janicsárokból nevelték azonban a legfanatikusabb, legkeményebb harcosokat. A keresztény gyerekeket devsirme (gyermekadó) címén vették el szüleiktől. Békeidőben a legtöbb keresztény származású janicsár a szerb hódoltságból származott. Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a gyerekeket szállító szekereket az anyák gyakran napokig követték.

A janicsárság kezdetben visszacsapó C íjakat használt lőfegyverként. A 14. század második felétől a török hadseregben elterjedtek a tűzfegyverek, de a janicsárság még sokáig megtartotta az íjait és nyilait. A törökök elsőként vezették be seregükben a feketelőporos puskát és az ágyút. De a puska nem vált egyből a harcterek urává, ugyanis kezdetben még nem volt megfelelő a pontossága, lőtávolsága, lassabban töltötték újra és alacsony volt a megállító ereje is. De nagyobb csapást mért az ellenfél pszichéjére, ugyanis a szinte hangtalanul szálló nyíllal szemben ennek elsütése igen erős hanghatással jár, és ezt jól felismerte a török hadsereg. A muskétát zárt, tömött sorokban használták, a nagyobb tűzsűrűség elérése végett. A közelharci gyalogság fő fegyverei a hosszú szálfegyverek (pikák, lándzsák) voltak, amelyek a hosszúságuk révén megfelelő védelmet nyújtottak, s képzett egységek lovasság ellen is nagy hatásfokkal alkalmazták. Bár a török gyalogos nyugati mintákhoz hasonló fegyvereket is használt, de kiképzése szintje nem érte el az európai gyalogosét (pl.: landsknechtek, svájci pikások). Nem az európai kardfajtákat alkalmazták, hanem az ívelt, ázsiai típusú handzsárt és a jatagánt. A janicsársággal gyakran menetelt együtt a mehterán egység, akik a mai katonazenekaroknak felelnek meg. Ezek a katonazenekarok legelső fellelhető egységei, nevük a perzsa „mehter” szóból származik.

A török nehézlovasság a szultán testőrségéhez tartozó kapikulu lovasokból állt, de az ottomán hadseregben a könnyűlovasság volt a döntő. Ritkán hordtak nehéz, mozgást gátló páncélzatot, legfeljebb bőrvértet vagy sodronyinget, esetleg acélsisakot viseltek. A lovasság gerince a páncélos szpáhi lovas, aki az európai feudális rendszerhez hasonlóan földért szolgált a seregben. Fontos még megemlíteni a rekviráló és felderítő akindzsiket is, akik a reguláris seregtestek előtt haladva pusztították az ellenséges utánpótlást.

Katonatípusok az oszmán hadseregben[szerkesztés]

Szpáhik
Három mameluk lovaskatona

Lovasság:

  • Szpáhik – a török hadsereg legfontosabb lovassági egysége
  • Akindzsik – a legnagyobb létszámú török irreguláris lovasság. A „megtorló alakulat”, amelynek feladat közé tartozott a helyben történő élelem- és takarmánybeszerzés és a csatatér előkészítése.
  • Gurebák – a törökök rendkívül soknemzetiségű egysége, csak egy tizedét képezték oszmánok, a többi perzsa, egyiptomi, arab, tatár, albán, sőt olykor szerb, vagy bosnyák származású volt. Könnyen felismerhetők voltak, hiszen ruházatuk egyáltalán nem volt egységes, egyetlen ismertetőjük tornyos turbánjuk volt.
  • Szilidárok
  • Dzsebelük – szpáhik által felfogadott reguláris vértes lovasság.
  • Beslik
  • Gümüllük
  • Müszellemek
  • Mamelukok – részben arab, részben török lovasok. Tornyos posztósüveget viseltek.
  • Ulifedzsik – részben reguláris könnyűlovas, de nem sokszor vetették be őket a harcba, inkább tábori rendfenntartók voltak.
  • Fáriszok
  • Besliák

A 15. századtól a török birodalom hűbéresévé teszi a Krími Tatár Kánságot, amelynek lovasai rendszeresen részt vettek a törökök háborúiban kisebb-nagyobb csapatokban. A legszörnyűbb egységei voltak a törököknek, Magyarországon is a legnagyobb pusztításokat ők követték el.

Gyalogosok:

  • Janicsárok
  • Aszabok – az akindzsik mellett az irreguláris egységek között ők voltak a legtöbben.
  • Kumbaradzsik – gránátos török katonák.
  • Tüfenkcsik – a janicsárokhoz hasonlóan ők is rendelkeztek puskákkal.
  • Piadok
  • Delik
  • Müsztahfizok
  • Bosztancsik – Sokszor a szultán, vagy a pasa sátora körül őrködtek. A szultán, pasák testőrei.
  • Dzsamakok – Ők a nem reguláris janicsárok, akik szinte teljesen török nemzetiségűek voltak. Nekik is lőfegyverük volt.
  • Kapudzsik – Némileg reguláris erők, de nem nagyon szerepeltek a harctereken, sokkal inkább a szultán udvarának őrzői voltak, így számuk sem volt magas.
  • Reiszek

A török seregben a birodalom más népei is szolgáltak, így például a szintén hűbéres román fejedelem katonasága, vagy a szerbek lovasként, avagy gyalogosként. A csauszok a legalacsonyabb rangú katonák voltak, a tatár lovasok egy része is csausz volt.
Harcosként szolgáltak nagy számban török szerzetesek, dervisek. A tábori szolganépet képezték lagumdzsik, az arabadzsik (szekeresek), haddádok (kovácsok) és kalkandzsik (pajzskészítők).

Tisztikar[szerkesztés]

A fegyverzet változása[szerkesztés]

Nagy Szulejmán uralkodása alatt a török gyalogosok szinte mind lőfegyvert kaptak. Ennek oka az volt, hogy a gyalogság és a tüzérség tüzével gyengíti az ellenséget, míg a lovasság lerohanja őket. A janicsárság is további döntő támadásokat adott, míg a többi gyalogos a nyomában támadott. Ez sokszor jól működött, de elavulttá, gyengévé tette az oszmán sereget.
Először is a lovasságot csak megfelelő terep- és látási viszonyok mellett lehetett döntő támadásra vezetni. Rossz terepeken gyalogosok kellettek, de ehhez a török gyalogok (a janicsárok kivételével) erre nem kaptak megfelelő képesítést.

Török ágyú, illusztráció Luigi Ferdinando Marsigli L'Etat militaire de l'empire ottoman című művéből, 1732

Az európai gyalogság különféle taktikákkal meg tudta állítani az oszmán lovasság rohamát, így megint csak gyalogosok kellettek, de a janicsárság számbeli hátránya miatt nem volt mindig képes megoldani a feladatot, sőt nekik az ellenséges rohamok elhárítására többször alakítani kellett az alakzatukon, amihez szintén kellettek megfelelő külső adottságok.
A törökök rablógazdálkodásuk révén a háborúk zsákmányaiból rengeteg lőfegyvert szereztek, de ezek különféle tűzhatású puskák, muskéták, flinták, szakállasok, pisztolyok stb. voltak, melyeknek más és más volt az értékük a harcban. Fegyveriparuk a törököknek eléggé fejletlen volt, míg az európai lőfegyverek állandóan fejlődtek és a 18. században már a gyors tüzelésű és pontos muskétákkal a könnyű fegyverzetű törököket a gyalogosok egyszerűen szétlövik.
Ha a török támadás kudarcba fulladt, csak a reguláris egységek voltak képesek rendezetten visszavonulni, míg a nem regulárisok hátrálása fejvesztett meneküléssé változott legtöbbször, amely magával sodorta fegyelmezett katonákat is. Így sokszor a törökök több kárt tettek magukban, mint az európai seregek.

A török gyengeségei a magyar hadszíntéren az 1664-es szentgotthárdi csatában mutatkoztak meg, ahol a terepviszonyok, s az időjárás a keresztény sereget segítette és a török fejvesztett menekülése révén nagy veszteségeket szenvedett.

A török hadsereg egymástól elkülönülő alaktalan tömegként harcolt, eredményessége harciasságában és vadságában volt mindössze. Így az európai hadak lassacskán fölénybe kerültek.

A haderő modernizálása[szerkesztés]

1826-ban II. Mahmud belekezdett a hadsereg európai mintára történő átszervezésére, főleg az egyre fenyegetőbb orosz terjeszkedés miatt. Az új hadsereg felállítását a janicsárok hevesen ellenezték. 1826. június 14-én Isztambulban felkelést szerveztek a szultán ellen, amiben több mint 30, 000 janicsár vett részt[1]. Mahmud 50 ezres seregével két nap alatt szétverte a lázadókat, a csatában legalább 8000 janicsár esett el.[2] A lázadás után Mahmud az összes megmaradt janicsár-egységet feloszlatta, a túlélőket kivégeztette vagy száműzte. A száműzetésre ítélt janicsárokat vagyonelkobzással is sújtotta. A szultán ezután hozzálátott az európai mintára szervezett és felfegyverzett hadsereg felállításához. A sereg újjászervezésében porosz tisztek, köztük Helmuth von Moltke százados is segítették.[3]

Forrás[szerkesztés]

  • Perjés Géza: A Szentgotthárdi csata monográfia, 1964.
  • R. Várkonyi Ágnes: Megújulások kora, Magyar Könyvklub, Budapest 2001.
  • Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Jegyzetek[szerkesztés]