Janzenizmus

A janzenizmus a 17. és 18. században kibontakozó katolikus teológiai, lelkiségi, erkölcstani és politikai irányzat volt. Nevét Cornelius Jansenről, latin nevén Janseniusról, Ypres püspökéről kapta, akinek halála után, 1640-ben megjelent fő műve, az Augustinus a mozgalom kiindulópontja lett.[1][2]
A janzenizmus középpontjában a kegyelem, az eredendő bűn, az emberi szabad akarat, a predesztináció és az üdvösség kérdései álltak. A janzenisták úgy vélték, hogy Szent Ágoston kegyelemtanát védelmezik, különösen a pelagianizmussal és a szemipelagianizmussal szemben. Ellenfeleik szerint viszont tanításuk túl messzire ment: a bukott emberi természet tehetetlenségét, a kegyelem ellenállhatatlanságát és az isteni kiválasztást olyan módon hangsúlyozta, amely veszélyeztette a katolikus tanítást az ember felelősségéről és Krisztus megváltásának egyetemességéről.[3][4]
A mozgalom nem alkotott egységes, minden korszakban azonos tanrendszert. A „janzenista” megnevezést többnyire ellenfelei használták, míg az irányzat hívei rendszerint katolikusnak, ágostonosnak, „az igazság barátainak” vagy a régi egyházi fegyelem védelmezőinek tartották magukat.[5] A janzenizmus ezért egyszerre jelentett dogmatikai álláspontot, erkölcsi szigort, jezsuitaellenes polémiát, biblikus és patrisztikus megújulási törekvést, valamint később gallikán és politikai ellenállási hagyományt.
A janzenizmus legfontosabb központja Franciaországban a Port-Royal-des-Champs apácakolostor és annak szellemi köre volt. Itt működött Antoine Arnauld, Pierre Nicole, Louis-Isaac Lemaistre de Sacy, továbbá ide kapcsolódott Blaise Pascal is, aki Vidéki levelek című művében a jezsuita erkölcstan egyes irányait támadta.[6] A janzenizmus hatása azonban nem korlátozódott Franciaországra: jelentős visszhangja volt a Spanyol-Németalföldön, a Holland Köztársaságban, Észak-Itáliában, a Habsburg Birodalom egyes területein és Közép-Európában is.[7]
Az egyházi tanítóhivatal több alkalommal elítélte a janzenizmushoz kötött tételeket. A legfontosabb pápai megnyilatkozások közé tartozott VIII. Orbán pápa In eminenti bullája, X. Ince pápa Cum occasione rendelkezése, VII. Sándor pápa formuláriuma, XI. Kelemen pápa Vineam Domini Sabaoth és Unigenitus bullája, valamint VI. Piusz pápa Auctorem fidei bullája.[8]
A fogalom és értelmezésének nehézségei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenizmus meghatározása nehéz, mert a kifejezés több, egymással összefüggő, de nem teljesen azonos jelenséget fed. Szűkebb értelemben Jansen Augustinus című művének kegyelemtani rendszerét jelenti. Tágabb értelemben azonban idetartoznak a Port-Royal körül kialakult lelkiségi és erkölcsi irányok, a jezsuitákkal folytatott viták, a gallikán egyházpolitikai törekvések, a 18. századi „appelláns” mozgalom, sőt a francia forradalom előtti egyházi és politikai ellenállás bizonyos formái is.[3]
A janzenistának nevezett szerzők és közösségek többsége nem fogadta el ezt az elnevezést. Úgy gondolták, hogy nem új tanítást hirdetnek, hanem Szent Ágoston és az ősegyház tanításához térnek vissza. Ellenfeleik ezzel szemben azt állították, hogy az ágostonos nyelvezet mögött a katolikus tanítástól eltérő, a kálvinizmushoz közelítő kegyelemtan, túlzott erkölcsi szigor és az egyházi tekintély elleni engedetlenség áll.
A történetírás ezért gyakran nem is egyetlen janzenizmusról, hanem „janzenizmusokról” beszél. Más hangsúlyai voltak a lőveni teológiai irányzatnak, a francia Port-Royal-körnek, az utrechti egyházi szakadásnak, az itáliai egyházreform-mozgalmaknak és a francia parlamenti janzenizmusnak.[9]
Előzmények: Ágoston, a kegyelemvita és a molinizmus
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A janzenizmus hátterében az a régi keresztény vita állt, hogy miként viszonyul egymáshoz Isten kegyelme és az ember szabadsága. Az 5. században Szent Ágoston a pelagianizmus ellen lépett fel. Pelagius szerint az ember saját természetes erejével is képes Isten parancsait megtartani; Ágoston viszont azt hangsúlyozta, hogy a bűn által meggyengült embernek az üdvösséghez feltétlenül szüksége van Isten megelőző és segítő kegyelmére.[4]
A katolikus teológia később igyekezett egyszerre megőrizni két állítást: egyrészt minden üdvösségre vezető jó Isten kegyelméből indul ki, másrészt az ember nem puszta eszköz, hanem felelős, szabad személy. A tridenti zsinat a reformációval szemben megerősítette, hogy az ember a kegyelemmel együttműködhet, de az üdvösség kezdete és ereje nem az ember természetes képességeiből fakad.[10]
A 16. század végén és a 17. század elején a vita új formában jelent meg. Luis de Molina jezsuita teológus a kegyelem és az emberi szabadság összeegyeztetésére dolgozta ki rendszerét, amelyet molinizmusnak neveznek. Molina szerint Isten úgy ad kegyelmet, hogy örök tudásában látja: az ember adott körülmények között miként fog szabadon válaszolni rá. Ezt a gondolatot a teológia scientia media, azaz „közbülső tudás” néven emlegeti.[4]
A molinista felfogást sok ágostonos, domonkos és lőveni teológus túl optimistának tartotta az emberi szabadságról. Attól tartottak, hogy a kegyelem hatékonysága végső soron az ember döntésétől függne. A másik oldal viszont attól tartott, hogy a szigorú ágostonizmus a szabadságot, a felelősséget és az erkölcsi buzdítás értelmét gyengíti.
Cornelius Jansen és az Augustinus
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Cornelius Jansen vagy Jansenius (1585–1638) hollandiai születésű katolikus teológus volt. Tanulmányait többek között Lővenben folytatta, ahol a jezsuitákkal szemben az erősen ágostonos irányhoz kapcsolódott. Később Párizsban és Bayonne-ban működött, szoros barátságot kötött Jean Duvergier de Hauranne-nal, Saint-Cyran abbéjával. 1636-ban Ypres püspökévé nevezték ki.[1][2]
Fő műve, az Augustinus, halála után, 1640-ben jelent meg Lővenben. A könyv teljes címe arra utalt, hogy Szent Ágoston tanítását kívánja bemutatni az emberi természet egészségéről, betegségéről és gyógyulásáról, különösen a pelagiánusok és a szemipelagiánusok ellen. A mű három nagy részben tárgyalta a pelagianizmus történetét, az ember bukott természetét, valamint Krisztus kegyelmének működését.[2]
Jansen célja az volt, hogy Ágoston alapján válaszoljon a kegyelemtani vitákra. Szerinte a bűnbeesés után az ember belső szabadsága súlyosan megsérült: az ember akaratát vagy a bűnös kívánság, vagy Isten kegyelme mozgatja. A janzenista rendszer egyik kulcsfogalma a delectatio victrix, vagyis a „győzedelmes gyönyörködés”. Ezen azt értették, hogy az ember azt követi, ami belsőleg erősebben vonzza: ha a kegyelem adja a mennyei szeretet vonzását, a jót teszi; ha ez hiányzik, a bűnös kívánság győz.[4]
E felfogás ellenfelei szerint Jansen túl szűkre szabta az ember szabadságát, és a kegyelmet gyakorlatilag ellenállhatatlanná tette. A katolikus tanítás szerint is van „hatásos kegyelem”, vagyis olyan isteni segítség, amely valóban célba ér, de a katolikus teológia ezt nem úgy érti, hogy az ember belső szabadsága megszűnik. Van „elégséges kegyelem” is, amely valódi lehetőséget ad az üdvös cselekvésre, még ha az ember vissza is utasíthatja.[4]
A janzenista tanítás főbb elemei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Kegyelem és szabad akarat
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenizmus legfontosabb kérdése az volt, miként működik Isten kegyelme a bukott emberben. A kegyelem a keresztény teológiában Isten ingyenes, természetfölötti segítsége: nem pusztán jó tanács vagy külső buzdítás, hanem olyan isteni ajándék, amely megvilágosítja az értelmet és erősíti az akaratot az üdvösségre vezető cselekvésben.[4]
A janzenisták szerint az eredendő bűn után az ember belsőleg annyira meggyengült, hogy Isten hatékony, belső kegyelme nélkül nem képes valódi üdvös jóra. Ezt önmagában a katolikus tanítás is vallja. A vita ott keletkezett, hogy a janzenista értelmezés szerint a belső kegyelemnek a bukott természet állapotában soha nem lehet ellenállni. Ezt a nézetet a katolikus egyház elítélte.[8]
A janzenista szabadságfogalom szerint az ember akkor is „szabad”, ha külső kényszer nélkül cselekszik, még ha belül szükségszerűen követi is a legerősebb indítást. A katolikus ellenfelek szerint ez nem elég: az erkölcsi felelősséghez nemcsak külső kényszertől való mentesség, hanem valódi belső választási szabadság is szükséges.[4]
Eredendő bűn és a bukott ember állapota
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenista antropológia, vagyis embertan alapja a bűnbeesés következményeinek erős hangsúlyozása volt. A bűnbeesés előtti állapotot az ember eredeti épségének tekintették, amelyben Ádám képes volt a jóra. A bűnbeesés után azonban az ember a concupiscentia, vagyis a rendetlen kívánság uralma alá került. Ez nem egyszerűen testi vágyat jelentett, hanem minden olyan önző irányultságot, amely az embert Istentől önmaga és a világ felé fordítja.[1]
Ebből a janzenisták gyakran azt a következtetést vonták le, hogy a kegyelem nélküli ember minden cselekedete bűnös, és hogy a „természetes erények” is csak látszólag erények. A katolikus tanítás ezzel szemben különbséget tett az üdvösségre vezető természetfölötti jó és az erkölcsileg tisztességes természetes jó között. Vagyis a kegyelem nélkül végzett cselekedet nem üdvösségszerző természetfölötti tett, de ettől még nem szükségképpen erkölcsi bűn.[4]
Predesztináció és Krisztus megváltása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A predesztináció vagy előrerendelés azt jelenti, hogy Isten örök tudásában és akaratában ismeri és vezeti az üdvösség történetét. A keresztény hagyományban ez mindig nehéz kérdés volt, mert egyszerre kell beszélni Isten mindent megelőző kegyelméről és az ember felelősségéről.
A janzenizmusban a kiválasztás gondolata erősen előtérbe került. Egyes janzenista megfogalmazások azt sugallták, hogy Krisztus nem minden emberért, hanem csak a kiválasztottakért halt meg. Ezt az állítást az egyház kifejezetten elítélte: a katolikus tanítás szerint Krisztus megváltó halála minden emberre vonatkozik, még ha annak gyümölcsei nem is hatnak automatikusan, az ember válasza nélkül.[8][11]
Erkölcsi rigorizmus
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenizmus gyakorlati életében nagy szerepet kapott a rigorizmus, vagyis a szigorú erkölcsi felfogás. A janzenisták szerint a keresztény élet nem lehet kényelmes alkalmazkodás a világhoz: valódi megtérést, bűnbánatot, fegyelmet és önvizsgálatot kíván. Ezzel szemben a jezsuitákat gyakran laxizmussal vádolták, azaz azzal, hogy túl könnyen adnak erkölcsi felmentéseket.[3]
A vita egyik fontos fogalma a probabilizmus volt. Ez az erkölcstani irányzat azt tanította, hogy kétséges esetben, ha egy vélemény kellően valószínű és komoly tekintélyek támogatják, akkor azt lehet követni még akkor is, ha az ellenkező vélemény is valószínű. A janzenisták ezt sokszor a lelkiismeret fellazításának tartották. A katolikus erkölcsteológia később mind a szélső laxizmust, mind a szélső rigorizmust elutasította.[12]
Bűnbánat, gyónás és szentáldozás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenista lelkiség különösen szigorúan tekintett a bűnbánat szentségégére (gyónás) és az Eucharisztia vételére. A vita egyik központi kérdése az volt, milyen bánat szükséges a bűnök bocsánatához. A kontríció tökéletes bánatot jelent: az ember Isten szeretetéből bánja bűneit. Az attríció tökéletlen bánat: például a büntetéstől való félelemből vagy a bűn csúfságának felismeréséből fakad, de már elindítja az embert a megtérés felé.[13]
A janzenista irányzat gyakran úgy fogalmazott, hogy a valódi kiengesztelődéshez csak a tökéletes bánat méltó, és a szentáldozáshoz hosszú előkészület, mély megtérés és erkölcsi tisztaság szükséges. Antoine Arnauld De la fréquente communion című műve éppen a túl gyakori és szerinte felületes áldozási gyakorlatot bírálta. A katolikus tanítás ezzel szemben elismerte az attríció értékét a bűnbánat szentségében, és később a gyakori szentáldozás gyakorlatát is támogatta.[6][13]
Egyházkép és tekintélyfelfogás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenisták egyházképe erősen kapcsolódott az ősegyház eszményéhez. Nagyra értékelték a Szentírást, az egyházatyákat, különösen Szent Ágostont, és a régi egyházi fegyelmet. Több irányzatuk rokonszenvezett az episzkopalizmussal, amely a püspökök szerepét hangsúlyozta a pápai központosítással szemben, valamint a gallikanizmussal, amely a francia egyház bizonyos önállóságát védte Rómával szemben.[7]
A 17. századi viták egyik híres megkülönböztetése a jog kérdése és a tény kérdése volt. A janzenisták elfogadták, hogy az egyház elítélheti az eretnek tételeket, vagyis a „jog” kérdésében engedelmeskedni kell. Ugyanakkor tagadták, hogy az elítélt tételek valóban Jansen könyvében, az egyház által elítélt értelemben szerepelnének; ezt nevezték a „tény” kérdésének. Róma viszont azt állította, hogy az egyház a dogmatikai tényekben is jogosan ítélhet, vagyis megállapíthatja, hogy egy tanítás valóban jelen van-e egy adott műben.[8]
A janzenizmus története
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A lőveni és németalföldi kezdetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenizmus szellemi előzményei a Leuveni Egyetemen alakultak ki. Már a 16. században erős viták folytak ott az ágostonos, humanista, arisztoteliánus és jezsuita irányok között. A lőveni Michel de Bay, latin nevén Baius tanításait V. Piusz pápa 1567-ben elítélte, de az általa képviselt erős ágostonizmus továbbra is hatott a térségben.[1]
Jansen ebben a közegben dolgozta ki rendszerét. A Spanyol-Németalföldön a teológiai vita hamar intézményi és politikai kérdéssé is vált. A helyi egyházi és világi hatóságok egy része tartózkodott attól, hogy a római elítéléseket azonnal és teljes szigorral végrehajtsa, mert a pápai beavatkozásban saját hagyományos autonómiájuk korlátozását is látták.[3]
Port-Royal és a francia janzenizmus kialakulása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Franciaországban a janzenizmus fő közvetítője Jean Duvergier de Hauranne, Saint-Cyran abbéja volt. Ő Jansen barátja és munkatársa volt, de önálló lelkiségi irányt is képviselt. Szerinte a keresztény élet alapja a mély, belső megtérés, amely nélkül a szentségek vétele könnyen külsőségessé válhat.
Saint-Cyran kapcsolatba került az Arnauld családdal és Port-Royal apácakolostorával. A kolostor fiatal apátnője, Angélique Arnauld szigorú reformot vezetett be, amely Port-Royalt a francia katolikus megújulás egyik központjává tette. A kolostor körül laikus férfiakból álló közösség is kialakult; őket nevezték a „Port-Royal remetéinek” vagy „solitaire”-jeinek.[6]
Port-Royalhoz kapcsolódtak a kis iskolák, amelyek jelentős pedagógiai hatást gyakoroltak. A port-royali körhöz köthető a Logique de Port-Royal, a Grammaire générale et raisonnée, valamint Lemaistre de Sacy bibliafordítása is. A mozgalom tehát nemcsak teológiai, hanem irodalmi, pedagógiai és nyelvi szempontból is jelentős lett.[3]
Az Augustinus elítélése és az öt tétel
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]VIII. Orbán pápa az In eminenti bullában elítélte az Augustinus terjesztését. A bulla 1642-ben kelt, és 1643-ban tették közzé. Az elítélés egyik oka az volt, hogy a kegyelemről szóló viták újranyitását a pápák korábban megtiltották; a másik ok az volt, hogy a műben Róma szerint már korábban elítélt tételekhez közeli állítások szerepeltek.[8]
A vita azonban nem zárult le. A Sorbonne egyes teológusai és a francia püspökök Rómához fordultak, hogy pontosabb ítélet szülessen. X. Ince pápa 1653. május 31-én kiadta a Cum occasione rendelkezést, amely öt, Jansen könyvéhez kötött tételt ítélt el.[8]
| Sorszám | A tétel lényege | Az elítélés jelentősége |
|---|---|---|
| 1. | Isten egyes parancsai az igaz emberek számára is teljesíthetetlenek, mert hiányzik hozzájuk a szükséges kegyelem. | Az egyház szerint Isten nem parancsol lehetetlent: parancsaihoz kegyelmet is ad. |
| 2. | A bukott természet állapotában a belső kegyelemnek soha nem lehet ellenállni. | Ez a kegyelem ellenállhatatlanságának janzenista értelmezését érintette. |
| 3. | Az érdemhez vagy bűnhöz elég a külső kényszertől való mentesség, belső szükségszerűség mellett is. | A vita az erkölcsi felelősséghez szükséges szabadság természetéről szólt. |
| 4. | A szemipelagiánusok azért tévedtek, mert elismerték olyan kegyelem lehetőségét, amelynek az ember ellenállhat vagy engedhet. | A katolikus tanítás szerint a kegyelem valódi, de az emberi válasz sem puszta látszat. |
| 5. | Szemipelagiánus tévedés azt állítani, hogy Krisztus minden emberért meghalt. | Az egyház elítélte azt az értelmezést, amely Krisztus megváltását csak a kiválasztottakra korlátozta. |
A janzenisták az öt tétel elítélését mint elvont állítások elítélését elfogadták, de tagadták, hogy azok Jansen művében az elítélt értelemben szerepelnének. Ez vezetett a „jog és tény” vitájához.
A formuláriumvita és Pascal Vidéki levelei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
VII. Sándor pápa 1656-ban megerősítette, hogy az öt tétel Jansen Augustinus című művéből származik, és „Jansen értelmében” ítélték el őket. 1665-ben a Regiminis apostolici rendelkezés előírta egy formulárium aláírását, amelyben az aláírók elvetették az öt tételt abban az értelemben, ahogyan az Apostoli Szék elítélte őket.[8]
Antoine Arnauld ellen eljárás indult a Sorbonne-on, és 1656-ban kizárták a teológiai karról. Védelmére Blaise Pascal névtelen leveleket kezdett írni, amelyek Vidéki levelek néven váltak ismertté. A levelek egyrészt Arnauld és a Port-Royal-kör álláspontját védték, másrészt erős szatírával támadták a jezsuiták kazuisztikáját és az általuk képviseltnek tartott erkölcsi „lazaságot”.[6]
Pascal műve irodalmi szempontból is jelentős: a francia próza klasszikusai közé tartozik. Teológiai és egyházpolitikai következményei azonban vitatottak voltak. A jezsuiták szerint torzította erkölcstanukat, a janzenisták viszont úgy látták, hogy leleplezte a lelkiismeret túlzottan engedékeny kezelését.
XIV. Lajos és Port-Royal üldözése
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A janzenizmus Franciaországban hamar politikai kérdéssé is vált. Richelieu bíboros és később Mazarin szemében a Port-Royal-kör nemcsak teológiai vitacsoport volt, hanem a királyi hatalommal szemben bizalmatlan „jámbor párt” és a Fronde utáni ellenzéki körök egyik lehetséges szellemi hátországa.
XIV. Lajos különösen veszélyesnek tartotta a janzenizmust, mert az szerinte fegyelmezetlenséget vitt az egyházba és az államba. A Port-Royal iskoláit bezáratták, a kolostor apácáira nyomást gyakoroltak a formulárium aláírása érdekében, több vezető janzenista pedig száműzetésbe vagy bujkálásba kényszerült.[6]
1669-ben IX. Kelemen pápa alatt átmeneti megegyezés született, amelyet „klementin békének” vagy „az egyház békéjének” neveztek. Ez azonban inkább fegyverszünet volt, mint végleges megoldás. A Port-Royal-kör ezután néhány évtizedig jelentős tudományos és irodalmi munkát végzett, de a vita a 17. század végén újra fellángolt.
1709-ben Port-Royal-des-Champs apácáit szétszórták, a kolostort pedig 1710-ben lerombolták. A rombolás a janzenista emlékezetben a királyi és egyházi elnyomás jelképévé vált.[9]
Quesnel, az Unigenitus és az appellánsok
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A 18. század elején a janzenizmus vezető alakja Pasquier Quesnel oratoriánus teológus lett. Réflexions morales sur le Nouveau Testament című műve bibliai elmélkedésként jelent meg, de Róma és az antijanzenista szerzők szerint a janzenista kegyelemtan és egyházfelfogás több elemét is tartalmazta.
XI. Kelemen pápa 1713-ban adta ki az Unigenitus Dei Filius bullát, amely Quesnel művéből 101 tételt ítélt el. A bulla nemcsak szorosan vett kegyelemtani tételeket érintett, hanem a Szentírás olvasásáról, az egyház tekintélyéről, a kiközösítésről, a félelemből fakadó bűnbánatról és a szeretet szerepéről szóló állításokat is.[8]
Az Unigenitus Franciaországban új válságot váltott ki. Több püspök, pap, szerzetes és világi hívő „fellebbezett” egy jövőbeli egyetemes zsinathoz; őket nevezték appellánsoknak. A fellebbezés egyszerre volt teológiai és egyházpolitikai aktus: a pápa tekintélyével szemben a zsinat, illetve a nemzeti egyházi hagyomány szerepére hivatkozott.[14]
1730-ban az Unigenitus Franciaországban állami törvényerőt kapott. Ettől kezdve az ellenállás egyre inkább a parlamentek, az ügyvédek, a városi közvélemény és a titkos sajtó világába tolódott át.
A konvulzionáriusok és a népi janzenizmus
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A 18. században a janzenizmus egy része népi, csodaváró és apokaliptikus irányt vett. Ennek legismertebb jelensége a François de Pâris diakónus sírjánál kialakult mozgalom volt a párizsi Saint-Médard temetőben. A hívek gyógyulásokról, látomásokról és rendkívüli testi jelenségekről számoltak be. A mozgalom tagjait konvulzionáriusoknak nevezték, mert vallásos elragadtatásuk gyakran görcsös testi megnyilvánulásokkal járt.[15]
A konvulzionárius jelenségek megosztották a janzenistákat is. Egyesek isteni jelnek tekintették őket, mások szélsőséges és a mozgalmat lejárató túlzásnak. A hatóságok 1732-ben bezárták a Saint-Médard temetőt, de a mozgalom kisebb csoportokban tovább élt.
Janzenizmus és francia politika
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenizmus a 18. században egyre szorosabban kapcsolódott a francia parlamentek és a királyi abszolutizmus közti konfliktusokhoz. A parlamentek hagyományosan védték a gallikán egyházjogi felfogást, és több alkalommal vonakodtak pápai bullák vagy királyi egyházi rendelkezések bejegyzésétől.[7]
Különösen fontos volt az úgynevezett „gyónási cédulák” ügye. A 18. század közepén egyes egyházi hatóságok megkövetelték, hogy a haldoklók csak akkor részesülhessenek az utolsó szentségekben, ha olyan gyóntatótól hoznak igazolást, aki elfogadta az Unigenitus bullát. Ez súlyos lelkipásztori és jogi konfliktusokat okozott.[14]
A janzenizmus és a parlamenti ellenállás találkozása hozzájárult ahhoz, hogy a vallási vita politikai nyelvet kapjon: a lelkiismeret, az igazság, a törvényesség, az önkény elleni jogi fellépés és a közvélemény megszólítása mind fontos elemmé váltak.
A janzenizmus Franciaországon kívül
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Spanyol-Németalföld és Lőven
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A mai Belgium területén működő lőveni teológiai iskola a janzenizmus egyik bölcsője volt. A lőveni egyetem sokáig az ágostonos kegyelemtan egyik fontos központja maradt. A helyi vitákban a pápai tekintély, a jezsuiták befolyása és a világi hatóságok autonómiája is szerepet játszott.[1]
A 17. század végén és a 18. század elején számos francia janzenista talált menedéket a Németalföldön. Brüsszel, Leuven és más városok fontos menekült- és kiadási központokká váltak.
Hollandia és az utrechti szakadás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenizmus legmaradandóbb intézményi következménye a utrechti egyházi szakadás volt. A Holland Köztársaságban a katolikusok kisebbségben éltek, és egy ideig apostoli vikáriusok irányították őket. A helyi katolikus papság egy része rokonszenvezett a janzenista és gallikán álláspontokkal.
Petrus Codde apostoli vikáriust Róma 1704-ben eltávolította hivatalából. A helyi papság egy része ezt nem fogadta el. 1723-ban az utrechti káptalan saját hatáskörben érseket választott, akit Dominique-Marie Varlet püspök szentelt fel. Róma az aktust érvénytelennek és szakadárnak nyilvánította.[2]
Ebből alakult ki az Utrechti Ókatolikus Egyház, amely később a 19. századi ókatolikus mozgalom egyik kiindulópontja lett. Az utrechti egyház kapcsolatban maradt a janzenista hagyomány több elemével, de későbbi története már az ókatolicizmus történetéhez tartozik.
Itália és a pistóiai zsinat
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Itáliában a janzenizmus főként Észak- és Közép-Itáliában hatott. A velencei, piemonti, lombardiai és toszkánai egyházi közegben a janzenista gondolatok gyakran összekapcsolódtak az állami egyházreformmal, a jezsuitaellenességgel és a felvilágosodás katolikus változataival.[16]
A legjelentősebb esemény a pistóiai zsinat volt 1786-ban, amelyet Scipione de' Ricci pistoiai és pratói püspök hívott össze. A zsinat liturgikus, fegyelmi és egyházkormányzati reformokat javasolt, amelyek több ponton janzenista, gallikán és febroniánus hatást mutattak. VI. Piusz pápa 1794-ben az Auctorem fidei bullával elítélte a zsinat több tételét.[8]
Közép-Európa és Magyarország
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Közép-Európában a janzenizmus hatása nem volt olyan erős, mint Franciaországban vagy Németalföldön, de a 18. századi katolikus felvilágosodás, jozefinizmus, egyházfegyelmi reform és jezsuitaellenesség egyes köreiben jelen voltak janzenista elemek. A magyar művelődéstörténetben a janzenizmus elsősorban francia kapcsolatai és irodalmi hatása révén jelent meg.
II. Rákóczi Ferenc franciaországi tartózkodása idején kapcsolatba került janzenista körökkel, és a janzenizmus iránt rokonszenvet mutatott. A témát a magyar szakirodalomban különösen Zolnai Béla vizsgálta.[17]
Janzenizmus és a francia forradalom
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A történészek régóta vitatják, milyen szerepe volt a janzenizmusnak a francia forradalom előzményeiben. A 19. századi ellenforradalmi szerzők gyakran a janzenizmust a forradalom egyik vallási előkészítőjének tartották, mert szerintük aláásta a pápai és királyi tekintélyt. A modern történetírás óvatosabban fogalmaz: a janzenizmus nem „okozta” a forradalmat, de hozzájárult egy olyan politikai kultúrához, amelyben a lelkiismereti ellenállás, a törvényességre hivatkozó tiltakozás és a közvélemény megszólítása fontos szerepet kapott.[18]
A forradalom idején több, janzenista vagy gallikán hagyományhoz kötődő pap és világi személy támogatta a papság polgári alkotmányát. Közéjük tartozott Henri Grégoire abbé is, aki a forradalmi egyház egyik vezető alakja lett, és Port-Royal emlékét is ápolta. Más janzenista kötődésű személyek viszont elutasították a forradalmi egyházpolitikát, különösen amikor az szakításhoz vezetett Rómával.[19]
A forradalom után a janzenizmus mint önálló mozgalom fokozatosan visszaszorult. Egyes gallikán, rigorista és Port-Royal-emlékezetet ápoló körök azonban a 19. században is tovább éltek.
Lelkiség, műveltség és kulturális hatás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A janzenizmus nemcsak teológiai vita volt, hanem sajátos lelkiségi és kulturális világ is. Jellemző volt rá a Szentírás és az egyházatyák tisztelete, a belső megtérés hangsúlyozása, az egyszerűség, a lelkiismeret szigorú vizsgálata, a világi hiúságokkal szembeni bizalmatlanság és az oktatás fontossága.[3]
Port-Royal jelentős hatással volt a francia nyelvre és irodalomra. A Logique de Port-Royal és a Grammaire générale et raisonnée a 17. századi racionalista nyelv- és gondolkodáselmélet fontos művei közé tartoznak. Pascal Vidéki levelei és Gondolatok című műve, valamint Jean Racine ifjúkori port-royali neveltetése miatt a janzenizmus a francia klasszicizmus történetének is része.[20]
A janzenista lelkiség esztétikája gyakran a visszafogottságot, a komolyságot és az erkölcsi súlyt értékelte. Emiatt a „janzenista” jelző később a köznyelvben is elterjedt olyan személyekre vagy művekre, amelyeket szigorú, puritán, fegyelmezett és kompromisszumkerülő magatartás jellemez.
Egyházi megítélés és utóélet
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A katolikus egyház nem minden janzenistának nevezett szerzőt vagy minden janzenista körben megjelenő törekvést ítélt el azonos módon. A bibliaolvasás, a belső megtérés, a lelkiismeret komolyan vétele vagy az egyházatyák tanulmányozása önmagukban nem voltak elítélendő elemek. Az elítélések elsősorban a kegyelem ellenállhatatlanságának, a szabad akarat beszűkítésének, Krisztus megváltása korlátozásának, a túlzó szentségi rigorizmusnak és az egyházi tekintély elleni engedetlenségnek szóltak.[8]
A 19. századra a janzenizmus mint szervezett katolikus irányzat lényegében megszűnt. Az I. vatikáni zsinat 1870-ben kimondta a pápai tévedhetetlenség dogmáját, ami a gallikán és janzenista egyházfelfogás több alapvető vitapontját lezárta a katolikus tanítóhivatal szempontjából.
Az utrechti egyház az ókatolikus mozgalomban élt tovább. A Port-Royal emlékét ápoló francia társaságok, könyvtárak és történeti kutatások pedig a janzenizmust elsősorban történeti, irodalmi és teológiai jelenségként vizsgálták tovább.
Fontosabb személyek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Cornelius Jansen – Ypres püspöke, az Augustinus szerzője.
- Jean Duvergier de Hauranne – Saint-Cyran abbéja, a francia janzenista lelkiség egyik előkészítője.
- Angélique Arnauld – Port-Royal apátnője és reformere.
- Antoine Arnauld – teológus, a francia janzenizmus vezető alakja.
- Pierre Nicole – teológus, író, a Port-Royal-kör tagja.
- Blaise Pascal – filozófus és író, a Vidéki levelek szerzője.
- Louis-Isaac Lemaistre de Sacy – bibliafordító, a Port-Royal-kör tagja.
- Pasquier Quesnel – oratoriánus teológus, a Réflexions morales szerzője.
- François de Pâris – diakónus, akinek sírjához a konvulzionárius mozgalom kapcsolódott.
- Scipione de' Ricci – pistoiai püspök, az itáliai janzenista reformok egyik alakja.
- Henri Grégoire – francia pap és politikus, a forradalom idején a konstitucionális egyház egyik vezetője.
Lásd még
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- 1 2 3 4 5 A Magyar katolikus lexikon „janzenizmus” és „Jansenius” szócikke.
- 1 2 3 4 Jacques Forget: „Jansenius and Jansenism”, in The Catholic Encyclopedia, New York, Robert Appleton Company, 1910.
- 1 2 3 4 5 6 J. M. Gres-Gayer: „Jansenism”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, Szent István Társulat, Budapest, 1937, különösen a kegyelemtanról szóló részek.
- ↑ Jean-Pierre Chantin: Le Jansénisme. Entre hérésie imaginaire et résistance catholique, Cerf, Paris, 1996.
- 1 2 3 4 5 Augustin Gazier: Histoire générale du mouvement janséniste depuis ses origines jusqu'à nos jours, 2 köt., Honoré Champion, Paris, 1923–1924.
- 1 2 3 René Taveneaux: Jansénisme et politique, Armand Colin, Paris, 1965.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, különösen DS 2001–2007, 2020, 2390, 2400–2502, 2600–2700.
- 1 2 Monique Cottret: Histoire du jansénisme. XVIIe–XIXe siècle, Perrin, Paris, 2016.
- ↑ Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, a kegyelemtanról és a megigazulásról szóló fejezetek.
- ↑ Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, „A megváltás egyetemessége” című rész.
- ↑ Schütz Antal: Katholikus erkölcstan középfokú iskolák számára, Szent István Társulat, Budapest, 1918.
- 1 2 Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, a bűnbánat szentségéről szóló fejezet.
- 1 2 Catherine Maire: De la cause de Dieu à la cause de la Nation. Le jansénisme au XVIIIe siècle, Gallimard, Paris, 1998.
- ↑ B. Robert Kreiser: Miracles, Convulsions, and Ecclesiastical Politics in Early Eighteenth-Century Paris, Princeton University Press, Princeton, 1978.
- ↑ Maurice Vaussard: Jansénisme et gallicanisme aux origines religieuses du Risorgimento, Letouzey et Ané, Paris, 1959.
- ↑ Zolnai Béla: A janzenizmus európai útja, Budapest, 1933.
- ↑ Dale K. Van Kley: The Religious Origins of the French Revolution. From Calvin to the Civil Constitution, 1560–1791, Yale University Press, New Haven–London, 1996.
- ↑ Edmond Préclin: Les Jansénistes du XVIIIe siècle et la Constitution civile du clergé, J. Gamber, Paris, 1929.
- ↑ Leszek Kołakowski: Isten nem adósunk semmivel. Néhány megjegyzés Pascal hitéről és a janzenizmusról, ford. Liska Endre, Európa, Budapest, 2000.
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- A Magyar katolikus lexikon vonatkozó szócikkei: janzenizmus, Jansenius.
- Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. A janzenizmussal kapcsolatos főbb pontok: DS 2001–2007, 2020, 2390, 2400–2502, 2600–2700.
- Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978.
- Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István Társulat, Budapest, 1937.
- Schütz Antal: Katholikus erkölcstan középfokú iskolák számára. Szent István Társulat, Budapest, 1918.
- Forget, Jacques: „Jansenius and Jansenism”, in The Catholic Encyclopedia. Robert Appleton Company, New York, 1910.
- Gres-Gayer, J. M.: „Jansenism” és „Jansenistic Piety”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
Szakirodalom
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Zolnai Béla: A janzenizmus európai útja. Budapest, 1933.
- Czakó Jenő: A janzenizmus: egyetemes egyháztörténeti tanulmány. Cegléd, 1943.
- Zolnai Béla: A janzenizmus kutatása Középeurópában. Kolozsvár, 1944.
- Gazier, Augustin: Histoire générale du mouvement janséniste depuis ses origines jusqu'à nos jours. 2 köt., Honoré Champion, Paris, 1923–1924.
- Taveneaux, René: Jansénisme et politique. Armand Colin, Paris, 1965.
- Lubac, Henri de: Augustinisme et théologie moderne. Aubier, Paris, 1965.
- Adam, Antoine: Du mysticisme à la révolte. Les jansénistes du XVIIe siècle. Fayard, Paris, 1968.
- Kołakowski, Leszek: Isten nem adósunk semmivel. Néhány megjegyzés Pascal hitéről és a janzenizmusról. Ford. Liska Endre, Európa, Budapest, 2000.
- Chantin, Jean-Pierre: Le Jansénisme. Entre hérésie imaginaire et résistance catholique. Cerf, Paris, 1996.
- Cottret, Monique: Histoire du jansénisme. XVIIe–XIXe siècle. Perrin, Paris, 2016.
- Maire, Catherine: De la cause de Dieu à la cause de la Nation. Le jansénisme au XVIIIe siècle. Gallimard, Paris, 1998.
- Van Kley, Dale K.: The Religious Origins of the French Revolution. From Calvin to the Civil Constitution, 1560–1791. Yale University Press, New Haven–London, 1996.
- Kreiser, B. Robert: Miracles, Convulsions, and Ecclesiastical Politics in Early Eighteenth-Century Paris. Princeton University Press, Princeton, 1978.
- Vaussard, Maurice: Jansénisme et gallicanisme aux origines religieuses du Risorgimento. Letouzey et Ané, Paris, 1959.
- Tüskés Gábor – Christoph Schmitt-Maaß – Michel Marty (szerk.): Jansenisms and Literature in Central Europe / Jansenismen und Literatur in Mitteleuropa / Jansénismes et littérature en Europe centrale. Peter Lang, Bern–Berlin–Bruxelles, 2023.