Index librorum prohibitorum

Index librorum prohibitorum
„tiltott könyvek jegyzéke”
Az Index librorum prohibitorum egyik 16. századi kiadása
Szerző	Apostoli Szentszék, illetve a római kúria illetékes kongregációi
Eredeti cím	Index librorum prohibitorum
Megírásának időpontja	1559–1948
Első kiadásának időpontja	1559
Nyelv	latin
Témakör	a katolikus hitre és erkölcsre veszélyesnek ítélt könyvek jegyzéke
Műfaj	egyházi jogi jegyzék, könyvlista
Részei	általános könyvjogi szabályok; név szerint tiltott művek jegyzéke
Kiadás
Magyar kiadás	magyar nyelven részletes ismertetéseket közölt többek között Müller Lajos és Schermann Egyed
Külső hivatkozás	Az 1948-as kiadás másolata
A Wikimédia Commons tartalmaz Index librorum prohibitorum témájú médiaállományokat.

Az Index librorum prohibitorum (latin, jelentése: tiltott könyvek jegyzéke), röviden Index, a római katolikus egyház által összeállított és közzétett jegyzék volt azokról a könyvekről, amelyek olvasását, birtoklását, kiadását vagy terjesztését a katolikus hívek számára egyházi jogi vagy erkölcsi okból tiltották vagy korlátozták. A jegyzék célja a katolikus egyházi felfogás szerint az volt, hogy a híveket megóvja a hit és az erkölcs szempontjából veszélyesnek ítélt tanoktól, különösen az eretnekségnek, szakadásnak, vallási közömbösségnek, babonaságnak, obszcenitásnak vagy az egyházi tanítással összeegyeztethetetlen vallási állításoknak tartott művektől.

Az Index szűkebb értelemben a tiltott könyvek katalógusa volt; tágabb értelemben azonban a könyvekre vonatkozó egyházi jogszabályokkal együtt jelent meg. Ezért a történeti szakirodalomban megkülönböztetik az Indexet mint utólagos tilalmi jegyzéket a megelőző cenzúrától vagy könyvvizsgálattól, amelynek során bizonyos művek nyomtatás előtt egyházi jóváhagyást, későbbi terminológiával imprimaturt vagy nihil obstat minősítést kaptak. Daniel P. Sheridan megfogalmazása szerint az Index elsődlegesen azon könyvek jegyzéke volt, amelyeket a katolikus híveknek nem volt szabad olvasniuk; önmagában nem azonos sem a könyvek állami betiltásával, sem a megjelenés előtti cenzúrával, bár a katolikus egyház történetileg mindkét típusú ellenőrzésben részt vett.

A római Index első hivatalos formája IV. Pál pápa idején, 1559-ben jelent meg. Meghatározóvá azonban az 1564-es, tridenti eredetű és IV. Piusz pápa által kihirdetett Index vált, amely a tiltott művek jegyzéke mellett általános szabályokat is tartalmazott. V. Piusz pápa 1571-ben hozta létre az Index Kongregációt, amelynek feladata a jegyzék karbantartása és az újabb könyvtilalmi ügyek intézése volt. Az Index Kongregációt XV. Benedek pápa 1917-ben megszüntette, feladatait a Szent Officiumra ruházva. Az Index utolsó hivatalos kiadása 1948-ban jelent meg.

Az Index jogi kötelező ereje a Hittani Kongregáció 1966. június 14-i közleménye alapján megszűnt. A közlemény szerint a jegyzéknek többé nem volt egyházi törvényi ereje és hozzá kapcsolódó egyházi büntetőjogi szankciója, ugyanakkor a dokumentum úgy fogalmazott, hogy az Index erkölcsi értéke annyiban megmarad, amennyiben a keresztény lelkiismeretet figyelmezteti a hitet és erkölcsöt veszélyeztető írásokra. A korábbi büntetéseket a Hittani Kongregáció 1966. november 15-i dekrétuma helyezte hatályon kívül.

Fogalma és rendeltetése

Az Index a katolikus egyház könyvfegyelmi rendszerének egyik történeti eszköze volt. A könyvfegyelem alapja az az egyházi felfogás volt, hogy az egyházi tanítóhivatalnak nemcsak a hit tanításában, hanem a hívek lelki védelmében is feladata van. A tiltás nem feltétlenül jelentette azt, hogy az adott mű minden mondata eretnek vagy erkölcstelen volna; az egyházi gyakorlatban olyan művek is tilalom alá kerülhettek, amelyeket a hatóság félreérthetőnek, bizonyos történeti körülmények között veszélyesnek, részben javítandónak vagy kellő teológiai megkülönböztetés nélkül megfogalmazottnak ítélt.

A tiltott könyvek jegyzéke mellett az egyházi könyvjog azokat az általános kategóriákat is meghatározta, amelyekbe tartozó művek külön név szerinti felvétel nélkül is tiltottaknak minősülhettek. Ilyenek voltak például az apostata, eretnek vagy szakadár szerzők hitellenes művei, a vallást vagy erkölcsöt rombolónak tekintett írások, a babonát, mágiát vagy spiritizmust terjesztő művek, az obszcén írások, egyes jóváhagyatlan bibliafordítások, liturgikus könyvek jogosulatlan módosításai, továbbá olyan könyvek, amelyek az egyház megítélése szerint hamis magánkinyilatkoztatásokat, csodákat vagy új áhítatgyakorlatokat terjesztettek.

Az Index történeti értelmezésében fontos megkülönböztetni három egymással összefüggő, de nem azonos jelenséget:

• a nyomtatás előtti egyházi könyvvizsgálatot, vagyis a megelőző cenzúrát;
• a már megjelent művek utólagos egyházi tilalmát;
• az állami vagy világi hatóságok által alkalmazott sajtórendészeti és cenzurális intézkedéseket.

A kora újkorban e három terület gyakran összekapcsolódott, mivel számos katolikus államban a vallási és politikai egység védelmét nem választották el élesen egymástól. Az Index egyházi jegyzék volt, de érvényesülése országonként és korszakonként eltért attól függően, hogy a világi hatalom átvette-e vagy kikényszerítette-e az egyházi tilalmakat.

Történeti háttér

Könyvtilalom a könyvnyomtatás előtt

Könyvek, iratok és tanítások ellenőrzése nem a könyvnyomtatással kezdődött, és nem kizárólag katolikus vagy keresztény jelenség volt. Az ókori államok és vallási közösségek is felléptek olyan írások ellen, amelyeket vallási, erkölcsi vagy politikai szempontból károsnak tartottak. A kereszténység történetében az elítélt iratok közé tartoztak egyes apokrif iratok, eretneknek minősített teológiai művek, hamisított vértanúakták, babonás vagy mágikus írások, később pedig bizonyos, keresztény szempontból vitatott zsidó vagy iszlám vallási szövegek is.

A bibliai kánon kialakulása is együtt járt azzal, hogy egyes iratokat az egyház nem tekintett istentiszteleti vagy tanító tekintélyű könyvnek. Ezt azonban nem lehet egyszerűen a későbbi értelemben vett Indexszel azonosítani: az ókeresztény és középkori elítélések többnyire egyedi zsinati, püspöki, pápai vagy világi döntések voltak, nem pedig egységes, rendszeresen frissített római katalógusok.

A középkorban az egyházi és világi hatóságok elsősorban egyes eretneknek minősített szerzők vagy mozgalmak írásai ellen léptek fel. Ilyen összefüggésben kerültek tilalom alá például Arius, később John Wycliffe vagy Husz János bizonyos írásai. A középkori könyvtilalmak jellege azonban eltért a nyomtatás korának intézményes cenzúrájától: a kéziratos könyvkultúrában az írások lassabban és kisebb példányszámban terjedtek, ezért nem alakult ki a későbbihez hasonló, központi és rendszeres könyvjegyzéki ellenőrzés.

A modern történetírás ezzel kapcsolatban óvatosságra int a túlzó általánosításokkal szemben. Nem igazolható olyan általános állítás, hogy a keresztény egyház rendszeresen és központilag megsemmisítette volna az antik görög és római irodalmat. Az antik irodalom jelentős részének elvesztésében több tényező játszott szerepet, így a kéziratos anyag romlandósága, a politikai és társadalmi összeomlások, a másolási igény változása, a háborúk és a gazdasági visszaesés. Ugyanakkor az antik művek egy részének fennmaradásában a keresztény szerzetesi és iskolai másolóműhelyeknek is szerepük volt.

A könyvnyomtatás és a sajtóellenőrzés kialakulása

A Gutenberg nevéhez kapcsolódó könyvnyomtatás elterjedése alapvetően megváltoztatta az írásos kommunikáció feltételeit. A 15. század végétől és a 16. század elejétől a röpiratok, könyvek, nyomtatott vitairatok, plakátok, karikatúrák és vallási polemikus művek gyorsabban és nagyobb példányszámban terjedtek, mint a kéziratos korban. Ez a változás az egyházi és világi hatóságokat egyaránt új ellenőrzési formák kialakítására ösztönözte.

Az egyház nem magát a könyvnyomtatás technikáját ítélte el általánosan. A nyomtatást a katolikus intézmények is használták liturgikus, teológiai, bibliai, jogi és iskolai művek terjesztésére. Az egyházi aggodalom elsősorban arra irányult, hogy a nyomtatás révén a hit- és erkölcstani szempontból kifogásoltnak ítélt írások is gyorsan és széles körben terjedhettek. Ezért a 15–16. század fordulóján a könyvvizsgálat kérdése egyre fontosabbá vált.

A megelőző könyvvizsgálat korai formái több helyi kezdeményezésben is megjelentek. A Kölni Egyetem, a mainzi és würzburgi egyházi hatóságok, valamint más német és itáliai központok már a reformáció előtt is alkalmaztak könyvvizsgálati intézkedéseket. VIII. Ince pápa 1487-es rendelkezése és X. Leó pápa 1515-ös Inter sollicitudines bullája már általánosabb egyházi előzetes ellenőrzést írt elő. Schwedt szerint X. Leó bullája a reformáció előtt vázolta fel azt a gyakorlatot, amely a későbbi évszázadokban a katolikus könyvcenzúra egyik alapja lett: a kéziratokat nyomtatás előtt a püspök, megbízottja vagy az inkvizítor vizsgálta, Rómában pedig a pápa vikáriusa és a pápai palota teológusa.

Helyi tiltójegyzékek a római Index előtt

A római Index előtt több helyi és regionális tiltójegyzék létezett. A Magyar Katolikus Lexikon a lőveni egyetem 1540-es és a párizsi egyetem 1544-es jegyzékét említi elsőként. Más szakirodalmi összefoglalók az első párizsi nyomtatott indexet 1544-re, a lőveni teológiai fakultás jegyzékeit pedig 1546, 1551 és 1558 évekre teszik. Az eltérő évszámok részben abból adódnak, hogy a helyi katalógusok, egyetemi döntések és nyomtatott jegyzékek nem mindig ugyanazon intézményi formát jelentették.

A 16. század közepén több itáliai városban, így Velencében, Milánóban és Firenzében is megjelentek tiltójegyzékek vagy könyvellenőrzési rendeletek. Ezeket a helyi egyházi és világi hatóságok együttműködése, illetve olykor konfliktusa határozta meg. A nyomtatás jelentős központjának számító Velencében különösen élesen jelentkezett a kiadók gazdasági érdeke és a vallási-politikai ellenőrzés igénye közötti feszültség.

A római Index története

IV. Pál indexe

A római inkvizíciót III. Pál pápa 1542-ben szervezte újjá. A Szent Officium feladata a hit tisztaságának védelme és az eretnekséggel kapcsolatos ügyek vizsgálata volt. A könyvek ellenőrzése ennek a feladatkörnek részeként jelent meg. IV. Pál pápa idején a Szent Officium készítette el az első római tiltójegyzéket. A szakirodalom szerint egy 1557-es előkészítő változat nem vált általánosan kihirdetett hivatalos jegyzékké; az első nyilvánosan megjelent római Index 1559-ben látott napvilágot.

Az 1559-es pápai Index szigorú szerkezetű volt, és három fő csoportot különböztetett meg:

1. olyan szerzőket, akiknek valamennyi műve tiltott volt;
2. olyan szerzőket, akiknek csak meghatározott művei szerepeltek a listán;
3. névtelenül megjelent tiltott műveket.

A jegyzék tartalmazott továbbá bizonyos kiadókat, nyomdászokat, bibliakiadásokat és vallási műveket is. IV. Pál Indexét már kortárs katolikus körökben is túl szigorúnak tartották. A Szent Officium 1559. június 14-i Moderatio Indicis librorum prohibitorum című enyhítő rendelkezése mérsékelte az eredeti szabályokat; ennek szövegét csak a 20. század elején fedezték fel újra a Vatikáni Könyvtár egyik kéziratában.

A tridenti Index

A tridenti zsinat a katolikus reform és a protestáns reformációra adott válasz keretében foglalkozott a könyvek ellenőrzésének kérdésével is. A zsinat a kérdés végleges rendezését a Szentszékre bízta. Az ennek eredményeként megjelent, 1564-es tridenti Indexet IV. Piusz pápa hirdette ki. Ez lett a későbbi római Indexek szerkezetének és szabályozásának egyik alapja.

A tridenti Index jelentős újítása az volt, hogy nemcsak tiltott műveket sorolt fel, hanem általános szabályokat is adott. Ezek meghatározták, hogy mely művek tiltottak önmagukban, melyek szorulnak javításra, milyen feltételekkel olvashatók bizonyos bibliafordítások, hogyan kell eljárni a könyvek előzetes vizsgálatakor, valamint milyen engedélyek szükségesek a tiltott könyvek olvasásához vagy birtoklásához.

A tridenti szabályok szerint egyes művek nem végleges és feltétlen tilalom alá estek, hanem csak addig, amíg ki nem javították őket. Ezt fejezték ki a donec corrigatur („amíg ki nem javítják”) vagy donec expurgetur („amíg meg nem tisztítják”) formulák. Ez a gyakorlat vezetett az Index expurgatorius, vagyis a javítandó, megtisztítandó könyvek jegyzékének kialakulásához.

Az Index Kongregáció

V. Piusz pápa 1571-ben hozta létre az Index Kongregációt, latin nevén Sacra Congregatio Indicis Librorum Prohibitorum. Feladata a tiltott könyvek jegyzékének karbantartása, az újonnan bejelentett művek vizsgálata, a tilalmi döntések előkészítése és a könyvolvasási engedélyek kezelése volt. A kongregáció bíborosokból, tanácsosokból, referensekből és más tisztviselőkből állt. Ülésein részt vett a pápai udvar teológusa, a Magister Sacri Palatii is, aki hagyományosan a domonkos rendhez tartozott.

A római Index Kongregáció nem volt azonos a spanyol vagy portugál inkvizícióval. Schwedt hangsúlyozza, hogy a római Index Kongregáció és a római inkvizíció szervezetileg nem kapcsolódott a spanyol és portugál inkvizíciós hatóságokhoz, amelyek saját jogrendjük és királyi egyházpolitikai viszonyaik alapján külön könyvtilalmi jegyzékeket is kiadtak.

A kongregáció döntései pápai jóváhagyást igényeltek. Az Indexre tétel történhetett az Index Kongregáció, a Szent Officium, más római kongregáció vagy közvetlen pápai rendelkezés útján. A döntés súlya, formája és szankciója attól függött, milyen hatóság és milyen jogi formában hozta meg a tilalmat.

VIII. Kelemen, VII. Sándor és XIV. Benedek reformjai

VIII. Kelemen pápa 1596-ban újabb Indexet adott ki. Ez a korábbi tridenti szabályokat megerősítette, és részletesebb utasításokat tartalmazott a könyvek tiltására, javítására és nyomtatására vonatkozóan. A 17. században a tilalmi döntések részben új kiadásokban, részben külön dekrétumokban jelentek meg. VII. Sándor pápa 1664-es Indexe formai szempontból fontos állomás volt, mert a korábbi döntéseket egységesebb, alfabetikusabb rendszerbe foglalta.

A könyvvizsgálati eljárás történetének egyik legfontosabb dokumentuma XIV. Benedek pápa 1753. július 9-én kiadott Sollicita ac provida kezdetű konstitúciója volt. Ez részletes szabályokat adott a Szent Officium és az Index Kongregáció számára a könyvek vizsgálatára. A szabályok előírták, hogy a vizsgálatot hozzáértő, az adott nyelvet és tudományterületet ismerő bírálók végezzék, tartózkodjanak a részrehajlástól, és ítéletüket ne magánvélemény, iskolaérdek vagy személyes ellenszenv, hanem a katolikus tanítás alapján alakítsák ki.

A Sollicita ac provida szerint katolikus szerző művét nem lehetett egyetlen bíráló véleménye alapján elítélni. Ha az első bíráló tilalmat javasolt, második bírálatot kellett kérni; eltérő vélemény esetén harmadik vizsgáló is bekapcsolódhatott. Javíthatónak ítélt művek esetében lehetőség volt arra, hogy a szerző módosított kiadást készítsen, és a tilalom helyett vagy mellett a donec corrigatur formula szerepeljen.

XIII. Leó reformja

A 19. század végére az Index szabályrendszerét sokan túl bonyolultnak, egyenetlennek vagy a megváltozott könyvpiaci viszonyokhoz képest korszerűtlennek tartották. XIII. Leó pápa 1897. január 25-én adta ki az Officiorum ac munerum kezdetű apostoli konstitúciót, amely újrarendezte a könyvtilalomra és könyvvizsgálatra vonatkozó általános szabályokat. Az ennek alapján kiadott 1900-as Index eltörölte a korábbi általános tridenti szabályokat, és új, egységesebb könyvjogi rendszert vezetett be.

Az 1900-as Index két fő részből állt. Az első rész az apostoli konstitúciókat és általános szabályokat tartalmazta, különösen az Officiorum ac munerum és a Sollicita ac provida rendelkezéseit. A második rész a név szerint tiltott könyvek katalógusa volt. Hilgers és Betten hangsúlyozta, hogy ez a katalógus nem jelentette valamennyi tiltott könyv teljes felsorolását, mivel az általános szabályok alapján bizonyos művek akkor is tiltottak lehettek, ha név szerint nem szerepeltek a jegyzékben.

A Szent Officium és a 20. század

X. Piusz pápa 1908-as kúriareformja pontosította a római kongregációk hatáskörét. Az Index Kongregáció a könyvügyekben továbbra is fontos szerepet kapott, de a hit védelmével kapcsolatos ügyekben a Szent Officiummal szorosabban együttműködött.

XV. Benedek pápa 1917. március 25-én megszüntette az Index Kongregációt, és feladatait a Szent Officiumra ruházta. Ugyanebben az évben lépett hatályba az 1917-es egyházi törvénykönyv, amely a könyvtilalom és könyvvizsgálat szabályait kánonjogi formában is tartalmazta. A vonatkozó kánonok különbséget tettek az általánosan tiltott könyvkategóriák, a név szerint tiltott művek, az egyházi jóváhagyást igénylő vallási művek, valamint a tiltott könyvek olvasásához szükséges engedélyek között.

Az Index utolsó hivatalos kiadása 1948-ban jelent meg. A Magyar Katolikus Lexikon szerint az utolsó kiadás az indexre tétel szabályai, az 1917-es kánonjogi előírások és a Szent Officium instrukciója mellett az 1600-as évektől kifejezetten betiltott közel 4000 mű címjegyzékét tartalmazta. Sheridan adatai szerint az 1948-as utolsó kiadás 4126, 1600 és 1948 között megjelent könyvet sorolt fel; ezek közül 1331 a 17. századból, 1186 a 18. századból, 1354 a 19. századból, 255 pedig az 1900 és 1948 közötti időszakból származott.

A tiltás típusai és az eljárás

Általános és különös tilalmak

Az Index rendszerében megkülönböztették az általános szabályok alapján tiltott műveket és a név szerint jegyzékbe vett műveket. Egy könyv tehát kétféleképpen lehetett tiltott:

• ha tartalma olyan kategóriába esett, amelyet az egyházi könyvjog általánosan tiltott;
• ha az illetékes római hatóság külön dekrétummal felvette az Indexre.

A különös dekrétumok többféle formulát alkalmaztak. A damnatur vagy hasonló formula a mű elítélését jelentette. A donec corrigatur azt jelezte, hogy a mű javításig tiltott, a donec expurgetur pedig azt, hogy a kifogásolt részek törléséig vagy javításáig nem használható. Előfordult, hogy egy ügyet elhalasztottak, vagy a művet nem tiltották be.

A vizsgálat menete

A könyvek vizsgálata rendszerint bejelentés alapján indult. A bejelentést püspökök, apostoli követek, egyházi intézmények, egyetemek vagy magánszemélyek is megtehették. A bejelentésnek lehetőleg nemcsak a mű címét és szerzőjét, hanem a kifogás okát is tartalmaznia kellett.

A vizsgálat során a titkár vagy az illetékes tisztviselő előzetesen megállapította, hogy az ügy érdemes-e részletes vizsgálatra. Ezután a könyvet egy vagy több hozzáértő bíráló tanulmányozta. A bírálóknak a kifogásolt helyeket pontosan meg kellett jelölniük, de a mű esetleges értékeit is figyelembe kellett venniük. A bírálatokat a kongregáció tanácsosai, majd a bíborosok tárgyalták, végül a döntés pápai jóváhagyás után vált kihirdethetővé.

A katolikus apologetikai szakirodalom a Sollicita ac provida szabályait az Index eljárási méltányosságának bizonyítékaként értékelte. A kritikus történetírás ugyanakkor rámutatott, hogy az eljárás titkossága, a szerzők korlátozott védekezési lehetőségei és a döntések gyakorlati következményei sok esetben feszültséget okoztak, különösen tudósok, teológusok és katolikus írók körében. Az Index megítélése ezért a katolikus történetírásban és a modern egyháztörténetben is vitatott maradt.

Engedélyek és felmentések

Tiltott könyvek olvasásához vagy birtoklásához külön engedélyre lehetett szükség. Ilyen engedélyt meghatározott egyházi hatóságok adhattak, például a Szentszék illetékes kongregációi, egyes püspökök vagy más felhatalmazott személyek. Az engedélyt jellemzően kutatási, apologetikai, lelkészi, tudományos vagy hivatali okból lehetett kérni. Az engedélyezett személynek a tiltott könyveket úgy kellett őriznie, hogy azok illetéktelenek kezébe ne kerüljenek.

Bibliafordítások és vallási művek

Az Index történetének egyik gyakran félreértett területe a bibliafordítások kérdése. Az egyházi tilalom nem a Biblia általános olvasását vagy a Szentírás puszta birtoklását tiltotta, hanem elsősorban azokat a kiadásokat és fordításokat érintette, amelyeket az egyházi hatóságok teológiailag megbízhatatlannak, jegyzeteikben vitatottnak vagy az egyházi jóváhagyás hiánya miatt veszélyesnek ítéltek. Különösen a reformáció korában a bibliafordításokhoz gyakran felekezeti jegyzetek, magyarázatok és vitairatok kapcsolódtak, ezért a kérdés nem pusztán fordítási, hanem tanításbeli és felekezeti ügy volt.

A tridenti és későbbi szabályok bizonyos feltételekkel engedélyezték a bibliafordítások használatát, különösen teológiai vagy biblikus tanulmányok céljára. A népnyelvű fordítások esetében az egyházi jóváhagyás, valamint az egyházatyákra és katolikus szerzőkre támaszkodó jegyzetapparátus fontos feltétel volt. A 19–20. században a katolikus bibliafordítások egyre szélesebb körben terjedtek, és a modern katolikus biblikus megújulás keretében a Szentírás olvasása mindinkább a hívek vallási életének támogatott részévé vált.

Földrajzi érvényesülés és állami kapcsolatok

Az Index gyakorlati hatása országonként eltérő volt. A pápai államban és egyes katolikus országokban a tilalmakat világi eszközökkel is kikényszeríthették. Másutt az Index inkább egyházi fegyelmi norma maradt, amelynek betartása a hívek lelkiismeretére, a püspökök figyelmeztetéseire és a katolikus intézmények fegyelmi rendjére támaszkodott.

Franciaországban a római Index érvényesülése sajátos volt, mivel a gallikanizmus és a francia állam könyvpolitikája miatt a királyi, parlamenti és egyetemi cenzúra sokszor önálló úton járt. Spanyolországban és Portugáliában a helyi inkvizíciós hatóságok saját jegyzékeket adtak ki, amelyek nem voltak egyszerűen a római Index másolatai. A spanyol Index librorum prohibitorum et expurgatorum különösen az expurgálandó, vagyis javítandó részek részletes megjelöléséről vált ismertté.

A könyvtilalom nemcsak katolikus környezetben létezett. A kora újkorban protestáns fejedelemségek, városok, egyetemek és államok is alkalmaztak könyvcenzúrát, tiltójegyzékeket és sajtórendészeti intézkedéseket. Katolikus apologetikai szerzők, például Hilgers és Betten, ezt gyakran hangsúlyozták annak bemutatására, hogy a könyvek ellenőrzése a premodern és kora modern társadalmakban általános hatósági gyakorlat volt, nem kizárólag római katolikus sajátosság.

Az Index megszűnése

Az Index működése a 19. századtól egyre több bírálatot kapott. Kritikusai szerint akadályozta a tudományos kutatást, a teológiai megújulást és az egyházi értelmiség szabadabb vitáit. Védelmezői szerint viszont az egyház kötelessége volt a hívek védelme a hitre és erkölcsre veszélyesnek tartott irodalomtól. A vita különösen élessé vált a modernista válság, majd a 20. századi teológiai és biblikus megújulás idején.

A második vatikáni zsinat légkörében az Indexet egyre kevésbé tartották alkalmas eszköznek a modern kommunikációs és tudományos viszonyok között. A zsinat Gaudium et spes konstitúciója a kutatás és gondolkodás jogos szabadságáról beszélt, az Inter mirifica dekrétum pedig a társadalmi kommunikációs eszközökről adott tanítást. Az Index megszüntetését a Hittani Kongregáció 1966. június 14-i közleménye tette hivatalossá: a jegyzéknek többé nem volt egyházi törvényi ereje és hozzá kapcsolt cenzúrája, de a közlemény szerint erkölcsi figyelmeztető értéke megmaradt.

A Hittani Kongregáció 1966. november 15-i dekrétuma kimondta, hogy az 1917-es kánonjogi kódex 1399. és 2318. kánonjaihoz kapcsolódó korábbi tilalmak és büntetések hatályukat vesztették. Ez nem jelentette azt, hogy az egyház lemondott volna a könyvek és tömegtájékoztatási eszközök erkölcsi és hittani megítéléséről. Az 1983-as egyházi törvénykönyv 822–832. kánonjai továbbra is foglalkoznak a társadalmi kommunikációs eszközökkel, a vallási tárgyú művek kiadásával, az egyházi jóváhagyással és a püspökök felügyeleti feladatával.

Szerzők és művek az Indexen

Az Index nem volt állandó lista. Új művek kerülhettek rá, más művek pedig idővel lekerülhettek róla vagy javított kiadásban engedélyezhetők voltak. Egyes szerzőknek csak meghatározott művei szerepeltek rajta, másoknál az opera omnia, vagyis az összes mű tilalmát alkalmazták. Az opera omnia formula értelmezése idővel változott, és nem minden korszakban jelentette ugyanazt a gyakorlati kiterjedést.

Az Indexen több ismert filozófus, teológus, történész, politikai gondolkodó és szépirodalmi szerző művei is szerepeltek. Az alábbi táblázat nem teljes körű, hanem a történeti szakirodalomban gyakran említett példákat sorol fel.

Név	Élt	Foglalkozás	Megjegyzés
Bentham, JeremyJeremy Bentham	1748–1832	angol filozófus, jogelméleti író	egyes művei szerepeltek a jegyzékben
Bergson, HenriHenri Bergson	1859–1941	francia filozófus	művei a 20. századi Index-vitákban is szerepeltek
Berkeley, GeorgeGeorge Berkeley	1685–1753	ír filozófus és anglikán püspök	egyes művei szerepeltek a jegyzékben
Condorcet, Nicolas deNicolas de Condorcet	1743–1794	francia matematikus, filozófus	felvilágosodás kori szerzőként került tilalom alá
Alembert, Jean le Rond d’Jean le Rond d’ Alembert	1717–1783	francia matematikus, filozófus	az Enciklopédia köréhez kapcsolódó szerző
Defoe, DanielDaniel Defoe	1660–1731	angol író	egyes művei szerepeltek a jegyzékben
Descartes, RenéRené Descartes	1596–1650	francia filozófus, matematikus	több filozófiai műve került tilalom alá
Erigena, Johannes ScotusJohannes Scotus Erigena	kb. 810–kb. 877	ír filozófus	középkori teológiai-filozófiai viták miatt
Fénelon, FrançoisFrançois Fénelon	1651–1715	francia érsek, teológus	a quietizmus körüli vitákhoz kapcsolódóan
Flaubert, GustaveGustave Flaubert	1821–1880	francia író	szépirodalmi művek erkölcsi megítélése kapcsán
Foscolo, UgoUgo Foscolo	1778–1827	olasz költő	egyes művei szerepeltek a jegyzékben
Grotius, HugoHugo Grotius	1583–1645	holland jogtudós	vallási és jogfilozófiai művek miatt
Holbach báró,Holbach báró	1723–1789	francia filozófus	materialista és valláskritikai írásai miatt
Heine, HeinrichHeinrich Heine	1797–1856	német költő	politikai és valláskritikai írásai miatt
Hugo, VictorVictor Hugo	1802–1885	francia író	több műve szerepelt a jegyzékben
Kant, ImmanuelImmanuel Kant	1724–1804	német filozófus	egyes filozófiai művei szerepeltek a jegyzékben
Miklós, KopernikuszKopernikusz Miklós	1473–1543	lengyel csillagász	a heliocentrizmus körüli 17. századi vitákhoz kapcsolódóan
Lamennais, Hugues-Félicité Robert deHugues-Félicité Robert de Lamennais	1782–1854	francia pap, teológiai és politikai író	liberális katolikus irányzathoz kapcsolódó viták miatt
Maimonidész,Maimonidész	1138–1204	zsidó filozófus	egyes művei keresztény teológiai viták összefüggésében
Michelet, JulesJules Michelet	1798–1874	francia történész	vallás- és egyháztörténeti értelmezései miatt
Mickiewicz, AdamAdam Mickiewicz	1798–1855	lengyel költő	egyes művei szerepeltek a jegyzékben
Honoré-Gabriel Riqueti de Mirabeau	1749–1791	francia politikus, író	forradalmi és politikai írásai miatt
Montaigne, Michel deMichel de Montaigne	1533–1592	francia esszéíró	egyes kiadásai szerepeltek a jegyzékben
Montesquieu,Montesquieu	1689–1755	francia filozófus	politikai és vallási nézetei miatt
Pascal, BlaiseBlaise Pascal	1623–1662	francia matematikus, filozófus	főként a janzenista viták összefüggésében
Renan, ErnestErnest Renan	1823–1892	francia vallástörténész, író	Jézus-életrajza és valláskritikai művei miatt
Rousseau, Jean-JacquesJean-Jacques Rousseau	1712–1778	francia filozófus	vallási, erkölcsi és politikai művei miatt
Spinoza, BaruchBaruch Spinoza	1632–1677	holland filozófus	teológiai-politikai művei miatt
Swedenborg, EmanuelEmanuel Swedenborg	1688–1772	svéd misztikus	vallási tanai miatt
Taine, HippolyteHippolyte Taine	1828–1893	francia történész és kritikus	egyes művei szerepeltek a jegyzékben

Egyes szerzők esetében teljes vagy majdnem teljes életművet érintő tilalmat alkalmaztak. Ilyen példaként szokás említeni többek között Giordano Bruno, Thomas Hobbes, David Hume, Pierre-Joseph Proudhon, Voltaire, Émile Zola, Anatole France és Maurice Maeterlinck műveit. A szépirodalmi művek tilalma sok esetben nem dogmatikai, hanem erkölcsi vagy valláskritikai szempontokra hivatkozott.

Az Indexen szerepeltek nem keresztény vallási művek, például a Talmud vagy a Korán egyes kiadásai, illetve hozzájuk kapcsolódó művek is. Ezek esetében a döntések történeti összefüggése eltérő volt: egyes esetekben teológiai viták, máskor polemikus vagy politikai szempontok, illetve helyi állami-egyházi konfliktusok játszottak szerepet.

Magyar vonatkozásban az Indexen szerepelt többek között Kollár Ádám Ferenc és Bölöni Farkas Sándor egyes műve, valamint Prohászka Ottokár három írása is. Prohászka esete különösen mutatja, hogy az Indexre tétel nem kizárólag nem katolikus vagy kifejezetten egyházellenes szerzőket érinthetett: katolikus papok, teológusok, sőt püspökök művei is tilalom alá kerülhettek, ha a római hatóságok tanításbeli vagy módszertani veszélyt láttak bennük.

Magyarországi vonatkozások

Magyarországon a könyvtilalom kérdése a reformáció korában jelent meg erőteljesebben. II. Lajos magyar király 1524-ben rendeletet intézett Nagyszeben városához, amely Luther Márton könyveinek felkutatását és elégetését írta elő. Ugyanebben az időszakban Szalkai László esztergomi érsek is hasonló intézkedéseket sürgetett Szeben és Brassó papságánál.

A 16. században a vallási megosztottság, a reformáció, az Erdélyi Fejedelemség sajátos felekezeti viszonyai és a Habsburg-uralkodók valláspolitikája miatt a könyvek ellenőrzése nem pusztán egyházi, hanem állami és rendi politikai kérdés is volt. Miksa magyar király 1570 körül az unitárius és zwingliánus-református iratok ellen is fellépett.

A magyar katolikus szakirodalomban a 19–20. század fordulóján több önálló mű is foglalkozott az egyházi könyvtilalommal és könyvbírálattal. Ide tartozik Simon György, Schermann Egyed, Géczy József és Müller Lajos munkája. Ezek a művek jellemzően katolikus apologetikai és kánonjogi nézőpontból íródtak, de fontos forrásai annak, hogy a magyar katolikus gondolkodás miként értelmezte az Index célját, jogi szerkezetét és a sajtószabadsággal kapcsolatos vitákat.

Index expurgatorius

Az Index librorum prohibitorum különbözött az Index librorum expurgandorum vagy Index expurgatorius intézményétől. Míg az előbbi a tiltott könyvek jegyzéke volt, az utóbbi azon művek listája vagy javítási útmutatója, amelyek nem feltétlenül egészükben voltak tiltottak, hanem csak bizonyos részeiket kellett törölni, javítani vagy módosítani.

Az expurgáció különösen a spanyol és portugál könyvfegyelmi rendszerben vált jelentőssé. A gyakorlat mögött az a megfontolás állt, hogy egy mű tudományos, nyelvi vagy történeti értéke miatt használható maradhat, ha a hit- vagy erkölcstani szempontból kifogásolt részeket eltávolítják. Ezzel szemben a teljes tilalom az egész mű olvasását vagy birtoklását korlátozta.

Historiográfiai megítélése

Az Index megítélése a történetírásban és a közgondolkodásban erősen vitatott. A felvilágosodás kori, liberális, antiklerikális és később marxista történetírás gyakran a szellemi szabadság elnyomásának jelképét látta benne. A katolikus apologetikai irodalom ezzel szemben az Indexet a hívek lelki védelmét szolgáló fegyelmi eszköznek tekintette, és azt hangsúlyozta, hogy minden törvényes közösségnek joga van védeni tagjait az általa súlyosan veszélyesnek tartott szellemi hatásoktól.

A modern egyháztörténeti kutatás általában nem az egyszerű „sötétség” vagy „haladásellenesség” kategóriáival írja le az Indexet, hanem a kora újkori kommunikációs ellenőrzés, a nyomtatott nyilvánosság, a felekezeti konfliktusok és a pápai központosítás történeti összefüggésében vizsgálja. Schwedt az Indexet a pápai kommunikáció-ellenőrzés történeti eszközeként értelmezi, amelyben a 16. századtól a 20. század közepéig változó formák és intenzitások jelentek meg.

Az Index tényleges hatásáról nincs egységes történészi álláspont. Egyes szerzők szerint jelentős szerepet játszott a katolikus hívek olvasmányainak formálásában, mások szerint tényleges hatékonysága földrajzilag és társadalmilag korlátozott volt, különösen ott, ahol a világi hatalom nem támogatta a római tilalmakat. Sheridan szerint az Index hírneve sokszor nagyobb volt, mint tényleges gyakorlati képessége arra, hogy megakadályozza a tiltott könyvek olvasását.

Az Index bírálatának egyik visszatérő eleme, hogy ismert tudósok, filozófusok és irodalmi szerzők művei is felkerültek a jegyzékre. Az apologetikai válasz erre rendszerint az volt, hogy a tilalom nem a szerző egész szellemi teljesítményének történeti vagy irodalmi értékéről döntött, hanem arról, hogy az adott mű a katolikus hit és erkölcs szempontjából veszélyesnek minősült-e. A modern történeti értékelés mindkét szempontot figyelembe veszi: az Index egyszerre volt belső egyházi fegyelmi eszköz és a modern kutatási, sajtó- és lelkiismereti szabadság kialakulásával egyre nehezebben összeegyeztethető intézmény.

Köznyelvi jelentés

Az „indexre tesz” kifejezés a magyar köznyelvben is elterjedt, és általában valamely mű, személy vagy vélemény tiltását, mellőzését, bojkottját vagy nemkívánatossá nyilvánítását jelenti. A kifejezés eredeti egyházi-jogi jelentése ennél szűkebb volt: a katolikus könyvfegyelem keretében hivatalosan tiltott könyvek jegyzékére való felvételt jelölte.

Források

• Francis S. Betten S. J: The Roman Index of Forbidden Books: Briefly Explained for Catholic Booklovers and Students. (angolul) St. Louis: B. Herder. 1909. Hozzáférés: 2026. április 29.  
• Géczy József: Az egyházi könyvtilalom és könyvbirálat. (magyarul) Nagyvárad: Szent László-Nyomda Részvénytársaság. 1915. Hozzáférés: 2026. április 29. Hittudományi doktori felavató értekezés  
• Joseph Hilgers S. J: Der Index der verbotenen Bücher: In seiner neuen Fassung dargelegt und rechtlich-historisch gewürdigt. (németül) Freiburg im Breisgau: Herder. 1904. Hozzáférés: 2026. április 29.  
• Müller Lajos S. J: A római Index: Nevezetesebb tiltott könyvek jegyzéke. A könyvbírálatról és a könyvtilalomról szóló legújabb egyházi törvények ismertetésével. (magyarul) Budapest: Magyar Kultúra. 1926. Hozzáférés: 2026. április 29.  
• Franz Heinrich Reusch: Der Index der verbotenen Bücher. (németül) Bonn: Max Cohen & Sohn. 1883–1885.  
• Dr. Schermann Egyed: Az egyházi könyvtilalom és könyvbírálat magyarázata: Kivonat a szerzőnek ugyaníly című nagyobb művéből. (magyarul) Budapest: Szent István Társulat. 1908. Hozzáférés: 2026. április 29.  
• Schwedt, Herman H. (1987). "Kommunikationskontrolle durch den römischen „Index der verbotenen Bücher". Facetten eines vieldiskutierten Phänomens". Communicatio Socialis (német nyelven). 20 (4): 327–338. Hozzáférés: 2026. április 29..
• Sheridan, Daniel P. (2006). "The Catholic Case: The Index of Prohibited Books". Journal of Hindu-Christian Studies (angol nyelven). 19 (1): 22–26. doi:10.7825/2164-6279.1363. Hozzáférés: 2026. április 29.. {{cite journal}}: |article= ignored (súgó)
• Simon György: Az egyházi könyvtilalom és könyvbirálat különös tekintettel XIII. Leo pápa „Officiorum ac munerum” kezdetű konstitucziójára. (magyarul) Veszprém: (kiadó nélkül). 1898. Hozzáférés: 2026. április 29.  
• Robin Vose: The Index of Prohibited Books: Four Centuries of Struggle over Word and Image for the Greater Glory of God. (angolul) (hely nélkül): Reaktion Books. 2022.  
• Jesús Martínez de Bujanda; Marcella Richter: Index des livres interdits. XI: Index librorum prohibitorum, 1600–1966. (franciául) Sherbrooke; Genève: Centre d’Études de la Renaissance; Droz; Médiaspaul. 2002.  

További információk

• Magyar katolikus lexikon I–XVII. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. Budapest: Szent István Társulat. 1993–2014. ISBN 963-361-626-3   Index librorum prohibitorum
• Joseph Hilgers (1910). "Index of Prohibited Books". The Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Robert Appleton Company.
• Joseph Hilgers (1908). "Censorship of Books". The Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Robert Appleton Company.
• "Notification regarding the abolition of the Index of books" (angol nyelven). Sacred Congregation for the Doctrine of the Faith. 1966. június 14.
• "Decree regarding canons 1399 and 2318" (angol nyelven). Sacred Congregation for the Doctrine of the Faith. 1966. november 15.
• Az 1559-es Index fakszimiléje Archiválva 2010. február 10-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Az 1948-as Index szövege Archiválva 2015. szeptember 1-i dátummal a Wayback Machine-ben
• A tridenti könyvszabályok angol fordítása, Fordham University, Internet History Sourcebooks Project
• Francis S. Betten S. J.: The Roman Index of Forbidden Books, Project Gutenberg

Kapcsolódó szócikkek

• Cenzúra
• Index Kongregáció
• Hittani Kongregáció
• Imprimatur
• Nihil obstat
• Inkvizíció
• Tridenti zsinat
• Kánonjog
• Sajtószabadság