Katharok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az „okcitán kereszt” vagy „Languedoc-i kereszt”, a kathar mozgalom egyik jelképe. A kereszteshadjáratot megelőző időben a Saint-Gilles grófok, Toulouse és Languedoc grófjainak címerében szerepelt

Katharoknak (katarok, katárok) nevezték a 10. század közepén a dél-franciaországi Languedocban feltűnő, gnosztikus, dualista alapállású, az egyház részéről eretneknek nyilvánított vallási mozgalom tagjait. Egyik legkorábbi dél-franciaországi központjukról, Albiról albigenseknek is nevezték őket.

Etimológia[szerkesztés]

Nevüket a görög „katharosz” = „tisztultak” (tiszta, tökéletes) szóból eredeztetik.

A francia skolasztikus Alanus ab Insulis a nevüket a latin „cattus” = „macska” szóból származtatta, a mozgalomnak az eretnekséggel és boszorkánysággal való összekapcsolása érdekében. (Szerinte a katharok 'macskacsókolgatók' voltak.)

A kathar elnevezés szolgál alapjául a német Ketzer (eretnek) kifejezésnek. A név első írásos emléke a Kölnben, 1181-ben Eckbert von Schönau bencés apát által az eretnekségről írt „Hos nostra germania catharos appellat” című könyvében található.

Eredetük[szerkesztés]

A paulikiánus mozgalom terjedése
Egykori bogumil szentély Boszniában, Travnik

Róluk először a Vigeoi-ból való Geoffroy du Breuil 1181-ben írt krónikáiból tudhatunk. A mozgalom központja Toulouse és környéke volt, és tagjait gyakran „Bougres”-nak, azaz bolgároknak tartották, minthogy a trákiabéli bogumiloktól, végsősoron pedig az örmény paulikánusoktól eredt a tanításuk. Pontos adatokat a „Rituel cathare de Lyon” és a „Nouveau Testament en provençal” című írásaikon kívül csak a korabeli katolikus írásokból szerezhetünk, amely utóbbi források egy részének valóságtartalmát fenntartással kell kezelni.[1] Ugyanis az egyház képviselői a mozgalomnak mindenhol rossz hírét próbálták kelteni.[2] Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a római egyház szervezeti rendjét és világias életét tagadó csoportokba szerveződtek.

Az első katharok 1012 és 1020 között tűntek fel Limoux vidékén. 1022-ben Toulouse-ban sokukat kivégezték, de a délvidéken Aquitania hercege, William védelme alatt viszonylagos békességben éltek és sokakat meggyőztek a „tökéletesek”, mint például a Périgord-ban élő Bruysi Péter és Lausanne-i Henrik egyház- és társadalomellenes tanításai.

A katharok bogumil hittestvéreik mellett Boszniában is megjelentek, ahol a bogumilizmus államvallás volt. Végül a török uralommal ezek az eretnekek áttértek az iszlám hitre, megteremtve a muszlim bosnyák népet. A boszniai kathar egyház a 15. századra lényegében ki is pusztult.

Tanításaik, életvitelük[szerkesztés]

A katharizmus a gnosztikus, platonista és manicheus gyökereivel a bogumilok tanításain alapul, amely szerint két ellentétes, egyenlő hatalmú istenség volt. A szellemvilágot a jó, az anyagit a rossz Isten teremtette. Az első az Újszövetség Istene, míg a második az Ószövetség Istene, mely megalkotta az anyagot és a fizikai világot.[3][4][5] Az utóbbi, Rex Mundi ("A Világ Királya") néven is ismeretes,[6] a judaizmus Istenével azonosították[5] és a Sátánnal is összekapcsolták,[4] vagy pedig a Sátán apjának vagy a csábítónak hívták.[7] Minden látható anyagot, beleértve az emberi testet a Rex Mundi teremtette, az anyag ennélfogva bűnös, romlott volt. E nézet szerint az emberek éppenséggel angyalok, a Sátántól elcsábítva a mennyei háború előtt, és Sátán veresége miatt a mennyekből letaszítva egy örökkévalóságot kénytelenek eltölteni a gonosz Isten teremtette világ börtönében.[7]

A kathar tanítás szerint a tökéletes állapot eléréséhez az anyagi ént teljesen meg kell tagadni. Amíg ez nem lehetséges, az illető a reinkarnáció körforgásában ragad, arra kárhoztatva hogy a romlott Földön éljen.[8] Zoé Oldenbourg történész a katharokat "nyugati buddhistáknak" nevezte, a feltámadásról vallott felfogásuk hasonló lévén a buddhista újjászületés tanításához. [9]

Hitték, hogy a lelkek újjászületnek, hogy ettől az anyagi világtól elszakadnak és a test halála után az anyagtalan mennybe jutnak. Ezt az elszakadást, a világtól megrontatlan egyszerű élettel lehet elérni és az ilyen életet élőket „perfecti”-nek hívták (amit ma „igaz”-nak fordíthatnánk). Ezen igazaknak hatalmuk volt eltörölni egy személy bűneit, az anyagi világgal való kapcsolatát megszakítani, hogy ő halála után a mennybe mehessen. Az igazak, a korabeli egyház romlott és dúsgazdag életével élesen ellentétes, kifogástalan szegénységben éltek. A katharokat a kortársak többnyire hibátlan erényű embereknek írják le.

Nyílt és antagonisztikus dualizmust hirdettek, magasztalva a szellemet és lenézve a testit, az eredendő bűnnel terhelt fizikai világot. Ezzel saját véleményük szerint közelebb álltak Jézus eredeti tanításaihoz, mint a korabeli egyház.

Isten megismerésének lehetőségeit keresték, ez a gnószisz különleges, szent tudás. Az ismeretet azonban első kézből kívánták megszerezni, ezért a közvetítők (papok) létét feleslegesnek tartották. Ez magával vonja az egyházi hierarchia és tekintélyelv tagadását is.

Tisztelték Jézust, és követték az erkölcsi tanításait. Magukat jó keresztényeknek mondták, akik nem esküsznek, nem hazudnak, másokról rosszat nem beszélnek; nem ölnek sem embert, sem állatot, és semmit sem, amiben az élet lehelete van, továbbá, hogy megtartják az Úr Jézus Krisztus és az evangélium hitét, úgy, ahogy az apostolok tanították. [10]

Jézus istenemberi voltát, így a Szentháromság-tant tagadták, mivel nézetük szerint a jó Isten gonosz anyag formájában nem jött le a Földre. (Ez a gondolat a doketizmusnak nevezett gyökerekből fakad, amelynek lényege, hogy az ember anyagi testében egy isteni szikra van bebörtönözve és az anyagi testet egy kisebb gonosz istenség (dimiurge) pontosan e célból hozta létre, hogy az ember ne láthassa isteni eredetét, azaz hogy az emberiséget lényegében szendergésben, félálomban tartsa. Más szóval, doketisták úgy gondolták, hogy a test romlékony, a lélek pedig örökké való, ezért Krisztus teste és annak keresztre feszítése számukra csak egy illúzió volt, azaz nem a valóságnak tűnő valótlanságot nevezték illúziónak, hanem az időhöz kötött, csak ideiglenesen létező, azaz romlandó létezéseket. Minthogy a testet csupán ideiglenesen létezőnek tartották, a korukbeli ortodox nézeteket vallók úgy vélték, hogy tanításaik aláássák a halottakból való feltámadás és a teremtett anyag jóságába vetett hit fontosságát, így a Kr. u. első évezred ökumenikus tanácsai a doketizmust teljes egészében elvetették, de a hivatalos egyházi tanítások felszíne alatt gondolatai a népek körében megmaradtak.

S a gonosz testről alkotott nézetik miatt tagadták Jézus feltámadását is. Egyes kathar közösségek szerint két Jézus volt: egy "gonosz Jézus" fizikai testtel az anyagi világból, hamis messiás és Mária Magdolna buja szeretője,[5] és egy "jó Jézus", aki Szent Pál testét foglalta el.[5] Egy 13. századi ciszterci szerzetes, Pierre des Vaux-de-Cernay írta róluk e nézeteket.[5] Emellett sok más, szintén korabeli nézet is volt Jézus Krisztus természetét illetően.

Szent irataik közé tartozott az Újszövetség, emellett feltételezhetően a "Titkos vacsora evangéliuma" (wd) c. bogumil irat, valamint a bizonyosan kathar eredeti mű, " A két princípium könyve" (Liber de duobus principiis).[11] Az Ószövetséget pár könyv kivételével a Gonosznak tulajdonították.[7]

A consulamentumon (bűnbocsánaton) kívül (ami önmagában is főben járó eretnekségnek számított) semmilyen más szentségben nem hittek. A nőket teljes mértékben egyenrangúaknak tekintették, mert számukra a fizikai különbségek lényegtelenek voltak. Az egyik leginkább társadalomellenes gondolatuk az volt, hogy az esküt bűnnek tartották. [megj. 1] Ez a hit az egész akkori társadalom alapjait veszélyeztette, hiszen az általános írástudatlanságban csaknem minden üzleti megegyezés, és hűbéri kapcsolat az eskün alapult.[12]

Nem tiltották a házasságot, de a házasélet, a nemzés (újabb lelkeknek a bűnös világra való hozatala) számukra elítélendő volt. A földi létet egyfajta próbatételként fogták fel, amivel győzedelmeskedhetnek a gonosz felett. Bűneinek eltörlése után, a hívő gyakran teljes böjtöt tartott a „bepecséltetett” tisztaságának megőrzésére.

Gyakoroltak egyfajta Szentlélek keresztséget is, amit csak a legelhatározottabb hívőknél használtak. Az ilyen módon beavatottak „Parfait”-vé, „Perfect”-té, azaz hibátlanná, tökéletessé váltak, és életüket vegetáriánus, nemi élettől mentes, vándor tanítókként, a kathar közösségek vezető példaképeiként élték le.

A kisszámú beavatott hittudósaik, akiket „bons hommes” = „jó emberek”-nek hívtak és „Perfecti”-nek („igaz”) tartottak, felesküdtek arra hogy teljes nőtlenségben élnek, nem esznek húst, minden héten böjtölnek néhány napot és egy bizonyos számú „pater noster”-t (miatyánkot) imádkoznak minden nap. Ezen erények által követőik, akiket „megtértek”-nek hívtak, a perfectiket anyagtalan angyaloknak tekintették, de a mögöttük lévő tömegek egyáltalán nem voltak a hit dolgaiba beavatva, azaz minden erkölcsi tilalomtól, vallási kötelezettségtől szabadon élhettek és az egyetlen követelmény velük szemben csupán az volt, hogy haláluk előtt a Lélek általi keresztséggel váljanak igazzá. A bűnök eltörlése általában a halálukon lévőkön volt gyakorolva víz nélkül és a katharok azt a Szentlélek keresztségének tartották és körülbelül a katolikusok utolsó kenetének felelt meg.

A gyakorlataik gyakran ellentmondtak a katolikus egyház üzleti tevékenységeinek, különösen az evangéliumi szegénység, továbbá a papok erkölcsi jellegének kérdésében. A katharok úgy gondolták, hogy mindenkinek olvasni kellene az Újszövetséget, az adott helyi nyelven.[3] (Emiatt később, 1229-ben a Toulouse-i szinódus kifejezetten elítélte a Biblia-fordításokat, sőt megtiltotta az embereknek a Biblia tulajdonlását.)

Összeütközés a katolikus egyházzal[szerkesztés]

A katharok kiűzése Carcassonne-ból 1209-ben,
miniatúra a Franciaország Nagy Krónikájából (Grandes Chroniques de France)

1147-ben III. Jenő pápa egy delegációt küldött a kathar elvekkel ’’fertőzött’’ dél-franciaországi vidékekre a fejlődő mozgalom megállítására, de az elszigetelt sikerek nem fedhették el e próbálkozások szegényes eredményeit. Hasonló eredményekkel jártak a következő 50 év kísérletei is. A nép körében a katharizmus reális alternatívát jelentett az egyházzal szemben, hiszen a becsületességet és toleranciát, erkölcsi tisztaságot és rugalmasságot nem csak ígérte, hanem alkalmazta is.

III. Ince pápa 1198-ban elhatározta, hogy megoldja a kialakult helyzetet. Először békés térítéssel próbálkozott, pápai legátusokat küldvén a térségbe, akiknek nemcsak a katharokkal kellett megmérkőzniük, hanem az őket védelmező nemesekkel, az őket tisztelő köznépekkel, és a helyi hatalmukat féltő püspökökkel is. E delegációk különleges felhatalmazásukkal felfüggesztették a bíborosok hatalmát, és az egyházból kiközösítették a nemeseket. 1204-ben a pápa több püspököt felfüggesztett Occitániában;[13] 1205-ben új Toulouse-i püspököt nevezett ki Folquet (wd) személyében, aki előtte trubadúr volt. 1206-ban Acebói Diego és segédje, a későbbi Szt. Domonkos térítésbe kezdtek Languedocban; ennek részeként katolikus-kathar vitákat rendeztek Verfeil, Servian, Pamiers, Montréal és más városokban.

Domonkos először 1203-ban találkozott és vitázott a katharokkal. Tanulságként azt vonta le, hogy csakis az igazi életszentséget, alázatot és aszketizmust felmutatók nyerhetnek meg igazán kathar hívőket. Az intézményes egyház képviselői többnyire nem rendelkeztek e spirituális minőségekkel.[14] Ezután Domonkos megalapította a Domonkos-rendet, mely fő célja az ’eretnekség’ elleni harc volt.[15] [megj. 2]

Keresztesháború ellenük[szerkesztés]

1208-ban Toulouse grófja megígérte, hogy felszámolja birtokain az eretnekséget, de ténylegesen nem tett semmit. Pierre de Castelnau (wd) pápai legátus ezért megrótta, sőt heves vita után kiátkozta a nemesurat. Később Castelnau-t meggyilkolták.

Erre III. Ince pápa levelet írt VIII. (Oroszlán) Lajosnak, a francia uralkodónak (és még számos más nagyúrnak Franciaországban), amelyben felszólította őket, hogy birtokaikon erőszakkal nyomják el az eretnekséget. A katharok és támogatóik teljes vagyona és minden földje az elfoglalóké lehet, valamint az eretnekűzők ugyanazokban a kedvezményekben és feloldozásban részesülnek, mintha a Szentföldön hadakoznának. Az egyházi áldással az északi bárók nagy igyekezettel indultak el a délvidékre.

Amikor 1209-ben Béziers város ostrománál Simon de Montfort hadvezér megkérdezte a pápai legátust, Arnaud Amaury (wd) (Amalric) ciszterci szerzetest, cîteaux-i főapátot, hogy miképpen különböztessék meg a város katolikusait a katharoktól. Ő állítólag [16] ezt válaszolta: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.”[17]

(E gyakori idézet a Heisterbach-i Cesarius nevű ciszterci priortól van, aki azt állította, hogy az eretnekek Újtestamentumokat szentségtelenítettek meg és dobáltak le a város falain.[18] Megjegyzendő, hogy a 13. század elején járunk, jóval a könyvnyomtatás európai feltalálása előtt, amikor 1-1 Újtestamentum igen ritka volt, ráadásul a katharoknak is szent könyve volt.)

Arnauld Amaury abbé a város legyilkolásáról így számolt be a pápának:

Amíg a tárgyalások tartának arra nézvést, hogy kiengedjék a városból a magukat katolikusnak tartókat, a szolgák és egyéb alacsonyrangú személyek, ahelyett hogy parancsra vártak volna, megtámadták a várost. Megdöbbenésünkre, kiáltozván "fegyverbe, fegyverbe!" két három óra alatt átkelének az árkokon-falakon és Beziérs a miénk lett. Az embereink nem kegyelmeztek senkinek, kortól, nemtől rangtól függetlenül mindenkit kard élére hánytak. Utána az egész várost kifosztották majd felégették. ...[19]

1215-ben a Katolikus Egyház püspökei összegyűltek a IV. Lateráni Zsinaton. A megbeszélések részben a kathar eretnekségről szóltak.[20] A lateráni zsinat az államot használta fel arra, hogy megbüntessék a vallási széthúzókat, és szintén felhatalmazta az államot, hogy elkobozza a katarok földjét és vagyontárgyait, ami szép ösztönzést adott az állami tisztviselőknek a katolikus egyház igényeinek kielégítésére. [3]

A III. Ince által megindított hadjáratok 20 évig, 1209-től 1229-ig tartottak. Az emberek számára vonzó volt, hogy nem kellett a Szentföldig menni az üdvözülésért, illetve hogy a győzelem után megkapják a kathar nemesek birtokait,[21] a francia uralkodó számára pedig az, hogy hatalmát kiterjesztheti a Pireneusok felé is.[21]

Számos történész ezt a keresztesháborút népirtásnak nevezi;[22][23] kathar áldozatainak számát 200 ezer és 1 millió fő közé teszik.[24][25] A mód, ahogy a katharokat megsemmisítették, az egyháztörténet legsötétebb részei közé tartozik.[21]

Későbbi sorsuk[szerkesztés]

Az eretnekségüket megbánóknak egy ideig sárga keresztet kellett ruhájukon viselni.[26]

A hivatlos háború véget ért 1229-ben, a francia király elkobozta a Toulouse grófjainak minden vagyonát, valamint a Trencavelek összes birtokát. Languedoc hercegeinek függetlensége a múltté lett. De a katharizmus még nem volt véglegesen elfojtva, katolikus erők továbra is nyomoztak utánuk. [27]

A középkori inkvizíciót 1229-ben alapították a maradék katharok ellen.[28] Toulouse, Albi és Carcassonne vidékén működött a 13. század folyamán és 14. század nagy részében, és sikerrel vette föl a harcot a katharizmus ellen, a mozgalmat nagyrészt a föld alá szorítva.[28] Amikor a domonkosok átvették az inkvizíciót, a katharok helyzete csak rosszabbodott.[3] Akik nem vonták vissza nézeteiket, máglyán égették meg őket,[29] akik visszavonták, megkülönböztetésül fehér alapon sárga keresztet kellett egy ideig viselniük.

A kathar mozgalom teljesen csak 1330 körül szűnt meg létezni Franciaorszában.[21] 1330 után az inkvizíció feljegyzései már nem tartalmaztak katharok elleni eljárásokat.

Emlékezetük[szerkesztés]

Némelyek szerint, a legendás hírű Christian Rosenkreutz (1378–1484) (ha egyáltalán hitelt adhatunk létezésének), aki 1407-ben alapította meg a szabadkőművesek elődjének tartott Rózsakeresztesek Rendjét, kathar volt. Vannak akik kétségbe vonják annak lehetőségét, hogy a katharok még létezhettek ebben az időben, bár eltitkosodott kultúrájuk nem zárja ki ennek lehetőségét.

Mindenesetre az 1638-ban írt A Múzsák Siralmai-ban Adamson ezt írja:

Amit előre vetítünk az lázadó illetlenség,
mert mi vagyunk a Rózsakereszt atyafiai.
Miénk az Építő Szó és a második látás,

a jövő dolgait pontosan mondhatjuk.

  • A mozgalomról írta Nikolaus Lenau Az albigensek című eposzát
  • A katharok kiirtásáról szól Illyés Gyula: Tiszták című drámája
  • Ugyanezt a témát dolgozza fel a brit Iron Maiden heavy metal együttes egyik 2003-as dala, a Montségur is.

Képek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Klaniczay Gábor: Boszorkányok, bűnbakok: HOGYAN MŰKÖDIK A VÁDASKODÁS LOGIKÁJA?
  2. Nyelv es Tudomany: bugrisok es buzik
  3. a b c d Cathars & Albigenses: What Was Catharism? What did Cathars Believe?. About Religion
  4. a b James Wasserman The Templars and the Assassins: The Militia of Heaven Simon and Schuster 2001 ISBN 978-1-594-77873-5 page
  5. a b c d e The History of the Albigensian Crusade. Boydell Press, 10–11. o. (2002. február 17.). ISBN 9780851158075 
  6. The Secret Legacy of Jesus: The Judaic Teachings That Passed from James the Just to the Founding Fathers. Simon and Schuster (2009. február 17.). ISBN 9781594779213 
  7. a b c The Cathars, Heresy and Authority in Medieval Europe. University of Pennsylvania Press, 108. o. (1980) 
  8. O'Shea
  9. Maseko
  10. Cathars & Albigenses: What Was Catharism?
  11. The Gnostic Bible, Google Books.
  12. "Cathars rejected the giving of oaths as wrongful; an oath served to place one under the domination of the Demiurge and the world. To reject oaths in this manner was seen as anarchic in a society where illiteracy was wide-spread and almost all business transactions and pledges of allegiance were based on the giving of oaths." Morris Silver, Economic Structures of Antiquity (Greenwood Press, 1995), p. 10.
  13. Alphandéry
  14. Johnson 251. o.
  15. Maxwell-Stuart 105. o.
  16. A történetíró, Caesarius ezt másodkézből hallotta, azt írván hogy állítólag ezt mondta(az eredeti szövegben: dixisse fertur- Meschini, Marco (2010). L'eretica - Storia della crociata contro gli Albigesi. Laterza. ISBN 978-88-420-9306-0. p. 116
  17. „Caedite eos. Novit enim Dominus qui sunt eius”, → Wakefield, Walter L.: Heresy, Crusade and Inquisition in Southern France 1100-1250, London, 1974, 211. old.
  18. Medieval Sourcebook: Caesarius of Heisterbach: Medieval Heresies: Waldensians, Albigensians, Intellectuals. Fordham.edu. (Hozzáférés: 2011. szeptember 16.)
  19. Albigensian Crusade
  20. Sumption 179–81. o.
  21. a b c d Mircea Eliade
  22. Lemkin
  23. Pegg
  24. Robertson
  25. Tatz
  26. Weis 11–12. o.
  27. Alphandéry 506. o.
  28. a b Sumption
  29. Martin 105–121. o.
  1. Az esküt Jézus is elítélte a hegyi beszédében. (Én pedig azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek - Mt 5:34))
  2. A rendnek Domonkos neves megjegyzésének kellett megfelelni: "Buzgalmat buzgalommal, alázatot alázattal, a hamis életszentséget igaz életszentséggel, a hamis tanítást igaz tanítással kell szembeszegezni."

Források[szerkesztés]

  • Michael Baigent – Richard Leigh: Az inkvizíció. Budapest: General Press. [2007]. = Különleges könyvek, ISBN 978-963-9648-50-0