Paulikiánusok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A paulikiánusok (régiesen: pauliciánusok, görög: Παυλικιανοί) a Bizánci Birodalom keleti részében és Örményországban (Armenia) a 7-12. században élő, jelentős keresztény szekta. [1]

A paulikiánusok lemészárlása (843/844)
A paulikiánus tanok terjedése

Görög források szerint manicheusok voltak, és a széles körben elfogadott tudományos vélemény szerint ők alkották a kapcsot a korai gnosztikusok és a középkori manicheusok között. [1]

660 körül lépett fel prófétaként Costantinus Silvanus, aki az első hitközséget szervezte Kibossában (Örményország). A keleti császárok üldözése következtében vértanúhalált halt, de fellépése olyan nagy hatással volt az ellene kiküldött császári hadvezérre is, hogy az maga is belépett a paulikiánusok felekezetébe. [2]

A 8-9. századi képromboló császároktól eltekintve üldözték őket, ezért vagy elmenekültek vagy szövetséget kötöttek a muszlim hatalommal. Az üldözés miatt I. Alexius császár alatt (1081-1118) egy részük az ortodox egyházba megtért; más részük a masszalianusokkal vegyült össze, akikből a bogumilok keletkeztek.[3]

Tanításuk alapja a dualizmus. Istennel a Démurgioszt állították szembe, mint e világ urát és teremtőjét. Elvetették a külső istentiszteletet (mint jelképes cselekedeteket), a keresztséget és oltári szentséget, az úrvacsorát és a nagyböjtöt.[3] Doketista hatásra mutat, hogy Máriát sem ismerték el Krisztus igazi anyjának. A Mária kultusszal együtt elvetették a képek és ereklyék tiszteletét. Külön papi hivatalt nem ismertek el. [2] Szentírásul valószínűleg csak Lukács evangéliumát és Pál apostol leveleit ismerték el; a többi apostol levelét és az Ószövetséget elvetették.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Ottlyk Ernő: Az egyház története, 1979
  • Nanovfszky György: Vallástörténeti olvasókönyv, 2008
  • Pallas