Episzkopalizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

Az episzkopalizmus a katolikus egyházjogban a neve azon rendszernek, amely szerint Krisztus az összes egyházi hatalmat közvetlenül a püspöki karra, mint az apostolok utódaira ruházta volna, melynek még a pápa is alá van vetve. Ezért a közzsinaton egybegyűlt püspököknek a pápa fölé emelkedő hatalma és jogosítványai vannak.[1]

Eredete a 14. századba nyúlik, a midőn az avignoni fogságban levő pápákkal szemben az egyház helyzetének javítását az irodalomban a közzsinat föllépésétől várták, s ezt kezdik a pápákkal szemben a javítás keresztülvitelére jogosítottnak tanítani. A rendszer alapelve az, hogy a közzsinat a pápa felett áll. Ezen elv értelmében működik a pisai 1409. évi zsinat. A konstanzi zsinat (1414-1418) 5. ülésében kimondja a zsinat felsőségét a pápa felett. Ismétli ezen elvet a bázeli (1431-1443) zsinat. A trienti zsinat elkerülte azon kérdés megoldását, hogy mily viszony áll fenn a pápa és püspökök között, habár gyakorlati eredményében a pápai hatalom fölénye érvényesül, mert nemcsak hogy számos, a zsinat feladatát képező tárgyat engedett át a zsinat a pápa elintézésének, milyen a katekizmus, a tiltott könyvek jegyzéke stb. hanem kifejezetten is fenntartja a pápa azon jogát, hogy a zsinat fegyelmi határozatait megváltoztathassa. Az I. vatikáni zsinat sem döntött az episzkopalizmus javára, mert a püspököket juriszdikció tekintetében egészen a pápa alá rendeli.[1]

Az episzkopalizmus Franciaországban az állam által is elfogadott rendszerként szerepelt, már VII. Károly az 1438. évi bourgesi pragmatica sanctióba felvette annak tételeit. S itt az episzkopalizmus a gallikanizmus egyik alakjává is lett. Franciaországon kívül főleg Zeger Bernard van Espen (wd) és Johann von Hontheim (Febronius) adoptálták az episzkopalizmus elveit. E rendszer tudományos képviselői közül még nagyobb szerepet játszott Pierre d’Ailly, Gerson, a híres párizsi kancellár, Cues Miklós s néhány német kanonista. Ma még (19. sz. vége) Franciaországban sincsenek episzkopalisztikus irányú püspökök.[1]

Ami magát a kérdést illeti, tény az, hogy nem az dönt, vajon közvetlenül Istentől veszik-e a püspökök a püspöki hatalmat, hanem az, hogy a tényleg létező püspöki hatalom csak a pápával való egységben gyakorolható, s csak ezen egységben álló püspököt illeti meg. Ezen egység pedig rendszerint - s majdnem kivétel nélkül - abban nyilvánul, hogy a püspök a pápától nyeri megerősítését. [1]

A protestáns egyházban az episzkopális rendszer annak tudományos igazolására lett felállítva, hogy az egyházi hatalom az egyes területek protestáns fejedelmeit illeti meg. A mint az 1555. évi ágostai vallásbéke az addigi püspöki juriszdikciót felfüggesztette, azt és a legfőbb püspök címét a fejedelmek vették igénybe azon érveléssel, hogy a vallásügy elintézéséig a püspöki hatalom rájuk ment át ideiglenesen. Más nézet szerint a püspöki juriszdikció már eredetileg az egyházközségeket, a híveket s ezek képviseletében a fejedelmeket illette, s a püspökök azt csak bitorolták, s azért az csak eredeti forrására megy vissza. Az episzkopális rendszer szerint a fejedelmek, mint legfőbb püspökök, alárendelt hivatalok, konszisztoriumok, egyháztanácsok útján gyakorolják ezen jogokat. Így pl. Württembergben a konszisztorium és zsinat intézi ezen ágostai hitvallású evangélikus egyházi ügyeket. Erdélyben is megvolt a konszisztoriális rendszer, mert Erdélynek protestáns fejedelmei voltak.[1]

Forrás[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e Pallas