Balti országok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A balti országok fekvése Európában

Balti országoknak három, ma független államot neveznek: (északról dél felé haladva) Észtország, Lettország és Litvánia hármasát. – Ezek az országok a Szovjetunió felbomlásáig annak tagköztársaságai (Szovjet Szocialista Köztársaságok, SZSZK-k) voltak.

„Balti-tengeri” és „balti” országok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A balti országok

A balti-tengeri országok megnevezés az összes, Balti-tengerrel határos országot magában foglalja: Finnország, Svédország, Észtország, Lettország, Litvánia, Oroszország, Lengyelország, Németország, Dánia.

A balti országok azonban csak a három kis országot takarják: Észtország, Lettország és Litvánia.

Itt jegyzendő meg, hogy bár a balti köztársaságok kifejezés elvileg helyes – lévén mindhárom ország parlamentáris demokrácia, államformájuk köztársaság –, mégis kerülendő, mert erről a három ország szovjet megszállás alatti nevére („Szovjet Szocialista Köztársaság”) asszociálnak a balti országok lakói, ezért nem tanácsos a használata. Sokkal kisebb mértékben, de ez a balti államok kifejezésre is igaz.

Bár közös néven emlegetik az országokat, több különbség van közöttük, mint közös vonás. Észtország a nyelvrokon Finnországon keresztül az Északi-országok (Nordic countries) csoportja felé halad; Litvánia a lengyel kapcsolatait építi – így Közép-Európához közeledik; míg Lettország az Oroszország és Nyugat-Európa közötti közvetítő szerepre koncentrál. Mindhárom ország az Európai Unió tagja 2004. május 1-je óta, és mindhárom országban eurót használnak.

A balti országok történelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A három ország történelme a 13. században vett közös fordulatot, amikor az északi keresztes hadjárat során az addig pogány országokat „megtérítették” és felvették a kereszténységet. Míg Finnországot a svédek, ezeket az országokat a dánok és a német Kardtestvérek lovagrend bírta a keresztény vallás felvételére. Az elkövetkező századok során a terület a Német Lovagrend, Lengyelország, Dánia, Svédország, Orosz Birodalom közötti csatatér volt.

A 16. század közepére a Baltikumban is gyökeret vert a reformáció, és a mai Észtország és Lettország területén évszázadokra az evangélikus egyház lett a legerősebb felekezet.

1582 körülre majdnem az egész terület (észak-Észtországot kivéve) a Lengyel–Litvánia államközösség fennhatósága alá tartozott. A Lengyel–Litván államközösség az 1569-es Lublini Unióval jött létre és 1795-ig létezett.

A 18-19. században a balti tartományok (Kurzeme, Livónia, Észtország és Ingria), a 19. században Litvánia is, jóllehet a jelenlegitől eltérő határokkal és nevekkel, de a cári Oroszország részei voltak.

Az első világháború után Észtország, Lettország és Litvánia független államokká váltak. 1918-ban kikiáltották függetlenségüket, a német szabadcsapatok és az oroszok ellen megnyerték a függetlenségi háborút, majd 1920-ra elismerték függetlenségüket.

A második világháború előtt néha a „balti államok” részének tekintették Finnországot is (a Skandinávok ma sem tartják Skandinávia részének a finneket, talán ezért is jött létre az „Északi országok” [Nordic countries] elnevezés), például az 1939-ben aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum – mely felosztotta az „érdekszférákat” a náci Németország és a Szovjetunió között – Finnországot „balti állam”-ként említi.

Az 1939. augusztus 23-án létrejött Molotov-Ribbentrop-paktum-mal eldőlt a balti régió sorsa is. Hitler és Sztálin együttműködése lehetővé tette, hogy a Szovjetunió „kölcsönös segélynyújtási” megállapodásokat erőltessen Észtország, Lettország és Litvánia kormányaira. Az 1939-es „megállapodások” értelmében a Szovjetunió jogot nyert arra, hogy kb. 20-25 ezres katonai csapatkontingenseket állomásoztasson – természetesen „ideiglenesen” – az 1918 és 1939 között független országokban. A szovjet kormány és maga Sztálin sem tartotta ezt kötelezőnek, így aztán hamar tovább is léptek, hogy végképp fölszámolják a három ország függetlenségét.

1940. június 15-én és 16-án a moszkvai lett, észt és litván nagyköveteknek példa nélkül álló 8-10 órás lejáratú ultimátumot adtak át, melyben kommunista kormányok felállítását, valamint nagy létszámú – Litvániába pl. 200 ezer fős – szovjet haderő beengedését követelték. Molotov az észt követtel szóban közölte, hogy a jegyzék elutasítása esetén a Vörös Hadsereg azonnal megkezdi a bevonulást, az esetleges ellenállást pedig letöri. E kilátástalan helyzetben a három balti ország kénytelen volt meghajolni a kommunista erőszak előtt.

Ezek után kinevezték a szovjet kommunista helytartókat is: Észtországba Zsdanov, Lettországba Visinszkij, Litvániába pedig Dekonozov. A Szovjetunióból érkezett megbízottak nem vesztegették az időt, azonnal hozzálátták a Moszkvának tetsző kormányok létrehozásához. Az ily módon felállított kormányok törvény ellenes parlamenti választásokat írtak ki. A fegyverek árnyékában az elhurcolásokkal nyomatékosított „választások” – egyetlen jelöltre – meghozták a kívánt eredményt, a jelöltek 98-99 százalékos elsöprő győzelmét.

A választások nyomán létrejött „népi parlamentek” első ténykedése mi más lehetett volna, mint az, hogy kérték a Szovjetunióhoz való csatlakozást. A kérés Moszkvában elfogadták, így 1940. augusztus 3-án Litvánia, 5-én Lettország, 6-án pedig Észtország is csatlakozhatott a „szovjet népek nagy családjához”.

A második világháború idején 1941-ben német hadsereg foglalta el az akkor már Szovjetunió-hoz tartozó, annak részét képező balti államokat. A lakosság ekkor felszabadítóként ünnepelte a nácikat.

Aztán 1944-re a szovjet csapatok kiszorították a területről a németeket, és 1945-ben ismét a Szovjetunió fennhatósága alá kerültek. A három ország Észt SZSZK, Lett SZSZK és Litván SZSZK néven ismételten a Szovjetunió része lett.

A hidegháború alatt a balti államokat Kelet-Európa részének tekintették (mivel a Szovjetunió részei voltak), de történelmileg és kulturálisan helyesebb Észtországot és Lettország északi részét Észak-Európa részének tekinteni (Finnország, Svédország és Dánia erős befolyással bír itt), míg Litvániát és Lettország déli részét Közép-Európához tartozónak gondolni (a hajdani Hansa Szövetség, a Lengyel–Litván szövetség és a Német Birodalom történelmi befolyása és újjáéledő hagyományai nyomán).

A három balti nemzet 199091-ben szerezte vissza függetlenségét; 1991. szeptember 6-án a Szovjetunió is elismerte különválásukat. A három ország a második világháború előtti független köztársaságok folytatásának tekintik magukat, ezzel is erősítve azt a nézetüket, hogy a Szovjetunió illegálisan csatolta őket a birodalomhoz és tartotta őket megszállva.

2002-ben beadták csatlakozási kérelmüket az Európai Unióhoz, és a NATO-ba. 2004. március 29-én felvételt nyertek az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetébe (NATO), az EU-hoz hazánkkal együtt, ugyanabban az évben, május 1-jén csatlakoztak.

A balti nyelvek és kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Habár történelmileg sok a közös vonás, kulturálisan számos különbség fedezhető fel a balti országok között. Míg az észt nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor ágához tartozik, a lett és litván nyelv az indoeurópai nyelvcsalád balti ágához tartoznak.

Vallásilag is különböznek, de máshol húzódik a határvonal: Észtország és Lettország többségében evangélikus, míg Litvánia főleg katolikus.

Adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Név Főváros Terület
(km²)
Népesség
(fő)
GDP/fő
(USD)
EU Euró Államfő Miniszterelnök
Észtország Észtország Tallinn 45 226 1 315 819 17 410 EU Euro symbol.svg Toomas Hendrik Ilves Andrus Ansip
Lettország Lettország Riga 64 589 2 070 371 16 836 EU Euro symbol.svg Andris Bērziņš Laimdota Straujuma
Litvánia Litvánia Vilnius 65 200 3 043 429 17 334 EU Euro symbol.svg Dalia Grybauskaitė Andrius Kubilius
Összesen 175 015 6 429 619 17 189

Főbb balti városok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A balti államok főbb városai, népesség szerinti sorrendben:

A balti államok főbb városai, az "őslakos" (észt, litván, lett) népesség szerinti sorrendben:

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]