Armand Jean du Plessis de Richelieu

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Richelieu (Philippe de Champaigne festménye)

Armand Jean du Plessis de Richelieu (közismert nevén: Richelieu bíboros vagy a „Vörös Eminenciás”) (Párizs, 1585. szeptember 9.1642. december 4.) francia államférfi.

Névhasználat: A „Richelieu bíboros” elnevezés nem egyértelmű, mert Alphonse nevű bátyja szintén bíborosi rangot töltött be, ám du Plessisnek sem nevezhetjük testvérei miatt.

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Richelieu családja a poitou-i kisnemesek közé tartozott. Szüleinek 6 gyereke született (3 fiú és 3 lány), Armand volt a harmadik fiú. Apja, François du Plessis, Richelieu ura, katonaként és udvaroncként szolgálta a királyt, és 1619-ben megkapta a marsalli (Grand Prévôt de France) tisztséget. Anyja, Susanne de La Porte, egy híres jogásznak volt a lánya.

Csaknem nyolc hónappal születése után, 1586. május 1-jén keresztelték meg a párizsi Saint-Eustache templomban. A leendő bíboros két keresztapja Franciaország két marsallja: Armand de Biron (Poitou kormányzója) és Jean d'Aumont volt, innen kapta az Armand Jean nevet. Amikor 5 éves volt, apja a francia vallásháborúk során meghalt, rengeteg adósságot hagyva maga után. Armand Jean de Richelieu-t ezután anyja nevelte. Eleinte apja nyomdokaiba szeretett volna lépni, és katonának készült, de a család, elsősorban anyagi okokból, végül a papi pályára küldte. Már 19 éves volt, amikor kérvényezte püspökké avatását a családi tulajdonban lévő luçon-i egyházmegyébe, ez azonban nem volt könnyű, hiszen akkoriban csak 26 évesen számítottak nagykorúnak a fiatalok. Végül, királyi támogatással Rómába utazott, ahol megkapta a felmentést, és hazatérve, 22 éves korában, 1607 áprilisban (5 évvel előbb, mintsem ezt a kánoni jog megengedte) pápai diszpenzáció alapján püspökké szenteltette magát. 1607 augusztusában letette a teológiai vizsgát és 1608 decemberében elfoglalhatta a megyés püspöki széket. Nem szerette egyházmegyéjét annak szegénysége miatt, ezért ideje nagy részét a családjával töltötte a Richelieu-birtokon vagy Párizsban.

Bátyja, Henri révén bekerült IV. Henrik kíséretébe, kapcsolatot épített ki a királlyal és az udvar néhány nagyobb méltóságával is. IV. Henrik francia király figyelmét az 1608-iki húsvét ünnepén mondott prédikációjával vonta magára, mire a király egy ízben politikai kérdésekben tanácsért fordult hozzá. 1610-ben a papirend gyűlésébe választották és ezzel vette kezdetét nyilvános szereplése is.

1612-ben barátkozott össze és fogadta bizalmasává a korábban szintén katonáskodó, François Leclerc du Tremblay („József atya”) nevű kapucinus szerzetest, aki aztán egész életében bizalmasa maradt, és gyakran teljesített diplomáciai és egyéb titkos megbízatásokat. Később, papi öltözetük színe után Richelieu-t „vörös eminenciásként”, József atyát „szürke eminenciásként” emlegették az udvarban.

Út a hatalom felé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sokarcú Richelieu (Philippe de Champaigne festménye, 1637)

Miután François Ravaillac; egy fanatikus katolikus szerzetes, 1610-ben meggyilkolta IV. Henrik királyt, a kiskorú XIII. Lajos helyett egy ideig az özvegy királyné, Medici Mária kormányozta régensként az országot. Tette ezt annak ellenére, hogy IV. Henrik végrendeletben kötötte ki, hogy halála esetén a kiskorú király helyett az országot egy régensi tanács kormányozza, és ne egyedül a királyné. A végrendeletnek ezt a rendelkezését Medici Mária a párizsi Parlement-nal (az akkori legfelsőbb bírósággal) megsemmisíttette. Armand Jean kapcsolatot keresett a királynéhoz, hogy kegyeibe férkőzhessen.

1614-ben Richelieu képviselte a Poitou környéki papokat a Rendi Gyűlésben, ahol kiállt a papság (az első rend) jogai mellett. Később az első rend – eltekintve még mindig fiatal korától – őt választotta szóvivőjévé.

A karrierjét végül Concino Concini, Medici Mária királyné olasz kegyence, a legnagyobb hatalommal rendelkező miniszter egyengette, aki Richelieu-t 1616-ban államminiszterré nevezte ki, és megtette a külügyek irányítójává. Néhány évvel később a majdani XIII. Lajos nagykorú lett, és az anyakirálynét száműzték egy kisebb franciaországi birtokra.

1614-ben XIII. Lajost királlyá koronázták, de az állam ügyeit a háttérből továbbra is az anyakirályné irányította. A főnemesek nem nézték jó szemmel az „olaszok” ténykedéseit, és összeesküvést szőttek. 1617-ben sikerült elérniük a kiskorú királynál, hogy adjon ki letartóztatási parancsot Concini ellen. Mivel Concini „ellenállást” tanúsított, az őrség vezetője közvetlen közelről háromszor fejbe lőtte, majd leszúrta, az őrség többi tagja pedig megrugdosta a kegyenc földi maradványait. Concinit titokban temették el, ám sírjának helye kitudódott, a nép kiásta holttestét, kiherélte, darabokra szaggatta, egy részét elégette, a többit a kutyáknak vetette. Concini feleségét, Leonora Galigait az állam pénzének öncélú felhasználása (és boszorkányság?) vádjával kivégezték, vagyonát (egyben volt férjének vagyonát is) az állam elkobozta. Így, miután XIII. Lajos megszabadult a hatalom valódi birtokosától, az anyakirályné védencétől, ténylegesen is átvehette országa irányítását. A hatalomváltás Richelieu-t is kegyvesztetté tette, a király parancsára 1618-ban Avignonba száműzték, ahol írásnak szentelte az idejét.

XIII. Lajos

1619-ben Medici Mária megszökött a Blois-i várbörtönből, és egy főnemesi lázadás élére állt. Ekkor fia, a király és az anyakirályné fő tanácsosa, Luynes grófja, a korábbi összeesküvők vezére, Richelieu-t kérte fel közvetítésre. A békéltetés sikerült, az angoulême-i szerződés értelmében Lajos visszaadta az anyakirályné teljes szabadságát, és helyet biztosított neki a koronatanácsban. Cserébe az anyakirályné vállalta, hogy nem tör fia hatalmára.

Luynes gróf 1621-ben meghalt, és ezzel megnyílt az út Richelieu számára a hatalom csúcsai felé. 1622-ben a király bíborosi kalapot kért Rómától Richelieu-nek, mely kérést XV. Gergely pápa készségesen teljesítette. A hugenották lázongásai miatt a királynak kapóra jött az újdonsült bíboros tapasztalata és tájékozottsága. 1624-ben a minisztertanács tagjává nevezték ki, de ő nem elégedett meg ezzel, intrikákkal próbálta kiütni a főminiszteri tisztségből Károlyt, Vieuville hercegét. Még abban az évben, augusztusban, Vieuville-t korrupciós vádakkal letartóztatták, és Richelieu lett a király főminisztere.

XIII. Lajos nem szerette ezt a lángésszel megáldott minisztert, akinek tehetsége a király szerény talentumát sokszorosan felülmúlta; de mert Lajos meg volt arról győződve, hogy senki sem képes Franciaország és a monarchia érdekeit jobban megvédeni és érvényre emelni mint Richelieu, leküzdötte saját dicsvágyát, meghagyta Richelieu-t a fő hatalom birtokában, sőt önmagát is alávetette a vaskezű miniszter intézkedéseinek.

Midőn a politikai kiváltságaikat féltő hugenották 1625-ben fegyvert fogtak, La Rochelle várukat kemény ostrom alá vette. Sem Guiton hősies védelme, sem Buckingham angol miniszter felszabadítási kísérlete nem volt képes a fontos várat megmenteni, mely 1628. november 1-jén kaput nyitott Richelieu és a király előtt. Miután Languedoc-ban is összetörte a hugenották erejét, a nîmes-i rendeletben (1629) megújította ugyan a protestánsok vallásszabadságát, de politikai kiváltságaiknak véget vetett.

Közben folytatta a háborút a spanyolok ellen; elérte, hogy a milánói spanyol helytartóhoz tartozó Veltlinből elűzte a spanyolokat és így tovább emelje Franciaország tekintélyét. 1626. május 10-én békét kötött ugyan Spanyolországgal, melyet azonban nem tekintett tartósnak. A katolikus és a hugenotta főnemesek összeesküvést szőttek a gyűlölt miniszter ellen; az ellenzék élén XIII. Lajos öccse, Gaston orléans-i herceg, Condé marsal, Ornano marsal, Henri de Talleyrand, Chalais gróf (Lajos király egyik bizalmas embere), a két Vendôme herceg (IV. Henrik természetes fiai) és más nagyurak állottak. De Richelieu nem riadt vissza; a királyt megnyervén, Chalais-t lefejeztette, másokat elzáratott.

Időközben újabb spanyol háború közelgett, melyet a mantovai örökösödési per váltott ki. Richelieu Nevers francia herceg részére követelte az örökséget és rávette XIII. Lajost, hogy személyesen keljen át az Alpokon, amire a király 1629-ben csakugyan vállalkozott is. Susa bevétele volt e hadjárat gyümölcse. 1630-ban pedig Richelieu öltött páncélt és megszállotta Pignerolt és Chambéry-t, azaz gyakorlatilag egész Szavoját, mire Mazarini pápai nuncius közvetítésével a cherascói békeszerződésben (1630) Mantovát Nevers hercegnek és a francia befolyásnak biztosította.

Német földön már javában dühöngött akkor a harmincéves háború. II. Ferdinánd császár hadvezére, Wallenstein tábornagy éppen leverte a német protestánsokat, mely sikert Ferdinánd a visszatérítési rendelet kiadására használta fel. Úgy látszott, mintha a német Habsburgok világhatalma immár biztosítva volna. Ekkor Richelieu a regensburgi birodalmi gyűlésen Miksa bajor fejedelmet és a Katolikus Liga tagjait bujtogatta Ferdinánd császár ellen, azután pedig Charnacé követe által II. Gusztáv Adolf svéd királyt rávette, hogy a levert német protestánsokat támogassa. Az eretnekkel való szövetkezés azonban annyira bosszantotta Richelieu ellenfeleit, hogy újabb összeesküvést szőttek, melyben maga az özvegy királyné, Gaston herceg, Chevreuse hercegnő, a Marillac testvérek, a lotaiai herceg és pártja, elsősorban pedig, bár titokban, a spanyol udvar vettek részt. Már biztosnak vették a gyűlölt bíboros bukását, sőt Medici Mária francia királyné 1630. november 11-én fia, a király jelenlétében éreztette Richelieu iránti megvetését. A király azonban közmeglepetésre most sem ejtette miniszterét, sőt ellenkezőleg: az összeesküvők ellen fordult (journée des dupes), mire a királyné és öccse a Spanyol-Németalföldön kerestek menedékhelyet, az egyik Marillac a börtönbe, a másik, a tábornok, nemkülönben a spanyolok által lázadásra bírt II. Henri de Montmorency herceg, Languedoc kormányzója a vesztőhelyre kerültek. Richelieu most is teljes diadalt aratott ellenfelein.

Nem kevesebb siker koronázta külpolitikáját. Gusztáv Adolf halála után ő lett a német protestánsok protektora, akik vele, illetőleg Feuquières francia követtel 1633-ban Heilbronnban védő és támadó szövetségre léptek. Még 1633-ban a francia csapatok megszállták Lotaiát és több elzászi várat. A svédek Nördlingen mezején szenvedett veresége után Richelieu Oxenstierna svéd kancellárral is kötött védelmi és támadó szövetséget, melynek értelmében a svédek a Rajna bal partján számos várat átengedtek a franciáknak.

Miután Richelieu már Bethlen Gáborral is folytatott alkudozásokat, 1635 óta D’Avaux lengyel követ és Meerboth Henrik német protestáns pap által I. Rákóczi György erdélyi fejedelmet is iparkodott a Habsburg-ház ellenfeleinek táborába csalogatni, de bár Bisterfeld kétszer is járt Párizsban, Du Bois d’Avaugour pedig Gyulafehérvárott: a szövetkezés pénzügyi, valamint a Porta által okozott nehézségek folytán ez idő szerint még nem jött létre. 1635-ben Spanyolország nyíltan a harcoló felek soraiba elegyedett és ekkor a pireneusi s a németalföldi határ, a Közép-Rajna melléke, Észak-Itália és Graubünden egyszerre csatazajtól volt hangos. A francia szolgálatba szegődött Weimari Bernát váratlan halála következtében (melyben sokan Richelieu kezét látták működni), Bernát hódításai (Elzász, Breisach) a franciák kezére jutottak, akik Bernátnak árván visszamaradt katonáit is zsoldjukba fogadták (1639). Valamivel utóbb a Nagy Condé és Turenne marsall csillaga tűnt fel a francia hadtörténet egén. 1640-ben ugyan Casale és vele egész Savoya spanyol-császári kézre került, ám Richelieu ravaszsággal és csellel megosztotta ellenfeleit. Pártfogásába vette a katalóniai és portugál felkelőket, amint a háttérben az angol-skót ellenzéket is szította nehogy az I. Károly király által kiépülő angol királyság megzavarja Franciaország kontinentális érdekeit. Miután még a Cinq-Mars és De Thou-féle összeesküvést is véresen elnyomta; mialatt a franciák Türingiáig és Frankoniáig győztesen nyomultak és szövetségeseik, a svédek Lennart Torstenson vezetésével Lipcse mellett nagy győzelmet arattak a császáriak fölött: a már régen gyöngélkedő, köszvényben sínylődő államférfi meghalt. A király néhány héttel később a halálba is követte. Jules Mazarin, akit Richeliu halálos ágyán utódnak szemelt ki, a mestere által kijelölt úton haladt tovább, és a vesztfáliai békekötéssel (1648) betetőzte Franciaország nagyhatalmi befolyását Európában, melynek Richelieu rakta le alapkövét.

Richelieu az irodalom és a művészet körül is szerzett érdemeket. Nagylelkű pártfogója volt az íróknak (kivéve a politikai szabadság előharcosainak, akiket a Bastille-ba záratott) és pazarul jutalmazta a művészeket és a színészeket. Új és kényelmes hajlékot emelt a Sorbonne-nak és megalapította a francia akadémiát, melynek a francia nyelv fejlesztését szabta fő feladatává. Megélte még azt az időt, hogy politikai sikerei hatása alatt a francia nyelv lett a diplomácia nyelve egész Európában.

Alakja szépirodalomban, játékfilmben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • id. Alexandre Dumas: A három testőr c. romantikus regényének fontos szereplője, bár igaztalanul sötét lelkű intrikusnak van ábrázolva.
  • A regényből készült különböző játékfilmekben, amelyek 1939-tő napjainkig folyamatosan készülnek, a forgatás korára jellemző ízlésnek és közönségigénynek megfelelő, változatos stílusban és szellemben. Lásd: A három testőr (egyértelműsítő lap).
  • Robert Merle: Francia História c. regénysorozatának 8. kötetében szintén feltűnik, és a 9. kötettől állandó szereplője a regénynek. Egyházi emberként, politikusként ábrázolja, sokkal reálisabb módon mint azt az id. Alexandre Dumas tette.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]