Francia vallásháborúk
| Francia vallásháborúk | |||
 | |||
| Szent Bertalan éjszakája | |||
| Dátum | 1562. márc. – 1598. ápr. | ||
| Helyszín | Franciaország | ||
| Harcoló felek | |||
| |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Francia vallásháborúk témájú médiaállományokat. | |||
A francia vallásháborúk vagy hugenotta háború 1562 és 1598 között a római katolikusok és az őket támogató királyi hadsereg, illetve a hugenották közötti véres összetűzések sora volt. Becslések szerint hárommillió ember halt meg e vallásháborúk során, az erőszak, éhínség és a háború okozta betegségek következtében. Ez a háború az európai történelem második legvéresebb vallási háborújának tekinthető, „csak a több mint 8 millió áldozatot követelő, vallási ürüggyel kialakult, de politikai érdekekből folyó harmincéves háború múlta felül.”[1]
| A kereszténység története | |
|---|---|
| |
Szakaszai[szerkesztés]
- Első vallásháború (1562-1563)
- Második vallásháború (1567-1568)
- Harmadik vallásháború (1568-1570)
- Negyedik vallásháború (1572-1573)
- Ötödik vallásháború (1574-1576)
- Hatodik vallásháború (1577. máj.-szept.)
- Hetedik vallásháború (1579-1580)
- Nyolcadik vallásháború (1585-1598)
Története[szerkesztés]
Franciaországban I. Ferenc (1515–1547) és II. Henrik (1547–1559) szigorúan fellépett a protestantizmus ellen, az mégis terjedni kezdett, mert a főnemesség egy része a királyi hatalommal szemben a kálvinizmusban keresett ideológiai támogatást.[2] A titokban terjesztett protestáns iratok főleg Dél-Franciaországban, a pápaellenes vallásfelekezet, a valdensek utódai körében fejtettek ki nagy hatást.[2]
1559-ben már olyan nagy számú protestáns élt Franciaországban, hogy Párizsban nemzeti zsinatot tartottak. A kálvini presbiteri egyházalkotmányt tették magukévá és kálvinista szellemben szerkesztették meg a hitvallásukat is (Confessio Gallicana). Ezzel megalakult a francia kálvinista egyház, amelynek tagjait hugenottáknak nevezték.[2]
Ebben az időben tért át néhány főnemesi család a hugenottákhoz. Ezzel a francia protestantizmus ügye összefonódott a főnemesi viszályokkal, s noha a protestánsok politikai párttá alakultak, legnagyobb alakjaik, Gaspard de Coligny tengernagy és III. Johanna navarrai királynő (IV. Henrik anyja) e főnemesi közegből származtak.[3]
A hugenották már első zsinatukon harcot hirdettek a "bálványimádó" katolikus egyház ellen. Templomokat és kolostorokat támadtak meg és papokat gyilkoltak meg. Válaszul 1562-ben Wassy-ban a katolikusok támadtak a hugenottákra és közülük sokat megöltek. Ezzel kitört a 36 évig folyó hugenotta háború, amely mindkét fél részéről véres kegyetlenséggel folyt.[2]
Mindkét fél külső támogatókra is talált: a katolikusokat elsősorban Spanyolország és a pápa segítette, míg a hugenották Angliából és egyes német fejedelemségek részéről kaptak segítséget.[2]
Összesen nyolc háborúra került sor. Eleinte úgy tűnt, hogy a harmadik háborút lezáró 1570-es saint-germain-en-laye-i béke véget vet a zűrzavarnak.
Coligny 1571-től az udvarban élt, és nagy hatást gyakorolta fiatal IX. Károlyra (1560–1574). A megbékélést a hugenotta Navarrai (Bourbon) Henrik a katolikus Valois Margittal kötött házasságának kellett volna megpecsételnie.
- IX. Károly helyett az anyakirálynő, Medici Katalin uralkodott. Coligny admirális, a hugenották vezére igyekezett Medici Katalint a háttérbe szorítani.[2]
Ekkor Katalin és a Guise-ek, akik a hugenották erősödése miatt a politikai befolyásukat féltették, 1572 augusztusában – a nászünnepségek alatt – sikertelen merényletet hajtottak végre Coligny ellen. A hugenották ekkor megfenyegették Medici Katalint, aki elhatározta, hogy a menyegzőre meghívott hugenotta vendégeket is lemészároltatja.[2] A Szent Bertalan éjszakáján tömegmészárlást rendeztek.
A Szent Bertalan éjszakája áldozatainak száma több ezerre tehető.[2] A vallásháború ismét kitört. A Párizsban és a következő hetekben vidéken meggyilkoltak számát megállapítani sem lehetett. Az áldozatok között ott volt Coligny is.[4]
A „párizsi vérnász” kegyetlenségeit a katolikusok jogosnak tartották és arra hivatkoztak, hogy a hugenották velük szemben már előbb hasonló kegyetlenséggel jártak el. Az események hírére Rómában hálaadó istentiszteletet tartottak és olyan érmét verettek, amely a hugenottákat legyilkoló angyalt ábrázolja.[2]
III. Henrik (1574–1589) számos kedvezményt és szabad vallásgyakorlatot biztosított a hugenottáknak, mire a katolikusok létrehozták a Szent Ligát. A hugenották és a Szent Liga közti ellenségeskedés a trónöröklés kérdése körül éleződött ki.[2] III. Henrik, akinek nem volt gyermeke, a hugenotta Bourbon Henriket jelölte ki utódjául. A Katolikus Liga e jelölést nem akarta elfogadni és mint eretneket, V. Szixtusz pápa is kizártnak minősítette a trónutódlásból Bourbon Henriket.[2]
A király ekkor megölette a katolikus vezért, Guise Henriket és testvérét Lajost, majd maga is a hugenottákhoz csatlakozott, de egy domonkos rendi szerzetes őt is meggyilkolta. Ekkor IV. Henrik néven a hugenotta Bourbon Henrik lépett a trónra (1589–1610), aki azonban csak úgy tudta magának a katolikus Liga támogatását megnyerni, hogy 1593-ban katolikussá lett. Ekkora a pápa feloldozta a kiközösítés alól, a Liga feloszlott, a katolikusok elismerték királyuknak, ő pedig bevonulhatott Párizsba.[2]
A hugenották nem nézték jó szemmel, hogy Henrik katolizált és többször is fellázadtak ellene. A király, hogy a hugenották támogatását is megnyerje, 1598-ban kiadta a nantes-i ediktumot, amely a hugenottáknak az ország egész területén (néhány város kivételével) vallásszabadságot biztosított.[2]
Későbbiek[szerkesztés]
A katolikusok és hugenották közti ellentétek az ediktummal nem szűntek meg. A hugenották katonai és politikai ereje veszélyeztette a királyi hatalmat is. Richelieu bíboros és főminiszter ezért elfoglalta a hugenották erődítményeit, megszüntette kiváltságaikat, csak a vallásszabadságot biztosítva számukra a nantes-i ediktum helyébe lépő nimes-i ediktummal (1629).[2]
XIV. Lajos (1643–1715) ismét erőszakot alkalmazott a hugenották ellen. 1685-ben visszavonta a vallásszabadságot biztosító korábbi rendeleteket (fontainebleau-i ediktum) és minden franciát a katolikus hit megvallására kötelezett. Ennek következtében az áttérni nem akaró hugenották elhagyták az országot.[2]
Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]
- Dreux-i csata
- Jarnaci csata
- Montcontouri csata
- Saint-denis-i csata
- A kereszténység az újkorban
- Reformáció
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- ↑ Gecse Gusztáv: Vallástörténet: Gecse, Gusztáv. Vallástörténet. Kossuth Kiadó (1980). ISBN 963 09 1544 8
- ↑ Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve: Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, 2000, Osiris Kiadó
|
