Francia vallásháborúk

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Francia vallásháborúk
Szent Bertalan éjszakája
Szent Bertalan éjszakája
Dátum 1562. márc. – 1598. ápr.
Helyszín Franciaország
Harcoló felek
hugenották,
Anglia,
Skócia,
Navarra
katolikusok,
Katolikus Liga,
Spanyolország,
Savoya
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Francia vallásháborúk témájú médiaállományokat.

A francia vallásháborúk vagy hugenotta háború 1562 és 1598 között a római katolikusok és az őket támogató királyi hadsereg, illetve a hugenották közötti véres összetűzések sora volt. Becslések szerint hárommillió embert halt meg e vallásháborúk során, az erőszakból, éhínségből és a háború okozta betegségekből kifolyólag. Ez a háború az európai történelem második legvéresebb vallási háborújának tekinthető (csak a több mint 8 millió áldozatot követelő, vallási ürüggyel kialakult, de politikai érdekekből folyó harmincéves háború múlta felül).[1]

Szakaszai[szerkesztés]

  • Első vallásháború (1562-1563)
  • Második vallásháború (1567-1568)
  • Harmadik vallásháború (1568-1570)
  • Negyedik vallásháború (1572-1573)
  • Ötödik vallásháború (1574-1576)
  • Hatodik vallásháború (1577. máj.-szept.)
  • Hetedik vallásháború (1579-1580)
  • Nyolcadik vallásháború (1585-1598)

Története[szerkesztés]

Franciaországban I. Ferenc (1515–1547) és II. Henrik (1547–1559) szigorúan fellépett a protestantizmus ellen, az mégis terjedni kezdett, mert a főnemesség egy része a királyi hatalommal szemben a kálvinizmusban keresett ideológiai támogatást.[2] A titokban terjesztett protestáns iratok főleg Dél-Franciaországban, a pápaellenes vallásfelekezet, a valdensek utódai körében fejtettek ki nagy hatást.[2]

1559-ben már olyan nagy számú protestáns élt Franciaországban, hogy Párizsban nemzeti zsinatot tartottak. A kálvini presbiteri egyházalkotmányt tették magukévá és kálvinista szellemben szerkesztették meg a hitvallásukat is (Confessio Gallicana). Ezzel megalakult a francia kálvinista egyház, amelynek tagjait hugenottáknak nevezték.[2]

Ebben az időben tért át néhány főnemesi család a hugenottákhoz. Ezzel a francia protestantizmus ügye összefonódott a főnemesi viszályokkal, s noha a protestánsok politikai párttá alakultak, legnagyobb alakjaik, Gaspard de Coligny tengernagy és III. Johanna navarrai királynő (IV. Henrik anyja) e főnemesi közegből származtak.[3]

A hugenották már első zsinatukon harcot hirdettek a "bálványimádó" katolikus egyház ellen. Templomokat és kolostorokat támadtak meg és papokat gyilkoltak meg. Válaszul 1562-ben Wassy-ban a katolikusok támadtak a hugenottákra és közülük sokat megöltek. Ezzel kitört a 36 évig folyó hugenotta háború, amely mindkét fél részéről véres kegyetlenséggel folyt.[2]

Mindkét fél külső támogatókra is talált: a katolikusokat elsősorban Spanyolország és a pápa segítette, míg a hugenották Angliából és egyes német fejedelemségek részéről kaptak segítséget.[2]

Összesen nyolc háborúra került sor. Eleinte úgy tűnt, hogy a harmadik háborút lezáró 1570-es saint-germain-en-laye-i béke véget vet a zűrzavarnak.

Coligny 1571-től az udvarban élt, és nagy hatást gyakorolta fiatal IX. Károlyra (1560–1574). A megbékélést a hugenotta Navarrai (Bourbon) Henrik a katolikus Valois Margittal kötött házasságának kellett volna megpecsételnie.

IX. Károly helyett az anyakirálynő, Medici Katalin uralkodott. Coligny amirális, a hugenották vezére igyekezett Medici Katalint a háttérbe szorítani.[2]

Ekkor Katalin és a Guise-ek, akik a hugenották erősödése miatt a politikai befolyásukat féltették, 1572 augusztusában – a nászünnepségek alatt – sikertelen merényletet hajtottak végre Coligny ellen. A hugenották ekkor megfenyegették Medici Katalint, aki elhatározta, hogy a menyegzőre meghívott hugenotta vendégeket is lemészároltatja.[2] A Szent Bertalan éjszakáján tömegmészárlást rendeztek.

A Szent Bertalan éjszakája áldozatainak szám több ezerre tehető.[2] A vallásháború ismét kitört. A Párizsban a következő hetekben vidéken meggyilkoltak számát megállapítani sem lehetett. Az áldozatok között ott volt Coligny is.[4]

A "párizsi vérnász" kegyetlenségeit a katolikusok jogosnak tartották és arra hivatkoztak, hogy a hugenották velük szemben már előbb hasonló kegyetlenséggel jártak el. Az események hírére Rómában hálaadó istentiszteletet tartottak és olyan érmét verettek, amely a hugenottákat legyilkoló angyalt ábrázolja.[2]

III. Henrik (1574–1589) számos kedvezményt és szabad vallásgyakorlatot biztosított a hugenottáknak, mire a katolikusok létrehozták a Szent Ligát. A hugenották és a Szent Liga közti ellenségeskedés a trónöröklés kérdése körül éleződött ki.[2] III. Henrik, akinek nem volt gyermeke, a hugenotta Bourbon Henriket jelölte ki utódjául. A Katolikus Liga e jelölést nem akarta elfogadni és mint eretneket, V. Szixtusz pápa is kizártnak minősítette a trónutódlásból Bourbon Henriket.[2]

A király ekkor megölette a katolikus vezért, Guise Henriket és testvérét Lajost, majd maga is a hugenottákhoz csatlakozott, de egy domonkos rendi szerzetes őt is meggyilkolta. Ekkor IV. Henrik néven a hugenotta Bourbon Henrik lépett a trónra (1589–1610), aki azonban csak úgy tudta magának a katolikus Liga támogatását megnyerni, hogy 1593-ban katolikus lett. Ekkora a pápa feloldozta a kiközösítés alól, a Liga feloszlott, a katolikusok elismerték királyuknak, ő pedig bevonulhatott Párizsba.[2]

A hugenották nem nézték jó szemmel, hogy Henrik katolizált és többször is fellázadtak ellene. A király, hogy a hugenották támogatását is megnyerje, 1598-ben kiadta a nantes-i ediktumot, amely a hugenottáknak az ország egész területén (néhány város kivételével) vallásszabadságot biztosított.[2]

Későbbiek[szerkesztés]

A katolikusok és hugenották közti ellentétek az ediktummal nem szűntek meg. A hugenották katonai és politikai ereje veszélyeztette a királyi hatalmat is. Richelieu bíboros és miniszter ezért elfoglalta a hugenották erődítményeit, megszüntette kiváltságaikat, csak a vallásszabadságot biztosítva számukra a nantes-i ediktum helyébe lépő nimes-i ediktummal (1629).[2]

XIV. Lajos (1643–1715) ismét erőszakot alkalmazott a hugenották ellen. 1685-ben visszavonta a vallásszabadságot biztosító korábbi rendeleteket (fontainebleau-i ediktum) és minden franciát a katolikus hit megvallására kötelezett. Ennek következtében az áttérni nem akaró hugenották elhagyták az országot.[2]

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Knecht, Robert J. (2002). The French Religious Wars 1562-1598. Osprey Publishing. p. 91. ISBN 9781841763958.
  2. ^ a b c d e f g h i j k l m n o Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 182-183. o., 1980
  3. Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve 330. o.
  4. Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, 348. o.

Források[szerkesztés]

  • Gecse Gusztáv: Vallástörténet: Gecse, Gusztáv. Vallástörténet. Kossuth Kiadó (1980). ISBN 963 09 1544 8 
  • Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve: Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, 2000, Osiris Kiadó