Illíria

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Illíria
Egyéb nevei ógörögül: Ἰλλυρία
latinul: Illyria
Fennállás ókor
Kormányzás monarchia
Népesség
Vallás politeizmus
Nyelv illír
Térkép
Illíriához tartozó területek az i. e. 3. században
Illíriához tartozó területek az i. e. 3. században
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Illíria témájú médiaállományokat.

Illíria, latinosan Illyria (ógörögül Ἰλλυρία, azaz Illíria, Illürisz vagy Illürikon, latinul Illyria) ókori történelmi régió. Tágabban minden föld Itáliától és Noricumtól keletre, valamint Thesszáliától és Makedóniától nyugatra egészen a Savusig (Száva) és az Isterig (Duna). Ez a hatalmas régió a Balkán-félsziget északnyugati részét, ezen belül a mai Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Montenegró, Koszovó és Észak-Albánia területét foglalta magában. A néhány ókori szerzőnél előforduló szűkebb értelemben vett Illíria csak az autariáták(wd) és ardiaták országát jelentette, amely az i. e. 4. században alakult ki a mai Dalmácia déli részén.

A rómaiak az i. e. 21. század során Illíria egész területét elfoglalták, és annak nagyobb északi részén alakították ki Illyricum, majd Dalmatia provinciát.

Népei[szerkesztés]

A római szerzők zord országnak írták le – alkalmasabbnak az állattenyésztésre, mint a növénytermesztésre –, amelyhez a rómaiak csak bányái miatt ragaszkodtak. Nevét az ország lakóinak egyik törzséről, a Shkodrai-tó mellett élő Illyri (görögül Illürioi) népcsoportról kapta. Az illírek név alatt később már nemcsak e népcsoportot értették, hanem sok más velük rokon törzset is. Ilyenek voltak: az Istrii vagy Histri (a róluk elnevezett Isztria területén), a japodok (Japodes) a Száva felső folyásánál, valamint a liburnok egészen a Titius folyóig (Észak-Dalmácia). A liburnok voltak a rómaiak szerint a legjobb tengerészek. (Octavianus később nekik köszönhette actiumi győzelmét.) A Titiustól a Naróig terjedő terület, a mai Közép-Dalmácia a dalmaták vagy delmaták (dalmatae, delmatae) földje volt, akikről később az egész tartomány a nevét kapta. A Naro folyónál (ma a Neretva), a mai Dél-Dalmáciában kezdődött az „igazi illírek” földje, törzseik az ardiusok (Ardiaei) és az autariáták (Autariates) voltak. Tőlük délre a Drilon folyóig (most Drin), azaz a mai Montenegró vidékén laktak a Pleraei (vagy Plearaei), Docleatae, Labeati és Illyri törzsek. Ettől keletre, a mai Koszovó területén pedig a dardánok hegyi népe élt. A Drilontól dél felé egészen a Cetydnus folyóig az Enchelleae (Enkelei) törzs és a taulantok (Taulantii), kelet felé pedig a makedóniai határig az Albani és több más hegyi törzs területe húzódott (a mai Észak- és Közép-Albánia vidéke).

Illíria területe nem esett egybe az illír törzsek által lakott valamennyi területtel, hiszen illír nyelvű népek éltek Illírián kívül is, egyrészt a Kárpát-medence területén (pannonok és azalok), másrészt Dél-Itáliában (japigok és enotrusok).

Illíria területéhez az Adriai-tenger hosszú tengerpartja mellett számos sziget is tartozott, közös néven liburniai-szigetek, köztük Curictae (ma Krk), a két Apsyrtis (Cres és Lošinj), Arba (Rab), Issa (Vis), Pharia (Hvar), Corcyra Nigra (Korčula) és Melite (Mljet). Ezekre a szigetekre az i. e. 4. század elejétől a Siracusa felől érkező görög gyarmatosítók telepedtek le. A görögökön kívül kelták és föníciaiak is keveredtek az illírek közé.

Városai[szerkesztés]

Nevezetesebb városok voltak (északról délnek haladva): Metulum (Csáktornya), Senia (Zengg), Jader (vagy Jadera, Zára), Scardona (Skradin), Tragurium (Trau), Salona (Solin, Split mellett), Delminium (Tomislavgrad), Narona, Epidaurus (Cavtat, Dubrovnik mellett), Doclea (vagy Dioclea, Podgorica mellett), Olcinium (Ulcinj), Lissus (Lezha), Scodra (Shkodra), Dyrrachium (görögül Epidamnosz, ma Durrës), Apollónia, Oricum és Aulona (Vlora).

Történelem[szerkesztés]

A tengerparti területeken élő illírek nemcsak jó hajósok voltak, hanem félelmetes kalózok hírére is szert tettek. Az összes törzset egybefogó egységes államot azonban sohasem tudtak alkotni.

Illír Királyság[szerkesztés]

Az Illír Királyság feltételezett területe és főbb települései Agrón uralkodásának végén, i. e. 231-ben (a mai országhatárok jelölésével)

Az i. e. 43. században a mai Albánia területén állt fenn az első illír királyság, amelyet az egykori görög forrásokból is ismerünk. A királyság első uralkodói az Enchelleae törzsből származtak. Az illír királyság függetlenségét először a szomszédos Makedónia fenyegette. I. Bardülisz illír király i. e. 385-ben legyőzte a makedón Amüntaszt, de a későbbi makedón fejedelmek (különösen III. Fülöp) már az egész királyságot uralmuk alá hajtották.

A taulant illírek i. e. 356-tól, I. Pleuratosz uralkodásától lettek a királyság vezetői. Az i. e. 335-ben trónra lépő Glaukiasz Dasszarétia királyával, Kleitosszal szövetkezett, de a pélioni csatában alulmaradt Nagy Sándorral szemben. A dardán területeket Makedónia bekebelezte, így az Illír Királyság fő hatalmi gócpontja a Glaukiasz kezén lévő partvidék lett.[1] Kasszandrosz makedón király i. e. 314-ben Glaukiasz királyságára támadt, elfoglalta az illír területek nagy részét, köztük Epidamnoszt és Apollóniát. Két évvel később azonban kerkürai segítséggel az illírek visszahódították területeiket.[2] Glaukiasz i. e. 302-ben bekövetkezett halálát követően a taulantok helyét más törzsek vették át az Illír Királyság feletti uralomban, a taulantok szállásterületének nagy részét pedig I. Pürrhosz épeiroszi király hódította meg.[3]

A királyság egyéb fontos városai voltak (görög nevükön): Damasztion, Büllisz, Albanopolisz, Dimalé, Lisszosz, Ulkinion és Rizón. Glaukiasz utódai területeik védelmében kemény harcokat folytattak a délen szomszédos görög Epiruszi Királysággal.

I. e. 260 körül az ardiaták királya, II. Pleuratosz szerezte meg az Illír Királyság trónját, és ettől kezdve az ardiata dinasztia uralkodott az ország felett. A királyság ekkor a mai Albánia, Montenegró és Dél-Dalmácia területét foglalta magában.

Az i. e. 3. századtól az illíreknek új ellenséggel, a felemelkedő Rómával kellett szembenézniük. II. Pleuratosz fia, Agrón király sikeresen állt ellen a római hódítóknak; özvegye Teuta királyné pedig még követeiket is megölette. Ez idézte elő az illír háborút, melyben Gnaeus Fulius Centumalus és L. Posthumius Albinus visszaállították Róma tekintélyét és Teuta királynét súlyos békefeltételek elfogadására kényszerítették (állandó hadisarc, a partvidék és Corcyra Nigra szigetének átengedése). Teuta királyné utódai, különösen Genthiosz szembeszálltak még néhányszor Rómával, de sikertelenül. I. e. 168-ban Anicius elfoglalta Scodrát, és végleg megdöntötte az illír királyságot. Genthiosz száműzött királyként halt meg Iguviumban. Ezzel a Neretva folyótól délre eső teljes illír terület a rómaiak kezére került, akik Illyria néven úgynevezett protektorátussá, azaz Rómától függő köztársasággá alakították.

Római uralom[szerkesztés]

Az illyricumi főváros, Salona romjai a mai Split mellett.

Illíria számottevő stratégiai és gazdasági jelentőséggel bírt a birodalomban. Számos fontos kikötővárosa volt, belső részeiben pedig aranybányái. Innen indult a Via Egnatia nevű római út, amely Dyrrachium (a korábbi Epidamnosz) városától az Adriai-tenger mentén Bizánc (Byzantium) felé haladt. A harcias bennszülött lakosság a római hadsereg egyik fontos erőforrása volt. Az i. e. 1. század során a rómaiak a Neretvától északra eső partvidéket is fokozatosan meghódították. Az addigi Illíria mellett a meghódított területeken újabb protektorátusokat alakítottak ki (Dalmatia, Iapydia és Liburnia).

Az utolsó illír felkelést Julius Caesar fojtotta vérbe, aki után Octavianus i. e. 3533 között a még mindig kalózkodó japodokat, liburnokat és dalmatákat kiirtotta és területüket római provinciává tette. A korábbi négy protektorátus legnagyobb részét Illyricum provincia néven egyetlen tartományba olvasztotta. A volt Illyria protektorátus déli részét (a mai Albánia területét) ugyanakkor Macedonia provinciához csatolta. Mint római közigazgatási fogalom Illyricum tehát ettől kezdve az Isztriától a Drilon folyóig, továbbá a Savus (Száva) és Drinus (Drina) folyók közé eső terület volt, tehát nagyjából a mai Szlovénia, Horvátország, Bosznia és Montenegró. A provincia fővárosa Salona (Salonae) lett.

Az i. sz. 1. században Illyricum provinciát ismét átszervezték, és ettől kezdve Dalmatia provinciának nevezték. Az elrómaisodó helyi lakosság vagyoni és műveltségi színvonala gyorsan fejlődött. Több híres író is származott a tartományból (például Appianus), és több római császár is született itt, köztük II. Claudius, Aurelianus, Diocletianus, I. Constantinus és Valens.

A Római Birodalom kettészakadása (395) után a területet a Nyugatrómai Birodalomhoz csatolták, 476-tól azonban a bizánci császárok voltak az urai.

Az Illíria név újkori használata[szerkesztés]

Az Illír Királyság 1822-ben

1809-ben Napóleon önálló államot szervezett Illír tartományok (Provinces illyriennes) néven, amely Karintiát, Krajnát, Görzöt, Triesztet, Isztriát, Fiumét, a mai Horvátország középső részét és Dalmáciát foglalta magába. A párizsi békeszerződés megkötése után ez az államalakulat Ausztria birtokává lett, és 1815-ben a bécsi kongresszus formálisan is Ausztriának ítélte. 1816-ban császári rendelettel Illír Királysággá alakították, Dalmáciát azonban elválasztották tőle, azt külön koronatartománnyá tették. 1822-ben az Illír Királyságról leválasztották a történelmi Közép-Horvátországot és Fiumét is, ezeket a Magyar Királyság fennhatósága alá helyezték vissza. Az 1849-es államreform keretében Ferenc József a maradék Illír Királyságot is megszüntette, és Karintiát, Krajnát, Görzöt, Triesztet, valamint Isztriát az Osztrák Tengermellék néven egyetlen koronatartománnyá olvasztotta egybe. Ezt 1861-ben három önálló koronatartományra bontotta szét: Isztriai Őrgrófság, Görz és Gradisca Hercegesített Grófság, és a közvetlen birodalmi közigazgatás alatt álló Trieszt, ezek közös elnevezése Osztrák-illír Tengermellék lett. Ez a beosztás fennmaradt 1867 után is, az Osztrák–Magyar Monarchiában. 1918-ban a terület nagy része az Olasz Királyságé lett, aki 1920-ban, a rapallói egyezmény értelmében egy részét átengedte a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Pollo & Puto 1981 :11.; Wilkes 1992 :121–122.; Zavalani 2005 :13–15.; Ceka 2013 :103–105., 174.
  2. Pollo & Puto 1981 :11.; Wilkes 1992 :124–125.; Ceka 2013 :105–106.; Zavalani 2015 :16.
  3. Pollo & Puto 1981 :12.; Wilkes 1992 :124–125.; Ceka 2013 :174., 382.; Zavalani 2015 :17.

Források[szerkesztés]

  • Ceka 2013: Neritan Ceka: The Illyrians to the Albanians. Tirana: Migjeni. 2013. ISBN 9789928407467  
  • Pollo & Puto 1981: Stefanaq Pollo – Arben Puto: The history of Albania from its origins to the present day. Ass. by Kristo Frasheri, Skënder Anamali; transl. by Carol Wiseman, Ginni Hole. London: Routledge & Kegan. 1981. ISBN 071000365X  
  • Wilkes 1992: John Wilkes: The Illyrians. Oxford;  Cambridge: Blackwell. 1992. = The Peoples of Europe, ISBN 0631146717  
  • Zavalani 2015: Tajar Zavalani: History of Albania. Ed. by Robert Elsie, Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2015. = Albanian Studies, ISBN 9781507595671