Vértanú

Szent Sebestyén vértanúsága Tiziano festményén. A nyilak a szent hagyományos ikonográfiai attribútumai.

George Wishart skót protestáns prédikátor kivégzésének későbbi ábrázolása

Az 1622-es nagy nagaszaki vértanúság ábrázolása

A 20. századi keresztény vértanúk szobrai a Westminster-apátság nyugati homlokzatán

A vértanú vagy mártír szoros vallási értelemben olyan személy, akit hitének, vallási meggyőződésének vagy az abból következő erkölcsi magatartásának megtagadására akarnak kényszeríteni, és aki inkább vállalja a halált, mint a megtagadást. Tágabb, köznyelvi és politikai értelemben mártírnak nevezhetnek olyan embert is, akit valamely eszme, közösség, nemzeti ügy vagy társadalmi mozgalom melletti kitartása miatt öltek meg, illetve akinek halálát egy közösség utólag ilyen tanúságtételként értelmezi.

A fogalom nem pusztán a halál módjára, hanem annak értelmezett okára vonatkozik. A vallási hagyományok és politikai közösségek eltérően határozzák meg, hogy ki tekinthető vértanúnak: ugyanaz a személy egyik közösség emlékezetében hithős vagy szabadságharcos, más nézőpontból eretnek, lázadó, harcos vagy közönséges áldozat lehet. A mártíromság ezért egyszerre történeti esemény, teológiai vagy ideológiai minősítés és a kollektív emlékezetben kialakuló, rendszerint posztumusz státusz.

A kereszténységben a vértanú Krisztus tanúja, aki a hit igazságáról halálával tesz végső tanúságot. A katolikus teológia klasszikus meghatározása szerint a vértanúsághoz valóságos halál, a keresztény hit vagy élet elleni gyűlöletből fakadó üldözés, valamint a halál hittel és szeretettel való elfogadása tartozik. A vértanúság nem azonos az öngyilkossággal, a halál szándékos keresésével, a fegyveres támadással vagy azzal, hogy valaki általában nemes célért veszti életét.

Etimológia és jelentésfejlődés

A mártír szó a görög μάρτυς (martüsz, birtokos alakja martürosz) szóból ered, amelynek alapjelentése „tanú”. Ugyanehhez a szócsaládhoz tartozik a μαρτυρία (martüria, tanúságtétel) és a μαρτύριον (martürion, tanúbizonyság). A görög szót a latin martyr és martyrium vette át, majd ezekből terjedt el az európai nyelvekben. A magyar vértanú a fogalom jelentését kifejező tükörszó; a nyelvújítás korában javasolt türmész elnevezés nem honosodott meg.

Az Újszövetségben a martüsz még többnyire olyan tanút jelent, aki látott és hallott eseményekről tesz bizonyságot. Az apostolok Krisztus életének és feltámadásának tanúi (ApCsel 1,8.22; 2,32), és tanúságtételükért üldözést is vállalnak. A szó jelentésében már az 1. század végén megjelenik a halálos tanúságtétel árnyalata: a Jelenések könyve Antipászt Krisztus „hű tanújának” nevezi, „akit megöltek” (Jel 2,13), és a „Jézus tanúinak” véréről beszél (Jel 17,6). Ugyanitt Krisztus maga „a hű tanú” (Jel 1,5; 3,14).

A 2. század folyamán a kifejezés fokozatosan szakkifejezéssé vált. A lyoni vértanúkról szóló levél szerint a még életben levő, megkínzott keresztények elutasították a mártír címet, és azt azoknak tartották fenn, akik tanúságukat halálukkal pecsételték meg. A hitükért szenvedő, de életben maradó személyeket egyre inkább hitvallóknak – latinul confessores – nevezték. A két szó használata a 2–3. században még nem volt teljesen következetes, később azonban a vértanú a meghalt tanút, a hitvalló pedig a börtönt, kínzást, száműzetést vagy kényszermunkát túlélő hívőt jelentette.

A modern nyelvekben a „mártír” jelentése kiszélesedett. Vallási vértanú mellett beszélnek politikai, nemzeti, forradalmi vagy polgárjogi mártírról, sőt ironikus köznyelvi értelemben olyasvalakiről is, aki szenvedését feltűnően hangsúlyozza. Az utóbbi szóhasználat nem tartozik a vallási vagy történettudományi meghatározáshoz.

Fogalmi sajátosságai

A mártíromság általános fogalmában rendszerint négy elem különíthető el: a személy valamely ügyhöz vagy hithez való hűsége; a hűség feladását követelő vagy büntető ellenfél; az előre látható, de nem öncélúan keresett halálos veszély; továbbá a halál későbbi közösségi értelmezése. A mártír nem egyszerűen elszenvedi a halált, hanem az emlékező közösség szerint döntésével vagy kitartásával jelentést ad neki.

A mártír, a hős és az áldozat fogalma részben átfedhet, de nem azonos. Az áldozatot akaratától függetlenül érheti erőszak; a hős kiemelkedő cselekedetet hajt végre; a mártír státuszában viszont döntő a halál okaként értelmezett hűség és a közösség tanúságtételként felfogott emlékezete. A meggyilkolt gyermek vagy a vallási csoporthoz tartozása miatt megölt, választási lehetőséggel nem rendelkező ember áldozat; egyes vallási hagyományok ugyanakkor őt is vértanúként tisztelhetik, amint a kereszténység a betlehemi gyermekeket „aprószenteknek” nevezi.

A vallási mártíromságot a legtöbb hagyomány megkülönbözteti az öngyilkosságtól. A vértanú halálát külső erőszak okozza, és a tanú nem a halált mint olyat választja, hanem azt az értéket vagy hitet, amelyhez a fenyegetés ellenére ragaszkodik. A halál önkéntes keresése, az üldöző szándékos provokálása és mások megölésével összekapcsolt önpusztítás történetileg és teológiailag vitatott vagy elutasított formák.

A mártír címét rendszerint nem maga az elhunyt adja magának. Egyházi, vallási, politikai vagy nemzeti közösségek döntik el, mely halált fogadják be saját emlékezetükbe. Emiatt a mártírkultusz a közösségi határok kijelölésének eszköze is: megmutatja, milyen hitet, erényt vagy politikai ügyet tekintenek életnél is magasabb rendűnek.

Bibliai és zsidó előzmények

A Héber Biblia és a Makkabeus-kor

A Héber Biblia nem használja a mártír későbbi szakkifejezését, de több története a hithez vagy igazsághoz való halálig tartó hűséget mutatja be. Ábel az igaz ember erőszakos halálának ősmintája; a Dániel könyvében a három ifjú inkább vállalja a tüzes kemencét, mint a bálványimádást, Dániel pedig az oroszlánvermet, mint az imádság feladását. E történetekben az üldözött végül megmenekül, mégis a későbbi mártírelbeszélések alapmintáivá váltak.

A zsidó mártíromság első részletes irodalmi megfogalmazásai a hellenisztikus korban keletkeztek. A Makkabeusok második könyve 6–7. fejezete az idős Eleázár, majd egy anya és hét fia kivégzését beszéli el, akik IV. Antiokhosz Epiphanész kényszerítő rendelkezései ellenére sem szegik meg a Törvény étkezési előírásait. Tanúságtételük központi eleme a feltámadás reménye és az a meggyőződés, hogy Isten igazságot szolgáltat. A Makkabeusok negyedik könyve filozófiai beszéddé formálta történetüket, és a jámbor értelem szenvedélyek fölötti uralmának példájaként ábrázolta őket.

A Makkabeusok könyvei a katolikus és ortodox bibliai kánon részei, a zsidó Tanakhban és a legtöbb protestáns kánonban azonban nem szerepelnek. Hatásuk ennek ellenére a zsidó és keresztény mártíromság nyelvében egyaránt jelentős. A kínzások részleteinél fontosabb teológiai motívumaik – a törvényhez való hűség, a feltámadás, az igazak közösségéért vállalt szenvedés és az üldöző hatalom erkölcsi veresége – az ókeresztény vértanúaktákban is visszatérnek.

Kiddus ha-Sém

A rabbinikus judaizmus a kiddus ha-Sém, „Isten nevének megszentelése” fogalmával írja le azt az életet és – meghatározott körülmények között – halált, amely nyilvánosan tanúsítja Isten uralmát. A Talmud szerint a zsidónak általában életben kell maradnia, és a parancsolatok többségét életveszélyben megszegheti; bálványimádásra, tiltott nemi kapcsolatra vagy gyilkosságra azonban nem kényszeríthető még halálfenyegetéssel sem. Nyilvános vallásüldözés idején a követelmény más parancsokra is kiterjedhet.

A hagyomány kiemelkedő alakja Akiba rabbi, akinek római kivégzését a források a Tóra tanításához való hűséggel kapcsolják össze. A „tíz vértanú” elbeszélése a rabbinikus bölcsek halálát liturgikus költeménnyé rendezte; emlékük a jóm kippuri és tisá beávi liturgiában is megjelenik.

Az első keresztes hadjárat idején, 1096-ban a Rajna-vidéki zsidó közösségek tömeges erőszakot és kényszerítő térítést szenvedtek. A héber krónikák az áldozatokat Isten nevét megszentelő szentekként örökítették meg. Egyes beszámolók kollektív öngyilkosságokról és családtagok megöléséről is szólnak; ezek vallásjogi és történeti értelmezése vitatott, és nem azonosítható a judaizmus általános öngyilkosság-tilalmával.

A soá áldozataira a zsidó emlékezet gyakran a kedosim, „szentek” szóval utal. Ez a megnevezés a meggyilkoltak közösségi megszentelését fejezi ki, de a holokauszt mártíromságként való teológiai értelmezése nem egységes: sok gondolkodó hangsúlyozza, hogy a legtöbb áldozatnak nem ajánlottak fel választást, ezért elsősorban a népirtás áldozatai, nem a klasszikus értelemben önkéntes vértanúk.

A vértanúság a kereszténységben

Krisztus és az apostoli tanúságtétel

A keresztény vértanúság ősmintája Jézus Krisztus szenvedése és kereszthalála. A Jelenések könyve „hű tanúnak” nevezi Krisztust, az ókeresztény szerzők pedig az első és valódi vértanút látták benne. A keresztény teológia ugyanakkor Jézus halálát nem meríti ki a mártírhalál fogalma: halála egyedülálló megváltó áldozat, amelyből követőinek tanúságtétele értelmét nyeri.

Az Újszövetségben István diakónus az első olyan Krisztus-követő, akinek hitéért bekövetkezett halálát részletesen elbeszélik (ApCsel 6–7); ezért a hagyomány protomártírnak, első vértanúnak nevezi. Halálakor Krisztust látja, imádkozik üldözőiért, és Jézus szavaihoz hasonlóan Istenre bízza lelkét. Idősebb Jakab apostol az első apostol, akinek kivégzését az Újszövetség megemlíti (ApCsel 12,2). Péter és Pál római vértanúsága, valamint a többi apostol halála az egyházi hagyományból ismert, történeti bizonyíthatóságuk eltérő.

A vértanúság újszövetségi hátteréhez tartozik Jézus figyelmeztetése az üldözésre (Mt 10,16–33), a kereszt hordozása (Mk 8,34–35), az ellenség szeretete (Mt 5,44) és az a kijelentés, hogy „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). A vértanúság keresztény eszménye ezért nem pusztán állhatatosság, hanem hit, remény, szeretet és megbocsátás.

Teológiai meghatározása

A katolikus tanítás szerint a vértanúság „a hit igazsága mellett tett legfőbb tanúságtétel”, amelyben a hívő Krisztushoz kapcsolódva vállalja a halált. A klasszikus meghatározás három eleme:

1. a halál ténye: a személyt megölik, vagy a fogság, kínzás és üldözés közvetlen következményeként hal meg;
2. a halál oka: az üldöző a keresztény hit, az Egyház, valamely keresztény erény vagy a hitből következő erkölcsi igazság ellen fordul;
3. a tanú magatartása: a hívő a fenyegetést felismerve, legalább burkoltan és szabadon, hitben és szeretetben elfogadja a halál kockázatát, ahelyett hogy megtagadná azt, amihez hűségesnek kell maradnia.

A meghatározást Hippói Szent Ágoston tömör formulája fejezi ki: „nem a büntetés, hanem az ügy teszi a vértanút” (martyrem non facit poena, sed causa). Ugyanaz a kivégzési mód érhet bűnözőt, politikai lázadót és hitvallót; a keresztény vértanúságot a tanúságtétel oka és a halál elfogadásának módja különbözteti meg.

A hit elleni gyűlölet latin kánonjogi kifejezése odium fidei. Nem szükséges, hogy az üldöző kidolgozott teológiai gyűlöletet fogalmazzon meg; a bizonyítás azt vizsgálja, hogy a keresztény identitás, tanítás, erény vagy egyházi szolgálat döntő indítéka volt-e az erőszaknak. Keresztelő János azért számít vértanúnak, mert az erkölcsi igazságot védte; Goretti Szent Mária tisztaságának védelmében halt meg; Maximilian Kolbe esetében a katolikus értelmezés a felebaráti szeretet Krisztushoz kötött végső tanúságtételét emeli ki.

A vértanúság nem jelenti azt, hogy a kereszténynek minden erőszakkal szemben tilos védekeznie, másokat megvédenie vagy a veszély elől elmenekülnie. Az evangéliumok és az ókeresztény gyakorlat egyaránt ismerik a menekülést. A vértanú saját halálos erőszakkal nem viszonozza üldözője támadását, és nem tagadja meg hitét pusztán az élet megmentéséért; ebből azonban nem következik általános politikai vagy katonai pacifizmus.

A vértanúság keresése és az öngyilkosság kérdése

Az ókeresztény egyház nem tekintette követendőnek a halál meggondolatlan keresését. Alexandriai Kelemen bírálta azokat, akik önként jelentették fel magukat, és így saját halálukat idézték elő. Nazianzi Szent Gergely szerint a halál keresése vakmerőség, a hit megtagadása viszont gyávaság. A Szent Polikárp vértanúsága című irat Quintus példájával figyelmeztet: aki önként jelentkezett a hatóságnál, a kínzás fenyegetésére végül áldozatot mutatott be.

A 306 körüli elvirai zsinat megtagadta a vértanú címet attól, akit bálványszobor szándékos lerombolása miatt végeztek ki. A döntés azt fejezte ki, hogy a provokált erőszak és a magántulajdon vagy közrend elleni cselekmény önmagában nem teszi keresztény vértanúvá az elkövetőt.

A keresztény hagyomány ezért megkülönbözteti a vértanúságot az öngyilkosságtól. A vértanú nem a halált választja végső célként, hanem a hűséget; a halált mások kényszerítik rá. A határ egyes ókori történetekben nem mindig éles, ezért a modern kutatás külön vizsgálja a nők becsületük védelmében elkövetett öngyilkosságáról, az önkéntes feljelentkezésről és a halálos aszkézisről szóló elbeszéléseket.

Vértanú és hitvalló

A hitvalló a keresztény hagyományban eredetileg olyan személy volt, aki a hatóság előtt megvallotta hitét, és ezért börtönt, kínzást, száműzetést vagy bányamunkát szenvedett, de nem halt meg. A lyoni foglyok kifejezetten az elhunytaknak tartották fenn a mártír nevet. Karthágói Szent Ciprián ugyanakkor azokat is a vértanúkhoz sorolta, akik a börtön vagy kényszermunka következményeibe haltak bele.

A nagy üldözések lezárulta után a hitvalló cím jelentése kiszélesedett: olyan szent férfiakat jelölt, akik nem vértanúként, hanem hosszú, példamutató keresztény életükkel tettek tanúságot. A nyugati liturgikus hagyományban sokáig külön szenttípus volt a „hitvalló püspök” és a „nem püspök hitvalló”.

A „fehér vértanúság” kifejezést az aszkézisre, szerzetesi lemondásra vagy mindennapi hűségre alkalmazták, szembeállítva a vérrel járó „vörös vértanúsággal”. Ez lelki hasonlat, nem a szoros értelemben vett mártír cím. A keresztény erkölcstan minden hívőt tanúságtételre hív, de csak a halálig tartó, külső erőszak által kikényszerített tanúságtételt nevezi teljes értelemben vértanúságnak.

Vérkeresztség

A katolikus tanítás vérkeresztségnek nevezi azt, amikor egy meg nem keresztelt katekumen vagy Krisztusért megölt személy a hitért vállalt halál által részesül a keresztség kegyelmi gyümölcseiben, noha a vízkeresztség szentségét nem kapta meg. A vérkeresztség nem külön szentség, hanem Krisztussal való tökéletes szeretetkapcsolat és tanúságtétel.

Az ókeresztény szerzők „második keresztségnek” is nevezték a vértanúságot. A fogalom azt fejezte ki, hogy a Krisztusért vállalt halál teljes megtérést és bűnbocsánatot jelent. Nem adott felmentést a keresztség tudatos elutasítására, és nem ösztönzött a vértanúság keresésére.

Katolikus boldoggá- és szentté avatás

A katolikus egyházban a nyilvános, egyetemes vagy helyi liturgikus tisztelethez a vértanúságot egyházi eljárásban vizsgálják. A történészek, teológusok és jogászok elemzik az áldozat életét, az üldöző indítékát, a halál körülményeit, a tanú magatartását és a vértanúság hírének tartósságát. A vizsgálatnak a kedvezőtlen vagy ellentmondó adatokat is fel kell tárnia.

A bizonyított vértanúság alapján történő boldoggá avatáshoz rendszerint nem szükséges csoda. A szentté avatáshoz a jelenlegi gyakorlat szerint általában a boldoggá avatás után történt, az új boldog közbenjárásának tulajdonított csodát vizsgálnak. A vértanúság jogcíme különbözik a hősies erények és a 2017-ben szabályozott életfelajánlás jogcímétől. Az életfelajánlás esetében a személy szeretetből szabadon vállal biztos és közeli halálveszélyt, de nem feltétlenül üldöző öli meg a hit elleni gyűlöletből.

A vértanú hivatalos elismerése nem pusztán annak megállapítása, hogy az illető ártatlan áldozat vagy bátor ember volt. Az eljárás sajátosan teológiai kérdést dönt el: halála Krisztus és a keresztény igazság melletti, az Egyház által hitelesnek tekintett tanúságtétel volt-e.

Ökumenikus értelmezés

A katolikus, ortodox, anglikán és protestáns közösségek vértanúfogalma és szenttisztelete nem azonos, de a 20. századi üldözések közös keresztény emlékezetet is létrehoztak. II. János Pál „a vértanúk ökumenizmusáról” beszélt: a Krisztusért kiontott vér közös örökségnek tekinthető akkor is, ha az egyházak hivatalos szentté avatási rendszere eltér.

Az ökumenikus elismerés nem jelenti a történeti és tanbeli különbségek megszüntetését. Egy katolikus egyházi eljárás például nem avathat liturgikusan szentté nem katolikus személyt, ugyanakkor a katolikus tanítás elismerheti más keresztények Krisztusért vállalt hősies halálát.

Az ókeresztény vértanúság története

A római állam és a keresztények

A Római Birodalomban a közösségi kultusz nem kizárólag magánmeggyőződés volt, hanem a városok és a birodalom rendjének része. Az isteneknek és a császár jólétéért bemutatott áldozat a közösségi lojalitás kifejezése lehetett. A keresztények egy része azért került konfliktusba a hatóságokkal és a helyi társadalommal, mert elutasította az áldozatot, a bálványok tiszteletét és bizonyos közösségi rítusokat. Emiatt istentelenséggel, társadalomellenességgel vagy a római rend iránti hűtlenséggel gyanúsíthatták őket.

A keresztények üldözése az első két és fél évszázadban nem volt állandó, egyenletes és mindenütt azonos. A korai fellépések többnyire helyi kezdeményezésre, feljelentésre, tömegnyomásra vagy helytartói eljárásban történtek. A 3. század közepétől jelentek meg olyan császári rendelkezések, amelyek birodalmi léptékben követeltek áldozatot vagy kifejezetten az egyházi szervezetet támadták.

A zsidóság helyzete nem írható le egyszerűen azzal, hogy „engedélyezett vallás” lett volna, a kereszténység pedig tiltott. A zsidó közösségek régi és etnikai hagyományként elismert kiváltságokkal rendelkeztek, míg a gyorsan terjedő, nem etnikai keresztény mozgalom kevésbé illett a római vallási kategóriákba. A keresztények ellen alkalmazott jogi alap kérdésében ma is vita folyik: szerepet játszhatott maga a keresztény név, a hatósági kényszerítő jogkör, tiltott társulás, felségsértés, szentségtörés vagy más konkrét vád.

A korai üldözések

Tacitus beszámolója szerint Nero a 64-es római tűzvész után keresztényeket tett felelőssé, és kegyetlen látványosságok keretében végeztette ki őket. Az esemény hagyományosan az első római keresztényüldözésnek számít, és a római Péter–Pál-hagyomány is ehhez a korszakhoz kapcsolja az apostolok halálát. A tacitusi szöveg értelmezéséről, a csoport korabeli megnevezéséről és az üldözés pontos méretéről a kutatásban vita van; biztosan nem tekinthető még egész birodalomra kiterjedő, tartós üldözési rendszernek.

A keresztények római jogi helyzetének legfontosabb korai forrása Ifjabb Plinius bithüniai helytartó és Traianus császár 112 körüli levélváltása. Plinius nem tudta, miként kezelje a feljelentett keresztényeket. Azokat, akik makacsul kitartottak, kivégeztette; akik áldoztak a római isteneknek, bort és tömjént ajánlottak a császár képmásának, és átkozták Krisztust, szabadon bocsátotta. Traianus helyeselte az eljárást, de megtiltotta a keresztények felkutatását és az anonim feljelentések elfogadását. A szabályozás egyszerre mutatja a keresztény név büntethetőségét és a rendszeres rendőri hajtóvadászat hiányát.

A 2. századból helyi mártíromságok ismertek: Antiochiai Szent Ignácot Rómába vitték kivégzésre; Szent Polikárp Szmirnában, Jusztinosz és társai Rómában, a lyoni és vienne-i keresztények pedig 177-ben szenvedtek halált. Az eseményeket nem lehet egységes császári programként kezelni; a helyi társadalmi feszültség, a népi ellenségeskedés és a helytartók döntése egyaránt szerepet játszott.

Decius, Valerianus és Diocletianus

Decius 249–250-ben elrendelte, hogy a birodalom lakói áldozatot mutassanak be, és az erről szóló igazolást, libellust szerezzenek. Az intézkedés nem kizárólag a keresztényeket nevezte meg, de monoteista hitük miatt különösen súlyos választás elé állította őket. Sokan áldoztak vagy hamis igazolást szereztek; őket az egyházi források lapsiknak, elesetteknek nevezték. Másokat bebörtönöztek, megkínoztak vagy kivégeztek. A válság után hosszú vita kezdődött arról, milyen feltételekkel fogadhatók vissza az egyházi közösségbe.

Valerianus 257–258-as rendeletei célzottabban támadták az egyházi vezetőket és a keresztény elit tagjait. Ekkor végezték ki többek között II. Szixtusz pápát és Karthágói Szent Ciprián püspököt. Valerianus perzsa fogságba esése után fia, Gallienus megszüntette az üldözést és visszaadta az egyházi tulajdon egy részét.

A Diocletianus és társcsászárai alatt 303-ban kezdődő „nagy üldözés” a templomok és szent iratok megsemmisítését, a keresztény tisztviselők jogfosztását, a papság bebörtönzését és végül az általános áldozati kötelezettséget írta elő. Végrehajtása területenként jelentősen különbözött: a keleti tartományokban és Egyiptomban különösen súlyos volt, míg Constantius Chlorus nyugati területein korlátozottabban alkalmazták. Galerius 311-ben türelmi rendeletet adott ki, Konstantin és Licinius 313-as megállapodása pedig helyreállította a keresztények vallásgyakorlatát és tulajdonát.

A vértanúk száma egyik üldözési hullámban sem határozható meg megbízhatóan. Az ókori források gyakran retorikai kifejezéseket, például „megszámlálhatatlan sokaságot” használnak, a dokumentáció pedig területileg töredékes. A régebbi apologetikus irodalom hajlamos volt túlzó összegeket közölni, a szélsőséges ellenreakció pedig olykor magukat az üldözéseket jelentéktelenítette el. A források alapján biztosan megállapítható a halálos üldözések valósága és egyes időszakok súlyossága, de összesített szám nem adható.

Börtön, per és kivégzés

A vértanúaktákból megismerhető eljárásokban a vádlottnak rendszerint lehetőséget adtak arra, hogy áldozatbemutatással vagy Krisztus megtagadásával bizonyítsa lojalitását. A bírók nem minden esetben törekedtek kivégzésre; a visszavonás elérése a hatóság számára a római rend helyreállítását jelenthette. A keresztény tanú számára viszont az áldozat bálványimádásnak és hite megtagadásának számított.

A foglyok börtönben, készletektől és családi segítségtől függve vártak a tárgyalásra. A kínzás az ókori büntetőeljárás és kivégzés része lehetett, különösen alacsony társadalmi helyzetű személyeknél és rabszolgáknál. A büntetések között lefejezés, elégetés, vadállatok elé vetés, keresztre feszítés, bányamunka és száműzetés szerepelt. A források részletes kínzásleírásai részben történeti adatok, részben a hagiográfiai műfaj retorikai elemei; minden elbeszélést külön kell értékelni.

A katakombákat a népszerű irodalom gyakran az üldözött keresztények tartós búvóhelyeként mutatta be. A római katakombák elsősorban temetők és megemlékezési helyek voltak; szűk, föld alatti járataik nem alkalmasak nagy közösségek hosszú idejű elrejtésére vagy rendszeres istentiszteletére. Alkalmilag menedéket adhattak, de általános „föld alatti egyházként” való bemutatásuk történetileg félrevezető.

Vértanúakták és forráskritika

Az Acta Martyrum szűk értelemben a vértanúk perének és kivégzésének hivatalos vagy hivatalos mintát követő jegyzőkönyveit, tágabb értelemben minden ókeresztény szenvedéstörténetet jelenti. A szövegek történeti értéke rendkívül különböző, ezért nem kezelhetők egységesen szó szerinti beszámolóként.

A legfontosabb típusok:

• bírósági aktákra épülő iratok, amelyek a kérdéseket, feleleteket és ítéletet viszonylag tömören közlik; ilyen a 180-ban kivégzett scilli vértanúk aktája és Ciprián püspök pere;
• szemtanúi vagy kortársi elbeszélések, például a Szent Polikárp vértanúsága, a lyoni és vienne-i egyházak levele, valamint Perpétua és Felicitász szenvedéstörténete;
• korábbi dokumentumokat átdolgozó passiók, amelyek a történeti magot prédikációs, apologetikus és csodás elemekkel bővítik;
• legendás szenvedéstörténetek, amelyek történeti neveket irodalmi motívumokkal kapcsolnak össze, vagy teljesen költött alakok köré épülnek.

A scilli vértanúk 180-as aktája a legrégebbi pontosan keltezett latin keresztény szövegek egyike. A Perpétua és Felicitász szenvedéstörténete első személyű börtönfeljegyzéseket tulajdonít Perpétuának és Saturusnak, amelyeket egy szerkesztő keretezett; emiatt egyszerre kiemelkedő történeti, nő- és társadalomtörténeti, valamint teológiai forrás. A Polikárp vértanúsága levélformában rögzíti a helyi közösség emlékezetét és a vértanú évfordulójának megünneplését.

A 4. század utáni olvasóközönség egyre részletesebb történeteket igényelt. A rövid perbeszédek hosszú hitvitákká, a kivégzések csodákkal kísért drámai jelenetekké bővültek. A késői szövegek történeti hitelessége csekély lehet, de fontos forrásai annak a kornak, amelyben megírták őket: tükrözik a szentkultuszt, az erkölcsi eszményeket, a társadalmi képzeletet és a liturgikus gyakorlatot.

Az egyházi közösségek maguk is ismerték a forráskritika szükségességét. A karthágói zsinatok engedélyezték a hitelesnek tekintett passiók felolvasását, más rendelkezések óvtak a bizonytalan vértanúk kultuszától. A római egyházban egy ideig mellőzték az ismeretlen szerzőjű szenvedéstörténetek liturgikus olvasását. A modern hagiográfia, különösen a bollandisták munkája, filológiai, régészeti, topográfiai és liturgiatörténeti módszerekkel osztályozza a forrásokat.

A vértanúk tiszteletének kialakulása

A keresztények kezdettől gondoskodtak a kivégzettek temetéséről, amennyiben a hatóságok kiadták a holttestet. A Szent Polikárp vértanúsága szerint a közösség összegyűjtötte a püspök csontjait, „az aranynál és drágaköveknél értékesebbnek” tartotta őket, és halálának évfordulóján összegyűlt. Az irat egyúttal világosan megkülönbözteti Krisztus imádását a vértanúk szeretetétől: Krisztust Isten Fiaként imádják, a vértanúkat tanítványként és követendő példaként tisztelik.

A halál évfordulóját dies natalisnak, mennyei születésnapnak nevezték. A közösség a sírnál vagy annak közelében Eucharisztiát ünnepelt, felolvasta a vértanú történetét, és közbenjárását kérte. A sír fölött kialakuló emléképület a martyrium; ebből fejlődtek ki egyes bazilikák és zarándokhelyek. A vértanúk nevei bekerültek a helyi naptárakba, majd a különböző martirológiumokba.

I. Damáz pápa verses feliratokkal jelölte meg a római vértanúsírokat, és a város keresztény topográfiáját az apostolok és mártírok emléke köré rendezte. A vértanúk ereklyéit később oltárokba helyezték, átvitték új templomokba és széles körben tisztelték. A gyakorlat egyházi szabályozás alá került, mert valódi vallási tisztelet mellett hamis ereklyék, helyi versengések és legendás azonosítások is megjelentek.

Az ikonográfiában a vértanú általános jelvénye a pálmaág, amely a győzelmet jelképezi, valamint a korona vagy koszorú. Sok vértanút kivégzésének eszközével ábrázolnak: Sebestyént nyilakkal, Katalint kerékkel, Szent Lőrincet rostéllyal, Bertalan apostolt késsel vagy lenyúzott bőrével. Az attribútum nem feltétlenül bizonyítja a kivégzés történeti módját; gyakran a későbbi legenda képi összefoglalása.

A latin liturgiában a vértanúk ünnepeinek hagyományos színe a vörös. Az ortodox ikonokon a vértanúk gyakran keresztet tartanak, ruhájuk és feliratuk pedig tanúságtételük típusát jelzi. A vértanúk tiszteletét a történelmi egyházak nem a szenvedés öncélú kultuszának, hanem Krisztus halálon aratott győzelme megjelenítésének tekintik.

A keresztény vértanúság története Konstantin után

Késő ókor és középkor

A római állami üldözések lezárulta nem jelentette a keresztény vértanúság végét. A Szászánida Birodalomban különösen II. Sápúr uralkodása alatt üldözték a keresztényeket, akiket a Római Birodalomhoz való politikai kötődéssel is gyanúsítottak. A kaukázusi, szír, örmény és grúz egyházak martirológiumai számos perzsa és később muszlim uralom alatt kivégzett tanút őriznek.

Az 5–6. században a krisztológiai és politikai konfliktusok is létrehoztak vértanúemlékezeteket. Egyes közösségek az ellenfél által eretneknek vagy lázadónak tekintett püspököket és szerzeteseket saját hitük mártírjaként tisztelték. Az ilyen esetek jól mutatják, hogy a mártír cím felekezeti és közösségi értelmezéshez kötődik.

A középkori missziók során keresztény hittérítők és újonnan megtért közösségek tagjai szenvedtek halált Észak-Afrikában, Ázsiában és Európa még nem keresztény területein. A marokkói vértanúk 1220-as halála a ferences missziós eszményre, Assisi Szent Ferenc rendjének fejlődésére és Páduai Szent Antal hivatására is hatott.

A fegyveres konfliktusban elesett keresztény nem vált automatikusan vértanúvá. A keresztes hadjáratok prédikációja és egyes középkori szövegek az elesetteknek bűnbocsánatot vagy mennyei jutalmat ígértek, de a liturgikus vértanú címhez továbbra is a hitért elszenvedett üldözés és halál kapcsolódott. A „katonavértanúk” – például Szent György vagy Szent Móric – hagyományában sem a harcban való elesés, hanem a bálványáldozat vagy igazságtalan parancs megtagadása a vértanúság oka.

Eretnekség, inkvizíció és vitatott mártíremlékezet

A középkori latin kereszténységben a vallási egységet a társadalmi és politikai rend alapjának tekintették. A nyilvános eretnekséget nem csupán magánvéleménynek, hanem a közösség üdvösségét és rendjét veszélyeztető cselekménynek fogták fel. Az egyházi és világi hatalom együttműködése ezért olyan büntetőeljárásokat hozott létre, amelyek modern vallásszabadsági elvek alapján elfogadhatatlanok, de történeti megértésükhöz a kor jogi és társadalmi keretét is figyelembe kell venni.

Az inkvizíció egyházi vizsgálati eljárás volt, amelynek célja a megkeresztelt keresztények eretnekségének felderítése és visszavonásuk elérése volt. A halálbüntetést a világi hatalom hajtotta végre, de az egyházi ítélet és átadás a folyamat lényeges része volt. Az eljárások gyakorisága, szigora és jogi garanciái korszakonként és intézményenként változtak.

A spanyol inkvizíciónak nem volt általános joghatósága a zsidó vallásukat nyíltan gyakorló személyek fölött. Elsősorban megkeresztelt conversókat vizsgált, akiket titkos zsidó vallásgyakorlással, valamint más megkeresztelteket, akiket eretnekséggel vádoltak. Az a kijelentés, hogy kivégzettjeinek többsége a kereszténységre áttérni nem hajlandó zsidó lett volna, történetileg téves.

A katharok elleni albigens keresztes hadjárat vallási, politikai és területi konfliktus volt, amely tömeges erőszakkal és települések pusztulásával járt. A 20. századi népirtásfogalom visszavetítése a 13. századra csak pontos módszertani magyarázattal használható; a szakirodalomban vita folyik arról, miként írható le a vallási csoport felszámolásának szándéka és a háború erőszaka.

A kivégzett valdensek, husziták és más vallási ellenzékiek saját közösségeik emlékezetében vértanúkká váltak. A katolikus egyház nem tekintette őket saját liturgikus vértanúinak, de modern történeti értékelésük nem merülhet ki az egykori eretnekminősítés megismétlésében. A mártír cím körüli vita ebben az esetben a felekezeti identitások és az erőszak emlékezetének része.

Reformáció és felekezeti államok

A 16–17. századi Európában a vallási és politikai hűség szorosan összefonódott. Katolikus, lutheránus, református és anglikán hatóságok egyaránt alkalmaztak kényszert, száműzetést vagy halálbüntetést vallási ellenfeleikkel szemben. A kivégzés jogi indoka gyakran felségsértés, lázadás vagy közrend elleni bűncselekmény volt, miközben a vádlott és közössége azt hitbeli üldözésként értelmezte.

Angliában VIII. Henrik és utódai alatt olyan katolikusokat végeztek ki, akik nem ismerték el az uralkodó egyházfőségét vagy kapcsolatban maradtak Rómával; közéjük tartozott Morus Tamás és John Fisher. I. Mária uralma alatt protestánsokat égettek meg eretnekségért, akiknek emléke John Foxe Acts and Monuments című művében formálta az angol protestáns identitást. I. Erzsébet korában katolikus papokat és világiakat ítéltek halálra, többnyire felségárulási jogszabályok alapján; a katolikus hagyomány közülük számos személyt vértanúként tisztel.

Az anabaptistákat katolikus és protestáns területeken egyaránt üldözték. A gyermekkeresztség elutasítása, az eskü és katonai szolgálat megtagadása, a különálló gyülekezeti rend és a münsteri felkelés emléke miatt a hatóságok politikai veszélyt is láttak bennük. A münsteri erőszakot azonban nem lehet minden anabaptista csoportra kiterjeszteni: a mennonita és hutterita közösségek jelentős része pacifista volt. A Mártírok tükre anabaptista szenvedéstörténetei a mennonita identitás alapművévé váltak.

A korszak mártírelbeszéléseit forráskritikával kell használni. Foxe, a katolikus martirológiumok és az anabaptista gyűjtemények történeti adatokat őriznek, de egyben felekezeti önértelmezések: az ellenfelet üldözőként, saját halottaikat Krisztus tanúiként ábrázolják. A különböző hagyományok párhuzamos bemutatása nem teszi egyenlővé minden ügy teológiai tartalmát, de megakadályozza egyetlen felekezet kizárólagos üldözőként vagy kizárólagos áldozatként való bemutatását.

Japán és Kelet-Ázsia

A kereszténység Japánban a 16. század közepétől terjedt. A helyi urak, a portugál és spanyol kereskedelmi kapcsolatok, valamint a jezsuita és koldulórendi missziók közötti versengés bonyolult politikai környezetet teremtett. Tojotomi Hidejosi 1587-ben korlátozta a missziót, majd 1597-ben Nagaszakiban keresztre feszíttette a huszonhat keresztényt. A Tokugava-sógunátus a 17. században a kereszténységet a külföldi politikai befolyással és társadalmi engedetlenséggel összefüggő veszélynek tekintette, és átfogó üldözést indított.

A hatóságok a kereszt vagy szentkép megtaposásával – fumie – ellenőrizték a hitehagyást. Sok keresztény megtagadta hitét, mások kivégzést vagy hosszú fogságot szenvedtek. A rejtőzködő keresztény közösségek, a kakure kirishitanok a 19. századi vallásszabadságig részben titokban őrizték hagyományaikat.

Kínában, Koreában és Vietnámban szintén több üldözési hullám történt, amelyekben helyi keresztények és külföldi misszionáriusok haltak meg. A konfliktusokat vallási elutasítás, állami szuverenitás, családi rítusok, gyarmati beavatkozás és társadalmi feszültség egyaránt alakította; ezért a mártíromság teológiai értékelését külön kell választani a missziók politikai környezetének történeti vizsgálatától.

A modern kor keresztény vértanúi

Forradalmak és vallásellenes államok

A francia forradalom alatt papokat, szerzeteseket és világi hívőket végeztek ki vagy deportáltak vallási és politikai okok összefonódása miatt. A katolikus egyház vértanúként tiszteli többek között a szeptemberi mészárlások egyes áldozatait és a compiègne-i kármelitákat, akiket 1794-ben guillotine-nal végeztek ki.

A 20. századi kommunista rendszerek a vallási intézményeket ideológiai és politikai ellenfélként korlátozták, felszámolták vagy állami ellenőrzés alá vonták. A Szovjetunióban ortodox püspökök, papok, szerzetesek és világiak tömege szenvedett kivégzést, lágert vagy száműzetést; az Orosz Ortodox Egyház sokukat „újvértanúként és hitvallóként” kanonizálta. Albániában, Ukrajnában, Romániában, Csehszlovákiában és más országokban katolikus, görögkatolikus, ortodox és protestáns keresztények egyaránt üldözést szenvedtek.

A Mexikóban az 1920-as évek vallásellenes törvényei és a Cristero-háború idején papokat és világiakat öltek meg. Az egyház azokat ismeri el vértanúként, akik a hit elleni gyűlöletből szenvedtek halált, nem pedig automatikusan minden, a fegyveres konfliktusban elesett katolikust.

A spanyol polgárháború alatt különösen a köztársasági területeken több ezer papot, szerzetest, apácát és világi hívőt öltek meg, miközben a nacionalista oldalon is súlyos erőszak és politikai megtorlás történt. Az egyházi vértanúeljárások az egyes áldozatok halálokát és magatartását külön vizsgálják; a háború politikai oldalának támogatása vagy az egyházi státusz önmagában nem elegendő a vértanúság bizonyításához.

Nemzetiszocializmus és más diktatúrák

A náci rendszer faji, politikai és vallási üldözése számos keresztény tanút követelt. Maximilian Kolbe ferences pap 1941-ben Auschwitzban önként vállalta egy családapa helyét az éhhalálra ítéltek között; II. János Pál 1982-ben a szeretet vértanújaként avatta szentté. Edith Stein, zsidó származású kármelita nővér Auschwitzban halt meg; katolikus vértanúként való elismerése keresztény tanúságtételét és a holland püspökök náci fajüldözés elleni tiltakozását követő letartóztatásának összefüggését is figyelembe vette.

Dietrich Bonhoeffer evangélikus teológust a Hitler elleni ellenállásban való részvétele miatt végezték ki. A protestáns és ökumenikus emlékezet Krisztus tanújaként és a diktatúrával szembeni keresztény felelősség példájaként tiszteli. Az ilyen esetekben a vallási és politikai indítékok nem mindig választhatók szét élesen.

Óscar Romero San Salvador-i érseket 1980-ban mise közben gyilkolták meg, miután következetesen fellépett az állami és félkatonai erőszak ellen. A katolikus egyház a hit elleni gyűlöletből megölt vértanúként avatta boldoggá, majd 2018-ban szentté. E döntés azt fejezi ki, hogy a keresztény társadalmi tanítás és az üldözöttek védelme is lehet olyan hitbeli tanúságtétel, amely vértanúság tárgya.

Kortárs üldözések és a számbavétel kérdése

Keresztényeket napjainkban is ér vallási identitásuk miatt gyilkosság, emberrablás, terrorcselekmény, kényszerű elvándorlás és jogfosztás. Különösen veszélyeztetettek lehetnek háborús területeken, vallási szélsőséges csoportok uralma alatt, autoriter államokban és olyan társadalmakban, ahol a vallásváltást közösségi árulásnak tekintik.

A modern mártírok számáról közölt statisztikák jelentősen eltérnek, mert másként határozzák meg a „hit miatt” bekövetkezett halált. Egy fegyveres konfliktus keresztény áldozata, egy misszionárius, aki általános bűnözésben hal meg, vagy egy etnikai-vallási közösség minden meggyilkolt tagja nem szükségképpen felel meg a szoros teológiai definíciónak. A megbízható számbavételhez az egyéni indíték, az elkövető célja és a konfliktus körülményeinek vizsgálata szükséges.

Magyar vonatkozások

A történelmi Pannónia területéről több hiteles vagy korai vértanúhagyomány ismert. Sirmium püspökét, Irenaeust 304-ben végezték ki; Pollio, Cibalae lektora ugyancsak a diocletianusi üldözés idején halt meg. Quirinus, Siscia püspöke a hagyomány szerint Savariában szenvedett vértanúságot: malomkövet kötöttek nyakába és vízbe fojtották. A pannóniai akták a tartományok kereszténységének, közigazgatásának és topográfiájának fontos forrásai.

A magyar középkor és kora újkor szentkultuszában több olyan személy szerepel, akit erőszakos halála miatt vértanúként tiszteltek. Szent Gellért püspök 1046-os halála a keresztény királyság és a misszió emlékezetéhez kapcsolódott. A felekezeti küzdelmek korában katolikus és protestáns közösségek saját áldozataikat mártírként örökítették meg. A gályarab prédikátorok többsége túlélte fogságát, ezért szoros értelemben hitvallók; a protestáns emlékezetben mégis a vallási állhatatosság kiemelkedő jelképei.

A náci és nyilas uralom, a második világháború, majd a kommunista diktatúra több, egyházilag is elismert magyar vértanút adott:

• Salkaházi Sára szociális testvért 1944-ben a zsidóüldözöttek mentése miatt gyilkolták meg;
• Apor Vilmos győri püspököt 1945-ben lőtték le, amikor a püspökvárban menedéket kereső nőket védte;
• Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspököt 1947-ben szovjet állambiztonsági közreműködéssel ölték meg;
• Meszlényi Zoltán segédpüspök 1951-ben a kistarcsai internálótáborban halt meg;
• Scheffler János szatmári püspök 1952-ben a jilavai börtönben, Bogdánffy Szilárd nagyváradi segédpüspök 1953-ban a nagyenyedi börtönben halt meg;
• Brenner János káplánt 1957-ben lelkipásztori szolgálatra hivatkozva csalták el és gyilkolták meg.

E személyek boldoggá avatási eljárása nem általában a kommunista rendszer áldozatává válást, hanem az egyéni halál és a keresztény tanúságtétel kapcsolatát vizsgálta. A magyar egyházak más, hivatalosan nem kanonizált hitvallók és áldozatok emlékét is őrzik.

A vértanú szó a magyar politikai nyelvben különösen az 1848–49-es szabadságharc leverése után vált központi emlékezeti fogalommá. Az aradi kivégzettek, Batthyány Lajos, az 1956-os forradalom megtorlásának áldozatai és más nemzeti halottak esetében a szó nem egyházi szentté avatási minősítést, hanem a haza és politikai szabadság ügyéért vállalt halál közösségi értelmezését jelenti.

A vértanúság az iszlámban

Az arab sahíd (شَهِيد) szó alapjelentése „tanú”, és etimológiailag hasonló jelentésfejlődést mutat, mint a görög martüsz. A Koránban többnyire tanút jelent, a hitért vagy Isten útján meghalt ember technikai megnevezése főként a hadíszi és jogi hagyományban alakult ki. A Korán azt mondja az Isten útján megöltekről, hogy nem halottak, hanem Uruknál élnek (3:169).

A klasszikus iszlám jog és hagyomány többféle mártírt különböztet meg. Szoros értelemben sahíd az, aki jogszerűnek tekintett harcban, Isten útján hal meg. A hadíszok tágabb körben mártíri jutalmat tulajdonítanak járványban, fulladásban, összeomló épület alatt vagy szülés következtében meghalt személyeknek is. A jogászok ezért beszéltek olyan mártírról, aki e világon és a túlvilágon is különleges státuszt kap, illetve olyanról, aki csak túlvilági jutalmában részesül ennek.

A síita iszlám vértanúságának központi eseménye Huszein ibn Ali és társainak halála a kerbalai csatában 680-ban. Huszein ellenállása az igazságtalan uralommal szemben a szenvedés, igazságosság és megváltó közösségi emlékezet mintájává vált; ásúrá ünnepén gyászszertartások, passiójátékok és felvonulások idézik fel.

A modern arab és muszlim politikai nyelvben a sahíd szó jelentése tovább bővült: háborúk, gyarmati ellenállás, forradalmak, terrorcselekmények és állami erőszak áldozatait is nevezhetik mártírnak, esetenként vallástól függetlenül. Ez a szóhasználat nem mindig egyezik a klasszikus teológiai vagy jogi kategóriával.

A modern szélsőséges szervezetek az öngyilkos merényleteket istiszhád, „mártíromság keresése” néven igazolják. A klasszikus iszlám azonban tiltja az öngyilkosságot, és a nem harcolók szándékos megölését is korlátozza. A modern támadások vallásjogi megítélése vitatott, de az elkövető saját mártírmegnevezése nem teszi semleges vagy általánosan elfogadott iszlám vértanúvá.

A vértanúság a szikhizmusban

A szikhizmus történetében a sahádat, vagyis mártíromság identitásformáló jelentőségű. A szikh vértanú nem pusztán saját közösségének fennmaradásáért, hanem az igazság, a vallásszabadság és az elnyomottak védelméért vállalja a halált. A tanúságtétel összekapcsolódik a szant-szipáhí, „szent és harcos” eszményével: az istenfélő ember kötelessége szükség esetén aktívan fellépni az igazságtalanság ellen.

Guru Arjan, az ötödik guru 1606-os kivégzése az első nagy szikh mártírtörténet. Guru Tegh Bahadur, a kilencedik guru 1675-ben Delhiben szenvedett halált; a szikh hagyomány azért tiszteli, mert más vallásúak, különösen a kashmiri panditok vallásszabadságát védte és megtagadta az áttérést. Guru Gobind Singh négy fiának halála, valamint Banda Singh Bahadur 1716-os kivégzése ugyancsak a közösség emlékezetének meghatározó része.

A szikh vértanúfogalom a keresztény mártíromságtól eltérően nem zárja ki általában a fegyveres önvédelmet. A tanúságtétel lényege az igaz ügyhöz való hűség, az elnyomással szembeni ellenállás és a halál félelem nélküli elfogadása.

Más vallási hagyományok

A bahái hit és előzménye, a bábizmus történetében számos hívőt végeztek ki Perzsiában. A Bábot 1850-ben lőtték agyon, követőinek halála pedig a bahái emlékezetben a hit állhatatosságát és az emberiség szolgálatát jelképezi. Bahá’u’lláh ugyanakkor elutasította a halál öncélú keresését, és a szolgálatban megvalósuló önátadást hangsúlyozta.

A modern kínai politikai és vallási kultúrában a „vértanú” megfelelői vallási, forradalmi és nemzeti jelentést is hordozhatnak. A császári dinasztia iránti hűségből öngyilkosságot vagy halált vállaló tisztviselőket, a köztársasági forradalom áldozatait, majd a kommunista mozgalom halottait különböző korszakokban mártírként tisztelték. A kategória itt elsősorban a hűség és állami emlékezet politikai nyelve, nem egységes vallási tan.

A buddhizmusban nincs a keresztényhez mindenben hasonló, általános mártírteológia, de egyes buddhista közösségek vértanúként tisztelnek vallási üldözésben meghalt szerzeteseket és világiakat. A politikai tiltakozásként végrehajtott önégetések megítélése különösen vitatott, mert egyszerre kapcsolódhatnak az önfeláldozás bódhiszattva-elbeszéléseihez, a nem ártás elvéhez és modern nacionalista konfliktusokhoz.

Politikai és világi mártíromság

A mártír fogalma a késő középkortól, különösen a modern nemzetállamok és forradalmi mozgalmak korában lépett ki egyre szélesebben a szoros vallási használatból. A haza, szabadság, osztályharc, emberi jogok vagy politikai ellenállás ügyéért kivégzett személy halála vallási jellegű szimbolikát kaphat: ünnepnapot, zarándokhelyet, ereklyeszerű személyes tárgyakat, képi kánont és rituális megemlékezést alakítanak ki körülötte.

Az ókori Szókratész halálát már az antik és későbbi európai gondolkodás is az igazságért vállalt halál példájaként értelmezte, noha nem a keresztény szakkifejezés szerinti vértanú. A francia forradalom Jean-Paul Marat meggyilkolásából forradalmi mártírkultuszt alkotott; Jacques-Louis David festménye a halottat keresztény passióképekre emlékeztető formában mutatta be.

A nemzeti függetlenségi mozgalmak kivégzettjei – például az ír húsvéti felkelés vezetői, az olasz Risorgimento halottai vagy az aradi vértanúk – a nemzeti közösség áldozati alapítóalakjaivá válhatnak. A „Tolpuddle mártírjai” elnevezés olyan személyekre is kiterjedt, akiket nem öltek meg, hanem büntetőtelepre deportáltak; ez mutatja a politikai szóhasználat eltávolodását a halál szoros követelményétől.

A kommunista és más forradalmi rendszerek hivatalos mártírkultuszokat hoztak létre. Emlékművek, tankönyvek, utcanevek és ifjúsági szervezetek rítusai a mozgalom halottait a politikai legitimáció hordozóivá tették. Hasonló eszközöket alkalmaztak antikommunista, nacionalista és gyarmati felszabadító mozgalmak is.

A polgárjogi mozgalmakban Martin Luther King vagy más meggyilkolt vezetők mártírként való emlékezete a nem erőszakos ellenállás erkölcsi erejét hangsúlyozza. A kifejezés azonban politikailag vitatott marad: a közösség által hősiesnek tartott ügy ellenfelei nem feltétlenül fogadják el a mártírminősítést.

A mártíremlékezetnek mobilizáló ereje van. Ösztönözhet békés ellenállást, közösségi kitartást és az áldozatok iránti szolidaritást, de felhasználható bosszú, militarizmus és újabb erőszak igazolására is. A történettudomány ezért külön vizsgálja a halál körülményeit és azt a későbbi folyamatot, amelyben a személyből mártír lesz.

Irodalmi, művészeti és emlékezeti formák

A vértanúelbeszélés jellegzetes szerkezete a letartóztatás, kihallgatás, hitvallás, kísértés vagy visszavonási ajánlat, kínzás, halál és mennyei győzelem. A bíró és a tanú párbeszéde gyakran két világrend összecsapását jeleníti meg: az állam földi hatalmát a hitből fakadó lelki szabadsággal szemben. Az elbeszélés célja nemcsak a történeti emlékezés, hanem a közösség bátorítása és identitásának megerősítése.

A keresztény művészetben a vértanúság jelenetei a késő antik kortól a barokkig különösen gyakoriak. A művek egyszerre mutathatják a test sebezhetőségét és a tanú lelki győzelmét. A reneszánsz és barokk festészet anatómiai, drámai vagy érzelmi hangsúlya nem tekinthető közvetlen történeti dokumentumnak.

A középkori és kora újkori martirológiumok, passiójátékok és prédikációk mellett a reformáció felekezeti gyűjteményei is tömeges olvasóközönséget értek el. Foxe műve az angol protestantizmus, a Mártírok tükre a mennoniták, a katolikus missziós levelek pedig a világmisszió önértelmezését formálták.

A modern mártírkultusz fényképeket, filmeket, plakátokat, közösségi médiát, emlékműveket és bélyegeket használ. A képek gyakran leegyszerűsítik a történeti körülményeket, hogy a halott felismerhető erkölcsi jellé váljon. A kritikai történetírás feladata nem az emlékezés megszüntetése, hanem az esemény, a forrás és a későbbi értelmezés megkülönböztetése.

Források

• Boyarin, Daniel (1999). Dying for God: Martyrdom and the Making of Christianity and Judaism (angol nyelven). Stanford: Stanford University Press.
• Bowersock, G. W. (1995). Martyrdom and Rome (angol nyelven). Cambridge: Cambridge University Press.
• Cook, David (2007). Martyrdom in Islam (angol nyelven). Cambridge: Cambridge University Press.
• Delehaye, Hippolyte (1962) [1905]. The Legends of the Saints: An Introduction to Hagiography (angol nyelven). New York: Fordham University Press.
• Fenech, Louis E. (2000). Martyrdom in the Sikh Tradition: Playing the “Game of Love” (angol nyelven). Delhi: Oxford University Press.
• Frend, W. H. C. (1965). Martyrdom and Persecution in the Early Church (angol nyelven). Oxford: Basil Blackwell.
• Gregory, Brad S. (1999). Salvation at Stake: Christian Martyrdom in Early Modern Europe (angol nyelven). Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press.
• Middleton, Paul (2006). Radical Martyrdom and Cosmic Conflict in Early Christianity (angol nyelven). London: T&T Clark.
• Moss, Candida R. (2012). Ancient Christian Martyrdom: Diverse Practices, Theologies, and Traditions (angol nyelven). New Haven: Yale University Press.
• Musurillo, Herbert, ed. (1972). The Acts of the Christian Martyrs (angol nyelven). Oxford: Clarendon Press.
• "Martyr; Martyrdom, Theology of". New Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Vol. 9 (2. ed.). Detroit: Thomson Gale. 2003. 226–231. o.
• Sághy, Marianne (2003). Versek és vértanúk: A római mártírkultusz Damasus pápa korában, 366–384. Budapest: Hungarus Paulus–Kairosz.
• Takács, László, ed. (2023). Szenvedéstörténetek és vértanúakták. Ókori keresztény írók. Budapest: Szent István Társulat.
• Vanyó, László, ed. (1984). Vértanúakták és szenvedéstörténetek. Ókeresztény írók. Vol. 7. Budapest: Szent István Társulat.
• van Henten, Jan Willem (1997). The Maccabean Martyrs as Saviours of the Jewish People (angol nyelven). Leiden: Brill.

További információk

• Vértanú, Magyar Katolikus Lexikon
• Martyrdom as witness to the truth, Catechism of the Catholic Church (angolul)
• A Római martirológium; ford. Diós István; Szent István Társulat, Budapest, 2010
• Mártírium és emlékezet: Protestáns és katolikus narratívák a 15–19. században; szerk. Fazakas Gergely Tamás, Imre Mihály, Száraz Orsolya; Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2015
• Simonné Pesthy Monika: Vértanúk és keresztény identitás a negyedik századi görög enkómionokban; Corvina, Budapest, 2021
• „Tanúságtétel, hit és küldetés”: Görögkatolikus vértanúk a Kárpát-medencében; szerk. Szabó Sándor; Hierotheosz Egyesület, Debrecen, 2020

Kapcsolódó szócikkek

• Aradi vértanúk
• Metodista vértanúk listája