Pentarchia (kereszténység)

A keleti patriarchátusokhoz tartozó területek egy 19. századi történeti térképen. A térképek a késő antik egyházi joghatóságokat gyakran leegyszerűsített formában ábrázolják.

A pentarchia (görögül: πενταρχία, pentarchía, „ötös uralom” vagy „ötös vezetés”) a kereszténység történetében és egyháztanában az öt kiemelt ősi püspöki szék – Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiokheia és Jeruzsálem – kánonjogi és egyházkormányzati rendjét jelöli. A fogalom különösen a késő antik és bizánci kereszténységben vált jelentőssé, ahol az öt nagy patriarchátus a keresztény világ fő egyházi központjainak számított.

A klasszikus sorrendben a patriarchátusok rangja: Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiokheia és Jeruzsálem. E sorrend nem egyszerre és nem pusztán apostoli eredetre hivatkozva alakult ki, hanem több tényező együttes hatására: az apostoli hagyomány, a városok birodalmi és kulturális jelentősége, a helyi egyházak tényleges tekintélye, valamint az egyetemes zsinatok kánonjai egyaránt szerepet játszottak benne.

A pentarchia értelmezése a keresztény hagyományokban eltérő. A keleti ortodox egyháztanban az öt ősi patriarchátus rendje a szinodalitás és a helyi egyházak közösségének egyik történeti modellje. A katolikus értelmezés elismeri a patriarchátusok történeti és kánonjogi jelentőségét, de a római püspök primátusát nem pusztán a pentarchikus rangsor részeként, hanem Péter apostol utódlásához kapcsolódó egyetemes szolgálatként értelmezi.

A fogalom és a patriarchátus jelentése

A pentarchia szó görög eredetű, és szó szerint öt vezető vagy öt hatalmi központ rendjére utal. Keresztény egyháztörténeti értelemben nem politikai öttagú uralmat, hanem az öt nagy püspöki székből álló egyházi rangsort és joghatósági rendszert jelenti. A fogalom a bizánci egyházjogi gondolkodásban vált különösen fontossá, bár az öt patriarchátus jogi és történeti előzményei korábbiak.

A pátriárka sajátos rangú püspök. A kifejezés kezdetben tiszteleti jelentésű is lehetett, később azonban a legfontosabb egyházi központok vezetőinek kánonjogi címévé vált. Minden pátriárka püspök, de nem minden püspök pátriárka. A patriarchátus a pátriárka által vezetett nagyobb egyházi területet, illetve az adott egyházi központ történeti-kánonjogi joghatóságát jelenti.

A patriarchátusok kialakulása összefüggött a metropolitai rendszer fejlődésével. A korai kereszténységben a püspökök helyi egyházak élén álltak; a tartományi fővárosok püspökei, a metropoliták idővel nagyobb koordináló szerepet kaptak. A nagyobb regionális központok – mindenekelőtt Róma, Alexandria és Antiokheia – tekintélye a többi metropolita fölé emelkedett, s ebből fejlődött ki a patriarchális joghatóság.

Apostoli hagyomány és történeti eredet

Az öt patriarchátus közül több apostoli eredetű hagyományhoz kapcsolódik. E hagyományok az egyházi tekintély, a liturgikus emlékezet és az apostoli folytonosság szempontjából fontosak, de nem mindig azonosak a későbbi patriarchális joghatóság történeti kialakulásával. A püspöki szék apostoli alapításának hagyománya és a patriarchátusi rang kánonjogi elismerése két különböző, bár egymással gyakran összekapcsolódó kérdés.

• Róma hagyománya Péter és Pál apostol római működéséhez és vértanúságához kapcsolódik. A katolikus tanítás szerint a római püspök Péter utóda, és ezért az egyetemes Egyház egységének sajátos szolgálatát hordozza.
• Antiokheia az Újszövetségben is fontos keresztény központ, ahol a tanítványokat először nevezték keresztényeknek (ApCsel 11,26). A hagyomány Péter korai működésével is összekapcsolta.
• Alexandria alapítását a keresztény hagyomány Márk evangélistához köti, akit Péter tanítványaként tartottak számon. Alexandria a késő ókorban jelentős teológiai, szerzetesi és liturgikus központtá vált.
• Jeruzsálem az apostoli közösség, Jézus szenvedése, feltámadása és pünkösd miatt különleges helyet foglalt el, bár a római pusztítás és Aelia Capitolina megalapítása után egyházi rangja csak fokozatosan erősödött meg.
• Konstantinápoly apostoli alapításának hagyományát később András apostolhoz kapcsolták. Történeti rangemelkedését azonban elsősorban az magyarázza, hogy a város a 4. században a Római Birodalom új fővárosa, „Új Róma” lett.

A katolikus és ortodox hagyomány egyaránt nagy jelentőséget tulajdonított az apostoli folytonosságnak, de eltérően értelmezte annak egyetemes egyházkormányzati következményeit. A katolikus teológiában Róma péteri eredete a primátus alapja; az ortodox teológiában az apostoli eredet inkább a helyi egyházak és püspöki székek közös hagyományához, nem pedig egyetlen szék egyetemes joghatóságához kapcsolódik.

A patriarchális rend kialakulása

A püspöki és metropolitai rendszer fejlődése

A legkorábbi keresztény közösségekben apostoli, karizmatikus és helyi vezetői szolgálatok egyaránt jelen voltak. Az Újszövetségben az episkoposz és presbiter kifejezések használata nem minden esetben különül el úgy, mint a későbbi egyházi rendben. A 2. század elejétől azonban több területen világosan megjelenik az egy püspök, a presbitérium és a diakónusok hármas szolgálati rendje. Antiochiai Szent Ignác levelei különösen fontos tanúságai annak, hogy Szíriában és Kis-Ázsiában a monarchikus püspökség már korán összekapcsolódott az eucharisztikus közösség és a tanbeli egység őrzésével.

A püspöki intézmény fejlődése nem minden helyen azonos ütemben történt. Egyes közösségekben a presbiterek testülete hosszabb ideig megőrizte kollegiális szerepét, másutt a városi püspök vezető szerepe korábban megerősödött. A 3–4. századra a püspöki rendszer általánossá vált, és a városi püspökök közül a tartományi fővárosok püspökei, a metropoliták kiemelt koordináló és fegyelmi jogokat kaptak.

A patriarchális rend a metropolitai rendszer fölötti regionális egyházkormányzati szintként alakult ki. Róma, Alexandria és Antiokheia régi tekintélyét az első egyetemes zsinatok már meglévő szokásként kezelték, nem teljesen új intézményként hozták létre.

Az első nikaiai zsinat

A 325-ös Első nikaiai zsinat 6. kánonja elismerte Alexandria régi jogait Egyiptom, Líbia és Pentapolis fölött, és ezt a római szokással állította párhuzamba. Ugyanez a kánon Antiokheia és más provinciák kiváltságainak megőrzéséről is beszélt. A kánon nem a későbbi pentarchia teljes rendszerét határozta meg, hanem a három nagy központ – Róma, Alexandria és Antiokheia – régi regionális jogait és a metropolitai rendet erősítette meg.

A nikaiai 7. kánon Jeruzsálem püspökének különleges tiszteleti rangját ismerte el, de úgy, hogy a Caesarea metropolitájának jogai ne sérüljenek. Ez azt mutatja, hogy Jeruzsálem vallási és szimbolikus tekintélye már korán különleges volt, de patriarchális joghatósága csak később, a khalkédóni rendezés során szilárdult meg.

Konstantinápoly felemelkedése

Konstantinápoly eredetileg nem tartozott a régi apostoli főszékek közé. A város korábbi neve Byzantion volt, és egyházi szempontból Hérakleia metropolitájához kapcsolódott. Miután Nagy Konstantin új birodalmi fővárossá tette, a város egyházi súlya gyorsan megnőtt.

A 381-es Első konstantinápolyi zsinat 3. kánonja kimondta, hogy Konstantinápoly püspöke Róma püspöke után tiszteleti elsőbbséget élvez, „mivel Konstantinápoly Új Róma”. A döntés a város birodalmi rangját egyházi ranggal kapcsolta össze, és átrendezte a keleti székek közötti elsőbbségi rendet.

A római egyház fenntartásokkal kezelte a konstantinápolyi rangemelkedést, mert a katolikus felfogás szerint a római elsőbbség alapja nem pusztán a város birodalmi rangja, hanem Péter apostol utódlása. A keleti felfogásban viszont a császárváros egyházi jelentősége és a zsinati kánonok megalapozták Konstantinápoly második helyét.

Khalkédón és a klasszikus pentarchia előkészítése

A 451-es Khalkédóni zsinat a krisztológiai viták közepette hozott egyházkormányzati döntéseket is. A zsinat 28. kánonja megerősítette Konstantinápoly második helyét Róma után, és kiterjesztette joghatóságát Pontosz, Ázsia és Thrákia egyes területeire, valamint a barbár területeken működő püspökök ügyére.

A 28. kánont Róma nem fogadta el abban az értelemben, hogy az Róma primátusát pusztán politikai rangból vezetné le. A katolikus értelmezés szerint Konstantinápoly tiszteleti és patriarchális rangja zsinati-kánonjogi fejlődés eredménye, de nem érinti Róma péteri primátusát. Az ortodox értelmezés szerint a kánon az egyházi rangsor szinodális rendezésének legitim példája.

Ugyancsak Khalkédón idején szilárdult meg Jeruzsálem patriarchális önállósága. Juvenalis jeruzsálemi püspök törekvései és az Antiokheiával kötött rendezés nyomán Jeruzsálem fennhatósága a három palesztinai provincia fölé terjedt ki. Így a későbbi klasszikus pentarchia ötödik tagja is elnyerte saját patriarchális területét.

Az öt patriarchátus

Róma

Róma a pentarchia első helyén állt. Tekintélyének alapja több tényezőből állt: Péter és Pál apostol római vértanúsága, a római egyház korai tanbeli és fegyelmi szerepe, a város birodalmi jelentősége, valamint a nyugati kereszténységben betöltött központi helyzete. A 2. századi Iréneusz a római egyházat olyan közösségként említi, amelynek apostoli hagyományára különös figyelemmel kell lenni.

A katolikus tanítás szerint Róma elsőbbsége nem csupán tiszteleti rang, hanem Péter utódának egyetemes primátusa. A keleti ortodox teológia általában elismeri Róma ókori elsőbbségét, de azt nem egyetemes joghatóságként, hanem a patriarchátusok közötti tiszteleti és koordináló elsőbbségként értelmezi.

Konstantinápoly

Konstantinápoly a 4. században emelkedett az egyházi rangsor második helyére. Rangjának alapja elsősorban a város birodalmi jelentősége volt: Konstantinápoly „Új Rómaként” a keleti birodalom politikai és kulturális központja lett. A 381-es zsinat 3. kánonja és a 451-es khalkédóni 28. kánon biztosította számára a Róma utáni második helyet.

A bizánci egyházban Konstantinápoly pátriárkája idővel az „egyetemes pátriárka” címet is használta, ami vitákat váltott ki Rómával. Az ortodox világban a konstantinápolyi pátriárka ma is tiszteleti elsőbbséget élvez az ortodox egyházak között, de joghatósága nem azonos a római pápa katolikus értelemben vett egyetemes joghatóságával.

Alexandria

Alexandria az ókori kereszténység egyik legjelentősebb szellemi központja volt. A hagyomány Márk evangélistához köti alapítását. Az alexandriai teológiai iskola, a sivatagi szerzetesség, valamint olyan püspökök, mint Alexandriai Szent Atanáz és Alexandriai Szent Cirill, meghatározó szerepet játszottak a szentháromságtani és krisztológiai vitákban.

A nikaiai 6. kánon külön említi Alexandria régi jogait Egyiptom, Líbia és Pentapolis fölött. Az 5. században Alexandria és Konstantinápoly között jelentős egyházi és teológiai feszültségek keletkeztek, amelyek részben a krisztológiai vitákkal, részben a keleti patriarchátusok közötti rangsorral függtek össze. Khalkédón után Alexandria egyházi közössége kettészakadt a zsinatot elfogadó és el nem fogadó csoportokra. A zsinatot el nem fogadó alexandriai közösségből fejlődött ki a Kopt ortodox egyház, amelyet a régebbi szakirodalom gyakran monofizitának nevezett, míg a mai ökumenikus szóhasználat inkább az orientális ortodox vagy miafizita megjelölést használja.

Antiokheia

Antiokheia az apostoli kor egyik legfontosabb missziós központja volt. Az Apostolok cselekedetei szerint itt nevezték először keresztényeknek Jézus követőit. A hagyomány Péter korai püspöki működésével is összekapcsolta. A város a szír és görög kereszténység határterületén feküdt, és az antiokhiai teológiai iskola révén nagy hatást gyakorolt a bibliaértelmezésre és krisztológiára.

Antiokheia joghatósága a keleti tartományokra terjedt ki, de történetét többször megszakították teológiai viták, politikai változások és később a muszlim hódítások. A khalkédóni és nem-khalkédóni közösségek, a szír hagyományok, valamint a későbbi melkiták, jakobiták és más közösségek miatt Antiokheia patriarchális öröksége több egyházi ágra oszlott.

Jeruzsálem

Jeruzsálem az üdvtörténeti és liturgikus emlékezet miatt különleges helyet foglal el a kereszténységben. Jézus szenvedése, halála, feltámadása, pünkösd és az első apostoli közösség mind Jeruzsálemhez kapcsolódnak. A város egyházi rangját azonban nem pusztán történeti emlékezete, hanem fokozatos kánonjogi fejlődés is alakította.

A nikaiai 7. kánon tiszteleti rangot biztosított Jeruzsálem püspökének, de Caesarea metropolitai jogainak sérelme nélkül. Khalkédón után Jeruzsálem patriarchális önállóságot nyert Palesztina provinciái fölött. A muszlim hódítások, majd a keresztes hadjáratok és az oszmán korszak jelentősen befolyásolták a jeruzsálemi patriarchátus történetét.

Teológiai és kánonjogi jelentőség

A pentarchia nem pusztán adminisztratív rendszer volt, hanem az Egyház egységéről, a helyi egyházak közösségéről, az apostoli folytonosságról, a püspöki szinodalitásról és a primátusról szóló egyháztani kérdéseket is érintette. A rendszerben az egyes patriarchátusok saját liturgikus, teológiai és kánonjogi hagyományokkal rendelkeztek, miközben az egyetemes zsinatok és a hit közös megvallása az egység keretét adta.

A katolikus és ortodox értelmezés közötti különbség főként Róma szerepének megítélésében mutatkozik meg. A katolikus felfogás szerint a római püspök primátusa isteni jogon, Péter apostol utódlásán alapul, és nem egyszerűen a pentarchia első helye. A patriarchátusok történeti-kánonjogi kiváltságai ezért nem korlátozzák a római primátus elvi alapját.

Az ortodox egyháztanban a pentarchia inkább a helyi egyházak közösségének és a szinodális rendnek a modellje. Ebben a felfogásban Róma első helye az első évezredben valódi, de nem korlátlan joghatóságot jelentett; a pátriárkák közötti elsőbbség a hit egységét és a közösség rendjét szolgálta. A keleti ortodox hagyományban ezért a római primátus kérdése szorosan összefügg a „primátus és szinodalitás” problémájával.

A pentarchia kánonjogi jelentőségét az is mutatja, hogy a nagy egyetemes zsinatok döntései nem csupán dogmatikai, hanem egyházfegyelmi és rangsorbeli kérdéseket is szabályoztak. A nikaiai, konstantinápolyi és khalkédóni kánonok együttesen készítették elő azt a rendszert, amelyet a bizánci egyház később pentarchiaként értelmezett.

Viták és szakadások

Szentháromságtani és krisztológiai viták

A patriarchátusok története szorosan összefonódott a 4–5. századi teológiai vitákkal. Az arianizmus a Fiú istenségének kérdését állította középpontba. Alexandria történetében Arius fellépése jelentős szerepet játszott, ugyanakkor Alexandria püspökei, különösen Alexander és Atanáz, a niceai hitvallás legfontosabb védelmezői közé tartoztak. Ezért Alexandria nem írható le egyszerűen az arianizmus központjaként; szerepe jóval összetettebb volt.

Az 5. századi krisztológiai vitákban Alexandria, Antiokheia, Konstantinápoly és Róma eltérő teológiai hangsúlyai is megjelentek. Az Efezusi zsinat (431) és a Khalkédóni zsinat (451) döntései dogmatikai és egyházkormányzati következményekkel is jártak. Khalkédón után a zsinatot elutasító orientális ortodox egyházak – köztük a kopt, szír és örmény egyházak – külön fejlődési útra kerültek.

Akakiánus szakadás és ikonoklazmus

A Róma és Konstantinápoly közötti viszonyt az akakiánus szakadás (484–519) is próbára tette. A vita a khalkédóni krisztológia, a császári egyházpolitika és a konstantinápolyi pátriárka szerepe körül bontakozott ki. A szakadás jól mutatja, hogy az első évezredben Róma és Konstantinápoly közössége nem volt folyamatosan zavartalan, de a teljes és tartós kelet–nyugati szakadás ekkor még nem következett be.

A 8–9. századi képrombolás szintén érintette a patriarchátusok viszonyát. A képtisztelet vitája Bizáncban császári, teológiai és liturgikus kérdés volt; Róma, a keleti szerzetesség és több patriarchális hagyomány eltérő módon vett részt a konfliktusban. A Második nikaiai zsinat (787) a képtisztelet mellett döntött, és ezzel az ortodox és katolikus hagyomány közös zsinati örökségének részévé vált.

Későbbi sors és örökség

A muszlim hódítások hatása

A 7. századi muszlim hódítások jelentősen megváltoztatták a pentarchia tényleges erőviszonyait. Alexandria, Antiokheia és Jeruzsálem politikai értelemben kikerült a Bizánci Birodalom közvetlen uralma alól, és egyházi befolyásuk a birodalmi keresztény világon belül csökkent. A patriarchátusok tovább éltek, de gyakran kisebbségi vagy korlátozott politikai helyzetben működtek.

E változások következtében Róma és Konstantinápoly tényleges súlya megnőtt. A két központ közötti viták ugyanakkor nem pusztán hatalmi kérdések voltak, hanem nyelvi, liturgikus, kánonjogi, dogmatikai és politikai tényezők együttesei.

Az 1054-es kelet–nyugati szakadás

Az 1054-es nagy egyházszakadás a római és konstantinápolyi egyházközpont közötti hosszú eltávolodás szimbolikus dátuma. A szakadás előzményei közé tartozott a római primátus eltérő értelmezése, a Filioque kérdése, a liturgikus és fegyelmi eltérések, a görög és latin világ kulturális távolodása, valamint a bizánci és nyugati politikai viszonyok átalakulása.

1054 nem egyetlen pillanatban hozta létre a mai értelemben vett katolikus–ortodox elkülönülést, de később a szakadás jelképes dátumává vált. Az 1204-es negyedik keresztes hadjárat és Konstantinápoly latin elfoglalása tovább mélyítette a keleti és nyugati kereszténység közötti bizalmatlanságot.

Új patriarchátusok és mai jelentőség

A klasszikus pentarchia mellett később új patriarchátusok is kialakultak. A keleti ortodox világban különösen jelentős volt a Moszkvai patriarkátus 1589-es elismerése. A modern ortodox egyházak autokefál rendszere már nem azonos az ókori pentarchiával, de az ősi patriarchátusok rangja és emlékezete továbbra is fontos szerepet játszik.

A katolikus egyházban a patriarchátus fogalma a latin és keleti katolikus egyházak történetében is jelen van. A keleti katolikus egyházak közül több patriarchális rangú, például a melkita, maronita, káld és örmény katolikus patriarchátus. Ezek a közösségek Rómával teljes közösségben állnak, de saját liturgikus és egyházjogi hagyományt őriznek.

A pentarchia ma ökumenikus szempontból is jelentős. A katolikus–ortodox párbeszéd egyik központi témája az, hogyan kapcsolható össze az első évezred közös zsinati és patriarchális öröksége a primátus és szinodalitás mai értelmezésével. A kérdés nem pusztán történeti, hanem az Egyház egységéről és kormányzásáról szóló alapvető teológiai probléma.

Értelmezése a katolikus és ortodox hagyományban

A pentarchia katolikus értelmezése különbséget tesz a patriarchátusok történeti-kánonjogi rendje és a római püspök egyetemes primátusa között. Ebben a felfogásban Róma nem csupán egy az öt patriarchátus közül, hanem Péter utódának széke, amely az egész Egyház egységének szolgálatát hordozza. A katolikus tanítás szerint a püspökök kollégiuma csak a római pápával együtt gyakorolja teljes egyetemes hatalmát.

Az ortodox értelmezésben a pentarchia a helyi egyházak közösségének, a szinodális döntéshozatalnak és a patriarchátusok történeti rendjének modellje. Róma elsőbbsége az első évezredben valódi és elismert elsőbbség volt, de az ortodox felfogás szerint nem jelentett olyan egyetemes joghatóságot, amely a többi pátriárka és helyi egyház fölött állna. A modern ortodoxia a konstantinápolyi pátriárka elsőbbségét is elsősorban tiszteleti és koordináló jellegűnek tekinti.

A két értelmezés közötti különbség ma is a katolikus–ortodox párbeszéd egyik központi kérdése. A 2007-es ravennai dokumentum közös nyelvet keresett a szinodalitás és primátus kapcsolatára, de a római primátus konkrét tartalmáról továbbra is jelentős különbségek vannak a két hagyomány között.

Források

• Chadwick, Henry (2003). A korai egyház. Budapest: Osiris. ISBN 9633893992.
• Dvornik, Francis (1966). Byzantium and the Roman Primacy. New York: Fordham University Press.
• Gergely, Jenő (1980). A pápaság története. Budapest: Kossuth. ISBN 9630918633.
• Heussi, Karl (2000). Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest: Osiris Kiadó – Teológiai Irodalmi Egyesület. ISBN 9633796865.
• Hussey, Joan M. (1986). The Orthodox Church in the Byzantine Empire. Oxford: Oxford University Press.
• Ignatius of Antioch (1985). William R. Schoedel (ed.). The Letters of Ignatius of Antioch. Philadelphia: Fortress Press.
• Meyendorff, John (1989). Imperial Unity and Christian Divisions. The Church 450–680 A.D. Crestwood, New York: St Vladimir's Seminary Press.
• "Patriarch and Patriarchate". New Catholic Encyclopedia. Vol. 10 (2. ed.). Gale – The Catholic University of America. 2003.
• Henry R. Percival, ed. (1900). The Seven Ecumenical Councils of the Undivided Church. Nicene and Post-Nicene Fathers. Vol. 14. New York: Charles Scribner's Sons.
• Runciman, Steven (1955). The Eastern Schism. A Study of the Papacy and the Eastern Churches during the XIth and XIIth Centuries. Oxford: Clarendon Press.
• Schatz, Klaus (1996). Papal Primacy. From Its Origins to the Present. Collegeville, Minnesota: Liturgical Press.
• Schütz, Antal (1937). Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere (2., bővített kiadás ed.). Budapest: Szent István-Társulat.
• Siecienski, A. Edward (2017). The Papacy and the Orthodox. Sources and History of a Debate. Oxford: Oxford University Press.
• Szuromi, Szabolcs Anzelm (2003). Egyházi intézménytörténet. Budapest: Szent István Társulat.
• Ware, Kallistos (1993). The Orthodox Church. London: Penguin Books.
• Zizioulas, John D. (1985). Being as Communion. Studies in Personhood and the Church. Crestwood, New York: St Vladimir's Seminary Press.

Kapcsolódó szócikkek

• Pátriárka
• A kereszténység története
• Nagy egyházszakadás