II. Miklós pápa

II. Miklós pápa
a katolikus egyház vezetője
Eredeti neve	Gérard de Bourgogne
Született	995 körül Chevron
Megválasztása	1058. december 28.
Beiktatása	1059. január 24.
Pontifikátusának vége	1061. július 27.
Elhunyt	1061. július 27. (kb. 65 évesen) Firenze
Ellenpápa	X. Benedek
Előző pápa Következő pápa X. István II. Sándor
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Miklós pápa témájú médiaállományokat.

II. Miklós (Château de Chevron, 990-es évek – Firenze, 1061. július 27.) volt a 155. pápa Szent Péter trónján. Annak ellenére, hogy mindössze alig három éven keresztül vezette az egyházat, igen jelentős és hosszú távon is következményekkel járó pontifikátust tulajdonítanak neki. Miklós uralkodását a kortársak bátornak, merésznek és céltudatosnak nevezték. Ugyanakkor a feljegyzések alapján személyét a mélyen vallásos, megbocsátó, határozott és következetes jelzőkkel látták el.

Pályájának kezdete

Eredeti nevén, Gèrard de Bourgogne a mai francia Savoie területén született, Chevron várában. Nemes családból származott, aminek megfelelően igen kiváló neveltetésben részesült. Mivel akkoriban egyedül a papok oktatták a nemesi ifjakat, így Gèrardnak sem volt nehéz az egyház bűvkörébe kerülni.

A szeminárium elvégzése után a burgundiai származású pap Liège-ben kanonoki rangot kapott, majd 1046-ban Firenze érseki székébe iktatták be. Ebben az időben vált egyre ismertebbé neve a római klérus körében, hiszen Gèrard érsek lelkes támogatója volt a Hildebrand bíboros által megkezdett reformoknak. Több nevezetes zsinattal sikerült megfegyelmeznie a szétszórt firenzei egyházmegyét. Visszaszorította a szimóniát és az invesztitúrát, valamint támogatta a papi nőtlenséget.

Ezen érdemek vezettek el addig, hogy amikor IX. (X.) István meghalt, Hildebrand és az időközben Rómában a tusculumi grófok által egyházfővé tett X. Benedek uralmát ellenző papság őt támogassa a pápai trónon.

Siena

A csalással és a kánoni jogok áthágásával megválasztott Benedek híre eljutott tehát Hildebrand fülébe is. A bíboros éppen Németországból tartott vissza az örök városba, amikor Firenzében megkapta a hírt az új pápáról. Hildebrand gyorsan döntött: Benedeket trónbitorlónak bélyegezte meg, majd elment Toszkána-Lotaringia hercegéhez, Godfridhoz, akinek támogatását kérte jelöltje, Burgundiai Gèrard mellett. Miután hosszas egyezkedések után Godfrid, Itália legbefolyásosabb világi ura beleegyezett a firenzei érsek támogatásába, Hildebrand meggyőzte a római klérus nagy részét Gèrard alkalmasságáról, és legátust küldött Ágnes császárnéhez, hogy adja ő is áldását az újonnan megválasztandó egyházfő személyére.

Miután a bíboros minden támogatást megszerzett Gèrardnak, 1058 decemberében Siena városában zsinatot hívott össze, amelyen szabályosan pápává választották Gèrardot, aki felvette a II. Miklós uralkodói nevet.

A hivatalosan elismert egyházfő hamarosan jelentékeny had élére került, amelyeket támogatói küldtek neki. Miközben Róma felé haladtak, Miklós Sutriban zsinatot tartott, amelyen megfosztották X. Benedeket hivatalától, és kiátkozták az egyházból. A zsinaton részt vett Godfrid herceg és az udvari kancellár, Parmai Guibert is. Az erős sereg 1059-ben elérte Rómát, és kiűzte onnan Benedeket minden támogatójával együtt. Az ellenpápa Galera erős várába menekült Miklós elől.

1059. január 24-én Rómában a hagyományos ceremónia keretében Miklós fejére helyezték a tiarát. Ugyan sikerült megszerezni a legfőbb hatalmat, és a császár támogatását is, Miklós gyorsan végére akart járni a Benedek-ügynek. Dél-Itália mindig is kemény diónak bizonyult a császári erők számára is, ezért a szentatya úgy döntött, hogy új szövetségeseket kell keresni. Ezért megbízta Hildebrandot, hogy keresse fel a vidéket jól ismerő, harcos normannok urait, és próbálja megnyerni őket Benedek ellen.

A bíboros elismerte Aversai Richárd grófot Capua hercegének, amelynek hatására Richárd normann csapatokat adott Miklós hada mellé. A pápa így indult el a campagnai csatamezőre, ahol Benedek támogatóinak erős serege várakozott rá. Ugyan sikerült diadalt aratnia Miklósnak, de mégsem sikerült teljesen megsemmisíteni az ellenzéki pártot és Benedeket sem sikerült elfogni. A csata után az egyházfő igyekezett megszilárdítani hatalmát az újonnan szerzett területeken, ezért pásztori útra kelt, és személyesen tárgyalt Spoleto, Farfa és Osimo vezetőivel. Ezenkívül kinevezte Desideriust, a Monte Cassinoi kolostor apátját Campania, Benevento, Apulia és Calabria pápai legátusának és bíboros-presbiteri rangra emelte.

Milánó

Miklós egyik legfontosabb egyházi sikere kötődik az északi városhoz. Milánó klérusa erős ellenérzéseket táplált a reform-pápák tevékenységéhez, és egyébként sem állt messze tőlük az a törekvés, hogy egyházmegyéjüket kivonják a pápa felügyelete alól. Akkoriban Wido érsek állt az egyházmegye élén. De az egyházmegye nem minden tagja értett egyet a főpap véleményével. Volt egy csoport, amely ellenezte Wido hatalmát, és a hildebrandi reformok híveként követelték a milánói egyház megtisztulását. Ezt a csoportot Pataria néven ismerte a korabeli egyházi krónika.

Miklós 1059-ben túlságosan el volt foglalva a Benedek ellen vezetett csatával, ezért Damiáni Pétert és Luccai Anselm püspököt küldte a lombard tartományba, hogy támogassák a Pataria mozgalmat. A két európaszerte ismert szónok több zsinatot hívott össze az egyházmegyében, és végül sikerült meggyőzni Wido érseket a reformok tiszteletéről. Hatásukra Wido újra elismerte Róma fennhatóságát, és az 1059-es lateráni zsinaton is részt vett egész egyházmegyéjével együtt.

Lateráni zsinat

A kor egyik legfontosabb egyházi problémájává nőtte ki magát a pápaválasztás megújítása. Miklós pontifikátusának legfontosabb intézkedése kötődik ehhez a problémához, hiszen hosszú évszázadokon keresztül az ő idejében megállapított választási szabályok alapján kerülhetett új pápa az egyház élére.

Miklós úgy érezte, hogy az ingatag császári hatalom sem képes kielégítően támogatni és óvni a pápaság intézményét. Ezért merész újításával a birodalomtól is igyekezett függetleníteni az egyházfői hatalmat.

Az apropót Benedek ellenpápasága szolgáltatta, aminek fontos következményeként a Laterán úgy vélte, hogy a pápaválasztás jogából ki kell zárni a római pártokat és minden világi befolyást, ideértve a Német-római Birodalom császárait is. Ezért hívta össze Miklós 1059 húsvétján a Lateránba híres zsinatát, amelynek legfőbb témája a pápaválasztás szabályainak megújítása volt. Olyan nagy jelentősége volt ennek a gyűlésnek, hogy az itt lejegyzett autentikus szöveg értelmezésén még a 19. században is heves vita folyt. A lateráni zsinat a következő főbb pontokat határozta meg az egyházfőválasztás szabályairól:

• A pápa halála után a bíboros-püspökök (akik akkoriban mindössze heten voltak) összeülnek, és tanácsuk megegyezik egyetlen jelöltben, akinek megszavazásában a többi bíborosnak is szerepe van, de ők nem javasolhatnak senkit a pápai trónra. A klérus többi részének és a laikusoknak, uralkodóknak mindössze a döntés elismeréséhez van joguk.
• Prioritásként a római egyházmegye egyik tagját kötelesek választani, de ha nem találnak Rómában alkalmas személyt a szent hivatal betöltésére, akkor máshonnan is választhatnak jelöltet.
• A választás helyszíne mindig Róma legyen, kivéve ha a szabad választás akadályokba ütközik.
• Amennyiben háború vagy más körülmények meggátolják az új pápa hivatalos beiktatását a római Szent Péter-bazilikában, akkor is teljes apostoli hatalommal élhet az új egyházfő.
• A német-római császárok megerősítési jogát ezentúl a Szentszék személyes privilégiumként adományozza a császároknak, amely megilleti IV. Henriket és leszármazottait.

A nagy súlyú döntések mellett a lateráni zsinaton tiltották a szimóniát, a világi személyek beiktatását és a papi bujaságot. Megváltoztatták a kanonokok és apácák életvitelének szabályait is. A 817-ben megalkotott szabályok szerint ugyanis ők tarthattak magánvagyont, és ételben is annyit fogyaszthattak, amennyit a püspöki kar meglátása szerint tengerészek és kétes hírű matrónák engedhetnek meg maguknak.
A zsinat közvetlen politikai hatásai már Miklós idején megmutatkoztak, pedig ez csak a jéghegy csúcsa volt.

Normann szövetség és Galeria

Miklós érezte, hogy a gyengülő német-római császári udvarnak a lateráni döntések nem lesznek ínyére, és még hátra volt a X. Benedek ellen irányuló hadjárat jelentős része. Ezek hatására a pápa úgy döntött, hogy szorosabbra fűzi normann kapcsolatait. 1059 júniusának végén Monte Cassinoba utazott, majd Melfi városába, amely a normannok által birtokolt Apulia fővárosa volt.

Megérkezte után zsinatot hívott össze, amelynek másik főszereplője Guiscard Róbert herceg volt. Miklós elismerte a herceg uralmát Apulia, Calabria és Szicília felett, amennyiben az utóbbit felszabadítja az iszlám hitű szaracénok fennhatósága alól. A területi felajánlásokért cserébe a herceg hűbéresküt tett a pápának, és éves adó fizetésére kötelezte magát. Ezen felül a normann uralkodók feladatának vette a Pápai Állam, annak minden birtoka és a pápaválasztás szabadsága feletti őrködést. Hasonló szövetséget kötött Miklós Richárd, capuai herceggel is, és a beneventoi zsinat után az elégedett egyházfő hatalmas normann sereggel az oldalán tért vissza Rómába. Ezzel a pápai hatalom kissé elfordult a német-római császároktól, és új világi szövetségesre bukkant.

Az egyesült seregek hamar elfoglalták Tusculumot, Praenestét, Nomentanumot, és közel egyéves ostrom után végre Galeria várát is. 1060-ban Rómában végre hivatalos formák között fosztották meg hivatalától Benedeket, majd Hildebrand javaslatára a Szent Ágnes-kolostorba zárták haláláig.

Ellentétek az udvarral

A lateráni zsinat után Miklós legfőbb feladata volt, hogy az egész katolikus világban hírét adja az új törvényeknek, és azt minden távoli országban a kánoni jogok közé iktassák. A pápa István bíborost küldte el Franciaországba, hogy ott fogadtassa el a zsinat törvényeit. István majd 1060-ban a tours-i zsinaton győzte meg a francia klérust.

Sokkal nehezebb dolga volt Istvánnak Németországban, ahol a klérus erős ellenszenvvel fogadta a lateráni zsinat eredményeit. Egyrészt a császári hatalom erős korlátozását kifogásolták. Az udvar szerepe ezentúl egy ingatag privilégiummá süllyedt, amely csak a megerősítésre terjedt ki, ráadásul a pápai uralom támogatásával is a normannokat bízta meg a pápa. István öt napon keresztül győzködte a császári udvart és a klérust, de hiába. Távozta után a német papság semmisnek nyilvánította Miklós intézkedéseit és leváltását követelte.
Az egyházfő higgadt és bátor választ adott a német követelésekre. 1061-ben összehívott egy újabb zsinatot, amelyen megerősítette a lateráni zsinat eredményeit, és hangsúlyosabban kifejezte a szimónia, és a papi házasság és bujaság tiltását.

A három év vége

A német ellentétek végül megoldatlanul maradtak, mivel Miklós hamarosan váratlanul meghalt. 1061. július 27-ei halála után a firenzei Santa Reparata-templomban helyezték örök nyugalomra. Így abban a városban nyugszik, amelynek érseki székét pápasága alatt sem hagyta el.
Rövid uralma során igen karakteres egyházfőként ismerték meg, és döntései sokszor mindmáig alapját képezik a katolikus kánoni törvényeknek.

Művei

• Documenta Catholica Omnia (latin nyelven). (Hozzáférés: 2011. december 6.)

Források

• ↑ Mondin: Battista Mondin. Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, Budapest (2001). ISBN 963 361 295 0 

További információk

Előző pápa: X. István

Római pápa 1058 – 1061

Következő pápa: II. Sándor