I. Sándor pápa

I. Sándor pápa
a katolikus egyház vezetője
I. Sándor pápa ábrázolása
Eredeti neve	Alexander
Született	ismeretlen; hagyomány szerint kb. 75 hagyomány szerint Róma
Nemzetisége	római
Megválasztása	kb. 106/109
Pontifikátusának vége	kb. 115/119
Elhunyt	hagyomány szerint kb. 115/119 hagyomány szerint Róma
Tisztelete
Tisztelik	Római katolikus egyház
Ünnepnapja	május 3.
Előző pápa Következő pápa Evarisztosz I. Szixtusz
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Sándor pápa témájú médiaállományokat.

Szent I. Sándor pápa (latinul: Alexander; hagyomány szerint 1. század vége – Róma, kb. 115/119) a katolikus Egyház hagyománya szerint Róma püspöke volt a 2. század elején. Szent Péter ötödik utódaként tisztelik, Evarisztosz után és I. Szixtusz előtt. Ünnepnapja a latin hagyományban május 3.

Életéről kevés biztos történeti adat maradt fenn, alakja mégis fontos helyet foglal el az apostoli utódlás római láncolatában. Az Egyház emlékezete I. Sándort a posztapostoli kor egyik hűséges pásztoraként őrzi, aki az apostoloktól kapott hitet, liturgikus életet és közösségi rendet továbbadta a római egyházban. Szent Iréneusz római püspöklistájában Evarisztosz után következik, őt pedig Szixtusz követi.

A „pápa” cím Sándor esetében visszatekintő egyháztörténeti megnevezés. Az ő korában a római püspöki hivatal még nem rendelkezett a későbbi századok teljes jogi és intézményi formájával, de a katolikus értelmezés szerint a péteri utódszolgálat és az apostoli hit folytonossága már ebben a korai püspöki sorban jelen volt.

Forrásai és helye a római püspöki utódlásban

I. Sándor legkorábbi említései a római püspökök utódlási listáihoz kapcsolódnak. Iréneusz az eretnekségek ellen írt művében a római püspökök sorát hozta fel bizonyítékul: az apostoli tanítás nem titkos, hanem nyilvános, a püspökök egymásutánjában őrződött meg. Ebben a sorban Sándor Evarisztosz után, Szixtusz előtt áll.

A katolikus hagyomány számára ez a folytonosság nem pusztán történeti névsor, hanem az Egyház apostoli hitelességének és látható egységének jele. Sándor annak a nemzedéknek a tagja, amely már nem ismerhette személyesen az apostolokat, mégis hűségesen továbbvitte Péter és Pál római tanúságát.

Kaiszareiai Euszebiosz egyháztörténete ugyanezt az utódlási hagyományt közvetíti. Euszebiosz szerint Sándor Evarisztosz után kapta meg a római egyház episzkopátusát, és Traianus uralkodásának idején szolgált. A kronológiai hagyomány nem teljesen egységes: Euszebiosz egyik adata Traianus nyolcadik évére, Szent Jeromos pedig Traianus tizenkettedik évére teszi hivatalba lépését.

A későbbi Liber Pontificalis már részletesebb életrajzi és liturgikus hagyományokat közöl róla. A mű szerint Sándor római születésű volt, apját szintén Alexandernek hívták, és római városrészét is megjelöli. A Magyar katolikus lexikon úgy fogalmaz, hogy működéséről lényegében semmit sem tudunk biztosan; a Liber Pontificalis főként apja nevét és római körzetét őrizte meg.

Pontifikátusa és történeti környezete

I. Sándor pontifikátusának pontos dátumai eltérően szerepelnek a forrásokban. A hagyományos katolikus kronológia gyakran 105 és 115 közé helyezi szolgálatát. A Catholic Encyclopedia szerint Louis Duchesne 106–115-re, J. B. Lightfoot 109–116-ra teszi pontifikátusát; az ókori hagyomány általában mintegy tízéves püspökséget tulajdonított neki. A New Catholic Encyclopedia 108/109 és 116/119 közötti időszakkal számol.

Sándor szolgálata Traianus és esetleg Hadrianus korának elejére eshetett. Ez az időszak az apostoli nemzedéket követő egyházi élet megszilárdulásának kora volt. A római keresztény közösség ekkor már Péter és Pál vértanúságának emlékezetében élt, ugyanakkor még kicsiny, társadalmilag kiszolgáltatott és soknyelvű közösség volt a birodalom fővárosában.

Traianus alatt a keresztények helyzete tartományonként eltérően alakult. Ifjabb Plinius és Traianus levelezése tanúsítja, hogy a birodalmi hatóságok általában nem keresték aktívan a keresztényeket, de ha valakit kereszténysége miatt feljelentettek, és nem volt hajlandó áldozni a római isteneknek, büntetésre számíthatott. Rómából Sándor pontifikátusára vonatkozóan nem maradt fenn részletes kortárs beszámoló üldözésről, nagyobb vitáról vagy egyházfegyelmi konfliktusról.

Az apostoli atyák korában

I. Sándor működése az apostoli atyák korának világába illeszkedik. Ez a korszak az apostoli nemzedék és a 2. századi egyházi szerveződés közti átmenet ideje volt. Római Kelemen korintusi levele, Antiochiai Szent Ignác levelei és Polikárp hagyománya mind azt mutatják, hogy az Egyház ekkor különösen nagy hangsúlyt helyezett az apostoli tanítás, az egység és a szolgálati rend megőrzésére.

Sándortól nem maradt fenn hiteles levél vagy tanító irat. Helye a római püspöki sorban azonban azt mutatja, hogy a római egyház emlékezete az apostoli folytonosság részeként őrizte meg nevét. Kelemen és Evarisztosz után ő már ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek feladata az apostoloktól kapott hit és egyházi rend továbbadása volt.

A Liber Pontificalis liturgikus hagyományai

A Liber Pontificalis több liturgikus rendelkezést kapcsol Sándor nevéhez. Legismertebb közülük az a hagyomány, hogy ő rendelte el a sóval kevert víz megáldását a keresztény otthonok megtisztítására és védelmére. A latin hagyomány ezt így fogalmazta meg: constituit aquam sparsionis cum sale benedici in habitaculis hominum, vagyis elrendelte, hogy az emberek lakóhelyein megáldott, sóval kevert vizet használjanak hintésre.

Ez a hagyomány a későbbi szenteltvíz-használat korai római emlékezetéhez kapcsolódik. Teológiai jelentősége abban áll, hogy a keresztény élet megszentelését nemcsak a templomi istentisztelethez, hanem az otthonokhoz és a hétköznapi élethez is köti. A sóval kevert víz megáldása a megtisztulás, a védelem és az Istennek szentelt élet jelképeként jelent meg az Egyház emlékezetében.

A Liber Pontificalis Sándornak tulajdonította az eucharisztikus liturgia egyes elemeinek rendezését is, különösen a Qui pridie, vagyis az utolsó vacsora alapítási elbeszélésének beillesztését a római mise kánonjába. A liturgiatörténeti kutatás szerint ez az elem a mise nagyon korai és eredeti rétegéhez tartozik, ezért nem köthető biztonsággal egyetlen 2. század eleji pápai rendelkezéshez. Az Egyház emlékezete mégis Sándort a liturgia őrzőjeként és rendezőjeként tartotta számon.

Egyes későbbi összefoglalók az eucharisztikus bor vízzel való elegyítését is Sándorhoz kapcsolták. Ez a gyakorlat nagyon korai és széles körben ismert volt a keresztény liturgiában, ezért nem tekinthető biztosan Sándor egyedi rendelkezésének. A hozzá kapcsolt liturgikus hagyományok mégis azt mutatják, hogy a korai római egyház már tudatosan őrizte a szentségi élet rendjét, szépségét és folytonosságát.

Vértanúsági hagyománya

A későbbi római hagyomány Sándort vértanúként tisztelte. A Liber Pontificalis szerint május 3-án szenvedett vértanúságot Rómában, a Via Nomentana mentén, ahol lefejezték. A hagyomány Evantius vagy Eventulus nevű papot és Theodulus diakónust is vele együtt említi. A legenda szerint Sándor a börtönben is térített, és fogságában is tanúságot tett Krisztusról.

A Sándor pápa és a Via Nomentana mellett tisztelt Sándor vértanú azonosítása már az ókor végén kialakulhatott. 1855-ben Róma közelében, a Via Nomentana hetedik mérföldkövénél felfedeztek egy félig föld alatti temetőt, amelyet Sándor, Eventulus és Theodulus vértanúk kultuszával hoztak kapcsolatba. Egyes régészek ezt a helyet Sándor pápa vértanúságának és temetésének helyével azonosították.

Duchesne különbséget tett I. Sándor pápa és a Via Nomentana vértanúja között. Véleménye szerint a két alak összekapcsolása nagyon régi, valószínűleg már a 6. század eleje előtt kialakult, de nem bizonyítja biztosan, hogy a vértanú és a pápa ugyanaz a személy volt. A Magyar katolikus lexikon szintén megjegyzi, hogy Sándor pápát össze szokták téveszteni egy Via Nomentana mellett kivégzett vértanú Sándorral.

A vértanúsági hagyomány kultusztörténeti jelentősége abban áll, hogy Sándor alakját Róma egyházi emlékezete a hit tanúságtevői közé sorolta. A legenda hagiográfiai elemei nem fedik el azt az alapvető tényt, hogy az Egyház Sándorban a korai római püspöki szolgálat szent tanúját tiszteli.

Tisztelete és ereklyéi

I. Sándort a katolikus Egyház szentként tiszteli. Ünnepnapja a latin hagyományban május 3., amely a vértanúsági hagyomány dátumához kapcsolódik. A régebbi naptárakban Sándor pápát Eventulus és Theodulus vértanúkkal együtt is említették.

A Catholic Encyclopedia szerint maradványait a hagyomány szerint 834-ben Freisingbe vitték Bajorországba. Ez az ereklyehagyomány a kora középkori szentkultusz és római ereklyetisztelet történetéhez tartozik. A korai pápák ereklyéinek átvitele gyakran erősítette egy-egy nyugati egyházi központ római kapcsolatát és liturgikus tekintélyét.

Ábrázolásain Sándor rendszerint pápai öltözetben jelenik meg, gyakran könyvvel, kereszttel vagy vértanúságra utaló jelképpel. A hozzá kötött liturgikus hagyomány miatt olykor a szenteltvíz vagy az oltár szolgálatának jelképei is értelmezhetők vele kapcsolatban.

Neve alatt fennmaradt, nem hiteles iratok

I. Sándornak nem maradt fenn hiteles írása. A középkori pszeudo-dekretális hagyomány több levelet is tulajdonított neki, de ezek későbbi hamisítványok. A neki tulajdonított Acta sem hiteles, hanem későbbi hagiográfiai összeállítás.

A Documenta Catholica Omnia és más szövegközlő oldalak Sándor neve alatt közölhetnek latin iratokat, ezek azonban nem tekinthetők a 2. század eleji római püspök hiteles műveinek. Inkább a későbbi pszeudoepigráf, kánonjogi és pápai tekintélyhagyomány történetéhez tartoznak.

Egyháztörténeti és teológiai jelentősége

I. Sándor alakja szerény, mégis értékes tanúságtétel. Nem nagy teológiai viták vagy fennmaradt levelek jellemzik, hanem a hűséges továbbadás. A katolikus Egyház benne azt a szolgálatot tiszteli, amely a látványos tetteken túl a mindennapi pásztori gondoskodásban, a liturgia ápolásában és az apostoli hit őrzésében nyilvánul meg.

Alakja emlékeztet arra, hogy a pápai primátus és az apostoli utódlás nem elsősorban hatalomban, hanem Krisztus szolgálatának hűséges továbbadásában valósul meg. Sándor így a római egyház egyik csendes, de nélkülözhetetlen láncszeme az apostoli kortól napjainkig vezető szent folytonosságban.

A korai pápák esetében az életrajzi adatok szűkössége nem teszi jelentéktelenné a személyeket. A név, a sorrend, a liturgikus emlékezet és az utódlási hagyomány együtt tanúsítják, hogy a római egyház már nagyon korán saját püspöki folytonosságában látta az apostoli hit egyik biztosítékát. I. Sándor ebben a láncolatban Evarisztosz és Szixtusz között áll, a római pápaság legkorábbi korszakának egyik kevéssé ismert, de a hagyományban megőrzött alakjaként.

Források

• Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,3.
• Caesareai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, IV,1; IV,4; V,6.
• Szent Jeromos: Chronicon.
• Thomas Shahan: „Pope St. Alexander I”. In: The Catholic Encyclopedia, 1. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1907.
• „Alexander I, Pope, St.” In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
• Louis Duchesne szerk.: Le Liber Pontificalis. Paris, 1886–1892.
• J. B. Lightfoot: The Apostolic Fathers: St. Clement of Rome. Macmillan, London, 1890.
• J. N. D. Kelly: The Oxford Dictionary of Popes. Oxford University Press, Oxford, 1986.
• Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth, Budapest, 1982. ISBN 963-09-1863-3
• Vanyó László szerk.: Apostoli atyák. Szent István Társulat, Budapest, 1988. ISBN 963-360-371-4
• Hittani Kongregáció: The Primacy of the Successor of Peter in the Mystery of the Church, 1998.
• Magyar katolikus lexikon: „Sándor, I., Szt.”

Külső hivatkozások

• Pope St. Alexander I – Catholic Encyclopedia
• I. Sándor neve alatt fennmaradt latin szövegek a Documenta Catholica Omnia oldalán

Kapcsolódó szócikkek

• A pápaság története
• Római pápák listája
• Római pápák listája grafikusan
• Evarisztosz pápa
• I. Szixtusz pápa
• Péter apostol
• Pál apostol
• Liber Pontificalis
• Antiochiai Szent Ignác
• Traianus római császár
• Hadrianus római császár
• Szenteltvíz
• Eucharisztia

Előző pápa:
Evarisztosz

Római pápa
kb. 106/109 – kb. 115/119

Következő pápa:
I. Szixtusz