V. (VI.) István pápa

V. István pápa
a katolikus egyház vezetője
Született	ismeretlen Róma
Megválasztása	885. május 17. körül
Beiktatása	885. szeptember
Pontifikátusának vége	891. szeptember 14.
Elhunyt	891. szeptember 14. Róma
Előző pápa Következő pápa III. Adorján Formózusz
A Wikimédia Commons tartalmaz V. István pápa témájú médiaállományokat.

V. István pápa (régebbi számozás szerint VI. István; latinul: Stephanus V vagy latinul: Stephanus VI; Róma, ismeretlen időpontban – Róma, 891. szeptember 14.) 885 szeptemberétől haláláig volt Róma püspöke, a katolikus egyház feje és a Pápai Állam uralkodója. A Szentszék mai hivatalos pápalistája szerint a 110. pápa volt; közvetlen elődje III. Adorján, utóda pedig Formózusz volt.

Pontifikátusa a Karoling Birodalom felbomlásának utolsó szakaszára, az itáliai hatalmi viszonyok átrendeződésére, a dél-itáliai szaracén támadások időszakára és a Konstantinápolyhoz fűződő egyházi kapcsolatok bizonytalan korszakára esett. István működésének fő vonásai közé tartozott a római szegények támogatása a súlyos éhínség idején, a pápai tekintély érvényesítése püspöki ügyekben, a Phótiosz körüli vitában folytatott római politika folytatása, valamint az a kényszerű itáliai szövetségpolitika, amely 891-ben III. Guido spoletói herceg császárrá koronázásához vezetett.

Neve és számozása

A pápa neve a régebbi szakirodalomban gyakran „(V.) VI. István” alakban fordul elő. Ennek oka az István nevű pápák számozásának történeti ingadozása: a 752-ben megválasztott, de felszentelése előtt meghalt Istvánt egyes régebbi listák beszámították, mások nem. A mai vatikáni lista a 885–891 között uralkodó pápát V. István néven tartja számon, a régebbi, egy számmal eltolódó rendszerben azonban VI. Istvánként szerepelt.

A magyar szakirodalomban és az enciklopédikus gyakorlatban ezért indokolt a kettős jelölés használata: „V. (VI.) István pápa”. A szócikkben a mai hivatalos számozást követve a V. István alak szerepel első helyen.

Származása és egyházi pályája

István Rómában született, előkelő római családban. Születési ideje nem ismert. Apját Hadrianusnak nevezték, aki a római arisztokráciához tartozott. A későbbi pápa neveltetéséről a források azt közlik, hogy apja rokonára, Zakariás püspökre bízta, aki a Szentszék könyvtárosaként működött. Ez a környezet István számára közvetlen kapcsolatot jelentett a lateráni adminisztrációval, az egyházi műveltséggel és a pápai hivatal írásbeliségével.

Egyházi pályájának fontos állomása volt, hogy I. Marinusz pápa a római Santi Quattro Coronati címtemplom bíboros-presbiterévé nevezte ki. A korabeli római egyházban ez a tisztség jelentős tekintélyt adott viselőjének, és Istvánt a pápai udvar, valamint a római klérus ismert tagjai közé emelte. A róla szóló egyháztörténeti hagyomány jámborságát és igazgatási tapasztalatát emeli ki mint megválasztásának fontos okát.

Megválasztása

István elődje, III. Adorján 885-ben halt meg, miközben Kövér Károly császár hívására a Wormsba összehívott birodalmi gyűlésre tartott. A római klérus és a város vezető körei Istvánt választották utódjául. A pontos dátumok tekintetében a források nem teljesen egységesek: a Britannica május 17-i választást és július 15-i felszentelést említ, míg a Szentszék hivatalos listája a pontifikátus kezdetét 885 szeptemberére teszi, a Catholic Encyclopedia pedig szeptemberi felszentelésről ír.

A választás körül politikai feszültség alakult ki. Kövér Károly császár nem fogadta el azonnal a rómaiak döntését, mivel a pápaválasztás az ő előzetes megerősítése nélkül történt. Követet küldött Rómába, hogy vizsgálja ki a választás körülményeit. Amikor azonban világossá vált, hogy Istvánt széles körű és szabályos római támogatással választották meg, a császár végül tudomásul vette a helyzetet.

Az ügy jól mutatja a 9. század végi pápaság egyik alapvető feszültségét: a római klérus és nép választási jogát a Karoling császárok politikai felügyeleti igénye korlátozta, miközben az itáliai katonai és politikai helyzet a pápaság számára gyors döntéseket tett szükségessé.

Pontifikátusa

Itália és a pápai állam helyzete

István pápaságának idején Itália politikailag széttagolt volt. A Karoling Birodalom egysége megszűnőben volt, a félszigeten pedig egymással versengő frank, longobárd és helyi arisztokrata érdekcsoportok küzdöttek. A pápai állam biztonságát délről a szaracén portyák, belülről pedig a közép-itáliai hatalmi csoportok versengése veszélyeztette.

Kövér Károly 887-es bukása után István olyan nyugati uralkodót keresett, aki képes lehetett volna rendet teremteni Itáliában és megvédeni a pápai területeket. A pápa először Karintiai Arnulf keleti frank királyhoz fordult, de Arnulf más katonai és politikai ügyek miatt ekkor nem tudott Itáliába vonulni. A pápaság így egyre inkább a közép-itáliai hatalmi tényezők, mindenekelőtt a Spoletói Hercegség felé kényszerült fordulni.

Éhínség és karitatív intézkedések

István pontifikátusa alatt Rómát súlyos éhínség sújtotta. A források a gabonahiányt aszállyal és sáskajárással hozzák összefüggésbe. A pápai kincstár ekkorra kimerült, ezért István saját családi vagyonát használta fel a város szegényeinek megsegítésére, foglyok kiváltására és templomok helyreállítására.

A római népesség ellátása a 9. század végi pápaság számára nem pusztán karitatív, hanem kormányzati feladat is volt. István segélyezési intézkedései azt jelzik, hogy a pápa a császári és bizánci segítség bizonytalansága idején saját erőforrásaira és a római egyházi intézményrendszerre támaszkodott. A források ezért elsősorban nem nagy reformerként, hanem válsághelyzetben cselekvő, lelkipásztori kötelességeit komolyan vevő pápaként ábrázolják.

Kapcsolata Bizánccal és Phótiosz ügye

István keleti politikájának központi kérdése a Phótiosz körüli vita volt. Phótiosz konstantinápolyi pátriárka korábbi és újbóli hivatalba kerülése hosszú ideje vitát váltott ki Róma és Konstantinápoly között. István ebben a kérdésben elődei, különösen I. Miklós pápa vonalát folytatta: nem ismerte el Phótiosz helyzetét, és a bizánci császári udvarnál is fellépett ellene.

I. Baszileiosz halála után István VI. León császárhoz fordult. León uralkodása elején eltávolította Phótioszt a konstantinápolyi pátriárkai székből, ami átmenetileg összhangba került a római állásponttal. István ugyanakkor nemcsak egyházpolitikai kérdésekben kereste Bizánc támogatását: leveleiben hadihajókat és katonai segítséget is kért a szaracén támadások elhárítására. Ennek a kérésnek azonban nem lett ismert, tartós katonai eredménye.

A Phótiosz-ügyben István álláspontját a kor viszonyai között kell értelmezni. Nem önálló dogmatikai újításról volt szó, hanem a római szék joghatósági és fegyelmi igényének következetes fenntartásáról egy olyan vitában, amelyben a bizánci császári politika, a konstantinápolyi patriarchátus és a római pápaság érdekei egyszerre jelentek meg.

Nagymorvaország és a szláv liturgia

István pontifikátusa egybeesett Metód morvaországi érsek halálával. Metód 885-ben hunyt el, és tanítványát, Gorazdot jelölte utódjául. A morva egyházban ekkor feszült viszony alakult ki a Metód-tanítványok, a szláv nyelvű liturgikus hagyomány és a latin rítust támogató frank-német egyházi csoportok között.

A pápa Szvatopluk morva fejedelemhez és a morva egyházi ügyekben eljáró követeihez intézett rendelkezéseiben a szláv nyelvű liturgikus gyakorlatot nem engedélyezte a közösségi istentisztelet rendes nyelveként. A szláv nyelv használatát a tanításra, az igehirdetésre és a szentírási szövegek magyarázatára korlátozta. Ezzel a római döntés a morva egyház latin irányú rendezésének kedvezett, és hozzájárult ahhoz, hogy Metód tanítványainak jelentős része elhagyja Morvaországot.

A szláv liturgia tilalma nem pusztán nyelvi vagy liturgikus kérdés volt. A 9. századi közép-európai missziókban a liturgikus nyelv a joghatóság, a politikai befolyás és az egyházi identitás kérdésével is összekapcsolódott. A Metód-tanítványok későbbi balkáni működése jelentős szerepet játszott a szláv írásbeliség és az ószláv egyházi kultúra továbbélésében, különösen Bulgáriában és a bizánci rítusú szláv kereszténységben.

Nyugati uralkodók és püspöki ügyek

István több nyugati politikai és egyházi ügyben is fellépett. Elismerte Vak Lajost Provence királyának, ami a Karoling örökség felbomlása utáni dél-frank hatalmi viszonyok rendezésében bírt jelentőséggel.

Püspöki ügyekben is érvényesítette a római szék tekintélyét. Amikor Aurelianus, Lyon érseke nem volt hajlandó felszentelni a szabályosan megválasztott Teutbold langres-i püspököt, István maga végezte el a felszentelést. Fellépett továbbá a Bordeaux-i és a ravennai érsek önkényesnek minősített eljárásaival szemben is.

A források arról is tudósítanak, hogy István angol zarándokokat és követeket fogadott Rómában, akik Péter-fillért hoztak. Ez a hír a 9. század végi római egyház nemzetközi kapcsolatrendszerére utal: a pápaság politikailag szorult helyzetben volt ugyan, de a nyugati keresztény világ zarándok- és adományhálózata továbbra is Rómához kötődött.

III. Guido császárrá koronázása

A Karoling hatalom gyengülése és Arnulf távolmaradása miatt István végül III. Guido spoletói herceggel keresett együttműködést. A pápa politikai-védnöki kapcsolat kifejezéseként „fiává” fogadta Guidót, majd 891-ben császárrá koronázta. A szakirodalom ezt a lépést általában kényszerű politikai alkalmazkodásként értelmezi: a pápa számára Guido közelsége és katonai ereje egyszerre jelentett védelmet és nyomást.

Guido császárrá koronázása nem oldotta meg a pápai állam biztonsági problémáit. Inkább azt jelezte, hogy a pápaság a 9. század végén már nem támaszkodhatott egyértelműen a Karoling császári hatalomra. A római széknek a helyi itáliai hatalmi tényezők között kellett egyensúlyoznia, ami a következő pápák, különösen Formózusz pontifikátusa alatt is meghatározó maradt.

Halála és temetése

István 891. szeptember 14-én halt meg Rómában. A Szent Péter-bazilika portikuszában temették el. Utóda, Formózusz, 891. október 6-án kezdte meg pontifikátusát a Szentszék hivatalos listája szerint.

Halálával egy átmeneti, de válságokkal terhelt pontifikátus zárult le. István nem tartozik a középkori pápaság nagy reformpápái közé, de működése jól mutatja a 9. század végi római egyház nehéz helyzetét: egyszerre kellett kezelnie az éhínséget, a katonai fenyegetést, a Karoling hatalom összeomlását, a bizánci kapcsolatok bizonytalanságát és a közép-európai missziós területek feletti joghatósági vitákat.

Történeti megítélése

István pápaságát a történetírás többnyire válságkezelő pontifikátusként értékeli. Egyházfőként nem kötődik hozzá jelentős dogmatikai újítás vagy nagy egyházszervezeti reform, de több ügyben is következetesen érvényesítette a római szék fegyelmi és joghatósági igényét. Karitatív tevékenységét a róla szóló nyugati egyháztörténeti hagyomány különösen kedvezően ítélte meg.

Keleti politikája a Phótiosz-vita római szempontú folytatását jelentette. Morvaországi döntései viszont a későbbi történeti értékelésekben vitatottabbak, mivel a szláv nyelvű liturgia korlátozása a Metód-féle misszió római támogatásának visszaszorulását eredményezte. A modern szakirodalom ezt a lépést nem egyszerűen vallási, hanem egyházpolitikai és hatalmi összefüggésben értelmezi.

Itáliai politikájában István mozgástere szűk volt. Guido császárrá koronázása egyszerre mutatta a pápai koronázási tekintély fennmaradását és a pápaság kiszolgáltatottságát a közép-itáliai fejedelmi hatalomnak. A következő évek eseményei, köztük Formózusz pápasága és a spoletói párt befolyása, világossá tették, hogy István döntései nem zárták le, hanem csak ideiglenesen kezelték az itáliai hatalmi válságot.

Fennmaradt levelei és forrásai

Istvántól nem maradt fenn önálló teológiai mű a szó későbbi értelmében. Ismert írásai elsősorban pápai levelek és kormányzati rendelkezések, amelyek egyházi fegyelmi ügyekkel, morvaországi kérdésekkel, a konstantinápolyi vitával és a pápai diplomácia gyakorlati ügyeivel kapcsolatosak. Leveleinek és töredékeinek kiadásai megtalálhatók a Patrologia Latina 129. kötetében, valamint a Monumenta Germaniae Historica levélkiadásaiban.

Online latin szövegkiadásként használható a Documenta Catholica Omnia Istvánnak tulajdonított dokumentumokat tartalmazó gyűjtése is.

Források

• Mann, Horace (1912). "Pope Stephen (V) VI". The Catholic Encyclopedia (angol nyelven). New York: Robert Appleton Company / New Advent. Hozzáférés: 2026. május 23.
• "Stephen V (or VI)". Encyclopaedia Britannica (angol nyelven). Hozzáférés: 2026. május 23.
• "Pontiffs" (angol nyelven). The Holy See. Hozzáférés: 2026. május 23.
• Kelly, J. N. D.; Michael J. Walsh (2010). The Oxford Dictionary of Popes (angol nyelven) (2. ed.). Oxford: Oxford University Press. 113–114. o. ISBN 978-0-19-929581-4.
• Verkholantsev, Julia (2014). The Slavic Letters of St. Jerome: The History of the Legend and Its Legacy (angol nyelven). Northern Illinois University Press. 19–20. o. ISBN 978-1-5017-5792-1.

További irodalom

• Mann, Horace K. (1910). The Lives of the Popes in the Early Middle Ages (angol nyelven). Vol. III. London: Kegan Paul, Trench, Trübner & Co.
• Dvornik, Francis (1948). The Photian Schism: History and Legend (angol nyelven). Cambridge: Cambridge University Press.
• "Epistolae Karolini aevi V" (latin és német nyelven). Monumenta Germaniae Historica. Hozzáférés: 2026. május 23.

Kapcsolódó szócikkek

• Római pápák listája
• I. Phótiosz konstantinápolyi pátriárka
• Formózusz pápa
• Spoletói Hercegség
• Karoling Birodalom

Előző pápa:
III. Adorján

Római pápa
885 – 891

Következő pápa:
Formózusz