IV. Henrik német-római császár
| IV. Henrik | |
 | |
| HEINRIC(VS) · IMP(ERATOR) IV. Henrik ábrázolása egy 1106 utáni kódexben | |
| Német király | |
| Uralkodási ideje | |
| 1053 novembere – 1105. december 31.[1] régensek: 1. Poitoui Ágnes 1056 októbere – 1062. március 31.[1] 2. II. Anno kölni érsek 1062. március 31. – 1063. június k.[1] 3. Adalbert hamburg-brémai érsek 1063 júniusa után – 1065. március 24.[1] | |
| Koronázása | Aacheni dóm 1054. július 17.[1] |
| Elődje | III. Henrik |
| Utódja | V. Henrik |
| Német-római császár | |
| Uralkodási ideje | |
| 1084 – 1105. december 31. | |
| Koronázása | Szent Péter-bazilika, Róma 1084. március 31.[1] |
| Elődje | III. Henrik |
| Utódja | V. Henrik |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Száli-ház |
| Született | 1050. november 11. Goslar[1] |
| Elhunyt | 1106. augusztus 7. (55 évesen) Lüttich[1] |
| Nyughelye | Speyeri dóm[2] |
| Édesapja | III. Henrik |
| Édesanyja | Poitoui Ágnes |
| Testvére(i) |
|
| Házastársa | Savoyai Berta |
| Gyermekei | |
.svg) | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Henrik témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
IV. Henrik (németül: Heinrich IV.), (1050. november 11.[1][3] – 1106. augusztus 7.[1][3]) német király 1056-tól, német-római császár 1084. március 31-től 1105-ig. A Száli-dinasztia tagja.
Élete[szerkesztés]
Gyermekkora[szerkesztés]
III. Henrik német-római császár második házasságából született egyetlen fiúgyermeke. Édesanyja Poitoui Ágnes volt. Henriket még édesapja életében, 1053 novemberében megválasztották német királlyá,[1] 1054. július 17-én koronázta meg Aachen városában Hermann kölni érsek. (Henrik uralkodásának kezdetén nagyapja, Konrád nevét viselte.) Uralkodásának első éveiben Henrik mellett édesanyja, Ágnes császárné látta el a kormányzói feladatokat.[1]
Béke Magyarországgal[szerkesztés]
Ekkor, 1058-ban kötötték meg a békét Magyarországgal, melynek megpecsételéseként jegyezték el a gyermek király nővérét, Juditot a magyar trónörökössel, Salamonnal.[1] Az ezután kibontakozó trónharcot Salamon édesapja, I. András a német segítség ellenére 1060-ban elvesztette öccse, I. Béla ellenében.[4] A Salamon melletti német beavatkozás a hamarosan eluralkodó belviszályok következtében ekkor még elmaradt.[5]
Gyámság alatt[szerkesztés]
A női kormányzattal elégedetlen országnagyok II. Anno kölni érsekkel az élen elrabolták a fiatal királyt, aki így 1062-ben az ő, majd 1063-ban Adalbert brémai érsek gyámsága alá került.[5] Adalbert még 1063-ban Henrikkel együtt Magyarországra indult, hogy trónra segítse Salamont, ami Béla váratlan halálát követően sikerült is, bár Salamon mégsem lett német hűbéres.[5] Anno ezalatt Itáliába ment, ahol 1064-ben a mantuai zsinaton lemondatta Honoriust.[5]
Nagykorúsítása[szerkesztés]
Henrik nagykorúsítására végül 1065-ben, 15 éves korában került sor, de miután az Anno szigora alól felszabaduló, Adalbert által teljesen szabadjára engedett ifjú uralkodó meglehetősen feslett életet élt, a nagyok már 1066-ban kötelezték egy rendi kormány maga mellé vételére – ezt 1072-ig szintén a két meglehetősen eltérő jellemű érsek vezette – és a Savoyai Bertával kötendő házasságra.[5] A király gyűlölte első feleségét, el akart válni tőle, ám ezt végül a pápa követe, Damiani Szent Péter megakadályozta.[5]
Belső problémák[szerkesztés]
A korlátlan királyi hatalomra törő Henrik 1070-ben felségsértés ürügyén megfosztotta trónjától Nordheimi Ottó bajor herceget, aki erre fegyvert fogott ellene, de végül még szászországi birtokait is elveszítette.[5] 1072-ben a király letaszította trónjáról karintiai Bertoldot is.[5]
Szászországban alkalmazott kíméletlen módszerei (a királyi javak visszaszerzése, az újonnan emelt várak helyőrségeinek túlkapásai, illetve az adók erőszakos behajtása) miatt 1073-ban Ottó, valamint Magnus szász herceg részvételével lázadás tört ki uralma ellen. Henrik a körülzárt Harzburg várából alig tudott elmenekülni, Gerstungenben 1074-ben kénytelen volt békét kötni és leromboltatni várait.[5]
Magyarországi hadjárat, szász lázadás[szerkesztés]
Ezalatt Magyarországon Béla fiai, a későbbi I. Géza és Szent László 1073-ban fegyveres harcot indított Salamon ellen.[5] Henrik Markwart karantán herceget küldte sógora segítésére, de az vereséget szenvedett, és csak a nyugati határszélek maradtak uralma alatt.[5] A gerstungeni béke lehetővé tette Henrik személyes hadba szállását is, ám 1074-es magyarországi akciója kudarcba fulladt.[5] Salamon elismerte hűbérurának, ám a támogatására indított újabb hadjáratát a szászok mozgolódása miatt el kellett halasztania.[6] Ezt, miután a délnémet fejedelmek nagy része csapatokkal támogatta, valamint a szász feudálisok egy része is átállt az oldalára, az Unstrut folyó mellett 1075-ben aratott győzelmével sikerült levernie.[7]
Az invesztitúraharc időszaka[szerkesztés]
Henrik kiskorúságát kihasználva, a reformpápák (1046-tól) hozzákezdtek az egyházi hatalom megerősítéséhez, ami óhatatlanul is a császárral való összeütközésre vezetett.[7] II. Miklós 1059-es pápaválasztási szabályzatában a császár kiiktatásával a bíborosok testületére, a konklávéra bízta az egyház fejének megválasztását.[7] A reformpápák legkeményebbje, az 1073-ban trónralépő VII. Gergely volt.[7] Az általa kiadott Dictatus papae megfogalmazása szerint a pápa a legfőbb hűbérúr, királyokat is letehet, és az ő joga a püspökök kinevezése (invesztitúrajog).[7]
Gergely és Henrik között a háborúskodás azzal indult, hogy a pápa szimónia (az egyházi tisztségek vásárlása) bűne miatt több német püspököt megfosztott méltóságától, valamint megtiltotta a világi invesztitúrát (1075).[7] Erre válaszul Henrik az 1076-os wormsi zsinaton letétettnek nyilvánította Gergelyt, mire az felfüggesztette tisztükből a királypárti német főpapokat, majd kiközösítette Henriket, és felmentette alattvalóit a neki tett hűségeskü alól.[7] A Henrik mellett álló főpapok ekkor Gergelyt közösítették ki az egyházból, így vette kezdetét a pápaság és a császárság több évtizedes harca a legfőbb hatalomért.[7]
Henrik ellen 1076-ban ismét fellázadtak a szászok.[7] A király az őt amúgy is rossz szemmel néző fejedelmekhez fordult segítségért, de azok a kiközösítést kihasználva, a triburi gyűlésen trónfosztottnak nyilvánították Henriket, amennyiben nem nyer egy éven belül pápai feloldozást.[7] A király canossai zarándoklatával 1077-ben bűnbocsánatot nyert ugyan, de a fejedelmek mégis megválasztották ellenében Rudolf sváb herceget.[7] Henrik erre az ulmi gyűlésen elítéltette az ellenlábas hercegeket: a bajor I. Welfet, a karintiai Bertoldot (ismételten) és Rudolfot.[7] 1078-ban addigi híve, II. Lipót osztrák őrgróf is elfordult tőle.[7] Henrik 1079-ben hódoltatta, majd betört Magyarországra is – ez egyben utolsó kiállását jelentette sógora mellett.[7]
Gergely minden rosszallása ellenére sem mondott le arról, hogy megnyerje Henriket, ezért nem volt hajlandó elismerni Rudolfot.[7] Erre végül 1080-ban, Henriknek a szászok felett Flarcheimnél aratott győzelmét követően került sor.[7] Ekkor másodszor is kiközösítette a királyt, mire az válaszképp Wibert ravennai érsek (II. Kelemen) személyében ellenpápát állíttatott.[7]
Első itáliai hadjárat[szerkesztés]
Henriknek Rudolffal vívott háborúját az ez év októberében lezajlott hohenmölseni ütközet döntötte el – amit ugyan elveszített, de ellenfele belehalt sebeibe.[8] Az ily módon otthon felszabadult király 1081-ben indulhatott első itáliai hadjáratára, de sem Rómát, sem Mathild toscanai őrgrófnő várait nem tudta bevenni.[8] Kudarcai hírére németországi ellenfelei Salmi Hermann személyében újabb ellenkirályt választottak.[8] Az Itáliában tovább harcoló Henrik 1083-ban, majd 1084-ben is bevette ugyan Rómát – Gergely mindkét esetben ellenállt az Angyalvárban –, ahol III. Kelemen 1084-ben császárrá koronázta, de hamarosan vissza kellett vonulnia a Gergely hívására megérkező pápai hűbéresek, az Itália déli részét uraló normannok elől.[8]
Németországi belháború[szerkesztés]
Németországban ezalatt állandósult a belháború.[8] Henrik hiába hirdette ki 1085-ben Mainzban az Isten békéjét ("Treuga Dei"), a harc tovább folytatódott ellenfeleivel – 1086-ban vereséget szenvedett Unterpleichfeldnél –, és Hermann 1088-ban bekövetkezett halálával sem ért véget.[8]
Második itáliai hadjárat[szerkesztés]
A császár újabb itáliai hadjárata (1090–1097) teljes kudarcot hozott.[8] Legszívósabb ellenfele, a bajor hercegségről letett I. Welf hasonnevű fia feleségül vette a toscanai Mathildot, aki Canossánál 1092-ben vereséget mért Henrikre.[8] Az új pápa, az 1088-ban megválasztott II. Orbán okos politikájával létrehozott ellene egy lombard szövetséget, amihez még saját fia, Konrád is csatlakozott.[8] Welf 1093-ban lezáratta az Alpok hágóit, így a császár Itáliában rekedt, és csak azt követően tudott hazájába visszatérni, hogy 1096-ban visszaadta neki hercegségét.[8]
Az invesztitúraharc vége[szerkesztés]
A hosszú háborúskodásba belefáradt Henrik 1099-ben a letett Konrád helyébe másik fiát, az ifjabb Henriket koronáztatta királlyá, majd sorra kibékült ellenfeleivel.[8] Az ugyancsak 1099-ben megválasztott II. Paszkál pápa hiába átkozta ki 1102-ben, ezt a német püspökök már nem vették figyelembe.[8] Úgy tűnt, rendeződött a helyzet, 1103-ban kihirdették az általános országos békét.[8]
Henrik halála[szerkesztés]
Henriket fia részéről érte a végső csapás: a fiatal Henrik 1104-ben szövetségre lépett a fejedelmekkel édesapja ellen.[8] Az uralkodása során végig a miniszteriálisokra, a városi polgárságra és az alsó nemességre támaszkodó, de a főnemesség és saját fiai által elárult császár végül lemondani kényszerült trónjáról 1105-ben.[8] Fia fogságba vette, ahonnan még megszökött, Lüttichbe menekült, ám ott utolérte a halál.[8] De még holtában sem lelhetett nyugodalmat: miután kiátkozták, teteme csak a feloldozást követően, 1111-ben kerülhetett végső nyughelyére, a speyeri császári sírboltba.
Családja[szerkesztés]
Henrik kétszer házasodott, öt gyermeke született első házasságából (1066[3]) Savoyai Berta grófnővel[3] (1051. szeptember 21. – 1087. december 27.):
- Adelheid[3] (1070 – 1079. június 4.)
- Henrik[3] (1071 – 1072. augusztus 2.)
- Waiblingeni Ágnes[3] (1072/1073 – 1143. szeptember 24.), Freisingi Ottó, püspök és történetíró édesanyja.
- Konrád[3] (1074. február 12. – 1101. július 27.), III. Konrádként német király
- Henrik[3] (1086. augusztus 11. – 1125. május 23.), a későbbi V. Henrik császár
Henrik második felesége Kijevi Eupraxia[3] (1071 – 1109. július 20.), I. Vszevolod kijevi nagyfejedelem leánya volt, 1089-ben[3] házasodtak össze, gyermekük nem született.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f g h i j k l m Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6 49. oldal
- ↑ James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
- ↑ Weiszhár, 49–50. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l Weiszhár, 50. oldal
- ↑ Weszhár, 50–51. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q Weszhár, 51. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p Weiszhár, 52. oldal
Források[szerkesztés]
- Bokor József (szerk.). Henrik (37), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. október 4.
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
| Előző uralkodó: I. Konrád |
|
Következő uralkodó: II. Ottó |
| Előző uralkodó: III. Henrik |
|
Következő uralkodó: V. Henrik |
| Előző uralkodó: I. Welf |
|
Következő uralkodó: I. Welf |
| Előző uralkodó: III. Henrik |
|
Következő uralkodó: V. Henrik |
.svg){kind=small}
