V. Henrik német-római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
V. Henrik
IV. Henrik átadja a hatalmat fiának, V. Henriknek
IV. Henrik átadja a hatalmat fiának, V. Henriknek

Német király
Uralkodási ideje
1099. január 6.[1]1125. május 23.
Koronázása Mainz
1106. január 6.
Elődje IV. Henrik
Utódja III. Lothár
Német-római császár
Uralkodási ideje
11111125. május 23.
Koronázása Szent Péter-bazilika, Róma
1111. április 13.[1]
Elődje IV. Henrik
Utódja III. Lothár
Életrajzi adatok
Uralkodóház Száli-ház
Született 1086. augusztus 11. (?)
Goslar[1]
Elhunyt 1125. május 23. (43 évesen)
Utrecht[1] vagy Nimwegen[2]
Nyughelye Speyeri dóm[3]
Házastársa Matild császárné
Édesapja IV. Henrik német-római császár
Édesanyja Savoyai (Torinói) Berta
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz V. Henrik témájú médiaállományokat.

V. Henrik (németül: Heinrich V.), (1081. január 8.[1] vagy 1086. augusztus 11.[1]1125. május 23.[1]/25.[2]) német társkirály 1099-től, egyeduralkodó 1105-től, német-római császár 1111-től haláláig; a Száli-ház negyedik és egyben utolsó uralkodója volt.

Élete[szerkesztés]

Trónralépte[szerkesztés]

1099-ben édesapja, IV. Henrik megválasztatta német királynak idősebb, rebellis fia, Konrád helyébe. 1105-ben viszont Henrik volt az, aki fellázadt és kikényszerítette a császár lemondását.

Az invesztitúra kérdése[szerkesztés]

Henrik már közvetlenül trónra lépését követően megindult az ellenségeskedés a pápával. Amikor ugyanis II. Paszkál pápa 1106-ban a guastallai zsinaton eltiltotta az invesztitúrától, 30 000 lovag élén Róma felé indult.[2] A fenyegetett pápa ekkor más megoldás hiányában oly szerződést kötött Henrikkel, amelynek értelmében az összes papság nevében a világi (hűbér) birtokok haszonélvezetéről lemondott, hogy ilyenformán az invesztitúrát feleslegessé tegye.[2] A ravasz Henrik jól tudta, hogy a főpapok ezt a szerződést soha nem fogják elismerni, de azért elfogadta ezt a változatot, a pápától pedig azt követelte, hogy őt a szerződés ünnepélyes elfogadása után azonnal császárrá koronázza.[2] Az a hangos tiltakozás azonban, mellyel a Szent Péter-templomában egybegyűlt papok a szerződést elvetették, Paszkál pápa békés tervét meghiúsította és azt eredményezte, hogy a német lovagok és a papok között a szent helyen véres tusa fejlődött.[2] Henrik kapván az alkalmon, a pápát szószegés ürügye alatt több bíborossal együtt fogságba hurcolta s a német táborban mindaddig fogva tartotta, amíg Paszkál az invesztitúrajog gyakorlatát megint megengedte.[2]

Cseh kérdés[szerkesztés]

Ezt követően figyelme az egykor – még nagyapja, III. Henrik idejében – a birodalomnak alárendelt országok hűbérességének visszaállítására terelődik.[1] Szvatopluk cseh fejedelem, hogy megtarthassa trónját II. Bořivoj ellenében, 1107-ben elismerte hűbérurának, és részt is vett annak magyar, majd lengyel hadjáratában.[1]

Magyarországi hadjárat[szerkesztés]

A magyarországi hadjáratra már 1108-ban sor került.[1][2] A király a Kálmán magyar király ellen lázadó Álmos herceg támogatására vezetett hadat Magyarországra, ám azt követően, hogy a Kálmánnal szövetséges III. Boleszláv lengyel fejedelem Csehországra támadott, és emiatt Szvatopluk elvonult seregével, ő is kénytelen volt visszafordulni.[1]

Lengyelországi hadjárat[szerkesztés]

Nem felejtette el Boleszláv tettét, és hamarosan megtámadta Lengyelországot,[1] ám ez a vállalkozása a boroszlói vereséggel végződött 1109-ben.[1]

Egyedüli gyógyírként az szolgálhatott, hogy 1110-ben Szvatopluk utódja, I. Ulászló is szintén elismerte fennhatóságát.[1]

Invesztitúraharc[szerkesztés]

Mivel Henrik továbbra sem mondott le az invesztitúra jogáról, a pápasággal is kiújultak küzdelmei.[4] Első itáliai hadjárata során (11101111) a sutri egyezményben kényszerítette II. Paszkált a birodalomtól kapott világi birtokokról való lemondásra, ám ugyanakkor ő is lemondott a kinevezés jogáról.[4] Miután a rómaiak felkeltek ellene, foglyul ejtette a pápát, aki most már kénytelen volt megadni az invesztitúrajogot, majd császárrá is koronázta őt.[4] (Megjegyzendő, hogy célját elérje, Henrik még a római nemesség által Paszkál ellenében 1105-ben megválasztott ellenpápát, IV. Szilvesztert is hajlandó volt ideiglenesen felkarolni.[4])

Ezeket az engedményeket aztán a lateráni és vienne-i zsinatok eltörölték, sőt Henriket ki is közösítették.[4]

Szász felkelés[szerkesztés]

Németországban ismét kitört a polgárháború: Lothár herceg vezette szász felkelés – két győztes ütközetet követően – Welhisholzen mellett a császár vereségével végződött 1115-ben.[4]

Második itáliai hadjárat[szerkesztés]

Miután még 1115-ben az előzőleg birtokait a Szentszékre hagyó Mathild toscanai grófnő is meghalt, a császár hűbérének érvényesítésére 11161118 között másodszor is hadat vezetett Itáliába.[4] II. Paszkál Beneventumba menekült Henrik elől, majd a császár távoztával visszatért Rómába, ám 1118-ban meghalt.[4] Utódja II. Gelasius lett, aki ellenében a császárpárt VIII. Gergely ellenpápát választotta meg.[4] Gelasius kiátkozta Henriket, majd Clunybe menekült, de már 1119-ben meghalt.[4] Utódját, II. Callixtust elismerték a német püspökök is, és a fitzlari gyűlésen kiátkozták a császárt.[4]

Wormsi konkordátum[szerkesztés]

Henrik szorult helyzetében a triburi gyűlésen belement a jogtalanul a koronához csatolt javak visszaadásába, majd kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni Callixtusszal.[4] (Gergely 1121-ben normann fogságba esett, és ott is halt meg.[4])

Az 1122-es wormsi konkordátum értelmében a német területeken először a császár iktatja be a püspököket a világi, majd utána a pápa az egyházi hatalomba.[4] Az ugyancsak a birodalom részét képező Burgundiában és Itáliában ez fordítva történik.[4] Ezzel a közel fél évszázada tartó invesztitúraharc egyezséggel – időlegesen – véget ért ugyan, de a küzdelemben mind a pápai, mind a császári hatalom meggyengült.[4]

Adótervezet[szerkesztés]

Henrik utolsó célkitűzései közül a már az édesapja által is szorgalmazott egységes birodalmi adó bevezetésének gondolata emelkedett ki.[4] Ez a terve azonban, ami a mindenkori német uralkodónak a főuraktól való tényleges függetlenségét biztosíthatta volna, nem valósult meg.[4]

Halála[szerkesztés]

V. Henrik sírja a speyeri dómban

A valószínűleg rákos császárnak a konkordátum megkötése után 3 évvel bekövetkezett halálával kihalt a Száli-ház.[5] Henriknek a királyi javakkal egybefonódott családi birtokait unokaöccse, II. Frigyes sváb herceg örökölte, aki ezzel megszerezte a trónöröklés jogát is a Hohenstauf-háznak.[5]

Megítélése[szerkesztés]

Henrik abból a célból lázadt fel édesapja ellen, hogy a császári hatalom örökölt jogait és a kúria követeléseit egymással kiegyenlítse.[2] De ezt ő éppen olyan kevéssé érte el, mint IV. Henrik.[2]

Családja[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz V. Henrik német-római császár témájú médiaállományokat.

1114. január 7-én Mainzban[6] Henrik feleségül vette Matildot[6] (1102. február 7.1167. szeptember 10.), I. Henrik angol király leányát. Gyermek nem maradt utánuk.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 9639025666   58. oldal
  2. ^ a b c d e f g h i j Bokor József (szerk.). Henrik (38), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. október 4. 
  3. James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r Weiszhár, 59. oldal
  5. ^ a b Weiszhár, 60. oldal
  6. ^ a b Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]


Előző uralkodó:
IV. Henrik
Német király
10991125
Német-római császár
11111125
Császárok a Német-római Birodalomban (8001806)
I. Ottó 962-es megkoronázásáig „frank császárok”
800 814 840 843 855 875 877 881 887 891
   I. Károly I. Lajos  —  I. Lothár II. Lajos II. Károly  —  III. Károly  —    
891 894 898 899 901 905 915 924 962 973 983
   Vid Lambert Arnulf  —  III. Lajos  —  I. Berengár  —  I. Ottó II. Ottó   
983 996 1002 1014 1024 1027 1039 1046 1056 1084 1105 1111 1125 1133 1137 1155
    —  III. Ottó  —  II. Henrik  —  II. Konrád  —  III. Henrik  —  IV. Henrik  —  V. Henrik  —  III. Lothár  —    
1155 1190 1197 1209 1215 1220 1250 1312 1313 1328 1347 1355 1378 1410
   I. Frigyes VI. Henrik  —  IV. Ottó  —  II. Frigyes  —  VII. Henrik  —  IV. Lajos  —  IV. Károly  —    
1410 1437 1452 1493 1508 1519 1530 1556 1564 1576 1612 1619 1637
   Zsigmond III. Frigyes I. Miksa V. Károly I. Ferdinánd II. Miksa II. Rudolf II. Mátyás II. Ferdinánd   
1637 1657 1705 1711 1740 1742 1745 1765 1790 1792 1806
   III. Ferdinánd I. Lipót I. József III. Károly  —  VII. Károly I. Ferenc II. József II. Lipót II. Ferenc   
Karoling-házLiudolf-házSzáli-házSupplinburg-házStauf-házWelf-házWittelsbach-házLuxemburgi-házHabsburg-ház
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
III. Lothár
Előző uralkodó:
IV. Henrik
Itália királya
11111125
Corona ferrea monza (heraldry).svg
Következő uralkodó:
III. Konrád