III. Lothár német-római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
III. Lothár
Lothár királyi pecsétje
Lothár királyi pecsétje

Német király
Uralkodási ideje
1125. augusztus 30.[1]1137. december 4.
Koronázása Aacheni dóm
1125. szeptember 13.[1]
Elődje V. Henrik
Utódja III. Konrád
Német-római császár
Uralkodási ideje
11331137. december 4.
Koronázása Szent Péter-bazilika, Róma
1133. június 4.[1]
Elődje nem öröklődik
Utódja nem öröklődik
Életrajzi adatok
Uralkodóház Supplinburgi-ház
Született 1075. június 1./8.[2]
Unterlüß
Elhunyt 1137. december 4. (62 évesen)
Breitenwang,[1] Bajorország
Nyughelye Königslutter
Házastársa Northeimi Richenza
Gyermekei Gertrude of Süpplingenburg
Édesapja Gerhárd supplinburgi gróf
Édesanyja Hedwig von Formbach
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz III. Lothár témájú médiaállományokat.

III. Lothár vagy Szász Lothár (németül: Lothar von Supplinburg), (1075. júniusa[1]1137. december 4.[1]) szász uralkodó herceg 1106-tól, német király 1125-től, német-római császár 1133. június 4-étől haláláig. Mint ilyen, ő az első Supplingburg-házból származó uralkodó. (Szokás még II. Lothárnak is hívni, mert II. Lotaringiai Lothárt nem mindig veszik figyelembe a számozás során.)

Élete[szerkesztés]

Korai évei[szerkesztés]

Édesapja Süpplingenburg grófja, édesanyja a formbachi gróf, Frigyes leánya, Hedvig. 1100-ban vette feleségül a northeimi gróf, Henrik leányát, Richenzát. A felnőtt kort egy leányuk, Gertrúd (sz. 1115. április 18.) éri meg.

Trónralépte[szerkesztés]

V. Henrik halálakor 3 jelölt is akadt a német koronára II. Frigyes sváb herceg, III. Lipót osztrák őrgróf és Lothár szász herceg személyében.[1] I. Adalbert mainzi érsek támogatásának köszönhetően végül is Lothár nyerte el a trónt, ám a helyzet megváltozására jellemző, hogy ő volt az első a német uralkodók közül, akinek megválasztásához a pápa is beleegyezését adta.[1] 1125. augusztus 30-án választották királlyá,[1] és szeptember 13-án koronázták meg.[1]

Csehországi hadjárat[szerkesztés]

Trónra léptét követően a trónkövetelő II. Ottó morva-olmützi herceg támogatására 1126-ban hadjáratot vezetett Csehországba.[1] Ez a kulmi vereség és Ottó halála után megegyezéssel végződött: I. Szobeszláv cseh fejedelem elfogadta a német hűbért.[1]

Welf–Stauf ellentét[szerkesztés]

Miután a sváb II. Frigyes öccsét, Konrádot az ellenpárt 1127-ben királlyá választotta, Lothár a Staufok ellen fordult.[1]

Még ugyancsak 1127-ben vejének, a Welf X. (Büszke) Henrik bajor hercegnek adományozta Szászországot, amivel Lothár birodalmi jelentőségűvé emelte a lényegében a Száliaktól örökül hagyott, még jó egy évszázadig elhúzódó Welf-Stauf háborúságot.[1]

Amikor az addig ez utóbbiak iránt hű Speyer és Nürnberg városa 1130-ban megadta magát neki, komoly reménye nyílt a győzelemre.[3]

Első itáliai hadjárat[szerkesztés]

Ám még ez évben, 1130-ban meghalt II. Honorius pápa: ismét kettős pápaválasztásra került sor, ami további bonyodalmakat idézett elő.[4] Lothár II. Ince és II. Anaklét pápák harcában az előbbi mellé állt, aki 11321133-as első itáliai hadjárata alkalmával Rómában császárrá is koronázta:[4] 1133. június 4-én. Incével a mathildi birtokokról is megegyezés született: ennek értelmében azok éves díj fejében a császár, illetve veje hűbérében maradtak.[4] A pápa 1133-ban bullát adott ki a lengyel püspökségeknek a magdeburgi alá rendeléséről, amivel súlyos csapást mért az ország önállóságára.[4] A bulla visszavonásáért cserébe III. Boleszláv lengyel fejedelem 1135-ben kénytelen volt elismerni a császár fennhatóságát.[4]

Németországi rendezés[szerkesztés]

Itáliából visszatérőben Lothár ismét a Staufok ellen fordult.[4] Henrikkel összefogva elfoglalta a Sváb Hercegséget, mire 1135-ben Frigyes, majd fivére, Konrád is meghódolt előtte.[4]

Svéd hűbéresség[szerkesztés]

Közben 1134-ben, I. Magnus svéd király, Niels dán király fia is elfogadta a birodalmi hűbérességet.[4]

Északi kolonizáció[szerkesztés]

Lothár nevéhez fűződik – már szász hercegként is – az újra lendületet kapó kolonizáció Holsteinen és az Elbán túli területeken.[4]

Második itáliai hadjárat[szerkesztés]

Lothár Itáliából való elvonulását követően Incének távoznia kellett Rómából Anaklét, illetve szövetségese, II. Roger szicíliai király elől – aki épp az utóbbitól kapta támogatását cserébe a királyi címet 1130-ban.[4] A császár a normannok ellen 1135-ben azok kibékíthetetlen ellenfelével, Bizánccal lépett szövetségre.[4] Ám amikor 1136-ban Lothár újabb hadjáratot indított az Alpokon túlra, II. Jóannész bizánci császár nem küldhetett segítséget: lefoglalták a szeldzsukok, illetve a szentföldi keresztes államok elleni harcok.[4] A hadjárat ennek ellenére sikeresen alakult.[4] Lothár egészen Bariig eljutott, de innen serege elégedetlenkedése miatt – nem voltak hajlandók átkelni Szicíliába – vissza kellett fordulnia.[4]

Halála[szerkesztés]

Itáliából hazafelé jövet a császár megbetegedett, és egy kis tiroli faluban érte a halál.[4] Utódjául vejét, Henriket jelölte ki, de mivel ő már szász és bajor hercegként, valamint toscanai őrgrófként így is épp elég nagy hatalom birtokosa volt, a fejedelmek nem voltak hajlandóak megválasztani.[4]

Emlékezete[szerkesztés]

A Libri feudoroum elnevezésű joggyűjtemény, ami a XIXII. században keletkezett, tartalmazta III. Lothár 1136-ban kiadott törvényét is, így azt a hűbérjog részeként a római joggal és a kánonjoggal együtt glosszálták és tanították a középkori egyetemeken, és subsidiarius jelleggel a XIX. századig alkalmazták is.[5]

A XVII. századig élt az ún. Lothár-legenda, miszerint Amalfi észak-itáliai város lakói 1135-ben Justinianus törvénykönyveinek egy náluk őrzött példányát III. Lothárnak ajándékozták, aki az átvétellel mintegy a Német-római Birodalomban érvényesnek ismerte el az ókori római jogot.

Ezt a legendát Hermann Conring cáfolta meg De origine iuris Germanici című művében 1643-ban.[6]

Gyermeke[szerkesztés]

Lothár 1100 körül vette feleségül Northeimi Richezát (1087/10891141. június 10.), akitől egy leánya született:

Német nyelvű irodalom[szerkesztés]

  • Gerd Althoff: Lothar III. (1125–1137). In: Bernd Schneidmüller/ Stefan Weinfurter (Hrsg.), Die deutschen Herrscher des Mittelalters. Historische Portraits von Heinrich I. bis Maximilian I. (919–1519), München 2003, S. 201–216, ISBN 3-406-50958-4.
  • Wilhelm Bernhardi: Lothar von Supplinburg. (Jahrbücher der deutschen Geschichte), Duncker & Humblot, 2. unveränderte Auflage Berlin 1975, Neudruck von 1879, ISBN 3-428-03384-1.
  • Alfred Haverkamp: Zwölftes Jahrhundert. 1125–1198, = Gebhardt Handbuch der deutschen Geschichte, Bd. 5, 10. Auflage Stuttgart 2003.
  • Oliver Hermann: Lothar III. und sein Wirkungsbereich. Räumliche Bezüge königlichen Handelns im hochmittelalterlichen Reich (1125–1137) Bochum 2000, ISBN 3-930083-57-4.
  • Wolfgang Petke: Lothar von Süpplingenburg (1125–1137), in: Helmut Beumann (Hrsg.), Kaisergestalten des Mittelalters, 3. durchges. Aufl. München 1991, ISBN 3-406-30279-3.
  • Karl R. Schnith (Hrsg.): Mittelalterliche Herrscher in Lebensbildern. Von den Karolingern zu den Staufern, Graz 1990, ISBN 3-222-11973-2.
  • Thomas Gädeke u. Martin Gosebruch: Königslutter – Die Abtei Kaiser Lothars, 3. durchges. Aufl. Königstein i. Ts. 1998, ISBN 3-7845-4822-9
  • Wolfgang Petke: Kaiser Lothar von Süpplingenburg (1125–1137) in neuer Sicht, in: Konrad von Wettin und seine Zeit. Protokoll der Wissenschaftlichen Konferenz anlässlich des 900. Geburtstags Konrads von Wettin im Burggymnasium Wettin am 18./ 19. Juli 1998. Herausgegeben vom Landesheimatbund Sachsen- Anhalt e. V. Halle, Halle an der Saale 1999, S. 113–128.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 9639025666   61. oldal
  2. http://fmg.ac/Projects/MedLands/GERMANY, Kings.htm#_Toc144380764
  3. Weiszhár, 61–62. oldal
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Weiszhár, 62. oldal
  5. Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2011, 34. és 120. oldal
  6. Ruszoly, 58. oldal

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]


Előző uralkodó:
Magnus
Szászország hercege
11061137
Armoiries Saxe.svg
Következő uralkodó:
II. Henrik
Előző uralkodó:
V. Henrik
Német király
11251137
Német-római császár
11331137
Császárok a Német-római Birodalomban (8001806)
I. Ottó 962-es megkoronázásáig „frank császárok”
800 814 840 843 855 875 877 881 887 891
   I. Károly I. Lajos  —  I. Lothár II. Lajos II. Károly  —  III. Károly  —    
891 894 898 899 901 905 915 924 962 973 983
   Vid Lambert Arnulf  —  III. Lajos  —  I. Berengár  —  I. Ottó II. Ottó   
983 996 1002 1014 1024 1027 1039 1046 1056 1084 1105 1111 1125 1133 1137 1155
    —  III. Ottó  —  II. Henrik  —  II. Konrád  —  III. Henrik  —  IV. Henrik  —  V. Henrik  —  III. Lothár  —    
1155 1190 1197 1209 1215 1220 1250 1312 1313 1328 1347 1355 1378 1410
   I. Frigyes VI. Henrik  —  IV. Ottó  —  II. Frigyes  —  VII. Henrik  —  IV. Lajos  —  IV. Károly  —    
1410 1437 1452 1493 1508 1519 1530 1556 1564 1576 1612 1619 1637
   Zsigmond III. Frigyes I. Miksa V. Károly I. Ferdinánd II. Miksa II. Rudolf II. Mátyás II. Ferdinánd   
1637 1657 1705 1711 1740 1742 1745 1765 1790 1792 1806
   III. Ferdinánd I. Lipót I. József III. Károly  —  VII. Károly I. Ferenc II. József II. Lipót II. Ferenc   
Karoling-házLiudolf-házSzáli-házSupplinburg-házStauf-házWelf-házWittelsbach-házLuxemburgi-házHabsburg-ház
A német-római császári korona
Következő uralkodó:
III. Konrád