Második konstantinápolyi zsinat

Második konstantinápolyi zsinat
Dátum	553. május 5. – június 2.
Elismerte	Római katolikus egyház, Ortodox kereszténység, Anglikán Közösség, több evangélikus és más protestáns hagyomány
Előző zsinat	Khalkédóni zsinat
Következő zsinat	Harmadik konstantinápolyi zsinat
Összehívó	I. Iusztinianosz bizánci császár
Elnöklő	Eutükhiosz konstantinápolyi pátriárka; Apollinarisz alexandriai pátriárka; Domnosz antiochiai pátriárka; jeruzsálemi küldöttek
Résztvevők	kb. 152 ténylegesen jelen lévő püspök; a későbbi aláírási listákban 160–166 név
Viták témája	a Három fejezet; a khalkédóni zsinat értelmezése; a nesztoriánusnak tartott krisztológiai tanítások elítélése; Órigenész és az origenizmus kapcsolódó elítélésének kérdése
Dokumentumok és nyilatkozatok	zsinati akták; záró határozat; 14 dogmatikai anathéma a Három fejezet ügyében; kapcsolódó anti-origenista kánonok vitatott státusszal
Időrendi lista

A második konstantinápolyi zsinat 553. május 5. és június 2. között Konstantinápolyban tartott püspöki zsinat volt, amelyet I. Iusztinianosz bizánci császár hívott össze. A későbbi egyházi recepció szerint a kereszténység ötödik egyetemes zsinata. A zsinat fő tárgya a Három fejezet elítélése volt: Mopszuesztiai Theodórosz személye és iratai, Küroszi Theodorétosz Alexandriai Kürillosz ellen írt művei, valamint Ibasz edesszai püspök Mari perzsához írott levelének ügye.

A zsinat célja az volt, hogy a khalkédóni zsinat tanítását a nesztorianizmustól világosan elhatárolva értelmezze. Iusztinianosz császár abban reménykedett, hogy a Három fejezet elítélésével megmutathatja: Khalkédón nem a nesztoriánus krisztológia jóváhagyása volt, hanem Krisztus személyének egységét és két természetének valóságát egyszerre megőrző zsinati tanítás. A császár ezzel a birodalom keleti, Khalkédónt elutasító közösségei felé is közeledni kívánt.

A kezdeményezés Nyugaton komoly ellenállást váltott ki. Sok latin püspök attól tartott, hogy a Három fejezet utólagos elítélése gyengíti vagy megkérdőjelezi a khalkédóni zsinat tekintélyét, mivel Khalkédón Theodorétoszt és Ibaszt személyükben visszafogadta az egyházi közösségbe. A vita tehát nem pusztán arról szólt, hogy mely régebbi írások tekinthetők tévesnek, hanem arról is, miként kell értelmezni Khalkédón döntéseit.

Vigiliusz pápa ekkor Konstantinápolyban tartózkodott, de nem vett részt a zsinat ülésein. Eljárási és tanbeli okokból külön pápai állásfoglalást kívánt adni, és 553. május 14-én kiadta első Constitutumát. Ebben Mopszuesztiai Theodórosz egyes tételeit elítélte, de nem járult hozzá a Három fejezet egészének olyan formájú elítéléséhez, amilyet a császár és a zsinati többség kívánt. A zsinat Vigiliusz távollétében folytatta munkáját, és nyolcadik ülésén, június 2-án elfogadta a Három fejezet elítélését és a 14 dogmatikai anathémát.

A zsinat recepciója nem volt azonnali és zavartalan. Vigiliusz pápa 553. december 8-án Eutükhiosz konstantinápolyi pátriárkához intézett levelében elfogadta a zsinat döntéseit, majd 554. február 23-án második Constitutumában részletesebben is elítélte a Három fejezetet, miközben hangsúlyozta, hogy ezzel nem sérül Khalkédón tekintélye. Nyugaton azonban Észak-Itáliában, különösen Milánó, Aquileia és Isztria környezetében, hosszú ideig tartó ellenállás alakult ki. Ezt a történetírás háromfejezetes vagy isztriai szakadásként tartja számon.

Történeti háttér

Efezus, Khalkédón és a krisztológiai vita

A második konstantinápolyi zsinat közvetlen előzménye az 5. századi krisztológiai vitákban keresendő. A 431-es epheszoszi zsinat elítélte Nesztoriosz tanítását, és megerősítette, hogy Mária jogosan nevezhető Theotokosznak, vagyis Istenszülőnek. Ez a cím nem önálló Mária-dogmaként állt a vita középpontjában, hanem Krisztus személyének egységét fejezte ki: aki Máriától született, ugyanaz az isteni Ige, aki öröktől fogva az Atyától születik.

A 451-es khalkédóni zsinat Krisztust egy személyben és két természetben vallotta meg: valóságos Istenként és valóságos emberként. A khalkédóni meghatározás szerint Krisztus két természete összekeverés, átalakítás, szétválasztás és megosztás nélkül egyesül. Ez azt jelentette, hogy Krisztus istensége és embersége valóságosan megmarad, de nem két külön személyben vagy két külön „Fiúban”, hanem egyetlen személyben.

Khalkédón döntéseit azonban a birodalom keleti tartományaiban sokan gyanakvással fogadták. A zsinat ellenzői attól tartottak, hogy a „két természet” kifejezés visszautat nyit a nesztorianizmus felé, és meggyengíti Krisztus személyének egységét. A khalkédóni zsinat hívei ezzel szemben úgy látták, hogy a zsinat nem megosztotta Krisztust, hanem egyetlen személyben vallotta meg teljes istenségét és teljes emberségét. A későbbi viták egyik fő kérdése ezért az lett, hogyan kell Khalkédónt Alexandriai Kürillosz teológiájával összhangban értelmezni.

A modern szakirodalom gyakran hangsúlyozza, hogy a khalkédóni és az antikhalkédóni közösségek között nem mindig egyszerű, tisztán dogmatikai ellentét állt fenn. Sokszor eltérő teológiai nyelv, különböző egyházi hagyomány, helyi politikai feszültség és a császári valláspolitikával szembeni bizalmatlanság is szerepet játszott. Ennek ellenére a korabeli felek számára a vita nem puszta terminológiai kérdés volt, hanem Krisztus személyének és az üdvösség tanának lényegét érintette.

Iusztinianosz egyházpolitikája

Iusztinianosz császár uralkodása alatt a teológiai egység és a birodalmi egység kérdése szorosan összekapcsolódott. A császár úgy látta, hogy a birodalom stabilitása szempontjából fontos a khalkédóni és nem-khalkédóni keresztények közötti feszültségek enyhítése. Ennek érdekében több irányban is kísérletet tett teológiai kompromisszumra, illetve dogmatikai tisztázásra.

A császári kezdeményezés egyik célja az volt, hogy Khalkédónt a nesztorianizmustól a lehető leghatározottabban elhatárolja. Az antikhalkédóni közösségek egyik gyakori vádja ugyanis az volt, hogy a khalkédóni zsinat valójában túl engedékeny volt az antiochiai teológiai hagyomány nesztoriánusnak tartott vonásaival szemben. Iusztinianosz ezért a Három fejezet elítélésével azt kívánta megmutatni, hogy a khalkédóni hit nem azonos a nesztorianizmussal, sőt határozottan elutasítja azt.

A császár teológiai politikájához tartozott a theopaschita formula támogatása is. Ez a formula azt állította, hogy „a Szentháromság egyik személye szenvedett test szerint”. A megfogalmazás célja az volt, hogy világossá tegye: a kereszten szenvedő Krisztus nem pusztán egy ember, aki lazán kapcsolódik az isteni Igéhez, hanem maga az isteni Ige szenvedett emberi természetében. A formula így egyszerre védte Krisztus személyének egységét és az isteni természet szenvedhetetlenségét.

A császári kezdeményezés kényes helyzetet teremtett. Mopszuesztiai Theodórosz, Küroszi Theodorétosz és Ibasz személye vagy iratai a korábbi krisztológiai vitákhoz kötődtek, de Theodorétoszt és Ibaszt a khalkédóni zsinat személyükben visszafogadta az egyházi közösségbe. Nyugaton ezért sokan úgy vélték, hogy e személyek vagy irataik utólagos elítélése Khalkédón ítéletének megkérdőjelezését jelentené.

A zsinat modern megítélése

A második konstantinápolyi zsinat megítélése a modern kutatásban is összetett. Eljárásait gyakran bírálták a császári nyomás, a pápával szembeni fellépés és a halott szerzők posztumusz elítélése miatt. Ugyanakkor több modern értelmezés szerint a zsinat teológiai célja nem Khalkédón feladása, hanem annak cyrilliánus értelmezése és a nesztoriánusnak tartott olvasatok kizárása volt.

A zsinat ezért egyszerre tekinthető dogmatikai tisztázásnak és egyházpolitikai konfliktusnak. Tanbeli szempontból Krisztus személyének egységét kívánta védeni; történeti szempontból viszont a birodalmi valláspolitika, a pápai tekintély, a keleti és nyugati püspökök közötti bizalmatlanság, valamint a korábbi zsinatok értelmezése körüli vita is meghatározta.

A Három fejezet

A „Három fejezet” elnevezés félrevezető lehet: nem három zsinati fejezetről vagy három kánonról van szó, hanem három vitatott személyi-szövegi ügyről. A kifejezés a latin tria capitula és a görög tria kephalaia megfelelője.

A Három fejezet tárgya	Rövid magyarázat	A vita oka
Mopszuesztiai Theodórosz személye és iratai	Theodórosz az antiochiai teológiai hagyomány egyik legjelentősebb bibliamagyarázója volt.	Kritikusai szerint krisztológiája előkészítette vagy támogatta a nesztoriánus irányt, mert Krisztus személyes egységét nem fejezte ki elég erősen.
Küroszi Theodorétosz Alexandriai Kürillosz és az epheszoszi zsinat ellen írt művei	Theodorétosz jelentős görög egyházi író és püspök volt, akit Khalkédón személyében visszafogadott.	Egyes írásai élesen bírálták Kürilloszt, ezért a zsinat ezeknek az írásoknak a nesztoriánusnak tartott részleteit ítélte el.
Ibasz edesszai püspök Mari perzsához írott levele	A levél Theodórosz védelmében és Alexandriai Kürillosz bírálatával összefüggésben vált vitássá.	A kérdés az volt, hogy a levél khalkédóni felolvasása személyes rehabilitációt jelentett-e, vagy a levél tanításának jóváhagyását is.

A zsinat kulcsérve a személy és az írás megkülönböztetése volt. Értelmezése szerint Khalkédón Theodorétoszt és Ibaszt személyükben fogadta vissza, miután elhatárolódtak Nesztoriosztól, de nem hagyta jóvá minden korábbi írásukat. Így a zsinat szerint el lehetett ítélni bizonyos iratokat vagy tételeket anélkül, hogy ezzel szükségképpen érvénytelenítették volna Khalkédón személyi döntéseit.

Mopszuesztiai Theodórosz esete volt a legkényesebb, mert őt a zsinat halála után ítélte el. A posztumusz anathematizálás, vagyis egy már elhunyt személy egyházi elítélése, önmagában is ellenállást váltott ki. Nyugaton sokan úgy érezték, hogy ez az eljárás veszélyes precedenst teremt, és olyan személyek megítélését bolygatja meg utólag, akik korábban nem álltak személyesen egyetemes zsinat előtt.

Vigiliusz pápa és a zsinat előzményei

Vigiliusz pápa szerepe a második konstantinápolyi zsinat történetében különösen összetett. A pápa Rómát 545 végén vagy 546 elején hagyta el, egy ideig Szicíliában tartózkodott, majd 547-ben Konstantinápolyba érkezett. Jelenlétének hátterében a keleti gót háború miatt bizonytalanná vált itáliai helyzet és a Három fejezet ügyének császári rendezési szándéka egyaránt szerepet játszott.

548. április 11-én Vigiliusz kiadta az úgynevezett Iudicatumot, amely elítélte a Három fejezetet, de közben kifejezetten meg kívánta őrizni Khalkédón tekintélyét. A dokumentum Nyugaton erős ellenállást váltott ki, különösen Afrikában és Észak-Itáliában. Sok latin püspök attól tartott, hogy a Három fejezet elítélése valójában Khalkédón elleni engedmény az antikhalkédóniaknak.

A kialakult feszültség miatt Vigiliusz később igyekezett felfüggeszteni korábbi állásfoglalását, és általános zsinati döntést kívánt. Iusztinianosz azonban 551-ben újabb császári ediktumban ítélte el a Három fejezetet. Vigiliusz ezt az eljárást az egyházi döntéshozatal szabadságának megsértéseként élte meg, és tiltakozott a császári nyomás ellen.

A zsinat összehívásakor Vigiliusz nem akart részt venni az üléseken, mert a résztvevők túlnyomó többsége keleti püspök volt, a nyugati püspökök pedig csekély számban voltak jelen. Vigiliusz Konstantinápolyban tartózkodott, de az 553-as zsinat ülésein nem vett részt. A Khalkédónba való korábbi visszavonulása az 551-es konfliktushoz tartozott, nem a zsinat május–júniusi üléseihez.

A zsinat és Vigiliusz viszonya különösen feszült volt. A császári udvar a zsinat során olyan korábbi iratokat olvastatott fel, amelyekben Vigiliusz már elítélte a Három fejezetet, hogy ezzel igazolja a pápa 553-as ellenállásának figyelmen kívül hagyását. Iusztinianosz elrendelte Vigiliusz nevének eltávolítását a liturgikus diptychonokból, ami súlyos egyházi nyomásgyakorlásnak számított.

A zsinat menete

A zsinat 553. május 5-én nyílt meg Konstantinápolyban, a Hagia Szophia székesegyházhoz tartozó nagy teremben. Az üléseken Eutükhiosz konstantinápolyi pátriárka játszotta a vezető szerepet, mellette jelen voltak a többi keleti pátriárkai szék képviselői is. A résztvevők túlnyomó többsége keleti püspök volt; a nyugatiak száma csekély maradt.

A résztvevők számát a források eltérően adják meg, mert a jelenléti és az aláírási listák nem teljesen azonosak. Richard Price elemzése szerint a jelenléti lista 152 nevet tartalmaz, míg az aláírási lista későbbi formája 166 nevet; utóbbiban valószínűleg olyan püspökök is szerepelnek, akik csak a zsinat után vagy a végső aláírási folyamat során kerültek a listára.

A zsinat nyolc ülést tartott. A korábbi összefoglalókban olykor szereplő „hét ülés” megfogalmazás pontatlan: a zsinati akták nyolc ülést különítenek el, az elsőt május 5-én, az utolsót június 2-án.

Ülés	Dátum	Főbb tárgy
I.	május 5.	A zsinat megnyitása, császári levél felolvasása, a Három fejezet ügyének előterjesztése.
II–III.	május 8.–9.	Vigiliusz meghívása, hitvallási és eljárási kérdések.
IV–VI.	május 12.–19.	Mopszuesztiai Theodórosz, Theodorétosz és Ibasz iratainak vizsgálata.
VII.	május 26.	Vigiliusz korábbi iratainak és állásfoglalásainak tárgyalása; a pápa nevének törlése a diptychonokból.
VIII.	június 2.	Záró határozat és 14 anathéma a Három fejezet ellen.

A zsinat többször is felszólította Vigiliuszt, hogy vegyen részt a tanácskozáson. A pápa betegségére, a nyugati püspökök hiányára és az eljárás egyoldalúságára hivatkozva elutasította a részvételt. 553. május 14-én kiadott első Constitutumában saját ítéletét adta elő, amely nem egyezett meg teljesen a zsinati többség álláspontjával.

A hetedik ülésen a zsinati atyák Vigiliusz nevét törölték a diptychonokból. A diptychonok azok a liturgikus névsorok voltak, amelyekben az egyházi közösségben elismert püspökök és pátriárkák neve szerepelt. Valakinek a törlése ebből a névsorból súlyos gesztus volt: azt jelezte, hogy a vele való egyházi közösség legalábbis felfüggesztett vagy vitatott állapotba került. Ez nem a nyugati egyház egészének elítélését jelentette, hanem Vigiliusz adott magatartására irányult.

A zsinati eljárásban fontos szerepet játszottak a florilegiumok, vagyis az egyházatyákból és korábbi zsinati iratokból összeállított idézetgyűjtemények. Ezekkel igyekeztek bizonyítani, hogy a Három fejezet elítélése összhangban áll a korábbi ortodox hagyománnyal. A fennmaradt akták ezért nem modern értelemben vett szó szerinti vitajegyzőkönyvek: jelentős részben előkészített dokumentumok, korábbi iratok és idézetgyűjtemények felolvasását, valamint ezek szerkesztett zsinati keretbe illesztését őrzik.

Tanbeli döntések

A zsinat teológiai célja

A zsinat teológiai célja az volt, hogy megmutassa: a khalkédóni „két természet” tanítása nem osztja Krisztust két személyre. Krisztusban az isteni és az emberi természet valóságosan megmarad, de nem két külön alanyban, hanem az isteni Ige egyetlen személyében egyesül. Ezt nevezi a teológiai nyelv hüposztatikus egységnek, vagyis annak a tanításnak, hogy Krisztusban az isteni és az emberi természet egyetlen személyben, a Fiú személyében áll fenn.

A zsinat ezért egyszerre utasította el a Krisztust két alanyra osztó nesztoriánusnak tartott értelmezéseket és azokat az olvasatokat is, amelyek összemosták volna istenségét és emberségét. Nem új hitvallást alkotott, hanem a korábbi zsinatok — különösen az epheszoszi és a khalkédóni zsinat — tanítását kívánta pontosítani.

Ezt a törekvést a modern kutatás gyakran neo-khalkédóni vagy cyrilliánus-khalkédóni értelmezésként írja le. A fogalom arra utal, hogy a zsinat Khalkédón „két természet” tanítását Alexandriai Kürillosz Krisztus-egységet hangsúlyozó teológiájával kívánta összhangban értelmezni.

A 14 anathéma

A zsinat záró határozata 14 anathémában foglalta össze álláspontját. Ezek nem egyszerű fegyelmi kánonok voltak, hanem krisztológiai állásfoglalások. Megerősítették Nikaia, Konstantinápoly, Efezus és Khalkédón tanítását, ugyanakkor erősen cyrilliánus értelmezést adtak Khalkédónnak.

Anathémák	Fő tartalom
1–2.	A Szentháromság megvallása és az Ige két születése: öröktől az Atyától, időben Szűz Máriától.
3–5.	Krisztus személyének egysége: nem két fiú vagy két alany van, hanem az Ige lett emberré.
6.	Mária Theotokosz, vagyis Istenszülő/Isten Anyja címének megerősítése.
7–8.	A „két természetben” és az „egy megtestesült természet” formulák helyes értelmezése: sem összekeverés, sem szétválasztás.
9–10.	Az egyetlen Krisztus imádása és a formula: „egy a Szentháromságból szenvedett test szerint”.
11.	Korábban elítélt tanítások és szerzők felsorolása, köztük Órigenész neve.
12–14.	A Három fejezet közvetlen elítélése: Theodórosz, Theodorétosz bizonyos írásai és Ibasz levele.

A 10. anathéma a theopaschita formula szempontjából különösen fontos. Amikor a zsinat azt mondja, hogy „egy a Szentháromságból szenvedett test szerint”, nem azt állítja, hogy az isteni természet önmagában szenvedhető volna, hanem azt, hogy a kereszten szenvedő emberi természet az isteni Ige személyéhez tartozik. Ez a gondolat később a tulajdonságok közlésének teológiai magyarázatában is jelentős lett.

Krisztus személyének egysége

A zsinat egyik legfontosabb tanbeli hangsúlya Krisztus személyének egysége volt. A khalkédóni zsinat két természetet vallott Krisztusban, de egy személyben. A második konstantinápolyi zsinat ezt a tanítást úgy értelmezte, hogy a két természet nem két cselekvő alanyt vagy két Fiút jelent. Krisztus isteni és emberi tulajdonságai ugyanahhoz az egy személyhez tartoznak.

Ezzel a zsinat elutasította azt a krisztológiát, amelyben az isteni Ige és az ember Jézus kapcsolata túlságosan külsődleges vagy pusztán erkölcsi egységnek tűnne. A zsinati megfogalmazás később fontos lett a bizánci krisztológia fejlődésében, különösen a hüposztatikus egység fogalmának magyarázatában.

Khalkédón cyrilliánus értelmezése

A zsinat a khalkédóni zsinatot nem elvetni, hanem értelmezni kívánta. A zsinati atyák szerint Khalkédón összhangban áll Alexandriai Kürillosz tanításával, és nem jelent visszatérést a nesztoriánus szemlélethez. A Három fejezet elítélése ezért a zsinat szándéka szerint nem Khalkédón gyengítése, hanem annak védelme volt a nesztoriánus értelmezéssel szemben.

Ezt a szándékot a nyugati ellenállók nem mindig fogadták el. Sok latin püspök számára a kérdés úgy jelent meg, mintha a császár és a keleti püspökök utólag bírálnák felül a khalkédóni zsinat döntéseit. A vita egyik oka tehát nem pusztán a krisztológiai tanítás volt, hanem Khalkédón történeti értelmezése: mit hagyott jóvá a zsinat, és mit nem.

A Három fejezet elítélése

A zsinat elítélte Mopszuesztiai Theodórosz személyét és írásait, Theodorétosz Alexandriai Kürillosz ellen irányuló bizonyos írásait, valamint Ibasz Mari perzsához írt levelét. Theodórosz esetében járt el a legsúlyosabban, mert őt a nesztoriánus krisztológia egyik fő előzményének tekintette.

Theodorétosz és Ibasz esetében a zsinat óvatosabb megkülönböztetést alkalmazott: nem személyük egészét akarta újra elítélni, hanem bizonyos írásaikat vagy azok tartalmát. Ez azért volt fontos, mert Khalkédón e személyeket bizonyos feltételekkel visszafogadta. A zsinat ezért azt kívánta hangsúlyozni, hogy a személyes rehabilitáció nem jelenti minden korábbi írásuk tanbeli jóváhagyását.

Órigenész és az origenizmus kérdése

A második konstantinápolyi zsinathoz hagyományosan kapcsolódik Órigenész és az origenista tanítások elítélése is, de ennek státusza különbözik a Három fejezet elleni 14 anathémáétól. Iusztinianosz már korábban, 543 körül elítélt bizonyos origenista tételeket, és az 553-as eseményekhez kapcsolódva 15 anti-origenista kánon is hagyományozódott.

A vitatott origenista tételek közé tartozott a lelkek preegzisztenciája, vagyis a lelkek földi élet előtti létezése; az apokatasztaszisz sajátos értelmezése, amely szerint végül minden értelmes lény helyreállhat; valamint a test feltámadásának olyan magyarázata, amelyet ellenfelei összeegyeztethetetlennek tartottak az egyházi feltámadáshittel. Ezek a kérdések nem azonosak a Három fejezet ügyével, de a 6. századi keleti teológiai vitákban ugyanazon szélesebb egyházpolitikai környezethez kapcsolódtak.

A modern kutatás gyakran megkülönbözteti a zsinat formális, a Három fejezetre vonatkozó 14 anathémáját az anti-origenista kánonok hagyományától. A zsinati akták nem tartalmaznak önálló vitát az origenizmusról, ugyanakkor fennmaradt egy 15 anti-origenista kánonból álló hagyomány, amelyet több későbbi forrás az 553-as eseményekhez köt. Több értelmezés szerint ezeket a püspökök a zsinat formális megnyitása előtt vagy ahhoz kapcsolódóan fogadhatták el; ezért célszerű őket kapcsolódó, de nem azonos státuszú dokumentumokként kezelni.

Recepció

Vigiliusz pápai jóváhagyása

A zsinat lezárása után Vigiliusz pápa helyzete továbbra is nehéz maradt. A pápa 553. december 8-án Eutükhiosz konstantinápolyi pátriárkához intézett levelében elfogadta a zsinat döntéseit, majd 554. február 23-án második Constitutumában részletesen elítélte a Három fejezetet.

Vigiliusz második állásfoglalása arra törekedett, hogy a Három fejezet elítélését összeegyeztesse Khalkédón tekintélyével. A pápa nem úgy érvelt, hogy Khalkédón tévedett volna, hanem úgy, hogy Khalkédón nem hagyta jóvá azokat a nesztoriánusnak tartott tételeket, amelyeket az 553-as zsinat elítélt.

A zsinat egyetemességének későbbi elfogadásában a pápai recepció fontos szerepet játszott, de nem szabad úgy fogalmazni, mintha Vigiliusz egyetlen aktussal, önmagában „egyetemes zsinattá emelte” volna az eseményt. A zsinat tekintélye fokozatos recepcióban, keleti elfogadásban, pápai jóváhagyásban és későbbi zsinati hivatkozásokban szilárdult meg.

Vigiliusz 555-ben, Rómába való visszatérése előtt meghalt. Utóda, I. Pelágiusz pápa rendkívül nehéz helyzetet örökölt. Pelágiusz korábban maga is bírálta a Három fejezet elítélését, majd pápaként elfogadta a zsinat recepcióját. Ez Nyugaton sokak szemében gyanút keltett, és hozzájárult ahhoz, hogy Észak-Itáliában és más területeken tovább mélyüljön az ellenállás.

Nyugati ellenállás és az isztriai szakadás

Nyugaton a zsinat döntései erős ellenállásba ütköztek. Afrikában és Észak-Itáliában sok püspök attól tartott, hogy a Három fejezet elítélése Khalkédón elárulását jelenti. A vita hátterében az is állt, hogy sok latin püspök nem ismerte részletesen a görög iratokat, amelyekről döntés született, és a kérdést főként Khalkédón védelmeként érzékelte.

A nyugati ellenállás nem feltétlenül jelentett valódi nesztoriánus tanbeli álláspontot. Sok ellenző a khalkédóni zsinat tekintélyének védelmében lépett fel, és úgy vélte, hogy az 553-as elítélések politikai nyomás alatt születtek. Ezért a vitát nem lehet egyszerűen „ortodoxia és eretnekség” szembenállásaként leírni; a kérdésben tanbeli, egyházfegyelmi, történeti és politikai szempontok egyszerre voltak jelen.

Milánó és Aquileia egyháztartományai megszakították a közösséget Rómával. Milánó a 6. század végén fokozatosan elfogadta a zsinatot, Aquileia és a hozzá kapcsolódó isztriai területek ellenállása azonban sokkal tovább tartott. A háromfejezetes vagy isztriai szakadás lezárását általában 698/699 körülre teszik, amikor az aquileiai hagyományhoz kapcsolódó ellenállás utolsó jelentős formái is megszűntek.

Keleti recepció

Keleten a zsinat döntései viszonylag gyorsan beépültek a khalkédóni ortodoxia bizánci értelmezésébe, különösen a cyrilliánus hangsúlyú krisztológia keretében. A zsinat fontos szerepet játszott abban, hogy a khalkédóni tanítást a bizánci teológia ne nesztoriánus, hanem Kürillosz tanításával összhangban álló krisztológiaként értelmezze.

Iusztinianosz eredeti politikai célja, a nem-khalkédóni közösségek széles körű visszanyerése azonban nem valósult meg. Az antikhalkédóni közösségek jelentős része továbbra sem fogadta el Khalkédónt, és az 553-as zsinat döntéseit sem tekintette elegendőnek a megbékéléshez. Számukra a második konstantinápolyi zsinat nem vált érvényes ökumenikus zsinattá, mivel a khalkédóni zsinatot sem ismerték el.

A császári egységpolitika korlátozott sikere később újabb kompromisszumkeresési kísérletekhez vezetett. A 7. században a Krisztus egy vagy két akaratáról szóló vita, vagyis a monothelétizmus kérdése részben ugyanannak a problémakörnek a folytatása volt: miként lehet Krisztus személyének egységét úgy megvallani, hogy teljes istensége és teljes embersége se sérüljön. Ezt a későbbi vitát a harmadik konstantinápolyi zsinat zárta le.

Helye az egyetemes zsinatok sorában

A római katolikus és az ortodox hagyomány a második konstantinápolyi zsinatot az ötödik egyetemes zsinatként tartja számon. Az evangélikus és anglikán hagyományokban szintén gyakran az első hét egyetemes zsinat részeként említik, bár a protestáns egyházak zsinati tekintélyről alkotott felfogása nem azonos a katolikus vagy ortodox egyházjogi értelmezéssel.

A zsinat tekintélye a későbbi zsinati és dogmatikai hagyományban azzal is megszilárdult, hogy a harmadik konstantinápolyi zsinat és a későbbi egyházi hagyomány a korábbi öt egyetemes zsinat között hivatkozott rá. Nyugati recepciója ennek ellenére soha nem volt olyan zökkenőmentes és érzelmileg egyértelmű, mint például Nikaia vagy Khalkédón esetében.

Az akták szöveghagyománya

A második konstantinápolyi zsinat forráshagyománya bonyolult. Az eredeti görög akták teljes szövege nem maradt fenn. A zsinat anyagát elsősorban régi latin fordítás őrizte meg, amely a kutatás szerint korai és lényegében hűséges fordítás lehetett.

A fennmaradt akták nem modern értelemben vett szó szerinti vitajegyzőkönyvek. A zsinati eljárás jelentős részben előkészített dokumentumok, florilegiumok és korábbi iratok felolvasásából állt, az akták pedig szerkesztett formában hagyományozódtak. Ezért az akták történeti forrásként rendkívül értékesek, de használatuk forráskritikát igényel.

A latin fordításnak több hagyományrétege van. A kutatás különbséget tesz hosszabb és rövidebb változatok között; egyes későbbi szöveghagyományok tompíthattak vagy módosíthattak olyan konfliktusos elemeket, amelyek Vigiliusz szerepét vagy a pápával szembeni fellépést érintették. A pontos szöveghagyomány vizsgálata ezért fontos a zsinat történeti megértéséhez.

A modern kritikai kiadás az Acta Conciliorum Oecumenicorum sorozatban jelent meg Johannes Straub szerkesztésében. Richard Price modern angol fordítása és kommentárja a zsinat aktáit, a Vigiliuszhoz kapcsolódó dokumentumokat, Iusztinianosz ediktumait és a Három fejezet-vitához tartozó fontos kísérőszövegeket is közli.

A régebbi angol fordítások, különösen Philip Schaff és Henry R. Percival kiadása a Nicene and Post-Nicene Fathers sorozatban, ma is hasznosak lehetnek, de a modern kritikai kiadás és a Price-féle fordítás alapján kell őket ellenőrizni. A magyar nyelvű összefoglalók közül a Magyar Katolikus Lexikon segédanyagként használható, de a zsinat részletes történeti és szövegkritikai tárgyalásához nem elegendő önmagában.

Hatása és értékelése

A második konstantinápolyi zsinat a keresztény dogmatörténet egyik legvitatottabb egyetemes zsinata. Egyrészt sok kortárs és későbbi nyugati szerző úgy látta, hogy a császári nyomás, a pápával való konfliktus és a posztumusz elítélések problematikussá tették az eljárást. Másrészt a zsinat tanbeli szándéka az volt, hogy Krisztus személyének egységét világosabban kifejezze, és Khalkédónt elhatárolja a nesztorianizmustól.

A zsinat hozzájárult ahhoz, hogy a khalkédóni krisztológia a későbbi bizánci teológiában cyrilliánus értelmezést kapjon. Ez különösen fontos volt a későbbi krisztológiai vitákban, például a monothelétizmus körüli 7. századi viták idején. A második konstantinápolyi zsinat azon tétele, hogy Krisztus személyének egysége nem jelent két cselekvő alanyt, közvetett előzménye lett annak a későbbi kérdésnek, hogy Krisztusban miként kell érteni az isteni és emberi akarat viszonyát.

Politikai és egyházfegyelmi szempontból a zsinat öröksége ellentmondásosabb. Iusztinianosz kísérlete a birodalmi egység teológiai úton való helyreállítására nem érte el célját, és Nyugaton hosszú szakadásokat váltott ki. Mégis, a későbbi katolikus és ortodox hagyományban a zsinat az egyetemes zsinatok sorába került, és krisztológiai döntései a khalkédóni hit értelmezésének fontos részévé váltak.

A zsinat modern ökumenikus jelentősége abban áll, hogy a Khalkédón körüli viták, a Három fejezet értelmezése, valamint a keleti és nyugati krisztológiai nyelv különbségei ma is szerepet játszanak a keresztény egyházak közötti párbeszédben. A zsinat története megmutatja, hogy egy dogmatikai döntés megértéséhez nemcsak a teológiai formulákat, hanem azok történeti, nyelvi és egyházpolitikai környezetét is figyelembe kell venni.

Források

• Straub, Johannes, ed. (1971). Acta Conciliorum Oecumenicorum. Tomus IV, Volumen I: Concilium Universale Constantinopolitanum sub Iustiniano habitum. Berlin: Walter de Gruyter.
• Price, Richard (2009). The Acts of the Council of Constantinople of 553 with Related Texts on the Three Chapters Controversy. Vol. 1. Liverpool: Liverpool University Press. ISBN 978-1-84631-178-9.
• Price, Richard (2009). The Acts of the Council of Constantinople of 553 with Related Texts on the Three Chapters Controversy. Vol. 2. Liverpool: Liverpool University Press. ISBN 978-1-84631-178-9.
• Tanner, Norman P., ed. (1990). Decrees of the Ecumenical Councils. Vol. 1. Washington, D.C.: Georgetown University Press.
• Denzinger, Heinrich; Hünermann, Peter (2004). Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest: Szent István Társulat.
• Grillmeier, Aloys (1995). Christ in Christian Tradition. Vol. 2/2. London: Mowbray.
• Gray, Patrick T. R. (1979). The Defense of Chalcedon in the East (451–553). Leiden: Brill.
• Menze, Volker L. (2008). Justinian and the Making of the Syrian Orthodox Church. Oxford: Oxford University Press.
• Chadwick, Henry (2003). East and West: The Making of a Rift in the Church. Oxford: Oxford University Press.
• Hefele, Karl Joseph von (1895). A History of the Councils of the Church. Vol. 4. Edinburgh: T. & T. Clark.
• Schaff, Philip; Wace, Henry, eds. (1900). Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series. Vol. 14. New York: Christian Literature Publishing.

Kapcsolódó szócikkek

• Khalkédóni zsinat
• Harmadik konstantinápolyi zsinat
• Háromcikkely-vita
• Vigiliusz pápa
• I. Pelágiusz pápa
• I. Iusztinianosz bizánci császár
• Nesztorianizmus
• Antikhalkédóni egyházak
• Hüposztatikus egység
• Theotokosz
• Mopszuesztiai Theodórosz
• Theodorétosz
• Alexandriai Kürillosz
• Órigenész (exegéta)