Harmadik konstantinápolyi zsinat

Harmadik konstantinápolyi zsinat
Dátum	680. november 7. – 681. szeptember 16.
Elismerte	Római katolikus egyház, keleti ortodox egyházak, ókatolikus egyházak, Anglikán Közösség, több evangélikus és más protestáns hagyomány
Előző zsinat	Második konstantinápolyi zsinat
Következő zsinat	Második nikaiai zsinat
Összehívó	IV. Kónsztantinosz bizánci császár
Elnöklő	IV. Kónsztantinosz bizánci császár az első tizenegy és a záróülésen; pápai legátusok és keleti pátriárkai képviselők közreműködésével
Résztvevők	változó; az első üléshez kevés aláíró, a záróaktákhoz 174 aláírás kapcsolódik
Viták témája	monoenergizmus, monothelétizmus, Krisztus isteni és emberi akarata, valamint isteni és emberi működése
Dokumentumok és nyilatkozatok	hitmeghatározás Krisztus két természetes akaratáról és két természetes működéséről; anathémák a monotheléta vezetők ellen; fegyelmi kánonok nélkül
Időrendi lista

A harmadik konstantinápolyi zsinat 680. november 7. és 681. szeptember 16. között Konstantinápolyban tartott püspöki zsinat volt. A római katolikus és a keleti ortodox egyházak a kereszténység hatodik egyetemes zsinataként tartják számon. A zsinatot IV. Kónsztantinosz bizánci császár hívta össze, miután a 7. században elhúzódó krisztológiai vita a birodalmi és egyházi egységet egyaránt veszélyeztette.

A zsinat fő tárgya nem a monofizitizmus közvetlen elítélése volt, hanem a monoenergizmus és a monothelétizmus kérdése. Ezek a tanok a khalkédóni zsinat után kialakult kompromisszumkereséshez kapcsolódtak. A monoenergizmus azt állította, hogy Krisztusban csak egy működés vagy cselekvési elv van; a monothelétizmus pedig azt, hogy Krisztusnak csak egy akarata van. A harmadik konstantinápolyi zsinat ezzel szemben kimondta, hogy Jézus Krisztusban két természetes akarat és két természetes működés van: isteni és emberi. Ezek nem állnak szemben egymással, mert Krisztus emberi akarata szabadon és tökéletesen követi isteni akaratát.

A zsinat 18 ülést tartott. Az első tizenegy ülésen és a záróülésen a császár személyesen is jelen volt, ami a bizánci császári egyházpolitika jelentőségét mutatja. A pápai legátusok Agaton pápa dogmatikai levelét és a 680-ban tartott római zsinat állásfoglalását vitték Konstantinápolyba. A zsinat nagy tekintéllyel fogadta Agaton pápa és a római zsinat hitvallási állásfoglalását, de döntését több ülésen át folytatott irat- és idézetvizsgálat után fogalmazta meg.

A zsinat elítélte a monotheléta irányzat több vezető alakját, köztük Szergiosz, Pürrhosz, Paulosz és Petrosz konstantinápolyi pátriárkákat, Kürosz alexandriai pátriárkát, Theodórosz pharani püspököt és Makariosz antiochiai pátriárkát. A zsinat anathémát mondott I. Honoriusz pápára is, mert úgy ítélte meg, hogy Szergiosszal folytatott levelezésében nem oltalmazta kellő világossággal az apostoli hitet, hanem megfogalmazásaival elősegítette vagy megerősítette a monotheléta tévedés fennmaradását.

A zsinat döntéseit Agaton halála után utóda, II. Leó pápa erősítette meg. Leó pápa elfogadta a zsinat tanítását és Honoriusz elítélését is, de saját magyarázatában azt hangsúlyozta, hogy Honoriusz nem az apostoli hagyomány tanításával erősítette meg a római egyházat, hanem hanyagságával engedte, hogy a tévedés terjedjen. A zsinat nem hozott fegyelmi kánonokat; ezt a hiányt a keleti hagyományban később a Trullói zsinat 102 kánonja próbálta pótolni.

Történeti háttér

Khalkédón után

A 451-es Khalkédóni zsinat Krisztust egy személyben és két természetben vallotta meg: valóságos Istenként és valóságos emberként. A khalkédóni tanítás szerint Krisztus két természete összekeverés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül egyesül egyetlen személyben. Ez a tanítás a hüposztatikus egység fogalmával írható le: az isteni és az emberi természet nem két külön alanyban, hanem a Fiú egyetlen személyében áll fenn.

Khalkédón döntéseit azonban nem minden keresztény közösség fogadta el. A birodalom keleti területein sokan attól tartottak, hogy a „két természet” kifejezés Krisztust túlságosan kettéválasztja, és visszatérést jelenthet a nesztoriánusnak tartott gondolkodáshoz. Ezeket a közösségeket a régebbi szóhasználat gyakran „monofizitának” nevezte, de a mai szakirodalom sok esetben pontosabbnak tartja az antikhalkédóni vagy miafizita megjelölést.

A Második konstantinápolyi zsinat a 6. században megkísérelte Khalkédónt Alexandriai Kürillosz teológiájával összhangban értelmezni. A zsinat Krisztus személyének egységét hangsúlyozta, és elutasította azt az értelmezést, mintha Krisztusban két külön cselekvő alany vagy két „Fiú” volna. Ez a gondolat fontos előzménye lett a 7. századi monothelétizmus-vitának: ha Krisztus egyetlen személy, akkor miként kell érteni benne az isteni és emberi akarat viszonyát?

A monoenergizmus és a monothelétizmus kialakulása

A monoenergizmus és a monothelétizmus eredetileg közvetítő megoldásnak szánt tanok voltak. Céljuk az volt, hogy a khalkédóni és az antikhalkédóni közösségek közötti szakadékot csökkentsék. A monoenergizmus azt tanította, hogy Krisztusnak két természete van, de csak egyetlen működése vagy energiája. Amikor ez a formula ellenállást váltott ki, a kompromisszumkeresés súlypontja az „egy akarat” tanára helyeződött át; ebből lett a monothelétizmus.

A vita nem pusztán elvont fogalmakról szólt. Az akarat kérdése azért volt fontos, mert a keresztény tanítás szerint Krisztus valóban emberré lett. Ha Krisztusnak nincs emberi akarata, akkor embersége nem teljes. Nazianzi Szent Gergely híres elvével összhangban — „amit nem vett fel, azt nem is gyógyította meg” — a zsinati hagyomány úgy érvelt, hogy Krisztusnak teljes emberi természetet kellett felvennie ahhoz, hogy az embert teljesen megváltsa.

A két akarat tana ezért az üdvösségtan szempontjából is jelentős volt. Ha Krisztusnak nincs valódi emberi akarata, akkor nem lehet teljes értelemben emberként engedelmes az Atyának. A zsinat későbbi álláspontja szerint Krisztus emberi akarata nem lázad az isteni akarat ellen, hanem szabadon és tökéletesen együttműködik vele.

Hérakleiosz és Szergiosz kompromisszumai

Hérakleiosz bizánci császár uralkodása idején a birodalom súlyos katonai és politikai nyomás alatt állt. A perzsákkal folytatott háborúk, majd az arab hódítások alapjaiban rengették meg a birodalmat. A császár és tanácsadói úgy vélték, hogy az egyházi egység megerősítése politikai szempontból is fontos lehet, különösen Szíria, Egyiptom és más keleti területek miatt, ahol sokan nem fogadták el Khalkédónt.

Szergiosz konstantinápolyi pátriárka a 7. század első felében támogatta az egy működésről szóló formulát. A cél az volt, hogy a két természet khalkédóni tanítását megtartsák, de közben olyan egységnyelvet használjanak, amely elfogadhatóbb lehet az antikhalkédóni közösségeknek. Ez vezetett előbb a monoenergista, majd a monotheléta megoldási kísérletekhez.

A vita során két fontos császári dokumentum is született. Hérakleiosz idején jelent meg az Ektheszisz, amelyet Szergiosz fogalmazásához kötnek, és amely az egy akaratról szóló tanítást támogatta. II. Kónsztasz bizánci császár később a Tüposz nevű rendelettel megtiltotta, hogy Krisztus egy vagy két akaratáról, illetve egy vagy két működéséről vitázzanak. A Tüposz célja a vita elcsendesítése volt, de valójában tovább növelte a feszültséget, mert sokan úgy látták, hogy a rendelet elhallgattatja az ortodox tanítás védelmét.

Róma és a monothelétizmus ellenállói

A monothelétizmussal szembeni ellenállás egyik központja Róma lett. I. Márton pápa 649-ben lateráni zsinatot tartott, amely elítélte a monoenergizmust és a monothelétizmust. Ez az állásfoglalás szembekerült a császári valláspolitikával, ezért Mártont letartóztatták, Konstantinápolyba hurcolták, majd száműzték. A pápa a száműzetésben halt meg.

A görög teológiai ellenállás legfontosabb alakja Hitvalló Szent Maximosz volt. Maximosz szerint az akarat a természethez tartozik, nem a személyhez. Ezért ha Krisztusnak teljes isteni és teljes emberi természete van, akkor isteni és emberi akarata is van. Ez a két akarat nem két személyt jelent, hanem azt, hogy az egy Krisztus teljesen Isten és teljesen ember. Maximosz szerint Krisztus emberi akarata nem lázad az isteni akarat ellen, hanem szabadon és tökéletesen együttműködik vele.

Maximoszt a császári hatóságok elítélték, megcsonkították és száműzték; 662-ben halt meg. A harmadik konstantinápolyi zsinat későbbi döntései lényegében az általa védett kétakaratú krisztológiát erősítették meg. Így teológiája zsinati tekintélyt kapott, noha ő maga ezt már nem érhette meg.

Agaton pápa és a római előkészítés

A zsinat közvetlen előkészítésében fontos szerepe volt Agaton pápának. IV. Kónsztantinosz császár a vita rendezése érdekében Rómához fordult, Agaton pedig nyugati konzultációt kezdeményezett. A római zsinat 680 húsvétja körül ült össze, és a monothelétizmust elutasító hitvallási állásfoglalást fogalmazott meg.

Agaton pápa két fontos iratot küldött Konstantinápolyba: egy levelet a császárnak és egy zsinati levelet a konstantinápolyi gyűlésnek. Ezekben a római egyház a khalkédóni tanítással összhangban azt vallotta, hogy Krisztusban két természetes akarat és két természetes működés van. A pápai iratok erősen hangsúlyozták, hogy Róma a hit apostoli hagyományának őrzője, és hogy a monotheléta kompromisszumok nem felelnek meg az atyák tanításának.

A zsinati atyák nagy tisztelettel fogadták Agaton pápa levelét. A későbbi hagyományban különösen ismertté vált az a zsinati akklamáció, amely szerint „Péter szólt Agaton által”. Ez a megfogalmazás a római állásfoglalás tekintélyét fejezte ki, ugyanakkor a zsinat nem pusztán a pápai levél formális jóváhagyására szorítkozott, hanem saját vizsgálatot is folytatott.

Agaton pápa legátusokat küldött a zsinatra. A küldöttségben papok, diakónusok és más római egyházi képviselők voltak. A legátusok feladata az volt, hogy képviseljék a római zsinat és a pápa álláspontját, és részt vegyenek a konstantinápolyi vizsgálatban. Agaton azonban a zsinat befejezése előtt, 681. január 10-én meghalt; a zsinati aktákat ezért már utóda, II. Leó pápa erősítette meg.

A zsinat menete

A zsinat 680. november 7-én nyílt meg Konstantinápolyban, a császári palota kupolatermében, amelyet latinul trullus néven emlegettek. Innen ered a trullói elnevezés; ugyanakkor a „trullói zsinat” kifejezést gyakran különösen a 692-es fegyelmi zsinatra használják, ezért a két eseményt meg kell különböztetni.

A császár az első tizenegy ülésen személyesen vett részt, majd hadjárati és politikai okokból távol maradt, de a záróülésen ismét jelen volt. A zsinaton képviselve volt Róma, Konstantinápoly, Antiochia, Alexandria és Jeruzsálem is, bár az arab hódítások miatt Alexandria és Jeruzsálem tényleges helyzete nehéz volt, és képviseletük nem jelentette azt, hogy ezek a patriarchátusok normális körülmények között működtek volna.

A résztvevők száma ülésről ülésre változott. A fennmaradt aktákban az első üléshez jóval kevesebb aláírás kapcsolódik, a záróülés aktái pedig 174 aláírást tartalmaznak. Ezért a zsinat létszámát nem célszerű egyetlen merev számmal megadni: a zsinat elején kisebb, a végére nagyobb testületként működött.

Ülés vagy szakasz	Időpont	Főbb esemény
I.	680. november 7.	A zsinat megnyitása a császári palota kupolatermében; a zsinat egyetemes tekintélyigényének kifejezése.
II–IV.	680. november	Agaton pápa és a római zsinat iratainak előterjesztése és felolvasása; a korábbi dokumentumok vizsgálatának megkezdése.
V–VIII.	680. december – 681. március 7.	Patrisztikus és zsinati idézetek vizsgálata; a monotheléta és kétakaratú érvek ütköztetése; Agaton tanításának elfogadása.
IX–XII.	681. március	Makariosz antiochiai pátriárka és követői álláspontjának vizsgálata; Makariosz elmozdítása.
XIII.	681. március 28.	A fő monotheléta vezetők, köztük I. Honoriusz pápa elítélése.
XIV–XVI.	681. április–augusztus	Iratok, idézetgyűjtemények és korábbi levelek további vizsgálata; zsinati akklamációk.
XVII–XVIII.	681. szeptember	A hitmeghatározás véglegesítése és kihirdetése; záróülés 681. szeptember 16-án.

A zsinat eljárásában fontos szerepet játszott az iratok vizsgálata. Felolvasták a korábbi császári dokumentumokat, pátriárkai és pápai leveleket, valamint az egyházatyákból vett idézetgyűjteményeket. Ezeket az idézetgyűjteményeket florilegiumoknak nevezték; céljuk az volt, hogy a vitás kérdésben az egyházatyák tanúságát mutassák fel. A zsinat tehát nem modern értelemben vett szabad parlamenti vitaként zajlott, hanem részben előkészített dokumentumok, florilegiumok és hivatalos állásfoglalások alapján.

Tanbeli döntések

Krisztus két akarata és két működése

A zsinat hitmeghatározása szerint Jézus Krisztusban két természetes akarat és két természetes működés van: az egyik isteni, a másik emberi. A két akarat nem megosztja Krisztust, hanem megfelel két teljes természetének. Mivel Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, isteni akarata és emberi akarata is valóságos. Ugyanakkor Krisztus emberi akarata nem ellenkezik az isteni akarattal, hanem annak engedelmesen és szabadon alárendelt.

A zsinat ezzel bővebben kifejtette a khalkédóni tanítást. Khalkédón azt mondta ki, hogy Krisztus egy személy két természetben. A harmadik konstantinápolyi zsinat ehhez azt tette hozzá, hogy a két természethez két természetes akarat és két természetes működés tartozik. Ha ugyanis az emberi természetnek nincs emberi akarata, akkor Krisztus embersége nem volna teljes. A zsinat ezért nem új Krisztus-tant alkotott, hanem a korábbi zsinatok tanítását védte egy újabb vitakérdésben.

A zsinat tanítása jól érthető az evangéliumi Getszemáni-kerti imából is: „ne az én akaratom legyen, hanem a tied”. A krisztológiai vitában ezt úgy értelmezték, hogy Krisztusnak valóságos emberi akarata van, amely nem lázad az Atya akarata ellen, hanem szabadon engedelmeskedik neki.

Fogalom	Jelentése a vitában
Természet	Amitől Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. A khalkédóni tanítás szerint Krisztusban isteni és emberi természet van.
Személy	A cselekvő alany. A keresztény tanítás szerint Krisztusban nem két személy van, hanem az isteni Fiú egyetlen személye.
Akarat	A természetes törekvés és döntőképesség. A zsinat szerint Krisztusnak isteni és emberi akarata is van.
Működés vagy energia	A természetnek megfelelő cselekvésmód. Krisztus isteni módon és emberi módon is cselekszik, egyetlen személyben.
Monoenergizmus	Az a tanítás, hogy Krisztusban csak egy működés van.
Monothelétizmus	Az a tanítás, hogy Krisztusban csak egy akarat van.

A monothelétizmus elítélése

A zsinat elítélte a monothelétizmust, mert úgy ítélte meg, hogy az nem veszi komolyan Krisztus teljes emberségét. A monotheléta felfogás szerint Krisztusban csak egy akarat van, ezért az emberi akarat vagy eltűnik, vagy csak látszólagos szerepet kap. A zsinat szerint ez sérti a megtestesülés tanát, mert Krisztus nem pusztán emberi testet vett fel, hanem teljes emberi természetet, emberi akarattal együtt.

A zsinat ugyanakkor nem azt tanította, hogy Krisztusban két egymással versengő vagy egymással szemben álló akarat volna. A hitmeghatározás szerint Krisztus emberi akarata nem ellenkezik isteni akaratával. Ez azért fontos, mert a zsinat egyszerre akarta megőrizni Krisztus emberi akaratának valóságát és személyének egységét.

A khalkédóni tanítás folytatása

A harmadik konstantinápolyi zsinat saját döntéseit az első öt egyetemes zsinat folytatásaként értelmezte. Megerősítette a nikaia–konstantinápolyi hitvallást, a khalkédóni zsinat tanítását, valamint a korábbi krisztológiai döntéseket. A zsinat szerint a két akarat és két működés tana nem gyengíti Krisztus egységét, hanem megmagyarázza, hogyan lehet Krisztus teljesen Isten és teljesen ember.

A zsinat tanítása szerint az isteni és emberi cselekvés nem két külön személyhez tartozik, hanem az egy Krisztushoz. A keresztény hagyomány ezt a gondolatot a „tulajdonságok közlése” fogalmával is összekapcsolta: ugyanazon egy Krisztushoz tartoznak az isteni és az emberi cselekvések egyaránt. Ezért lehet ugyanarról az egy Krisztusról azt mondani, hogy isteni módon cselekszik, és azt is, hogy emberi módon szenved, engedelmeskedik és meghal.

Elítélt személyek és iratok

A zsinat több olyan személyt elítélt, akiket a monothelétizmus vagy monoenergizmus kialakulásában és terjesztésében felelősnek tartott. A nevek között keleti pátriárkák, püspökök, teológusok és egy római pápa is szerepeltek.

Személy	Szerepe a vitában	A zsinat döntése
Szergiosz konstantinápolyi pátriárka	A monoenergista és monotheléta kompromisszumok egyik fő kezdeményezője.	A zsinat elítélte és anathémát mondott rá.
Pürrhosz, Paulosz és Petrosz konstantinápolyi pátriárkák	Szergiosz után a konstantinápolyi monotheléta irány képviselői voltak.	A zsinat elítélte őket.
Kürosz alexandriai pátriárka	A keleti egyesítési politika egyik fontos alakja, aki támogatta az egy működésről szóló formulákat.	A zsinat elítélte.
Theodórosz pharani püspök	A monoenergista irány egyik korai teológiai képviselőjeként tartották számon.	A zsinat elítélte.
Makariosz antiochiai pátriárka	A zsinaton is védte a monotheléta álláspontot.	A zsinat letette és elítélte.
I. Honoriusz pápa	Szergiosz konstantinápolyi pátriárkához írt leveleiben kerülte a vita világos eldöntését, és használta az „egy akarat” kifejezést.	A zsinat elítélte, mert megítélése szerint levelei elősegítették vagy megerősítették a monotheléta álláspontot.

Makariosz antiochiai pátriárkát a zsinat nemcsak tanbeli álláspontja miatt ítélte el, hanem hivatalából is eltávolította. A zsinati eljárás ezért nem pusztán elméleti hittani vizsgálat volt, hanem egyházszervezeti következményekkel járó döntéssorozat is.

A zsinat egyik legismertebb és legtöbbet vitatott döntése I. Honoriusz pápa elítélése volt. Honoriusz nem a monothelétizmus eredeti megalkotója volt, és nem is ünnepélyes dogmatikai meghatározásként adta elő leveleit. A zsinat azonban úgy ítélte meg, hogy Szergioszhoz írt levelezésében nem szólalt meg elég világosan a tévedéssel szemben, sőt olyan megfogalmazásokat használt, amelyek a monotheléta irányt támogathatták.

A későbbi katolikus értelmezésben Honoriusz esete különösen fontos lett, mert felmerült a kérdés, hogyan egyeztethető össze egy pápa zsinati elítélése a pápai tekintélyről szóló tanítással. A katolikus magyarázat általában azt hangsúlyozza, hogy Honoriusz nem az egész egyházat kötelező dogmatikai meghatározást adott, hanem magánlevelekben és fegyelmező szándékú tanácsokban fogalmazott szerencsétlenül és elégtelenül. A zsinat és II. Leó pápa elítélése ezért nem egy tévedhetetlen pápai dogma elítéléseként, hanem egy pápa mulasztásának és félrevezető megfogalmazásainak elítéléseként értelmezhető.

Honoriusz ügye később, különösen az I. vatikáni zsinat idején vált újra fontossá. A pápai tévedhetetlenségről folytatott vitákban gyakran hivatkoztak rá, ezért a katolikus dogmatikai megfogalmazás végül szigorúan körülhatárolta, milyen feltételek mellett beszél a pápa tévedhetetlenül. Honoriusz leveleit a katolikus értelmezés nem sorolja ebbe a körbe.

Agaton és Leó pápák szerepe

Agaton pápa levele a zsinat egyik legfontosabb dokumentuma volt. A levél hangsúlyozta, hogy Krisztusban két természetes akarat és két természetes működés van, és ezt a korábbi zsinatokkal, különösen Khalkédónnal összhangban állónak tekintette. A zsinati atyák Agaton tanítását ünnepélyes akklamációkkal fogadták, és a római állásfoglalást az ortodox hit kifejezéseként ismerték el.

Agaton azonban a zsinat befejezése előtt meghalt. Utóda, II. Leó pápa 682/683-ban erősítette meg a zsinat határozatait. Leó elfogadta a zsinat hitmeghatározását, valamint a monotheléta vezetők és Honoriusz elítélését is. Honoriuszról szóló magyarázatában azt emelte ki, hogy elődje nem oltalmazta kellő éberséggel az apostoli hit tisztaságát.

A római recepció szempontjából a zsinat kettős jelentőségű volt: Agaton pápa hitvallási állásfoglalását a zsinat nagy tekintéllyel fogadta, ugyanakkor egy korábbi római pápát, Honoriuszt is elítélt. Ezért a zsinat egyszerre fontos forrása a római tanítóhivatal történetének és a zsinati döntéshozatal ókori gyakorlatának.

A zsinat és a Trullói zsinat kapcsolata

A harmadik konstantinápolyi zsinat kizárólag dogmatikai kérdésekkel foglalkozott, és nem adott ki fegyelmi kánonokat. Ez eltért több korábbi zsinat gyakorlatától, ahol a hitbeli döntések mellett egyházfegyelmi szabályokat is elfogadtak.

A keleti egyházban ezt a hiányt később a Trullói zsinat pótolta. A 692-ben tartott zsinatot quinisext, vagyis „ötödik-hatodik” zsinatnak is nevezik, mert saját értelmezése szerint az ötödik és hatodik egyetemes zsinat fegyelmi kánonjait egészítette ki. A trullói zsinat 102 kánont fogadott el, amelyek főként keleti egyházfegyelmi, liturgikus és erkölcsi kérdéseket szabályoztak.

A trullói zsinat recepciója eltérően alakult Keleten és Nyugaton. Az ortodox hagyomány az ötödik és hatodik egyetemes zsinat fegyelmi kiegészítésének tekinti, nem önálló hetedik egyetemes zsinatnak. A római egyház több kánonját nem fogadta el egyetemesen kötelezőként, részben azért, mert egyes rendelkezései olyan keleti egyházi szokásokat rögzítettek, amelyek eltértek a nyugati gyakorlattól, például a papi házasság vagy bizonyos böjti fegyelmek kérdésében. Ezért a harmadik konstantinápolyi zsinatot és a trullói zsinatot célszerű külön eseményként kezelni, még akkor is, ha mindkettőt ugyanahhoz a konstantinápolyi császári palotateremhez kapcsolja a hagyomány.

Recepció és hatás

Keleti recepció

A zsinat döntései a bizánci egyházban a khalkédóni ortodoxia véglegesebb értelmezéséhez járultak hozzá. A zsinat megmutatta, hogy Krisztus személyének egysége nem jelentheti emberi akaratának és emberi működésének tagadását. A bizánci teológia számára ez különösen fontos lett, mert a 7. századi viták a megtestesülés valóságát és Krisztus üdvözítő engedelmességét érintették.

A monothelétizmus a zsinat után hivatalosan elvesztette birodalmi támogatását, bár egyes keleti közösségekben még tovább élt. A zsinat a birodalmi egyházpolitika szempontjából is fordulatot jelentett: IV. Kónsztantinosz nem a korábbi kompromisszumos formulákat próbálta fenntartani, hanem a két akarat és két működés tanát tette hivatalossá.

Nyugati recepció

Nyugaton a zsinatot II. Leó pápa megerősítése után fogadták el. A római egyház szempontjából különösen fontos volt, hogy Agaton pápa levelét a zsinat ortodox tanításként fogadta. Ugyanakkor Honoriusz elítélése hosszú távon is vitatott és sokat tárgyalt kérdés maradt.

A zsinat nyugati recepciója nem okozott olyan hosszú szakadást, mint az ötödik egyetemes zsinat után kialakult háromfejezetes vita. Ennek egyik oka az volt, hogy a zsinat tanítása világosabban kapcsolódott a korábbi nyugati állásfoglalásokhoz, különösen a római lateráni zsinat és Agaton pápa hitvallási leveleinek tanításához.

Az antikhalkédóni egyházak viszonya

Az Antikhalkédóni egyházak nem ismerik el a harmadik konstantinápolyi zsinatot egyetemes zsinatként, mivel már a khalkédóni zsinatot sem fogadták el. A zsinat így a katolikus és ortodox hagyományban a hatodik egyetemes zsinat, de az antikhalkédóni hagyományokban nem része az egyetemes zsinati sorozatnak.

A zsinat történetileg mégis fontos az antikhalkédóni viták megértéséhez, mert a monoenergizmus és a monothelétizmus eredetileg részben az ő megnyerésükre irányuló kompromisszumos kísérlet volt. A zsinat végül azt mondta ki, hogy az egyházi egység nem épülhet olyan formulára, amely Krisztus teljes emberségét elhomályosítja.

Dogmatörténeti jelentősége

A harmadik konstantinápolyi zsinat a keresztény krisztológia egyik fontos lezáró állomása. A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás Krisztus istenségét, az epheszoszi zsinat Krisztus személyének egységét, Khalkédón pedig két természetét vallotta meg. A hatodik egyetemes zsinat ehhez azt tette hozzá, hogy a két természethez két természetes akarat és két természetes működés is tartozik.

A zsinat tanítása különösen az üdvösségtan szempontjából fontos. Ha Krisztusnak nincs emberi akarata, akkor nem lehet teljes értelemben engedelmes emberként az Atyához. A zsinat szerint Krisztus emberi akarata éppen abban mutatkozik meg tökéletesnek, hogy nem lázad, hanem szabadon és teljesen együttműködik az isteni akarattal.

A két akaratról és két működésről szóló tanítás a későbbi katolikus és ortodox krisztológia közös alapja maradt. A mai ökumenikus párbeszédben is fontos hivatkozási pont, mert egyszerre őrzi Krisztus teljes istenségét, teljes emberségét és személyének egységét.

Az akták és forráshagyományuk

A zsinat aktái főként görög nyelven maradtak fenn, de a latin fordítások és nyugati recepciós dokumentumok is fontosak a szöveghagyomány megértéséhez. A modern kritikai kiadás Rudolf Riedinger munkája az Acta Conciliorum Oecumenicorum új sorozatában. Ez a kiadás az ülések aktáit, a zsinati leveleket és az indexeket is tartalmazza.

A régebbi angol fordítás a Philip Schaff és Henry Wace szerkesztette Nicene and Post-Nicene Fathers sorozatban ma is hasznos, mert sok zsinati szöveget hozzáférhetővé tesz. Ugyanakkor a modern tudományos munkában ezt a kiadást célszerű Riedinger kritikai szövegével, Tanner zsinati dokumentumkiadásával és a modern dogmatörténeti szakirodalommal együtt használni.

Az akták történeti használatánál figyelembe kell venni, hogy a zsinati ülések jegyzőkönyvei nem egyszerűen spontán párbeszédek szó szerinti leiratai. Sok szakasz előkészített iratok, dogmatikai levelek, idézetgyűjtemények és hivatalos akklamációk felolvasását őrzi. Ennek ellenére a harmadik konstantinápolyi zsinat aktái az ókori egyetemes zsinatok egyik legfontosabb forráscsoportját alkotják.

Honoriusz elítélése miatt az akták hitelességét a 19. századi egyháztörténeti vitákban különösen sokat tárgyalták. A modern kritikai kiadások alapján a zsinat Honoriuszra vonatkozó döntését a kutatás általában a zsinati hagyomány hiteles részének tekinti, noha annak teológiai értelmezése továbbra is felekezeti és történetírói szempontból érzékeny kérdés.

Értékelése

A harmadik konstantinápolyi zsinat nem egyszerűen egy korábbi eretnekség utólagos elítélése volt, hanem a khalkédóni krisztológia továbbgondolása. A zsinat azt kívánta megmutatni, hogy Krisztus személyének egysége nem áll ellentétben teljes emberi akaratának és emberi működésének megvallásával. Ezzel a keresztény hagyományban lezárta a 7. századi monotheléta vitát, és fontos alapot adott a későbbi keleti és nyugati krisztológiának.

A zsinat egyháztörténeti szempontból is jelentős. Megmutatja, hogy a bizánci császár képes volt egyetemes tekintélyű zsinatot összehívni és annak munkáját szervezni, ugyanakkor a zsinat végső tanítása nem egyszerűen császári kompromisszum lett, hanem a korábbi császári kompromisszumok elvetése. A zsinat tehát egyszerre mutatja a császári kezdeményezés erejét és annak korlátait.

Honoriusz elítélése miatt a zsinat később különösen fontossá vált a pápaságról szóló vitákban. A katolikus, ortodox és protestáns értelmezések gyakran eltérően hangsúlyozzák az eset jelentőségét, de történetileg annyi bizonyos, hogy a zsinat Honoriusz leveleit és magatartását elítélte, miközben Agaton pápa római hitvallási állásfoglalását nagy tekintéllyel fogadta el.

Források

• Riedinger, Rudolf, ed. (1990). Concilium Universale Constantinopolitanum Tertium. Pars Prima: Concilii Actiones I–XI. Acta Conciliorum Oecumenicorum, Series Secunda, Volumen II/1. Berlin: Walter de Gruyter.
• Riedinger, Rudolf, ed. (1992). Concilium Universale Constantinopolitanum Tertium. Pars Secunda: Concilii Actiones XII–XVIII, Epistulae, Indices. Acta Conciliorum Oecumenicorum, Series Secunda, Volumen II/2. Berlin: Walter de Gruyter.
• Tanner, Norman P., ed. (1990). Decrees of the Ecumenical Councils. Vol. 1. Washington, D.C.: Georgetown University Press.
• Denzinger, Heinrich; Hünermann, Peter (2004). Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest: Szent István Társulat.
• Hefele, Karl Joseph von (1896). A History of the Councils of the Church. Vol. 5. Edinburgh: T. & T. Clark.
• Schaff, Philip; Wace, Henry, eds. (1900). Nicene and Post-Nicene Fathers, Second Series. Vol. 14. New York: Christian Literature Publishing.
• Grillmeier, Aloys (1995). Christ in Christian Tradition. Vol. 2/2. London: Mowbray.
• Bathrellos, Demetrios (2004). The Byzantine Christ: Person, Nature, and Will in the Christology of Saint Maximus the Confessor. Oxford: Oxford University Press.
• Louth, Andrew (1996). Maximus the Confessor. London: Routledge.
• Chadwick, Henry (2003). East and West: The Making of a Rift in the Church. Oxford: Oxford University Press.
• Meyendorff, John (1975). Christ in Eastern Christian Thought. Crestwood, NY: St Vladimir's Seminary Press.
• Hovorun, Cyril (2008). Will, Action and Freedom: Christological Controversies in the Seventh Century. Leiden: Brill.
• Booth, Phil (2013). Crisis of Empire: Doctrine and Dissent at the End of Late Antiquity. Berkeley: University of California Press.
• Allen, Pauline; Neil, Bronwen, eds. (2015). The Oxford Handbook of Maximus the Confessor. Oxford: Oxford University Press.

Kapcsolódó szócikkek

• Második konstantinápolyi zsinat
• Második nikaiai zsinat
• Khalkédóni zsinat
• Trullói zsinat
• Monothelétizmus
• Hüposztatikus egység
• Theotokosz
• Agaton pápa
• II. Leó pápa
• I. Honoriusz pápa
• I. Márton pápa
• Hitvalló Szent Maximosz
• IV. Kónsztantinosz bizánci császár
• Hérakleiosz bizánci császár
• II. Kónsztasz bizánci császár
• Antikhalkédóni egyházak
• Krisztológia