Monothelétizmus

A monothelétizmus vagy monotheletizmus (görög monosz, „egy” és thelészisz, „akarat”) 7. századi krisztológiai tanítás, amely szerint Jézus Krisztusban két természet – isteni és emberi – van, de csak egy akarat. A tanítás a khalkédóni zsinat utáni krisztológiai viták utolsó nagy ókori szakaszához tartozik, és szorosan kapcsolódik a monoenergizmushoz, vagyis ahhoz az állításhoz, hogy Krisztusban csak egy működés vagy tevékenység van.

A keresztény főáram – a katolikus egyház, a keleti ortodox egyházak és a legtöbb történeti protestáns egyház – a III. konstantinápolyi zsinat döntését követi, amely szerint Krisztusban két természetes akarat és két természetes működés van: isteni és emberi. A zsinati megfogalmazás szerint ezek nem ellentétesek egymással, hanem Krisztus emberi akarata szabadon és engedelmesen aláveti magát isteni akaratának.

A vita tétje nem pusztán az volt, hogy milyen szakkifejezésekkel kell leírni Krisztus belső életét. A monothelétizmus ellenfelei szerint, ha Krisztusnak nincs valódi emberi akarata, akkor embersége nem teljes; ha pedig embersége nem teljes, akkor nem vette magára teljesen azt az emberi természetet, amelyet a megváltásban gyógyítani és üdvözíteni akart.

Jelentősége

A monothelétizmus vitája úgy érthető meg legkönnyebben, ha a kérdést Jézus emberi döntései felől közelítjük meg. A keresztény hagyomány szerint Jézus nemcsak emberi testet vett fel, hanem teljes emberi természetet: értelmet, lelket, akaratot, szenvedésre és engedelmességre képes emberi életet. Ha Krisztus emberi akarata nem volna valódi, akkor szenvedése, engedelmessége és emberi küzdelme könnyen puszta látszattá válna.

A vita egyik legfontosabb bibliai példája a Gecsemáné-kerti ima: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely; mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te”. A dyotheléta, vagyis két akaratot valló értelmezés szerint ez nem színjáték, hanem valódi emberi akarat szabad engedelmessége. A zsinati tanítás ezért nem két egymással harcoló Krisztust állít, hanem azt, hogy az egyetlen Krisztus emberként is valóban akar, dönt és engedelmeskedik.

A kérdés a 7. században egyúttal birodalmi súlyú ügy is volt. A Bizánci Birodalom a perzsa háborúk, majd az arab hódítások nyomása alatt állt, miközben keleti tartományainak jelentős keresztény közösségei nem fogadták el a khalkédóni megfogalmazást. A monoenergizmus és a monothelétizmus ezért részben olyan kompromisszumos formula volt, amely a birodalmi egység és az egyházi megbékélés szolgálatában akart állni.

Fogalom és alapvető tanítás

A monothelétizmus neve a görög thelészisz szóból ered, amely akaratot jelent. A tanítás nem tagadta kifejezetten a khalkédóni hitvallás alaptételét, vagyis azt, hogy Krisztusban két természet van. Sajátossága abban állt, hogy a két természet mellett csak egy akaratot, illetve a vele rokon monoenergista megfogalmazás szerint csak egy tevékenységet vagy működést vallott.

A vita megértéséhez különbséget kell tenni a „ki?” és a „mi?” kérdése között. A keresztény krisztológia szerint Krisztusban a „ki?” kérdésre adott válasz az örök Fiú, az Ige személye. A „mi?” kérdésre adott válasz viszont kettős: Krisztus isteni és emberi természetben létezik és cselekszik.

Fogalom	Görög alak	Rövid magyarázat
természet	phüszisz	Arra utal, hogy mi valaki, illetve milyen valósággal rendelkezik. Krisztus esetében a keresztény tanítás isteni és emberi természetet vall.
személy vagy hüposztaszisz	hüposztaszisz	Arra utal, hogy ki cselekszik. Krisztusban az egyetlen személy az örök Ige, a Fiú.
hüposztatikus egység	henószisz kath’ hüposztaszin	Az isteni és emberi természet személyi egysége Krisztus egyetlen személyében. Nem két Krisztust, hanem egy Krisztust jelent két természetben.
akarat	thelészisz	Nem pusztán egy konkrét döntés, hanem az értelmes természet képessége arra, hogy a jót akarja és szabadon válasszon.
működés vagy tevékenység	energeia	Egy természet sajátos cselekvésmódja. A monoenergizmus ezzel kapcsolatban állította Krisztusban az egy működést.

A khalkédóni krisztológia alapján Krisztus egy személy két természetben. A két természet nem keveredik össze, nem változik át egymásba, nem válik szét, és nem osztja két személyre Krisztust. A III. konstantinápolyi zsinat a khalkédóni logikát vitte tovább az akarat és a működés kérdésére: ha Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, akkor isteni akarata és emberi akarata is van.

A zsinati tanításban fontos különbség van az akarat mint képesség és az akarat konkrét aktusa között. A dyotheléta felfogás szerint Krisztusban két természetes akarat van, mert két természete van; ugyanakkor ezek között nincs bűnös ellentét. Az emberi akarat nem eltörlődik, hanem tökéletesen és szabadon összhangban áll az isteni akarattal.

Teológiai háttér

Khalkédón és a két természet tana

A monotheléta vita a korábbi krisztológiai vitákból nőtt ki. A 325-ös nikaiai zsinat a Fiú teljes istenségét védte az arianizmussal szemben; a 431-es efezusi zsinat Krisztus személyi egységét hangsúlyozta a nesztorianizmus ellenében; a 451-es khalkédóni zsinat pedig azt tanította, hogy Krisztus egy és ugyanaz a Fiú, tökéletes Isten és tökéletes ember, két természetben.

Khalkédón után a birodalom keleti tartományaiban jelentős közösségek nem fogadták el a zsinati formulát. A régebbi szakirodalom ezeket gyakran „monofizitának” nevezte, mert a khalkédóni ellenfelek úgy látták, hogy Krisztus egy természetét vallják. A mai ökumenikus és történeti szóhasználat több esetben inkább „miafizita” vagy „nem khalkédóni” közösségekről beszél, mivel sok ilyen egyház nem Krisztus emberségének valóságát akarta tagadni, hanem az Ige megtestesült egységét kívánta hangsúlyozni.

A monothelétizmus történeti háttere ezért nem érthető pusztán egyetlen teológiai tételként. A 7. században a Bizánci Birodalom vezetése olyan formulát keresett, amely megőrizné Khalkédón nyelvét, de alkalmas lehetne a nem khalkédóni közösségek visszanyerésére is. Ez a törekvés előbb az „egy működés” tanában, majd az „egy akarat” tanában jelent meg.

Akarat, természet és megváltás

A két akarat tanának alapja az a filozófiai és teológiai megfontolás, hogy az akarat az értelmes természethez tartozik. Ha Krisztus emberi természete teljes, akkor emberi értelme és emberi akarata is van. A monothelétizmus ellenfelei szerint az emberi akarat hiánya Krisztus emberségét csonkítaná meg, hasonlóan ahhoz, ahogyan az apollinarizmus Krisztus teljes emberi lelkét veszélyeztette.

A patrisztikus teológiában gyakori elv szerint „amit Krisztus nem vett fel, azt nem is gyógyította meg”. A gondolat klasszikus formáját Nazianzi Szent Gergely fogalmazta meg az apollinaristákkal szemben, de a monotheléta vitában is nagy jelentőséget kapott: ha Krisztus nem vette volna föl az emberi akaratot, akkor az ember akarati szabadsága és engedelmessége nem részesülne a megváltás gyógyító rendjében.

A teológiai tét hétköznapi nyelven úgy fogalmazható meg, hogy a vita nem arról szólt, volt-e Jézusban engedelmesség, hanem arról, valódi emberi akarat engedelmeskedett-e. A monothelétizmus ellenfelei attól tartottak, hogy ha Krisztus embersége nem rendelkezik saját emberi akarattal, akkor az emberség puszta eszközzé vagy „bábbá” válik az istenség kezében. A zsinati tanítás ezzel szemben azt állította, hogy Krisztus emberi akarata valódi, de bűntelen és tökéletesen az isteni akarathoz igazodik.

Természetes akarat és gnómikus akarat

Hitvalló Szent Maximosz teológiájában fontos különbség az akarat természetes és gnómikus értelme között. A természetes akarat az értelmes természethez tartozó alapvető képesség: az ember természeténél fogva akarja a jót és a boldogságot. A gnómikus akarat ezzel szemben a mérlegelő, bizonytalankodó, személyes döntési módot jelöli, amely a bukott ember tapasztalatában gyakran együtt jár tudatlansággal, habozással és a rossz lehetőségével.

Maximosz szerint Krisztusban valódi emberi természetes akarat van, mert embersége teljes. Ugyanakkor Krisztus nem úgy dönt, mint a bűn következtében bizonytalanságban élő ember: emberi akarata bűntelenül és akadálytalanul követi az isteni jót. Ez a különbségtétel lehetővé tette, hogy a dyotheléta tanítás egyszerre őrizze meg Krisztus teljes emberségét és belső egységét.

Történeti-politikai előzmények

A birodalmi válság a 7. század elején

A 7. század elején a Bizánci Birodalom egyszerre küzdött belső politikai válságokkal, a szászánida perzsák támadásaival és az egyházon belüli krisztológiai megosztottsággal. Phókasz uralma után Hérakleiosz 610-ben került trónra, és a perzsa háborúk során a 620-as évek végére visszaszerezte a korábban elvesztett keleti tartományok nagy részét.

Szíria, Palesztina, Egyiptom és Arménia nemcsak katonai szempontból voltak fontos területek. Ezekben a tartományokban jelentős nem khalkédóni közösségek éltek, amelyek gyanakvással tekintettek a konstantinápolyi birodalmi egyházra. A császári udvar és a konstantinápolyi patriarchátus ezért úgy látta, hogy a birodalmi egység helyreállításához egyházi megbékélésre is szükség van.

A vallási megosztottság a birodalom kormányzása szempontjából is biztonsági kérdéssé vált. A keleti tartományok lojalitása, adózása és katonai ereje közvetlenül befolyásolta a birodalom túlélését. A monotheléta és monoenergista formulák mögött ezért nemcsak dogmatikai keresés állt, hanem az a politikai törekvés is, hogy a keleti keresztény közösségeket visszanyerjék a császári egyház egységébe.

A monoenergizmus

A monoenergizmus a monothelétizmus közvetlen előzménye volt. E tanítás szerint Krisztusban két természet van, de csak egy működés vagy tevékenység. I. Szergiosz konstantinápolyi pátriárka és köre úgy vélte, hogy ez a formula alkalmas lehet a khalkédóni és nem khalkédóni álláspontok közelítésére.

A formula vonzereje abban állt, hogy többféleképpen lehetett érteni. Ortodox értelemben jelenthette azt, hogy az egyetlen személy, az Ige cselekszik mind isteni, mind emberi természete szerint. Veszélyes értelemben azonban azt is sugallhatta, hogy Krisztus emberi természete nem rendelkezik saját, valódi emberi működéssel, hanem csupán passzív eszköze az isteni tevékenységnek.

633-ban Alexandriai Kürosz kilenc fejezetből álló egységformulája az „egy istenemberi működés” kifejezést alkalmazta. A formula Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitésznek tulajdonított „istenemberi működés” kifejezésre is hivatkozott. Jeruzsálemi Szent Szophróniosz azonban vitatta a használat módját, és arra figyelmeztetett, hogy az „egy működés” kifejezés Krisztus emberi természetének saját működését homályosíthatja el.

Szergiosz 633-ban vagy 634-ben kiadta a Pszéphosz nevű rendelkezést, amely azt javasolta, hogy az egy vagy két működésről ne vitatkozzanak tovább. Ez a hallgatási stratégia később a monothelétizmus felé nyitott utat, mert a működésről szóló vita helyett az akarat kérdése került előtérbe.

A monothelétizmus kialakulása

Szergiosz és Honoriusz levelezése

Szergiosz konstantinápolyi pátriárka levélben fordult I. Honoriusz pápához, és beszámolt a monoenergista vita nehézségeiről. Azt javasolta, hogy az egy vagy két működés kifejezéseit kerüljék, mert ezek újabb megosztottságot okozhatnak. Honoriusz válaszában elfogadta a vitatott kifejezések kerülését, és az „egy akarat” kifejezést használta Krisztussal kapcsolatban.

Honoriusz levele a későbbi viták egyik legellentmondásosabb dokumentuma lett. A monotheléták saját álláspontjuk támogatására hivatkoztak rá, mivel szerepelt benne az „egy akarat” megfogalmazás. Ugyanakkor már IV. János pápa és Hitvalló Maximosz is úgy értelmezte Honoriusz szándékát, hogy nem Krisztus emberi akaratát akarta tagadni, hanem a bűnös belső ellentét lehetőségét akarta kizárni Krisztusban.

A történeti megítélés ezért különbséget tesz a kifejezés félreérthetősége és a későbbi monotheléta rendszer között. Honoriusz nem adott ünnepélyes, az egész egyházat kötelező dogmatikai meghatározást, de békítő válasza nem tisztázta kellően a fogalmakat, és ezzel teret hagyott a félreértésnek.

Az Ektheszisz

638-ban Hérakleiosz császár kiadta az Ektheszisz című hitvallási iratot, amelyet Szergiosz körében készítettek elő. Az irat eltiltotta az egy vagy két működésről szóló beszédet, de Krisztusban egy akaratot vallott. Ezzel a monoenergizmus helyét a monothelétizmus vette át.

Az Ektheszisz célja nem az volt, hogy nyíltan elvesse Khalkédónt, hanem hogy a két természet tanát megőrizve olyan formulát kínáljon, amelyet a keleti nem khalkédóni közösségek is elfogadhatnak. A hatás azonban ellentétes lett: a római pápák és több keleti teológus éppen azt látta benne, hogy Krisztus emberi akaratát és emberi működését veszélyezteti.

Ellenállás és üldözések

A római pápák és a lateráni zsinat

Honoriusz halála után a római pápák egyre határozottabban szembefordultak a monothelétizmussal. Szeverin pápa és IV. János pápa nem fogadták el az Ekthesziszt; IV. János különösen elutasította, hogy Honoriusz levelét monotheléta értelemben használják. I. Theodórosz pápa exkommunikálta a monotheléta irányt támogató konstantinápolyi vezetőket.

II. Kónsztasz bizánci császár a vita elcsendesítésére kiadta a Tüposz nevű rendeletet, amely megtiltotta az egy vagy két akarat, illetve egy vagy két működés kérdésének tárgyalását. A keltezés a szakirodalomban nem teljesen egységes: gyakran 648-at adnak meg, míg a New Catholic Encyclopedia 647-et jelöl meg, és külön megjegyzi, hogy nem 648-ról van szó.

I. Márton pápa 649-ben a lateráni zsinaton elítélte mind az Ekthesziszt, mind a Tüposzt, és megvallotta Krisztus két természetes akaratát és két természetes működését. A zsinat nem egyetemes zsinat volt, de nagy jelentőségű nyugati hitvallási és teológiai állásfoglalássá vált.

Hitvalló Szent Maximosz

Hitvalló Szent Maximosz a monothelétizmus legjelentősebb teológiai ellenfele volt. Tanítása szerint az akarat nem pusztán a személyhez, hanem az értelmes természethez tartozik; ezért Krisztus két természetének megfelelően két természetes akaratról és két természetes működésről kell beszélni. Művei, köztük az Opuscula theologica et polemica, az Ambigua és a Pyrrhosszal folytatott vita, a dyotheléta krisztológia legfontosabb forrásai közé tartoznak.

645-ben Afrikában nyilvános vita zajlott Maximosz és a száműzött Pürrhosz konstantinápolyi pátriárka között. A vita után Pürrhosz átmenetileg elállt monotheléta álláspontjától, és Rómába ment, hogy kapcsolatba lépjen a pápával. Később azonban visszatért korábbi álláspontjához.

Maximosz érvelésének középpontjában Krisztus emberi szabadsága állt. A dyotheléta álláspont szerint Krisztus emberi akarata nem lázadó vagy bűnös akarat, hanem a teremtett emberi akarat tökéletesen helyreállított formája. Ezért Krisztus nem annak ellenére vált meg, hogy emberi akarata van, hanem éppen emberi akaratának engedelmes odafordulásával mutatja meg az emberi szabadság gyógyulását.

I. Márton pápa és Maximosz sorsa

A lateráni zsinat után a császári hatalom keményen fellépett az ellenállókkal szemben. 653-ban Theodórosz Kalliópasz ravennai exarcha letartóztatta I. Márton pápát, Konstantinápolyba vitette, majd a pápát politikai vádakkal elítélték és Kherszónba száműzték, ahol 655-ben meghalt.

Maximoszt szintén letartóztatták és elítélték. 662-ben újabb per után nyelvét kivágták és jobb kezét levágták, hogy ne tudjon többé tanítani vagy írni. A Kaukázus vidékére, Lazikába száműzték, ahol még ugyanabban az évben meghalt. A „Hitvalló” elnevezés arra utal, hogy nem vértanúként kivégezték, hanem szenvedéseivel és száműzetésével tett tanúságot hite mellett.

A két életút megmutatja, hogy a vita a korszakban nem elvont akadémiai kérdés volt. A felek számára Krisztus teljes emberségének és az egyházi tanítás hitelességének kérdése forgott kockán, miközben a császári udvar a birodalmi rend és a vallási egység fenntartását tartotta szem előtt.

A III. konstantinápolyi zsinat

Összehívása és menete

II. Kónsztasz 668-as halála után IV. Kónsztantinosz uralkodása alatt lehetőség nyílt a vita rendezésére. A császár a római pápával együttműködve teológiai konferenciát, majd egyetemes zsinatot készített elő. Agaton pápa nyugati zsinatok véleményét is kikérte, majd követeit Konstantinápolyba küldte.

A harmadik konstantinápolyi zsinat 680. november 7. és 681. szeptember 16. között ülésezett. A zsinat a hatodik egyetemes zsinatként ismert. Munkájának sajátossága volt, hogy a korábbi zsinati iratokat, pápai leveleket, patriarchai dokumentumokat és egyházatyai idézeteket részletesen megvizsgálta; több idézet és dokumentum hitelességét is ellenőrizték.

A zsinati meghatározás

A zsinat elítélte a monoenergizmust és a monothelétizmust, és kimondta, hogy Krisztusban két természetes akarat és két természetes működés van. A zsinat a khalkédóni négy határozószót alkalmazta az akaratokra és működésekre is: összekeveredés nélkül, változás nélkül, megosztás nélkül és szétválasztás nélkül.

A zsinat szerint Krisztus emberi akarata nem áll szemben isteni akaratával. Az emberi akarat „nem ellenkezik és nem lázad”, hanem aláveti magát az isteni és mindenható akaratnak. Ezzel a zsinat egyszerre zárta ki a monotheléta emberiakarat-tagadást és azt a félreértést, mintha Krisztusban két egymással harcoló akarat volna.

A zsinati tanítás röviden így foglalható össze:

Kérdés	Monotheléta megoldás	Zsinati döntés
Krisztusban hány természet van?	Két természetet vallottak.	Két természet van: isteni és emberi.
Krisztusban hány természetes akarat van?	Egy akarat.	Két természetes akarat: isteni és emberi.
Krisztusban hány természetes működés van?	Egy működés vagy tevékenység.	Két természetes működés: isteni és emberi.
Ellentétes-e Krisztus emberi akarata az isteni akarattal?	Az egy akarat tanával akarták kizárni az ellentétet.	Nincs ellentét, de az emberi akarat valódi és szabadon engedelmes.

Az elítélt személyek és iratok

A zsinat elítélte többek között Szergiosz, Pürrhosz, Pál és Péter konstantinápolyi pátriárkákat, Alexandriai Küroszt, Pharani Theodóroszt, valamint a monotheléta álláspontot támogató iratokat. Elítélte I. Honoriusz pápát is, mivel levelében a zsinati atyák szerint támogatta vagy megerősítette Szergiosz téves irányát.

Honoriusz elítélésének értelmezése a későbbi katolikus teológiában sok vitát váltott ki, különösen a pápai tévedhetetlenség 19. századi meghatározása körül. A történeti tény az, hogy a zsinat elítélte Honoriuszt. A katolikus értelmezés ugyanakkor különbséget tesz aközött, hogy egy pápa magán- vagy hivatali levelében helytelenül kezelt egy vitát, illetve aközött, hogy ünnepélyes, az egész egyházat kötelező hitdefiníciót adott volna. II. Leó pápa a zsinat jóváhagyásakor úgy fogalmazott, hogy Honoriusz nem oltotta ki az eretnek tanítás kezdeti lángját, hanem hanyagsága révén táplálta azt.

Teológiai jelentősége

A monotheléta vita legfontosabb dogmatikai következménye az volt, hogy világosabban meghatározta Krisztus emberi akaratának valóságát. A keresztény tanítás szerint Krisztus emberi engedelmessége, imádsága, szenvedése és érdemszerző cselekvése nem lehetne valódi, ha nem rendelkezne emberi akarattal.

A két akarat tana ezért nem Krisztus megosztottságát jelenti. Az egy személy, az Ige, isteni módon és emberi módon is cselekszik. Az isteni akarat öröktől fogva közös az Atyával és a Szentlélekkel; az emberi akarat pedig a megtestesülésben felvett emberi természethez tartozik. A két akarat összhangja a megváltásban Krisztus tökéletes, bűntelen emberi engedelmességeként jelenik meg.

A vita az emberi szabadság teológiai értékelésére is hatott. Maximosz szerint Krisztusban az emberi akarat nem azért tökéletes, mert megszűnik emberinek lenni, hanem mert szabadon és akadálytalanul az isteni jó felé irányul. Ebben a felfogásban az emberi szabadság végső beteljesedése nem az Istentől való függetlenség, hanem az Istennel való tökéletes, szabad összhang.

A skolasztikus teológiában a kérdés tovább pontosodott. Aquinói Szent Tamás szerint Krisztus emberi akarata mindenben az isteni akarattól kapta irányát, de ez nem szüntette meg saját emberi működését. A modern katolikus dogmatikai összefoglalók ugyanezt a vonalat követik: a két akarat megvallása Krisztus teljes istenségének és teljes emberségének következménye.

A Gecsemáné-kerti ima értelmezése

A Gecsemáné-kerti ima a monotheléta vita egyik legkönnyebben érthető példája. Jézus emberi módon átéli a szenvedéstől és haláltól való borzalmat, ugyanakkor akaratát az Atya akaratához igazítja. A dyotheléta tanítás szerint itt nem az isteni és emberi személy szembenállásáról van szó, hanem az egyetlen Krisztus valódi emberi akaratának szabad engedelmességéről.

A jelenet azért lett fontos a későbbi teológiában, mert megmutatja: Krisztus emberi akarata nem pusztán látszat, de nem is bűnös ellenkezés. A zsinati tanítás ezzel őrizte meg egyszerre Krisztus teljes emberségét, bűntelenségét és személyi egységét.

Honoriusz pápa ügye

Honoriusz pápa szerepe a monotheléta vitában külön szakaszt igényel, mert történetileg és felekezeti vitákban is jelentős lett. 634-es levele Szergiosznak békítő szándékkal íródott, de az „egy akarat” kifejezés miatt a későbbi monotheléta dokumentumok támaszkodni tudtak rá. A levél egyúttal azt is tanácsolta, hogy ne használják az egy vagy két működés vitatott kifejezéseit.

Honoriusz döntése egy vezetői és dogmatikai krízis példájává vált. Nem egy részletes krisztológiai definíciót adott, hanem a vitás kifejezések elhallgatását javasolta. Ez a békítő stratégia rövid távon csökkenteni akarta a feszültséget, de hosszabb távon nem oldotta meg a kérdést, és lehetővé tette, hogy a félreérthető „egy akarat” formula a monotheléta irányzat szolgálatába kerüljön.

A későbbi katolikus értelmezés Honoriusz hibáját elsősorban nem abban látja, hogy ünnepélyesen monotheléta hittételt tanított volna, hanem abban, hogy nem ismerte fel kellő határozottsággal a vita dogmatikai tétjét, és nem zárta ki idejében a félreérthető nyelvezetet. II. Leó jóváhagyó levelei a hanyagságot és az apostoli tanítás kellő megvédésének elmulasztását hangsúlyozták.

A zsinat aktáiban ugyanakkor Honoriusz neve az elítéltek között szerepel. Emiatt a modern történetírásban többféle hangsúly jelenik meg: egyes szerzők a pápai levél súlyos teológiai félreérthetőségét emelik ki, mások azt, hogy Honoriusz nem tagadta kifejezetten Krisztus emberi akaratát, hanem a bűnös belső akarati ellentét lehetőségét akarta kizárni. A kiegyensúlyozott történeti megközelítés mindkét tényt figyelembe veszi: Honoriusz elítélése valóságos történeti tény, de levele nem azonos a későbbi monotheléta dogmatikai rendszerrel.

A pápai tévedhetetlenség későbbi vitáiban Honoriusz ügye gyakori hivatkozási pont lett. A katolikus teológia az első vatikáni zsinat után úgy értelmezte az esetet, hogy Honoriusz levele nem felelt meg az ex cathedra tanítás feltételeinek: nem az egész egyház számára kötelező hitdefinícióként, hanem egy vitás keleti ügyben adott válaszként született.

Utóélete és modern jelentősége

A III. konstantinápolyi zsinat után a monothelétizmus mint birodalmi kompromisszum elvesztette hivatalos támogatását. A zsinat döntését a katolikus és a keleti ortodox hagyomány egyaránt egyetemes zsinati tanításként fogadja el. A főáramú protestáns krisztológia is általában a khalkédóni és konstantinápolyi dogmatikai keretben beszél Krisztus teljes istenségéről és teljes emberségéről.

A maroniták és a monothelétizmus kapcsolatáról a történetírásban hosszú ideig vita folyt. Egyes korábbi szerzők a maronita egyház eredetét monotheléta csoportokkal hozták kapcsolatba, mások a maroniták folyamatos khalkédóni ortodoxiáját hangsúlyozták. A források értelmezése sokszor vitatott, részben későbbi polemikus vagy interpolált szövegek miatt.

A monotheléta vita a modern teológiában elsősorban Krisztus emberi szabadságának és engedelmességének kérdése miatt maradt fontos. A 20–21. századi krisztológiai kutatás Hitvalló Maximosz műveiben nem csupán ókori dogmatörténeti dokumentumot lát, hanem olyan teológiát is, amely az emberi akarat gyógyulását, szabadságát és Istenhez igazodását Krisztus személyében értelmezi.

A kérdés ökumenikus szempontból is jelentős. A katolikus, keleti ortodox és több protestáns hagyomány egyetért abban, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. A nem khalkédóni keleti egyházakkal folytatott modern párbeszédben a régi terminológiai különbségeket sok esetben árnyaltabban értelmezik, noha a III. konstantinápolyi zsinat dyotheléta döntése továbbra is a katolikus és keleti ortodox dogmatikai hagyomány része.

Kulturális és lelki értelemben a vita Krisztus emberi tapasztalatának komolyságára irányítja a figyelmet. A keresztény értelmezés szerint Jézus engedelmessége nem mechanikus végrehajtás, hanem valódi emberi akarat szabad odafordulása az Atyához. Ezért a monothelétizmus elutasítása a test, a szenvedés, az emberi döntés és az engedelmesség keresztény értékelésével is összefügg.

Időrendi áttekintés

Év	Esemény	Jelentőség
451	Khalkédóni zsinat	Krisztus két természetének klasszikus megfogalmazása.
610	Hérakleiosz trónra lép	A birodalmi egység helyreállítása politikai és egyházi célként jelenik meg.
633	Alexandriai Kürosz egységformulája	Az „egy istenemberi működés” formula a monoenergista megoldás csúcspontja.
634	Szergiosz levele Honoriuszhoz; Szophróniosz jeruzsálemi pátriárka lesz	A vita az akarat és működés kérdésére összpontosul.
638	Az Ektheszisz kiadása	A monotheléta irányzat birodalmi támogatást kap.
647/648	A Tüposz kiadása	Megtiltja az egy vagy két akarat, illetve működés kérdésének tárgyalását.
649	Lateráni zsinat I. Márton pápa alatt	Elítéli a monothelétizmust, a monoenergizmust, az Ekthesziszt és a Tüposzt.
653–655	I. Márton pápa pere és száműzetése	A vita politikai és egyházkormányzati konfliktussá is válik.
662	Maximosz megcsonkítása és halála száműzetésben	A dyotheléta álláspont egyik legfontosabb hitvallójává válik.
680–681	Harmadik konstantinápolyi zsinat	Egyetemes zsinatként kimondja Krisztus két természetes akaratát és két természetes működését.
682–683	II. Leó pápa jóváhagyja a zsinat döntéseit	A zsinati határozatok nyugati megerősítést kapnak; Honoriusz elítélését is értelmezik.

Fogalmi összefoglaló

Kifejezés	Jelentés	Kapcsolat a monothelétizmussal
Monothelétizmus	Egy akarat tana Krisztusban.	A III. konstantinápolyi zsinat elítélte.
Dyothelétizmus	Két akarat tana Krisztusban.	A zsinati katolikus és ortodox álláspont.
Monoenergizmus	Egy működés vagy tevékenység tana Krisztusban.	A monothelétizmus közvetlen előzménye.
Hüposztatikus egység	Krisztus egyetlen személyében az isteni és emberi természet személyi egysége.	Megmagyarázza, hogyan lehet egy cselekvő alany két természetben.
Természetes akarat	Az értelmes természethez tartozó akaratképesség.	Maximosz szerint Krisztus emberi természete miatt valódi emberi akarattal rendelkezik.
Gnómikus akarat	A mérlegelő, bizonytalankodó, személyes döntési mód; a bukott ember tapasztalatához kapcsolódó fogalom.	Maximosz különbségtétele segített elválasztani Krisztus valódi emberi akaratát a bűnös emberi habozástól.
Communicatio idiomatum	A tulajdonságok közlésének tana: az egy személy miatt Krisztusról állíthatók mind isteni, mind emberi tulajdonságok.	Segít megérteni, hogyan mondható, hogy az Ige emberi természete szerint szenvedett és halt meg.

Források

• Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, III, q. 18.
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Magyar kiadás.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978.
• Hovorun, Cyril: Will, Action and Freedom. Christological Controversies in the Seventh Century. Brill, Leiden–Boston, 2008.
• Jugie, Martin: „Monothélisme”. In A. Vacant – E. Mangenot – É. Amann szerk.: Dictionnaire de théologie catholique, X/2. Paris, Letouzey et Ané, 1929, col. 2307–2323.
• Jugie, Martin: „Maronite (Église)”. In A. Vacant – E. Mangenot – É. Amann szerk.: Dictionnaire de théologie catholique, X/1. Paris, Letouzey et Ané, 1928, col. 1–130.
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. Gale, 2003. „Monothelitism”; „Honorius I”; „Maximus the Confessor, St.”; „Jesus Christ (in Theology)”; „Theandric Acts”; „Byzantine Church, History of”.
• Meyendorff, John: Birodalmi egység és keresztény szakadások. Ford. Utry Gergely. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2001.
• Meyendorff, John: Krisztus az ortodox teológiában. Ford. Imrényi Tibor, Perczel István, Szegedi Iván. Odigitria, Budapest, 2003.
• Migne, Jacques-Paul szerk.: Patrologia Graeca, 91. köt. Paris, 1863.
• Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Osiris, Budapest, 2001.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István-Társulat, Budapest, 1937.
• The Book of Pontiffs (Liber Pontificalis). Ford. Raymond Davis. Liverpool University Press, Liverpool, 2010.
• Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma II. A 4–8. század. JEL Kiadó, Budapest, 2017.
• Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe. Szent István Társulat, Budapest, 2009.
• Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona. Szent István Társulat, Budapest, 2004.
• Vassányi Miklós: Hitvalló Szent Maximos teológiája. Kairosz Kiadó, Budapest, 2017.
• Isten a szeretet. Válogatás Szent Maximosz hitvalló műveiből. Ókeresztény Örökségünk 6. Ford. Orosz Atanáz. JEL Kiadó, Budapest, 2013.

További információk

• Catholic Encyclopedia: „Monothelitism and Monothelites”
• Catholic Encyclopedia: „Pope Honorius I”

Kapcsolódó szócikkek

• Hüposztatikus egység